Az emlékezetet meghaladó időkben a világ arculata még csak nem is hasonlított ahhoz, amit ma ismernek a terránok. A nappal és az éjszaka attól függött, mikor takarja el a világító égitesteket egy magasan úszó páragomolyag vagy sűrű miazma, szabálytalan időközönként a sötétségbe vakító fény vágott, amikor a mélyből felfortyanó magmával világító kristályok emelkedtek a felszínre.
A szárazföld egy összefüggő területet alkotott, melyet víz és gőztenger ölelt körbe. A végtelen óceánok fölött lebegő sziklák és földrészek vándoroltak fáradhatatlanul. Ebben a kiszámíthatatlan káoszban kifürkészhetetlen értelmű erő munkálkodott, s adott az élettelen dolgoknak a legváratlanabb módokon tudatot.
Az első entitások alaktalanok voltak, és az őserő formálásának erejével bírtak. Csodálkozva ébredő tudatukon, végigtekintettek magukon, anyagtalan testükön, mely gyönyörű harmóniák és zavart keltő diszharmóniák egybekapaszkodása volt. A folyton változó küllem középpontjában egy akkor még ismeretlen eredetű, mágikus góc foglalt helyet. Ez szolgáltatta számukra az észerőn túl az érzelmek színes áradatát, melyek korlát nélkül áradva befolyásolták hatalmuk megnyilvánulásait.
A semmi magányos leányanyaként hordta üres méhének mélyén Terrát. Terra mély, álomtalan álomban ringott, teste arra várt, hogy lelke végre összekapcsolódjon szellemével, az értelem az érzelmekkel, s mikor megtörténik ez a csoda, anyagi formát öltve végre megmutathassa magát a kietlen világnak. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire a végtelen, ezüstös csillagokkal kivert vásznon felragyogott végre az Élet legfényesebb oltalmazója, és elfoglalta helyét a világban, mely számára jött létre. Terra lenézett üres kezeire, majd fejét elfordítva végighordozta tekintetét birodalmán.
Testvérei, kik ugyanabból a hatalomból születtek mint ő, kíváncsian fogták közre legkisebb húgukat. Kinyúlva felé megvizsgálták anyagát, megtapasztalták hogy őt is ugyanaz az anya, ugyanaz a felfoghatatlan erő formálta, mint őket. Magukkal ragadva az ifjú entitást megmutatták neki világukat.
Forrongó világuk közel sem volt üres, a mostoha vidéket földlelkek, vízszellemek, tűzfantomok, széllidércek, fényjelenések, és árnyrémek népesítették be. Mindannyian az őselemek gyermekei voltak, kik egymás nyakára hágva versengtek egymással azért, hogy ki legyen a leghatalmasabb közülük. Összecsapásaikból villámok, füst, köd, sár, jég, eső, termőtalaj, homokvihar, és felhők születtek, kik a tiszta őserőhöz érve, melyből az entitások is formálódtak, szintén öntudatra ébredtek. Vad, anyagtalan terránok voltak, az elsők kiket így lehetett nevezni, első polgárai a világnak. Életük s megszűnésük nem volt korlátozva, és semmi sem védte őket. Kiszolgáltatottan, féktelenül éltek hát a rendelkezésükre álló idővel.
Ezt látva Terra elkomorodott. Az esztelenség és a tékozlás már születésétől kezdve idegen volt számára, így amit látott, nem nyerte el tetszését. Faggatta fivéreit s nővéreit, miképpen élnek ők ebben a káoszban, de azok értetlenül álltak kérdései előtt.
Terra céljául tűzte ki, hogy megváltoztatja a világot. Minek az erő, ha nem társul mellé akarat? Mire fel a tudás, ha nincs mellette józanság? Leereszkedett a lelkek közé, és köztük kezdett munkálkodni. Testvérei rosszallóan figyelték tevékenységeit, a meg nem értett ifjú viszont nem adta fel amit elhatározott, holott hamvában holt próbálkozásnak tűnt megváltoztatni a nyughatatlan elemek gyermekeinek tanítását. Az entitás ígyhát más, addig sosem próbált útra lépett. Megragadva magában az őserőt mellyel született, elkezdte annak használatával átformálni a terránokat.
Kezdeti, ügyetlen próbálkozásai borzalmas árat követeltek. Számtalan lény esett áldozatul a félig átgondolt kísérletnek, és akik kezdetben még bíztak is az entitásban, azok hite is megrendült. Látva hányuk létezése lobban el Terra kezei közt, a merészebbek is elvesztették kalandvágyukat, hogy az ígért új világ első terránjai legyenek.
Terrából ekkoriban még hiányzott a belátás képessége. Csak az a cél lebegett szemei előtt, hogy megszabadítsa a világ népét a hiábavaló élet nyomorától, és értékekkel töltse fel létezésüket. Sok idő eltelt, mire a levegőt betöltő tiltakozások zajai elcsitultak. S akkor, abban az áhítatos csendben megszületett az első fizikai testtel, érinthető, tapintható formában létező, lélegző terrán, akinek ideje már nem volt kötve ahhoz, mely őselem épp miképpen cselekszik.
Reszketeg, esendő és gyarló kis lény volt, szinte már szánalomra méltó ahhoz képest, mi volt azelőtt. Terra számára mégis a legcsodálatosabb dolgot képviselte, lecsupaszítva mindentől ami miatt korábban esztelenné tette. S bár küzdelmes élet várt rá, az új életforma, a hús-vér testbe zárt lélek magában hordozta előző formájának minden lehetőségét is.
Miután Terra látta, hogy az első terránok képesek életben maradni, úgy döntött, hogy az egész világra kiterjeszti újonnan megszerzett tudását, majd pedig lepecsételi azt, hogy többé senki vissza ne fordíthassa az új egyensúlyt.
Testvérei azonban ellenezték az új világ létrejöttét. Milliónyi lény pusztult el húguk kezei által, de azt gondolták, hogy ha a gyermek kiszórakozta magát, felhagy kisded vágyaival.
Az entitások összegyűltek, hogy rávegyék Terrát először szép szóval, fejezze be játékait, de az hajthatatlan maradt. Kijelentette, hogy nem csak az összes lelket hústestbe helyezi, de maguknak is tartogat egy ilyenformát. Ezzel kivívta maga ellen az összes entitás haragját, akik kitagadták maguk közül. Természetüktől viszont idegen volt hogy bármiben megakadályozzák, meg voltak győződve róla, hogy terve sikertelen lesz majd, hiszen ők közvetlenül a tiszta őserőtől születtek, ami egy ilyen gyenge varázslatnak nem lehet hatalma. Nagyobbat nem is tévedhettek volna.
Terra elegendő hatalomra és tudásra tett szert ahhoz, hogy az egész világra kiterjessze a varázst, és alapjaiban változtassa meg az őserő egyensúlyát. A szárazföld lemezei megremegtek, az égből csillagok hulltak alá, a levegőt jajongás és egy új illat, vér szaga töltötte be.
Megszületett a terrán nép, sokszínű fajaival, az entitásokból pedig az istenek kara.
Vihar előtti csend telepedett a világ hajnalára. Az új terránok remegve várták, mi fog következni, próbáltak új létükhöz alkalmazkodni. Megtapasztalták, mi az a fájdalom, mit jelent sírni, ragaszkodni, félni. Ezek addig teljesen ismeretlenek voltak számukra, csupán az entitásoknak adatott meg hogy érzelmeket birtokoljanak. Ugyanakkor megízlelték az örömet, a szeretetet, a féltést, a várakozás és a vágy édességét is. Az istenek viszont némák maradtak. Terra volt az egyetlen, aki a terránok közé ment, hogy tanítsa őket. Megmutatta hogyan vadásszanak, miként műveljék meg a földet, hogyan tartsák életben a növényeket, szaporítsák állataikat, de azt is, hogy védjék meg családjukat. Nem volt részrehajló, mert ugyanúgy szóltak szavai az állatokhoz, bestiákhoz, gombákhoz és növényekhez is. Egyenlő eséllyel indult mindenki, képességeihez mérten. A pár évtizednyi kínkeserves munkát végül az egykori entitások társasága törte meg.
A mélység felmorajlott. Szikrázva, forrón remegtek a föld alapjai, ahogyan az addig tömör talaj engedett az istenek erőinek, és feltárta mélységének termeit. Kontinensnyi üregek, hegyvonulatnyi járatok keletkeztek a felszín alatt. A vizek a sötétségbe zúgtak, tengerek, folyamok kanyarogtak az újonnan fakadt résekben.
Terra hüledezve figyelte, hogyan rendíti meg munkájának sikerét testvéreinek ármánya, és haragra gerjedve ellenük indult. Felemelte kezét, hogy lesújtson, s mikor megtette, csapásától az addig egységes kontinenshét részre repedt szét. Kedves terránjai fedezéket keresve menekültek a természeti csapások elől. Óriási áradások nyelték el az addigi száraz területeket, s az addig vízzel borított tájak felemelkedtek.
Elborzadva tekintett le kezeire, melyekkel egyszerre teremtett, és pusztított.
,,Bármennyire igyekszel, sosem lesznek a pajtásaid.” – mondták egykori testvérei, kik művük végeztével újra tétlenségbe vonultak.
Ezt követően a terránok két részre szakadtak. Az egyik tábor azokból állt, akik kitartottak tanítómesterük mellett, míg a másik a lázongók alkotta armada volt. A két tábor egymásnak esve próbálta bizonygatni igazát, amit Terra nem nézhetett tétlenül. Visszafogva mindenható erejét harcba szállt az övéi mellett, mígnem visszaszorította az alsó világba azokat, akik nem akarták őt elfogadni, és visszakövetelték a már örökké elzárt régi rendet.
A létrejött alsó világot Interának keresztelte el, ami annyit tesz, “ami belül van”. Fogadalmat tett, hogy soha nem háborgatja az ott élőket, mivel ugyanúgy gyermekeinek tekinti őket, és tiszteletben tartja testvéreinek alkotását, mely menedéket szolgáltatott azoknak a teremtményeknek, kiket valójában sosem akartak igazán elfogadni. De hogy bántani azokat ne tudják, akik a felszínen kitartottak mellette, pecséteket helyezett Interára, hogy akik ott születtek, komoly próbák árán juthassanak csak a felszínre, az interai terránok fajainak legtöbbjét pedig átokkal büntette amiért elfordultak tőle. Ezért van az, hogy a legtöbb démonszerzet, holtfajzat nem képes életben maradni a napfényen, vagy a felszíni levegőn.
Az őserő átformálása, és a világ alapjainak letétele ezzel befejeződött, és megkezdődhetett Terian első kora.