Terian első 3500 éve az Istenlegendák korszaka volt. Ebben az időben még szorosan összesimult a halandók és az istenek élete, de a kettő nem létezhet folyton egymás mellett. A halhatatlan hatalmak megfojtják ugyanis a halandó létet, miként a gesztenyefa elhullajtott lombtakarója az alatta senyvedő füvet.
Terra ideje 0-1000
Az első Millenium kora
I. Fejezet:
Teremtésmítosz
Az új világ szíve fáradtan dobbant meg a vajúdás megpróbáltatásai után. Élő s élettelen dolgok roskadoztak létezésük újszerű súlya alatt, tapasztalva s tanulva, hol van a helyük, és miképpen képesek megőrizni testüket s lelküket.
Lélegző, s eltávozni kényszerült, a kiforratlan világban megrekedt kósza visszajárók éltek egymás mellett egy rendellenes egységben, melyben senkinek nem volt boldogsága. A már nem élő lények gyakran visszaéltek tiltott módokon megkaparintott erejükkel és javaikkal, még élő társaik kárára. Terra első dolga volt tehát, hogy megalkossa Terian szellemi síkját, melyet akkoriban a terránok csak Nemlét-helyként, vagy Nolocessként emlegettek, mivel nem volt szavuk a halálra, és nem ismerték a túlvilág fogalmát sem. Az élők sorából eltávozottak eltűnésével Terian megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Mái napig vannak ugyan hajszálrepedések, melyeken lehetséges az átjárás Nolocess és Munentium, vagyis a Létezők Világa közt, ősi neveiket csak az használja, aki a múlt titkait kutatja, és az ősi varázsnyelveken kíván megszólalni.
A táj kietlen és kies vidékeit a négy őselem megragadhatatlan hatalma uralta, zabolátlan erejük korlátok nélkül tombolt. Az őstűz lángja mindent felperzselt, pusztává téve a vacogó ősföldet, kiűzve abból az addig kapzsin tartogatott nedvességet. Az őslég szelei kérlelhetetlenül hajszolták az ősvizek fehér fodros hullámait, haragos áradatokká ingerelve a békés óriást, mely üvöltve csapódott a szikláknak, gátat nem ismerve fullasztva magába mindent mi valaha megtermett. Terra szomorú volt a pusztítás láttán, melyet az őselemek okoztak, de bölcs, szelíd lelke kedvesen szólt hozzájuk. Megsimogatta a háborgó vizet, lecsillapította a pattogó tüzet, hagyta a szélnek hogy hajába bújjon, és hozzábújt a dacos földhöz. Az elemek elámultak a gyermek kedvességén.
Nem ismertek addig mást, csak a tombolást, de most valami olyat tanultak, amit szavakkal nem lehetett megfogalmazni. Megfogadták hát hogy ameddig csak léteznek, tanulni fognak Terrától, mesterükké fogadják és parancsolójuknak ismerik el. Hogy ennek az eskünek nyoma legyen, mindegyikük egy kardot ajándékozott a hajadonnak, melybe saját erejüket kovácsolták.
A kardok saját akarattal, személyiséggel és egy élő formával is bírnak, melyet ha mesterük úgy akarja, felöltenek, és nekierednek a világnak hogy beteljesítsék Terra akaratát. Ebben az élő formában utódokat is képesek nemzeni, leszármazottaik pedig az istenségek szolgálatába szegődnek különféle tárgyak és élőlények alakjában.
A legenda szerint létezik egy ötödik kard is, mely szintén Terra birtokában van. Némelyek a lelkek, egyesek az őserő, megint mások az entitások kardjának hiszik, mely az első volt Terra fegyvertárában.
S minthogy az istennő már magáénak tudta az elemek erejét, azokat tehetségük szerint használni kezdte. Mozgásra bírta a föld elemet, Glaebát, ki mestere kedvéért engedett makacsságából, az ősi kontinens arculata így változni kezdett. Segítségére küldte Exsult, a vizet, ki hol kedves simogatásokkal, hol tajtékzó erővel kényszerítette társát hogy folytassa a vándorlást. Recsegve-ropogva mélyültek el a kontinens repedései, és ami korábban egy volt, az hét részre vált. Terra felszította Flamma lángjait, hogy megolvassza aztán a helyükre kösse az új földrészeket, végül pedig Aura, a lég által font párafátylat eresztett közéjük, mely olyan sűrű és széles volt, hogy a terránok nemcsak hogy nem látták már egymást a kontinensek széleire állva, de meg is feledkeztek arról, hogy valaha mindannyian ugyanazt az anyaföldet taposták.
Terra egyenként érintette meg mindegyik kontinest, és lehelt csókot rájuk, mikor elnevezte őket. Janera lett a legnagyobb, az anyakontinens, hol korábban a legtöbb ősi lélek keveredett. Skulnera volt a fényjelenések hazája, így ez a kontinens kapta a legtöbb fényt és meleget. Selymes sivatagjainak homoktengere úgy hullámzott, mint a vízszellemek hazája, mely örökségül a Rivenna nevet kapta.
A kontinensek szétszakadásakor a legtöbb földlélek hazájává Mahel vált. A széllidércek azonban képtelenek voltak kiegyezni velük, így dacból Aetryast választották lakhelyükül. Hogy Terra kiengesztelje a lidérc népséget, nekik ajándékozta a lebegő sziklákat játszóterükül.
Az árnyrémek legtöbbje még a kezdetekkor Interát választotta a felszín helyett, az itt maradt hűséges gyermekeket így a főistennő úgy döntött, megajándékozza a napjárás és a hosszú élet adományával.
Csak a tűzfantomok nem járultak színe elé. Heves természetük nem tűrte el hogy megváltoztassák lakhelyüket, szenvedélyesen ragaszkodtak szülőföldjükhöz, mely a Sötét Kontinens nevet kapta.
Némelyek később átkeltek Janerára, de a legtöbben hűségesen őrizték mély ragaszkodásukat. Fagyföld kietlen maradt, zord szépségével a magány páratlan kincseit kínálva – hosszú századokig szenvedve az elutasítottságtól, mígnem Glaeba szívének ezen darabja halálra fagyott.
Hiába született meg azonban az egyezség Terra és a Sötét Istenek közt, miszerint Intera az ő területük, a Felszín pedig Terráé, gyakoriak voltak a harcok. A felszíniek terjeszkedési szándékkal rárontottak az alsó világiakra, a föld alól pedig gyakran jártak fel az interaiak hogy erejüket fitogtassák. Terra számon kérte a Sötét Isteneket amiért nem tartják híveiket kordában, azok viszont nem foglalkoztak szavaival, sőt, maguk is gyakran tették lábukat az új világ friss kontinenseire. Terrának be kellett látnia, hogy a megállapodás tarthatatlan. S mivel testvérei nem tettek lépéseket, helyettük cselekedett. Megnehezítette az átkelést a határokon, sőt, saját hű terránjai közül kiválasztott párat, akiket Felső-Intera tartományainak őrzésére küldött, hogy a mélység szörnyűséges teremtményeit örök sötétségben tartsa, s megóvja szeretett terránjait a felszínen.
Az őrzők munkájának hála, Intera létezése lassan feledésbe merült.
II. Fejezet:
Új istenek születése
Midőn a világ alkotóanyja végre megpihenhetett, beköszöntött a béke kora. Terra elégedetten figyelte miként forgolódnak szeretett terránjai a világban, kik nem is tudták, miféle hatalmat kaptak születésükkel. Mindenki egyenlően, még a leggyengébb létforma is birtokolta az erőt, ha kellő alázattal bírt ahhoz, hogy használja: mégpedig az ima hatalmát. Hisz mindannyian az ősanyagból lettek gyúrva, és halhatatlan, örökké forgolódó lélekkel és érző szellemmel rendelkeztek. Vágyakkal rendelkeztek, reméltek, és törekedtek céljaik elérésére. Még ha ezeket nem is öntötték szavakba, a kimondatlan dolgok mégis megmozgatták a világot behálózó gubó fonalait, minek következményei lettek.
Elsőként Terra és az őselemek kardjainak szövetségéből születtek az elemeket uraló istenek. Ragwynn, Etrigen, Rha-Feya, Laressia és Jana voltak az elsők, kikhez imák szóltak. Velük egyidőben, mint árnyék érkezett meg Cartus, s el is foglalta helyét Terrától távol, mégis hozzá közel, Nolocess birodalmában, mit innentől kezdve Túlvilágként vagy Holtak Birodalmaként kezdtek emlegetni. Utána érkeztek a megérinthetetlen messziség urai: a Napfivérek, a Holdnővérek, Laira és Oberon. Őket követték a természet erőinek kézbentartói, kik a terránok gyarapodását mozdították előre: Langa, Indarin, és Luszidia. A terránok törekvései megteremtették Alastort, Aspereiont, Etroszt, Natrent, Reát és Antreszt, értelmük mélyülésével pedig megérkezett Artas, Karel, Moriel, Zeron és Odessa.
Terra és Natren frigyéből legvégül egy különleges istengyermek, Titánia született Terianra, első és utolsóként, kit nem az őserő, és nem is a Terránok imái teremtettek.
Terra ideje 1000-2500
Kontinensközi Expedíciók Kora
III. Fejezet:
Magányos világok
Az új terrán istenek, vagy az Új Kor Istenei Terianszerte a világra ereszkedtek, s megkezdték munkájukat. A terránok, felismerve hatalmukat és elismerve őket feljebbvalóikként tisztelni kezdték őket. Szent építményeket emeltek számukra ahol áldozatot mutathattak be, imára hajthatták fejüket, és lelkük felüdülését várhatták. Évszázadok teltek el úgy, hogy a kontinensek lakói egymástól elkülönülve, mit sem tudva arról hogy a ködlepte nagyvizeken túl hatalmas szigetek földjeit tapossák hozzájuk hasonló értelmes lények ezrei, élték életüket. S mivel Janera volt a legnagyobb, legerősebb, és a legváltozatosabb kontinens, ez vált az istenek legkedvesebb helyévé is.
Janera
Az anyakontinens terránjai nagyon hamar kialakítottak maguk közt egy fajokon belüli hierarchiát, melynek tetején az istenek foglaltak helyet, alattuk a sárkányfélék népe, a szellemekhez hasonlatos nagyerejű terránok, és a hegyesfülűek nemesi családjai voltak. A fenti három típusból kerültek ki már a kezdetekkor is az uralkodók, kiknek szavát egyedül az istenek kérdőjelezhették meg.
S bár az istenek tisztában voltak vele, hogy a világ hét, és még négy részre osztott, sosem fedték fel a titkot a janerai uralkodók előtt, kik vakon bíztak feljebbvalóikban. Nagyritkán különös szerzetek vetődtek a kontinensre, kik furcsa dokgokat állítottak saját hazájukról ahol születtek. Egyesek fűvel körbeölelt tengerekről beszéltek, mások víztelen földekről, ahol homokot szór a szél amerre a szem ellát. A janerai terránok pedig hitték is amit hallottak, meg nem is, de hasonlóságaik miatt általában befogadták az idegeneket. Nagy ritkán találkoztak olyanokkal is, akiket égetett a Napfivérek tekintete, fulladoztak Laressia leheletében. Rajtuk viszont hiába segítettek volna, vagy a téboly ragadta el őket és váltak önmaguk, s környezetük pusztítójává és kellett végezniük vele, vagy az istenek szabadultak meg förtelmes lényeiktől.
Skulnera
Miután a fénylelkek testet öltöttek, a kontinens melyet örökségül kaptak rohamos pusztulásnak indult. Féktelen természetük kiégette a füvek gyökereit, felforralta a szelek lelkét, leperzselte a fák ágairól a leveleket. Alig száz évet követően csontport kavar a homokba Cartus keze, ujjainak szikár érintése rejtélyes mintákat rajzolt a sivatagok végeláthatatlan selymébe. A terránok, felismerve hogy a fénylelkek egyenesági leszármazottai
veszélyt jelentenek rájuk elkezdtek keveredni, hígítani vérüket, s mikor az új gondolkodók megerősödtek, üldözni kezdték a tiszta fényvérűeket. A heves irtásnak köszönhetően a pusztítás ugyan lelassult majd megállt, a népesség drasztikusan lecsökkent. A lakható területek közt húzódó kietlen táj elválasztotta egymástól a terránok törzseit, családjait, így egymástól független, sokszor tudatlan kis birodalmak jöttek létre, miknek törvényeit, vallási szokásait az aktuális uralkodó szabta.
Rivenna
Rivenna vidékein sokáig csend, béke honolt. A terránok és a bestiák közt alig akadtak különbségek, sokszor nem csak keveredtek egymással az intelligens bestiafajok, de még neveikben sem tettek különbséget. Amit a víz adott, azt el is vehette, nem különböztettek meg egymástól jót vagy rosszat. Ami erős volt, az uralkodott, ami gyenge, az behódolt és szolgált. Ebben a rendben éltek egymás mellett a vízisárkányok, a halfélék, a szirének, és az összes többi élőlény, melyek mindannyian Jana istennőt tisztelték istennőjükként s szerették anyjukként. Nem ismertek el maguk fölött más hatalmat,
származzon az istentől vagy szárazpartról. Ennek köszönhetően akik vízben, és akik levegőben éltek, egymástól elkülönültek, de tiszteletben tartották egymást, sok évszázadon át. Az emberek népe azonban meghódítani kívánta a vizeket, és csavaros eszét, találékonyságát arra használta, hogy olyan eszközöket készítsen, mellyel vízre szállhat, s meghódíthatja a tengerek bölcs lakóit. Ők voltak az elsők, akik átkeltek más konitnensekre, bár tény, voltak utánuk akik jobb, alkalmasabb, szebb hajókat ácsoltak, és még messzebbre jutottak Panteránia vidékein. Mohóságuknak volt köszönhető a terrán vándorlás kezdete is, melyet az istenek kezdetben rendre meghiúsítottak, a fejlődés árjának viszont nem szabhattak gátat, így kénytelenek voltak hagyni, hogy átörökítsék tudásukat. A vizek lakói nem nézték jó szemmel hogy szeretett országuk határát háborgatják, felkorbácsolják a hullámokat. Megkezdődött a Panterániai Csendesháború, mely azóta is tart a vizek lakói és a szárazpart szülöttei közt.
Aetryas
Mikor Terra a széllidérceknek adta a lebegő sziklákat, azok még szabadon kószáltak Panteránia fölött. A testet öltött terránoknak viszont bár szívében nagyon is élt a szabadság iránti vágy, az elemek kedvének kiszolgáltatott életmód nem volt kedvező. Zúgolódva fordultak a főistennőhöz, és kérték hogy adjon szolgáljon megoldással. Terra ekkor Artast, a tudás istenét küldte hozzájuk, hogy járjon el érdekükben.
Az isten kezdetben égi bestiák, legendás repülő lények idomítására tanította őket s arra, hogyan készítsenek számukra hámot amellyel irányítani tudják azokat hogy arra menjenek, amerre ők szeretnék. A terránok egy darabig kibékültek ezzel a nomád életmóddal, de pár nemzedék után a bestiáktól való függés kényelmetlenné, megalázóvá vált. Ekkoriban kezdtek Rivenna emberei hajókat építeni, így Artas megosztotta, miként tudnak légen sikló járműveket építeni, mellyel a röpképtelen terránok is utazhattak a levegőben. A terránok tudásvágyát viszont ez sem elégítette ki, és felfedezve a többi kontinenst ők is olyan otthonra kezdtek áhítozni, melyhez mindig visszatérhetnek.
Artas aetryasi rezidenciáján sosem látott munka heve lobbant fel. Az isteni elme szikrája a terránok szorgalmával kelt frigyre, melynek gyümölcseként megszületett a mód, miként váljon Aetryas egységes, szilárd kontinenssé. Kolosszális láncokat kovácsoltak, melynek minden egyes szemét az isten egy-egy hajszála tette elszakíthatatlanná és törhetetlenné. Ezek a láncok az Ősök Láncai néven váltak ismertté.
A közös munkának volt egy nem várt hatása is. A tudás istenének tartós jelenléte a tudomány nagyléptékű, behozhatatlan fölényét eredményezte a kontinensen, mely azóta is fémjelzi Aetryast.
Mahel
Mahelt a kezdetektől fogva erősebben járta át a mágia, mint a többi kontinenst, talán azért, mert az elpusztult földlelkek mindannyian a porba tértek vissza, és ami abból sarjadt, az hamvaikból táplálkozott. A dús növényzet szinte öntudatra éledt, s kik abból ettek, magukévá tették erejüket. Akik pedig a növényevőket ölték hogy húsuk s vérük részükké legyen, tovább erősödtek általuk. Csakhamar olyan mértékeket öltött a varázstudomány, mely párját ritkította. Elenyésző számban akadtak még a mára köztudottan mágiasemleges emberek és egyéb varázstalan lények közt is, akik nem tudtak varázsolni. Az itt élő bestiák is hamarabb éledtek öntudatra, s vált belőlük civilizált lény.
A terránok varázshatalma igen megnövekedett, így iskolákat hoztak létre hogy tovább gyarapíthassák tudásuk tárházát. Nagyon hamar eltértek atyáik hitétől, és már nem az isteneket, hanem saját magukat és a mágiát kezdték el felsőbb hatalomként kezelni, az isteneket pedig úgy, mint kiknek egyszerűen nagyobb erő adatott.
Amikor megkezdődött a kirajzás és a terránok vándorlása, Mahel nagyon sokáig egyáltalán nem fogadta az idegeneket, akik pedig eltérő eszmékkel rendelkeztek, azokat barbár módon üldözni kezdték és lemészárolták.
Számukra természetes volt a mágiahasználat, és az hogy az őket körülvevő természet is bővölködik ebben, s vesztükre, alábecsülték a tudomány híveit és a képességhasználókat.
Sötét Kontinens
A Sötét Kontinens már a kezdetektől kezdve mereven elzárkózott mindentől és mindenkitől, így a rémmesék melegágyává vált. Azzá a hellyé, amellyel az anyák rémisztgetik rakoncátlan porontyaikat, és a kocsmákban megfagy még a legjobb hangulat is, ha valaki felveti, oda akar menni expedícióra. A tűzfantomok minden változásnak ellenállva törekedtek eredeti életük megőrzésére még akkor is, ha ez terrán testekbe zárva lehetetlenné vált.
Ismeretlen Fagyföldek
Glaeba szívének darabkája megszűnt dobogni, mikor egyetlen terrán sem akarta otthonául választani. Ezer évnyi pusztaság, hideg halált követően, mikor már minden elveszett a fagyban mi egykor lélegzett, a terrán népvándorlásnak köszönhetően voltak akik eljutottak a Fagyvilágba. Üldözöttek, kitaszítottak, számkivetettek voltak kiknek nem adatott máshol hely.
Keserves élet várt azokra, akik itt próbáltak letelepedni, de a szükség felülkerekedett rajtuk, és átvette az uralmat akaratuk fölött. Mivel azonban maga a föld halott volt, az itt élők is azzá korcsosultak, míg meg nem született az azuranok népe, a terránok kis csoportja mely nem vallotta többé terránnak magát.
Intera
Kezdetben Intera még csak Alsó- és Felső-Interára volt osztva, a mélység nyelvén Yel’awi és Yech’awi. Yel’awi volt a tökéletes sötétség, a feneketlen mélység, melybe sosem ér el a napfény, sem pedig más természetes fény. Kik megtagadták Terrát, és nem kívántak hadakozni az Őrzőkkel sem, háborítatlanul élhettek, saját maguk tűrte békéjükben. Az évszázasok, évezredek múlásával megkoptak a mesék arról, hogy létezik egy másik világ, melyben folyton van valami fényes korong a terránok feje felett ami fényt bocsájt rájuk. Nem bánták már hogy elűzettek, és nem kellett szégyellniük azt sem, hogy kifélék, mifélék. Ha szükségük volt
valamire, megszerezték maguknak, vagy elfajzott rítusok, szentségtelen szavak árán az entitások, a sötét istenek segítségéért folyamodtak.
Yech’awi mindeközben az Őrzők uralma alatt volt. Az Őrzők a háttérből irányítva a politikát három részre szakították az elitet hogy könnyebben uralkodhassanak fölöttük, a második szintet pedig bányász szekcióként rabszolga sorba kényszerítette. Az idő múlásával a sötét istenek kik szintén terrán testben tengődtek, kezdték megelégelni hogy egykori hatalmuk feledésbe merül, és alattomos módon, Aspereion és Alastor munkájának támogatásával kezdték el egyengetni útjukat hogy visszavágjanak Terrának az elszenvedett sérelmekért.
Terra ideje 2500-3500
Ezeréves Háború Kora
IV. Fejezet
A Nagy Terrán Háború
Intera lelepleződése
T. i. 2500-2750
A rend, melyet Terra kívánt világa számára oly törékeny volt mint az üvegfúvott búra, mellyel Interát próbálta véka alá rejteni, s vele együtt a sötét isteneket is visszaszorítani, feledésbe kényszeríteni. Kezdetben elégséges volt hogy Interán belül az Őrzők megosztották a hatalmat, és nagy erőkkel tartották kordában a száműzött terrán népet, kik kíváncsiságból, éhségből, vagy más vágyaktól vezérelve fel-felszökdöstek a felszínre. Jussuk sok esetben halál volt vakmerőségükért, mely vagy Terra átka, vagy a felszíni terránok keze által érte őket utól. Az ébredező felszín hét kontinenséből öt kontinens közt elenyészővé váltak a távolságok, hála a hatalmas fejlődésnek, mely a vízi és égi hajókkal együtt köszöntött rájuk. A Sötét Kontinenstől és Fagyföldtől továbbra is távol tartották magukat a felfedezők, és erre ösztönözték őket az istenek is. A mohóság azonban nagy úr, legyen szó vagyonról vagy tudásról, és ez a terránok szíveitől sem állt távol.
Egy rivennai származású kalóz térképész, Mirella reDachon aetryasi utazásai során egy ismeretlen eredetű légáramlatra bukkant, mely egy örvényhez sodorta hajóját. Mirella a halált várva engedte meg magát végül a természet erejének abban a hiszemben, hogy legénysége a biztos halál torkába került, és hogy a következő pislogást követően már Cartus színe elé fognak járulni, vagy Alastor markába esnek. Amit hitt viszont valótlan volt, és nem a túlvilágra, hanem Interába jutottak.
reDachon nagy megrökönyödésére nem csak egy addig feltérképezetlen világot leltek, hanem civilizált társadalomra bukkantak. A felfedezés szenzációja kölcsönös volt, hiszen Duat három hercegségében az Őrzőknek hála az a tudat élt, hogy aki tovább merészkedik a rájuk boruló fénycsóvák gyökereinél, tehát a felszínre megy, az soha többé nem tér vissza, vagy ha mégis, annak elméje megromlik. A felszínen pedig bár több helyen is voltak veszélyt árasztó átjárók, azokról azt tartották hogy ki átlépi a kapukat, azok a biztos halálba sétálnak.
Az Új Kor istenei tanácsra gyűltek a Szent Ligetben hogy megvitassák az áttörés kérdését. Az biztos volt, hogy ha hagyják reDachont és legénységét visszatérni a felszínre, Intera híre sebesen terjed majd, és felfedezők, kalandorok fogják elözönleni az átjárókat melyeket még Terra sem zárhatott le teljesen. Ha viszont visszatartják a térképészt, a felszín híre fog elterjedni Interában. Napokig tartó tanácskozást követően Terra a kisebbik rossznak látszó megoldás mellett döntött.
Amikor a sikeres látogatás után reDachon vissza akart térni a felszínre, az átjáró melyen keresztül jött nem Aetryasra, hanem Skulnerára vezette, ahol már Aspereion egyik ureusza, Afeea várta. Az isteni familiáris nyom nélkül tüntette el a térképészt annak hajójával és egész legénységével együtt.
Az interai történetek terjedésének megfékezését Terra az Őrzőkre bízta, ám azzal nem számolt, hogy a sötét istenek közbe fognak avatkozni, és a felszíniek látogatásának híre olyan sebesen terjedt, mint a fagy idején végigfutó jéglepel a nyugvó vízfelszínen.
Az interaiak látogatásai jelentősen megsokasodtak a felszínen, bűnözési hullámok egész sorát indítva el a felszín kontinensein, és zavargásokat keltve az alsó világban. A felszín létezése új távlatokat nyitott meg a terránok képzeletében, mely meghozta a hódítási kedvet Yel’awi legmélyebb pontjától indulva Yech’awi legmagasabb csúcsáig.
Egész Intera forrongott, tüzes katlanként vetette a felszínre égő szívű gyermekeit, kiknek lángját a sötét istenek táplálták. Az átjárókra ügyelő Őrzők munkája ellehetetlenült, s az addigi technológiai fejlesztések melyek a mélységben egész más irányt vettek a felszíniekhez képest, most ellenük fordultak. A sosem alvó tüzekben kovácsolt mechanikus szerkezetek ereje elsöpörte az eléjük állított akadályokat, és a terránok kiragadták rabláncaikat az Őrzők kezéből.
Intera barlangjai megteltek vérontással, s mikor a vörös áradat elérte a mennyboltozatot, kicsapott a felszínre is. A terránok két táborra szakadtak, azokra akik támogatták az alsó világbeliek felszínre törekvését, és azokra akik a változás ellen voltak. A harcok kezdetben kisebb rablótámadások formájában mutatkoztak meg, a kontinensek uralkodói pedig próbáltak a korábban bevált diplomatikusabb úton járni. Szükségtörvényeket hoztak, melyek bizonyos keretek közt engedélyezték az interaiak terránfalási, felszíniek jórésze számára ismeretlen szokásokat. A törvény azonban további ellenségeskedést szült a két tábor közt.
A világméretű háború kirobbanásához egy janerai tragédiára volt szükség, amikoris a Csillagok városában brutális kegyetlenséggel lemészároltak és felfaltak egy egész hercegi családot s annak háztartását. A janerai elit felhördült az esemény hatására, s megtorlásképpen bérgyilkos alakulatot küldtek az akkor már Duatnak keresztelt interai tartomány fellegárny elf hercegnéra s annak gyermekére.
Most, hogy a terrán társadalom felsőbb rétegei személyesen is érintetté váltak a harcokban, kitört a z Ezeréves Háború, melyet Nagy Terrán Háborúként is emlegetnek.
Mahel kettészakadása
T. i. 2750-3200
A felszínen elharapózó háborús cselekmények az istenek azonnali közbeavatkozását kívánták. Kétség nem fért hozzá, hogy a sötét istenek álltak az interai hadak felszínre özönlése mögött, a probléma megoldását pedig nem lehetett a terránokra hárítani.
Natren, a háború istene minden más harcot félretett. Panteránia vizeinek népe volt az egyetlen, amely nem mutatott hajlandóságot arra hogy Intera ellen forduljon, mondván hogy Mélypanteránia lakói eddig is, és ez után is a testvéreik voltak, és nem ontják Jana istennő vérét. Jana kiállt gyermekeinek kérése mellett, így a víz lakosai háborúsemlegesek maradtak; ez viszont nem jelentette azt, hogy a kezdetektől húzódó Panterániai Csendesháború nem folytatódott.
A háború mérlegének nyelve a vizek lakóinak hála az interaiak javára billent, az öt kontinens lakóit két frontról támadták. Volt azonban egy erős fegyver a terránok kezében, mellyel isteneiket erősítették: a hit, és az ima.
Ameddig a sötét istenek ereje az őserőből táplálkozott, addig az új istenek a nép által lettek erősebbek. Már ötszáz éve húzódott a Nagy Terrán Háború.
Hullámai hol feltámadtak, hol elcsitultak, de az öldöklés folytatódott. Az istenek a kontinenseket járták, hogy leverjék a nagyobb zavargásokat, de mivel ilyenkor ők is terrán testbe kényszerültek, nem lehettek ott mindenhol. Velük szemben a sötét istenek szentségtelen praktikákhoz folyamodva egyszerre több helyen is megjelenhettek, ezzel támogatva interai haderejüket.
Terian szántóföldjei meddővé váltak a töménytelen kiontott vértől, a felhők vörös könnyeket sírtak, a halak fulladoztak a vizekbe keveredő életnedv mérgétől, a fák lombjai már tavasszal karmazsin rügyeket neveltek, melyek bíboros leveleket bontottak.
Amikor már egész Terian fuldoklott a terránok vérében, az egyik sötét isten felkarolta az azuranok kitaszított népét, és bevezette őket Mahel északi területeire.
A holt jég csókolta bőrű azuranokkal együtt érkezett meg a mindent felemésztő fagy is. Magukkal hozták Glaeba élettelen részét, mely sosem tapasztalt pusztítást végzett a dús erdőkben.
A csapás mértéke úgy tűnt, kiheverhetetlen. Fagyóriások, hóelfek, jégsárkányok, zúzmara tündérek, jégtrollok, és még megannyi hidegvérű faj zúdította minden addig visszatartott ellenszenvét Mahelre.
Terra magához szólította Natrent, Etrigent és Laressiát, hogy együttes erővel pusztítsák el a fagyos szülőhont, ezzel elvágva a menekülési útvonalat az azuranok előtt abban a hiszemben, hogy ezzel együtt megfékezhetik Mahel pusztulását. Natren és Laressia sikeresen megalkották az isteni varázslatokat, Etrigen azonban nem volt képes szülője, Glaeba ellen cselekedni akkor sem, ha annak holt részét kellett megsemmisíteni. Terra tettre készen kivonta az Ősföld kardját, hogy főistennőként teljesítse a feladatot, de kudarcot vallott. Kardja lesújtott, ám a penge sosem érte el a fagyott talajt. Egykor lepecsételte az ősmágiát, a világalkotás elemi magját mikor terrán testbe zárta magukat, ezzel pedig elvesztette a jogot hogy alapjaiban formálja át Teriant.
A megalkotott varázslatnak hála Fagyföld újra kietlenné vált, csak a húst metsző hóvihar szele keresi továbbra is azokat, kik egykor uralni tudták vad természetét. A jégmezők pedig tovább terjedtek Mahelen. Hazájuk elvesztése könyörtelenebb és elszántabb harcosokká tette az azuranokat, hiszen immár nem csak a sötét isten kedvéért forgatták fegyvereiket, hanem az újonnan nyert otthon megtartása érdekében is.
Cartaria árulása
T. i. 3200-3205
Dacára annak, hogy Panteránia lakói és az azuranok is az öt kontinens terránjai, és az új istenek ellen harcoltak, azoknak ereje nem rendült meg sőt, nőttön nőtt. Minden egyes cselre érkezett egy legalább olyan erős válaszcsapás, amely nem hagyta hogy bármelyik tábor is tartósan felülkerekedjen a másikon. Már nem volt olyan terrán, ki ne fogott volna fegyvert valaha. A vének nem párnáikon szenderültek álomba, a fiatalokat nem betegség vitte el, hanem acél. A nők nem szültek, inkább elvetéltek minthogy ilyen világban adjanak életet gyermekeiknek.
Volt egy Őrző, aki az elysiumi kristálynimfák nemzetségéből került ki. Terrát szolgálta még a mélységben is, de éveken keresztül rejtegette kilétét, ahogyan a többi Őrző is, kiknek neveit nem is jegyezte fel a Krónika.
Cartaria szíve azonban fájt amikor haldokló világukat nézte, és azon gondolkodott, miként juthatna bármely fél győzelemre.
Már nem számított, hogy ki arat diadalt, így is megszámlálhatatlan élet veszett kárba. Családok haltak ki, kúriák kongtak az ürességtől, gazdátlanul csatangolt minden mit egykor megszelidítettek.
A nimfát nem véletlen választotta Terra Őrzőnek, a kitűnő stratégiai érzékkel rendelkező, békés lénynek született Cartaria pár év alatt kidolgozta a megoldást, mellyel véget vethet a háborúnak, vagy legalább elindíthatja a feleket a béketárgyalások asztala felé. Leleplezve magát, eldobta Őrzői mivoltját és a sötét istenek mellé állt, ezzel megingatva Terra interai védvonalait. Terra kezdetben enyhíthetetlen haragot érzett a kristály driád iránt, hiszen miatta elveszítette a lehetőséget hogy Interát is az uralma alá vonja.
Terian előtt a nimfa viszont pont ezzel a lépéssel bizonyította, hogy méltó világuk őrzésére, mert nem hagyja magát egyetlen isteni hatalom által sem befolyásolni, hanem valóban a terránok érdekeit tartja szem előtt. Lassacskán Terra dühe elpárolgott, és amikor újra tisztán látott, visszafogadta kegyeibe a világhoz mindig hű Cartariát, és megtette örök Őrzőnek. Megajándékozta nem csak a driádok, de a faunok erejével is, így az első királynő hatalmat nyert nem csak a növények, hanem az állatok és bestiák fölött is melyek Elysiumban éltek.
Titánia Százezer Napja
T. i. 3205-3450
Mivel Terrától elvétetett az erő, amellyel átformálhatta volna Terian világának törvényeit, hiába nyerte meg Intera a háborút, annak lakói továbbra sem voltak képesek tartósan a felszínen élni. A háborúban született nemzedékek nem ismerték a békét, akik pedig voltak olyan hosszú életűek, hogy még azelőtt születtek, elfelejtették hogy milyen volt harc nélkül feküdni is kelni. Nehéz volt az új rendhez igazodni, ráadásul nem sokminden változott. Az istenek továbbra is a kontinenseket és a tartományokat járták, közvetlenül avatkozva a terránok dolgaiba, amivel nem sikerült lenyugtatni a kedélyeket. Minden egyes nap olyan volt, mint egy hajsza, melynek nem volt konkrét vadásza, sem pedig prédája. Az istenekre haragvó terránok odáig jutottak, hogy őket hibáztatták sorsukért, és istenölő alakulatokat szerveztek.
Az ostoba terránok nem akarták elfogadni, hogy az istenek halhatatlanok, ameddig ők vérüket ontották. Egy alkalommal az egyik istenölő alakulat a Panterániai Csendesháború egyik csataterán csapott le a gyermekeit védelmező Jana istennőre. Úgy hitték, hogy egy hatalmas tüzes nyíl, melyet magas szintű mágiával tesznek halálossá majd hatásos lesz. Az istennő valóban elszenvedte a sérülést, és eltűnt a csatatérről.
Atreiosz építése
T. i. 3450-3500
Az istenek lelkét alapjaiban rendítette meg a nyílt támadás melyet a terránok szerveztek Jana ellen. Titánia hatalma nem csak megerősödött, de veszélyessé is vált. Fegyverrel ugyan nem voltak képesek megölni őket, de ha a terránok egymás ellen fordultak volna, hogy legyilkolják az istenek híveit, azzal már képesek lettek volna eredményre jutni. A vadászati kedv pedig látva, hogy Jana nem mutatkozik többé a csatákban, fellángolt. A víz istennője viszont nem volt hajlandó jelenlétével kioltani a harci lángot, mely talán amúgy is visszafelé sült volna el. Az istenek tehát összegyűltek a Szent Ligetben, és tanácskozni kezdtek. Névlegesen ugyan béke volt, a sötét istenek szabadon jártak-keltek belátásuk szerint a tartományok és a kontinensek közt, és nem torolták meg isteni eszközökkel a terránok kihágásait sem, ám jelenlétük továbbra sem hagyta kialudni a tüzet melyben Terian égett.
Moriel, a gyógyítás istennője arra a következtetésre jutott, hogy ameddig ők, istenek a halandók közt járnak, Terian sebei sosem fognak begyógyulni.
Hiába próbálkoztak segíteni szeretett híveiken, ha közbeavatkozásuk csak rontott a helyzeten. Személyük elrejtése ugyanakkor természetüktől idegen, és hosszútávon lehetetlen volt. Terra fejében szöget ütött az ötlet, hogy mi van ha elvenni, átformálni ugyan nem tudja az őserőt, de hozzáadni, közös erővel képesek lehetnek? Hiszen Titánia születése is lehetséges volt, holott az imák megtestesülésének és az őserő gyermekének nem lett volna szabad utóda sarjadjon. Bátortalanul, de reménykedve és növekvő kedvvel fogtak bele, hogy az istenek megépítsék saját otthonukat Nolocess és Munentium határán.
Az új síkra épült birodalmat Atreiosznak, az Istenek és a Kegyeltek honának, vagy Mennyei Birodalomnak nevezték el. Mikor elkészült, az Új Korok Istenei kivonultak Munentiumból, és csak kivételes alkalmakkor mutatták meg arcukat a halandók előtt.
Atreioszra költözésük után jobbára látomások, álmok formájában tartották kapcsolatot a terránokkal, vagy familiárisaik és hírnökeik segítségével intézték ügyeiket. A heves harcok, ahogyan Moriel megjósolta, elcsitultak.
A vizek megtisztultak, a fák visszaöltötték zöld lombkoronáikat, a virágok ezerszínű koszorúként bólogattak a friss illatú szélben. Végre nem csak névleg, de valóban véget ért az Ezeréves Háború.
Az Istenlegendák Ideje lezárult, és kezdetét vette Terian Második Kora.
