Kavics egy törp bányászközösségként alapult. A hegy tetején növő, óriási gombák többsége ki lett vájva, vagy körbe lett építve. Az egykor elhagyatottnak tűnő lejárat a hegy gyomrában húzódó bányákba vezet, egy többnyire gombaházakból álló törpfalu főterre. Kavics pontos méretét talán még a lakói se tudják, hisz több százan, ha nem több ezren laknak a hegyek tetején szaporodó óriásgombák közt, és a hegyek mélyében egyre hosszabbodó tárnákban és járatokban. A dél-maheli hegynek, melyenek tetején Kavics áll, bányái tele vannak mágikus kristályokkal. Ezeknek köszönhetően a kis falu állandó kereskedelmet folytat Aetryas törpe királyságaival és világ mágusbirodalmaival. Kavics nyugodt és békés légkörét még a falut gyakran támadó és fosztogató banditák és fenevadak, de még a barlangokban kúszó-mászó bestiák se tudják megzavarni. A falu gondtalan lakói számára az élet mindig is egyszerű volt és lesz, amíg világ a világ.

Dél-Mahel végtelennek tűnő, elvarázsolt hegységláncát, mára már szinte mindenki ismeri legalábbis hírből. Ásványokban és ércekben gazdag lelőhelyei messziről vonzzák a kincsvadászokat és kalandorokat egyaránt, ám csak keveseknek adatik meg, hogy akár egy kavicsot is magukkal vihessenek anélkül, hogy a hegység királyát ne haragítanák magukra. Ő és négy generálisa, kik Mahel védelmére esküdtek, elvarázsolták a hegységet, hogy csak azok részesülhessenek a kincsekből, kiknek szívét nem a becsvágy fűti. Azok akik nagy vagyon és a gyors meggazdagodás reményében érkeznek, nem jutnak túl messze. A varázslat gondoskodik róla, hogy minél távolabb találd magad a hegységek lábától és ha ez még nem lenne elég, maguk az itt élő bestiák is féltve őrzik otthonukat. Ám ha szándékaid tiszták, akár még magával a királlyal vagy generálisainak egyikével is találkozhatsz, kik előszeretettel csatlakoznak álruhában a fáradt vándorokhoz.

A megboldogult doktor emlékére építették, aki orvosi diplomáját a háborús évei alatt szerezte egy fejbe lőtt felcsertől.

Itt a Sweet Blake csendes, hegyi vidékein, a város állandó nyüzsgésétől és bunkó, ismeretlen tömegeitől távol, a kovácsoltvas kerítésen belül egy labirintus-szerű erdőséget és egy régi kúriát találunk, mely napjainkban idegszanatóriumként üzemel.

Egy csendes, barátságos vidék, csupa-csupa barátságos terránnal. Az ifjú professzor a modern módszerek és demokratikus döntéshozatal híve volt. Épp ezért a telek közepén álló, ódon épületben hetente cserélnek szerepet egymással az ápolók és a betegek… Aki esetleg átjut az erdő labirintusán és belép a fekete falak közé, a recepció pultján egy régi orvosi szakkönyvet talál, melyben épp a hisztéria lobotómiával való gyógyítását taglalja az író.

Az épület mely a belépők szeme elé tárul, nem kevésbé rejtélyes és kusza, mint a telek melyen áll. Folyosók és ajtók egész hada tárul szemünk elé a szélrózsa minden irányában és némelyikük csak festve van.

Innen bárki, bármikor távozhat… Aki be tudja bizonyítani, hogy nem őrült, megtalálja a portást aki sosincs a portán, aki az egyetlen személy, aki sose változik és mindenhez van kulcsa; végül pedig kijut az épületből és az erdőből is. A kúria körüli erdőt határoló kerítés kapuját csak kívülről lehet kinyitni, kivéve, ha valakinek van kulcsa.

„Olyan kellemes ez a gyerek nevetés. Pedig… Egyedül vagyok.”

Észak-Mahel hófödte csúcsain áll egy régi, tiszteletet parancsoló épület, mely mesés világot rejt magában. Az épület falain belül ugyanis, itt a jeges kontinens közepén, Észak-Mahel legnagyobb melegvizes fürdője és üdülő központja működik.

Az épület a Yukimura klán építészetének jegyeit viseli magán és nem is véletlenül. Bár a hely vezetője egy ősöreg, kissé szenilis és szinte teljesen süket kitsune, a vendégek boldogságáról a klán aranykezű tagjai gondoskodnak és mindenkire szakértőszemmel figyelve vigyáznak.

Az Ezervirág Fürdő a melegvizes forrásain és vize gyógyhatásán kívül a nevét adó, körülötte elterülő, szinte erdőnyi, az egész hegyet beborító cseresznyefákról kapta a nevét, melyek virágzásukkor a fürdő alatt elterülő hegyet rózsaszínné változtatják.

            A fürdőből gyönyörű kilátás nyílik az egyik oldalon elterülő Fagyospuszta kietlen vidékeire és a másik oldalon a végtelenbe futó óceánra. A helyet – még az Észak-Maheli különösen kényes diplomáciai helyzet ellenére is – a világ minden tályáról előszeretettel látogatja mindenki, aki csak megteheti.

A néhai mágus (aki kutatásait a Maheli – mérgező, zöldes gázai fölé magasodó – hegyek közt rejtőző tornyának falai közt végezte) egész életét az álmok és vágyak kutatásának szentelte. Miután azonban a Magisztérium nemkívánatosnak minősítette a látszólag sehová se vezető kutatást és vele a kutatót is, inkvizítorok és fejvadászok egész serege rohamozta meg a hatalmas tornyot. Egyesek bezúzták a kapukat, mások pedig a falakon kezdtek felkapaszkodni. Montero és felesége hősiesen védték a tornyot és kutatásaikat, ám csúfos bukásra voltak ítélve. Mikor a varázsló szeme láttára erőszakolták meg elvágott torkú aráját, utolsó leheletével átkozta el az egész birtokot és a tornyot, végül pedig felgyújtotta az egész épületet.

Bár a jelentések szerint a torony porig égett és senki nem jutott ki belőle élve, Montero tornya még mindig teljes pompájában áll és különös átok sújtja. Az ember vágyai, álmai és legrejtettebb félelmei életre kelnek és kivétel nélkül a vesztére törnek. A torony állandó – kívülről láthatatlan – változásban van és élet-halál harcok árán is alig engedi el az áldozatait. Innen bizony csak a szerencse juttathatja ki azt, aki a torony mélyén – vagy épp a tetején – rejtőző tudást kutatva botor módon a Montero-birtokra lép. 

Vakmerő madárkák azt is csiripelik, hogy Montreo felesége mégsem halt meg. Vágyai, s a méhében növekvő gyermek életben tartották, míg meg nem szülte szerelmének gyümölcsét. Ezen mendemonda terjesztői szerint nem is maga a torony átkozott, hanem a leány az, aki szülei gyilkosain, és örökségük háborgatóin áll bosszút.

Még az azuranokat se kerüli el a sötétség. És akit megfertőz…

A fagyott vér templomát egy mára már elfeledett rendet követő, őrült király I. Ernes építtette. Óriási vagyont ígért a jelentkezőknek és Fagyospuszta jégmezőire szállíttatta őket.

Az építkezés szépen haladt ám az egyre szaporodó haláleseteknek hála rengeteg munkás kívánta felmondani a szerződést és elmenni. A király ezek után katonai erővel tartott ott mindenkit és a szerződéseket, vele a szerződők lelkeit egy sötét entitásnak ajánlotta. Minden építőt halálra dolgoztatott és a legenda szerint az építők testét több apró darabra vágva, illetve elégetve a falakba építtette. Az épület utolsó cserepének felhelyezését azonban ő maga akarta elvégezni. Mikor a helyére illesztette azt, megcsúszott a lába, legurult és darabokra szakadt a penge élességű jégtüskék közt, amik a sziklák oldalán meredtek.