Ha Cartusnak lenne egy óriási kutyája, minden bizonnyal ez lenne a kedvenc helye, ahol csontokat áshat el, és áshat ki, épp hogy tartja kedve. A völgy a Bánat-tengerétől kezd el lejteni. A bejáratnál még finom szemcsés kristálypor borítja a talajt, megreccsenve minden egyes lépésnél, ám ahogy haladunk a hegyek ölelésében, a táj arculata megváltozik. A talajvíz sokszor egész magasra kúszik, így a Zuhanat-hasadékrendszeren át beáramló fénynek hála, egészen dél-maheli hangulat kerekedik a mocsárvilág haragos zöld árnyalataival. A vízen lélekkristály lótuszok levelei terpeszkednek, közülük pedig kisebb-nagyobb holt lények csontjai magasodnak a felszínre. A vörös lombú erdő törzseire Elysium neves kristályai ülnek ki, szégyentelen nyíltsággal megbámulva az utazót, aki tükörsima felszínükben saját tükörképét szemléli.
<a helyszín szabad, a játék máshol folytatódik tovább>
Tapasztalatból tudta, az a legjobb ha most nem próbál meg ereje mellett kardoskodni. A kezdetekben még küzdött, hogy az elvett dolgok hiánya ne temesse maga alá, de be kellett lássa, a szellemek jóval hatalmasabbak annál, hogy holmi náthaként lábon hordja ki a fizetséget. Ezek a lények nem csak megcirógatták ha akartak tőle valamit, nem ismerték a könyörületet. Az árat meg kell fizetni, és itt most a halandó egy igen súlyos dologra kérte őket, mégpedig arra, hogy pusztítsanak el egyet maguk közül. Sooyun még nem volt birtokában annak, miként utasítson vagy uszítson egy megidézettet, nem kényszeríthette rájuk saját akaratát, de úgy tűnt hogy a szertartás helyes végzése, és a korábban tanusított tisztelet a túlvilágiak iránt elnyerte az entitások tetszését. Megérte óvatosan bánni az imákkal és az áldozati étellel, nem vesztek el a szépen forgatott szavak, és az őszinte szándék sem. Ő tudta, hogy fel fog épülni, csak el kell viselnie egy rövid időre a magatehetetlenségét, bármennyire is gyűlölte hogy ezt kell tegye. Egyetlen dolog nyugtatta meg, hogy elérkezett a nappal, és Senna visszanyerte az erejét, így volt esélye arra, hogy megvédje magát. Az előző napi vad is ott hevert, talán még akadt a csontokon némi hús, vagy ha nem, levest még akkor is lehetett főzni a csontokból. És ha az sem maradt volna, akkor is lehetett találni gyökereket amivel a nő táplálkozhatott. Volt vizük, volt egy védett, immár szellemektől mentes zug ahol meghúzhatták magukat. Viszonylag biztonságban voltak.
Lehunyta szemeit, még az is fárasztó volt, hogy koponyájának ablakait arra használja amire rendeltettek. Néha meg-megrázta testét a köhögés, olyankor vér szivárgott elő fogai közül, vagy ha már nagyon fulladozott, egy erőteljesebb köhintés alkalmával életnedvet hintett orra előtt a szőrmére. Résnyire nyitott szemei fakón csillogtak, de látni semmit nem látott rajtuk keresztül. Végül légzése felületessé vált, és már az sem zavarta, hogy nyelőcsövén és légcsövén végigcsorog, vagy pang a vér. Nagyon távolról, de hallani vélte ahogy Senna beszélget valakivel. Ahhoz sem volt ereje hogy felfogja mit beszél. Ilyenkor szelleme néha megfeszítette magát hús testének béklyói közt, megpróbált legalább asztrális formát felvenni hogy a nő mellett lehessen akár csak láthatatlanul is, hogy meggyőződjön a biztonságáról, épségéről, de kutyaként amúgy is képtelen volt erre. Orrát elöntötte saját vérének illata, bundája fakóvá és csapzottá vált a rengeteg simogatástól amit kapott. A szőrszálak nem is igyekeztek hogy visszaálljanak eredeti állapotukba, mintha egy dögöt, egy nyúzott bundát túrtak volna a langyos ujjak, végigszántva a hűlő bőrfelület felszínén.
Egy idegen, hús-vér alak karcsú árnya nyújtózott végig a padlón. Fején széles karimájú kalap takarta arcát, nemhogy sejtelmes árnyakba, de egészen a sötétség fátyla alá vonva szemeit. Ahogy fejét mozgatva szétnézett a kicsiny szobában, vörösre festett ajkai meg-megvillantak, olyan intenzív színnel, mintha fehér bőrét egyenesen karmazsin vérrel kenték volna be.
Csak mikor bentebb lépett, akkor vált egyértelművé, hogy a kalapjának pereméről lelógó fekete fátylak miatt sötét az idegen arca, bőre pedig annyira fehér, hogy még a leplek takarásából is kiviláglik. Szó nélkül végigmérte az ágyon fekvő párost, mígnem ajkainak szoborszerű vonalaira lágy mosoly költözött.
– Ki gondolta volna, hogy majd pont rád fogok itt akadni, Yun-ssi? – kérdezte halkan inkább magától mintsem attól a kettőtől.
Lassan az ágy szélére ült, mely mintha fel sem vette volna a nő súlyát. Finoman az eb orrára tette meleg tenyerét.
– Minden rendben lesz, mostmár pihenhetsz! – suttogta, s szavainak erejétől a kutya szemrései lezárultak, testének addigi görcsös tartása pedig elengedett – Te is aludj! – simított Senna kezére.
Kihasználva a két lélek fáradtságát megérintette aurájukat, és azon keresztül altatta el őket, hogy elméjüket ne bántsák sem élők, sem holtak, testük felszabadulva az örökösen kattogó elme átka alól gyógyulásnak indulhasson.
– Túl sokat erőlködtök, holott minden erőfeszítés hiábavaló. – sóhajtotta – Volnál kedves segíteni? – pillantott saját árnyékára, melyből egy három méter magas árnyék emelkedett fel.
Megnyúlt koponyáját nem takarta bőr, a csont kifőzött fehérséggel virított elő sötét, erős szálú sörényéből. Fejét három pár különböző hosszúságú, csavaros szarv ékesítette, melyekre ékszerekhez nem fogható lágy szépségű íveket martak a szaruképződmény gyűrűi. A teremtmény szótlanul bólintott. Gyengéden felemelte az eszméletlen nőt, s olyan óvatosan tartotta karmos kezei közt, mintha csak egy porcelán babát tartott volna. Az ismeretlen nő a kutyát nyalábolta fel az ágyról, úgy vive a termetes ebet, mintha csak egy zsák pelyhet cipelt volna. Még csak fel sem szusszant, amikor a kutya feje oldalra billenve kizökkentette az egyensúlyból, csak akkor ráncolta össze szemöldökeit amikor orrából és szájából jelentős mennyiségű vér folyt ki.
– Lehet hogy ez egy kicsit tovább fog tartani mint gondoltam. Mindig ostoba voltál, ha védelmezned kellett valakit. – ingatta fejét a nő, és kilépett a házból, mely amint elhagyták azt, éktelen recsegés-ropogás közepette dőlt össze.
Itt azonban nem állt meg, a kövek szétestek, a szalmatető szétporladt, a gerendák pozdorjává váltak, és a szél felkapva a maradványokat messzire hordta őket. Hamarosan nem maradt más a viskóból, csak az elszenesedett tűzhely köveinek foltjai, és pár korhadt fadarab.
– Ennyire ne légy bosszús, amiért nem falhattad fel. – mosolygott a nő a jócskán fölé magasodó démonra, pedig ő is sudár alkattal büszkélkedhetett.
A szél megtáncoltatta az ő fátylait is, ruhájába kapva pedig halk csilingelésre késztette a kardjának végére kötött csengettyűpárt.
Kardja kireppent a hüvelyéből, és csizmái elé feküdve várta, hogy gazdájának lábai rátapossanak, majd a levegőbe emelkedett a nővel. A démon közvetlen mögötte, az árnyékába állva védte a hátát, továbbra is úgy tartva karjaiban Sennát, mintha kisded volna csupán. Alattuk a mocsár egy gyönyörű, rózsaszín ékkövekkel kivarrt vászonnak tetszett csupán, a láthatáron pedig ott feketéllett az egyre terjeszkedő Bánat-tengere. A kardsiklásban láthatóan magabiztos nőnek szeme sem rebbent, inkább elmosolyodott amikor a kezdetben csupán foltnyi mélypanterániai tenger fekete habjai már a lábai alatt ringtak, s megnyugtató, szótlan susogásuk cirógatta fülét. Rá sem hederített az édes suttogásra, csak szorosabban fogta karjaiban az ebet, mely még mindig eszméletlenül nehezedett karjaiba. A hatalmas lény szintén erősebben fogta másik utasukat, és addig nem is engedte, ameddig el nem érték Hadoran ősi romjainak nem is annyira néptelen városát.
Majdcsak beesteledett, mire elérték a védett otthon, ahol végre tiszta ágyba fektette mindkét megviselt vendégét.
– Ébredj! – simította meg lágyan Senna homlokát, de a kutyát szándékosan hagyta, hadd aludja tovább gyógyító álmát – Remélem, kipihented magad, és tisztább az elméd. A nevem Nguyen-Seul Yon Mi-Cha. Szólíts csak Yonnak, azt hiszem az lesz a legegyszerűbb.
Jó szándékának bizonyítékául Senna mellé tette a házból elhozott holmijaikat, vele a kristályos ládikát is, és gyenge fűszerborral kínálta, mely Elysiumban különleges erősítő italnak számított, mivel a bort kristályokkal együtt érlelték.
Érezte, ahogy Soo varázslata körül öleli őket, de az már kicsit se tetszett neki, hogy arra kérték lépjen hátrébb, mégis megtette némi szemöldökráncolás közben. Tett pár lépést, de egy pillanatra se állt le, még azután sem, hogy megjelentek a megidézett entitások. Alaposan végig mérte őket, ám csupán egy pillanatnyi figyelmet szentelt nekik, sokkal inkább érdekelte Sooyun és az áldozat mellyel fizetni készült. Száját elhúzva nézte végig, ahogy az egyik alak elvesz valamit a férfitól, melynek hatására rövidesen látványosan romlani kezdett az állapota.
-Ha elzárom és széttörőm a kristályt, akkor több évtizedbe tellett volna, mire összekaparja magát jobbik esetben.
Vágta rá azonnal, majd összeszorította fogait, miközben figyelte, ahogy a szellemet szétmarcangolják, végül pedig elragadják a maradványait. Rettentő dühös volt, amiért nem élhette ki magát. A benne lévő feszültség mely eddig felgyülemlett most kész volt bárkit maga alá temetni, de ahogy meglátta Soo haorián a vért lehunyva szemeit vett pár mélyebb lélegzetet.
-És ha nem így van?
Kérdezett vissza, de hallva a köhögési rohamot inkább nem várt a válaszra, ehelyett kezét inkább a hátára tette, majd apró és finom mozdulatokkal simogatni kezdte, amit a változásig nem is hagyott abba mely rövidesen be is következett. A férfi köntöse lassan tűnt el róla, így gyors ruháiért nyúlt, hogy magára vehesse azokat, s csak azután lépett vissza az ágy mellé. Ujjai gyengéden simítottak végig a fekete bundán, s mikor az ágy végében mozdulatlanul elfeküdt, úgy érezte borzalmas fájdalom hasít a szívébe, elkergetve minden indulatot. Elmélye elkezdett kitisztulni, szemeiből eltűnt a harag vad lángja, melyet azonnal az aggodalom váltott fel. Nem tudta mit tegyen, kirohanva a kunyhóból a környékez kezdte el pásztázni, bevetve minden képességét, hátha talál legalább egy apró kristályt mely segíthet a férfin, de semmi. Még egy szilánkot se. Végül egy tálnyi friss vízzel tért vissza, majd mellé ülve próbálta kínálgatni, hátha szomjas, ám ha ivott, ha nem, végül mellé feküdve ölelte át.
-Próbálj meg pihenni. Én melletted leszek ameddig csak szeretnéd…
Súgta halkan, majd letéve fejét a beszűrődő fényeket kezdte el figyelni. Nem moccant, nem szólt, hisz mit mondhatott volna? Néha keze a bundára simított pár nagyobb köhögési rohamnál, de más egyebet nem tudott tenni. Nagyon is hibásnak érezte magát Soo állapota miatt, elvégre, ha ő nem veszíti el a hidegvérét és nem támad a szellemre, akkor talán másképp alakultak volna a dolgok. Ez a gondolat mélyen gyökeret vert a fejében, oly mélyen mint a föld alatt kígyózó kristályok melyek a felszín felé törnek. A kunyhó falai halkan megroppantak, mintha csak valami körül akarná ölelni azt, s ha bárki látta volna kintről a viseltes viskót, annyit vehetett volna észre, hogy a mélyből előtörő különféle ásványok egy vékony rétegben a fa falára kuszva megerősítik azt, visszaverve a kinti fényeket és lezárva a lyukakat. A kisebb repedéseken egy-két kristály bemerészkedett, mintha csak megakarná lesni az ágyon fekvő két fura szerzetet.
-Látom semmit se változtál.
A síri csendet egy arrogáns torz hang törte meg, melyre csak Senna figyelt fel. Felemelve a fejét körül nézett a helyiségben, ám nem látott egy árva lelket sem.
-Talán engem keresel, húgom?
Csendült fel ismét, s mikor a nő a hang forrása felé fordította tekintetét egy kövér verítékcsepp gördült végig halántékán.
-Azt hittem tanultál a hibáidból és nem követed el őket ismét, de mint mindig, most is reménytelen vagy. Mások védelmére szorulsz, eléred hogy megkedveljenek aztán, amikor szorul a hurok valósággal Cartus karjaiba lököd őket, pont mint atyánkat. Nem a rád vadászó bestiák a szörnyetegek, hanem te magad.
Nevetett fel szórakozottan, miközben közelebb lépve lehajolt, hogy szemügyre vegye a kutyát.
-Szerencsétlen bolond. Biztos nem kötött volna veled paktumot, ha tudja, hogy bele is halhat az ostobaságodba. Nem vagytok túl régóta úton és lásd hányszor sérült meg mert te képtelen voltál vigyázni magadra. Ott volt az erdő, Duat, a légtáncos és most ez. Nem ártott volna közölni vele, hogy ha a társad lesz, azzal előbb hal meg, minthogy megtörjön az átka. Elvégre én is miattad vesztettem el a jobb szeme…
Mutatott jobb szemére, melyet egy vörös-fekete szemfedő takart el. Arcára még mindig gúnyos mosoly ült, ám tekintetében oly megvetés és harag volt kivehető, mellyel Senna nem tudott már mit kezdeni.
-Csupán az elmém játszik velem. Te nem lehetsz itt, Laon…
Súgta halkan, miközben fejét a szőrmetakaróra téve lehunyta szemeit, hogy ne lássa elmélyének újabb kreálmányát.
-Már miért is ne? Lehet, hogy itt vagyok, de az is lehet, hogy nem. Most őszintén Lureon, honnan tudod mi a valóság és mi az, ami illúzió? Hamarosan már azt se fogod tudni, hogy ki is vagy valójában, nem mintha eddig tisztában lettél volna vele, de lásd hogy szeretlek, felfrissítem a memóriád. Te vagy az árnyak szégyene, a leghaszontalanabb és idegesítőbb csődtömeg, aki még az erejét se tudja rendesen kontrolálni. Atyánk vére is a te kezeden szárad és most Sooyuné is. Mindenki pusztulásra ítéltetett, ki közel kerül hozzád, ezért is engedtem, hogy elvigyenek… A juseru hamarosan kiteljesedik és örökre az elméd fogságában ragadsz tetteid súlya alatt roskadozva. Élvezd ki az utolsó tiszta napjaidat testvér, amíg megteheted. Én a közelből fogom végig nézni az egészet, szóval szokj hozzá a jelenlétemhez.
Azzal leült a sarokba, miközben tekintetét az ágyon fekvő párosra szegezte. Senna igyekezett kizárni, elhessegetni nővére legapróbb gondolatát, de annak szavai méregként csurogtak szívére és elmélyére. Talán a lelkiismerete öltött volna alakot? Vagy a legsötétebb félelmei? Bármelyik is volt, azt látta a legjobbnak, ha teheti, tartani fogja a távolságot Sootól, amennyire csak lehet, amint felépült. Az órák egymást követték, s bár a nap nagyrésze már eltelt, a nő mégis úgy érezte, talán ez a leghosszabb nappal, amit valaha átélt. Szemhéját mintha mázsás súlyok húzták volna le, a fáradság kezdett úrrá lenni rajta és már alig nyitotta ki szemeit. Kintről léptek zaja szűrődött be, de fogalma sem volt róla, hogy ténylegesen jár kint valaki, vagy csak beképzeli. Laontel tekintete az ajtóra szegeződött, majd amint az kinyit a látomás az ágy mellett jelent meg.
-Ajaj… Őt nem ismerem. Szerintem a kunyhó kell neki, vagy csak a kutya bunda. Hagyd, had vigye el, aztán menj amerre akarsz. Neki már úgyis mindegy…
-Takarodj… Tűnj el innen…
Súgta alig hallhatóan a puha bundába, miközben kezeit Soo teste köré fonta, de hogy Laontelnek szólt, vagy az idegennek az nem derült ki.
Amikor a szellem Senna alakját vette fel, egy pillanatra Sooyun keze megállt a mozgásban, ezzel együtt eltüntetve az asztrál ostort mely egészen addig kígyózva kereste, hol marjon bele az anyagi test számára érinthetetlen szellembe. Volt hozzá elég ügyessége, hogy kikerülje a csapásokat, elég régóta lehetett már itt ahhoz, hogy elég erőt gyűjtsön össze az ellenálláshoz. Talán nem egy terránt meg is ölt már.
A férfi lehajtotta fejét, és bár nem ez volt a legjobb pillanat az önvizsgálatra, mégis adott magának egyetlen pillanatot, hogy megízlelje azokat az érzéseket amiket a holt nő látványa keltett benne. Ez nem egyszerű düh volt, és nem hétköznapi szomorúság.
– Azt hiszed, ezzel majd ráveszel hogy megkegyelmezzek neked? – morogta halkan.
Orrnyergén meggyűrődött a bőr, de közben mosolygott.
Párosuk legalább olyan alvilági képet nyújthatott, mint maga a szellem is.
Sooyun kinyújtotta tenyereit a föld felé, és ameddig Senna bekerítette, feltartotta és tovább hergelte a szellemet nehogy az megléphessen, mormolni kezdett. Érces hangzású szavai fokozatosan lágyultak susogássá, mígnem a szavak varázsa megsokszorozódva visszhangzott a kicsiny viskó viseltes falai közt. Némelyik kiszökött ugyan a beszakított fal résén át, de hamar vissza is tért társaihoz, egy örvénylő varázsspirált hozva létre, mely vadul forgott körülöttük. Felülről a fareum, oldalról a szikrák és az örvény fogták közre hármasukat. A férfi kezei megmerevedtek és megremegtek ahogy sikerült megragadnia azt, amit hívott, bár jelentős erejébe került. Nagy árat készült fizetni ezért a véres szájú szellemért, de felbosszantották nem csak Sennát, őt is. És ha a nő éjjel az eltartalékolt energiáihoz nyúl hogy kitölthesse bosszúját, annak beláthatatlan következményei lehettek. Nem akarta elveszíteni Sennát… Félt, hogy utána már nem lesz ugyanaz, akit megkedvelt.
– Lépj hátrébb, Senna! – nyitotta fel most vörösen izzó szemeit, s a homlokán a jel is felparázslott.
– Én, Seul Ryung Sooyun, a Cha-Seul klán nevében, Senna Lureon Amatiel szolgálatában megvádollak, hogy az életünkre törtél, bár mi megadtuk magunkat. Tanúimnak szólítom a szellemvilág tagjait, hogy ítéljék meg ezen megrekedt szellem jogát a létezésre.
Ahogy kimondta a szavakat, az árnyak összesűrűsödtek és elfeketedtek az örvény centrumában, és a sötétból halványkéken izzó, emberi formájukat rég elvesztett szörnyűséges kinézetű lények másztak elő. A sikoltozó szellem fölé magasodtak, izzó, puppilla és írisz nélküli szemeikkel közelről megvizsgálták a leányt, melynek végtagjaira egyszerre súlyos béklyók kerültek. Láthatóan fájdalmai voltak, úgy sikoltozott, hogy nem csak a gerendák, de a föld is megrepedt alattuk. Sooyun vetett egy pillantást Sennára hogy ellenőrizze, jól van e, ugyanakkor ott volt tekintetében a kérdés is, melynek most nem adhatott szavakat:
,,- Mi a fene jutott eszedbe, te nőszemély?! Erről még beszélünk!”
Egyetlen pillantás csupán, ennyit szánt Sennánnak, máris folytatta a megkezdett ítéleti rituálét. A megidézett tanúk úgy tűnt, hogy végeztek és rá vártak, hogy a karmaik közt vergődő lény sorsáról döntést hozhassanak.
– Hatalmas szellemek, kik ennek a világnak ősidők óta tagjai és szenvtelen szemlélői, kik az élők dolgába nem avatkoznak kéretlenül, most kérlek titeket, hogy áldozatomért cserébe ragadjátok magatokkal a gyarlót, aki méltatlan arra hogy tovább élvezze Terian élőinek körét.
A szellemek felmorajlottak, egyikük Sooyun elé lebegett, és a mellkasába nyúlva kiragadott valamit, amit sem a férfi, sem pedig a nő nem láthattak, mi volt az. Kinyitva hosszú, fényes ujjait valami fénylő dolognak tűnt, de még Sooyun sem tudta megállapítani, mi volt az amit elvettek tőle. A szellem azonban elégedettnek tűnt, és visszatért társaihoz, akik szempillantás alatt szétmarcangolták a támadó szellem testét, darabjait pedig magukkal húzták a megnyitott kapuba. A bezáruló középpont magával vitte a folyton visszhangzó, susogó szavakat, a légörvényt, és Senna szikráit is.
Egyszerre csend lett, és béke.
A padló a talpuk alatt száraz volt, a hamu hideg, a viskó falából pedig árván kandikáltak ki a fal tapasztásához felhasznált szalma maradványai.
– Ha szétrobbantottad volna a kristályoddal, nem oldott volna meg semmit… Talán… Idővel visszatért volna…
Köhögési inger rohanta meg, és bár gyorsan eltakarta száját, így sem tudta elkerülni hogy a fehér vászon haori ujjára ne kerüljön kér. Élénk rózsaszín színe, és enyhén habos állaga alapján egyértelműen a tüdejéből szakadt fel.
– Csak átmeneti… – köhögte megint, de le kellett ülnie, mielőtt elesett volna – Csak átmenetileg vette el az egészségemet…
Tovább is akart volna beszélni, de a köhögési inger nem hagyta, ráadásul leküzdhetetlen erejű fáradtság vett erőt rajta, mely úgy gyűrte maga alá, mint a felkelő Nap fénye az éjszaka sötétjét. Teste megváltozott, átalakult, és az ágy végében a kutya feküdt magatehetetlen erőtlenséggel.
Immár ketten kérlelték a szellemet, hátha az elengedi őket és mindenki mehet a maga dolgára, de a dolgok sose mentek ilyen egyszerűen. A keserves, dühös dal hallatán Senna összeráncolta szemöldökét, ám tekintetét egész addig a sáros földön tartotta, amíg meg nem jelent előtte a szellem. A víz mely hajára és vállaira folyt még a vért is megdermesztette egy pillanatra ereiben, de a szavak melyeket fülébe súgott hamar elhessegették félelmét. Felemelve fejét a jelenségre pillantott, ajkain szelíd mosoly ült a fojtogató érzés ellenére is. A levegővétel nehezebbé vált számára, de szíve nyugodtan dobogott tovább mellkasában.
-Van rosszabb is, mint a megtört szív „átka”.
Válaszolta halkan, miközben kinyújtotta kezét, mintha csak a miazmát akarná letörölni a holt arcáról, de nem érte el. Érezte, ahogy valami megragadja, de nem a húsvér valóját, inkább lelkének egy darabját, vagy tán az egészet. Maga se tudta, de mikor megpillantotta repedezett szenvedő lelkének egy részét szemei elkerekedtek. Nem tudott ellenkezni, hogy is tehette volna, mégis nem akarta ereszteni életét, így minden erejével azon volt, hogy ha más nem, egy kicsit megnehezítse a kísértet dolgát, amíg megérkezik a segítség. Szerencséjére Soo gyorsan kapcsolt és a második csapás után Senna lelke teljes valójába visszaszállt testébe, melyre a nő fellélegezve dőlt hátra. Zihálva kapkodott a levegő után, míg szemei a gerendán végig futó repedésekre meredtek.
-Ribanc…
Szólalt meg nevető hangon, s letörölte orcájáról a mocskos vizet. A kicsiny ablak korhadt párkányába kapaszkodott meg, hogy felállhasson, ám fejét nem emelte fel, vizes tincsei eltakarták az arcának finom vonásait. Vörösen izzó íriszei épp hogy megvillantak egy-egy kisebb lépés után, s mikor teljesen a szellem elé ért, ki immár az ő alakját öltötte magára egy könnyed és laza mozdulattal eltűrte ázott haját, felfedve ezzel az eszelős mosolyát, s a könyörtelen tekintetét.
-Halott létedre van bőr a képeden. Próbáltam elnyerni a bocsánatod és segíteni, de neked ez se volt elég… Sok mindent elviselek, de azt hogy egy koszos kis ribanc a lelkemet rángassa kénye-kedve szerint, nem fér már bele a tűréslistámba, így engedd meg hogy megmutassam, milyen is az igazi örök szenvedés. Érezd amit én…
Kuncogta lehajolva hozzá, majd kinyújtva karját ujjaival hívogató mozdulatokat tett, mintha csak valakit magához akarna édesgetni. A szellem szavaira megrántotta a vállait, majd Soora pillantott ugyan azzal a tébollyal.
-Úgy gondolod érdekel, hogyan ér utol a vég? Eleget éltem kicsi lány… Már akkor Terian földjét tapostam, amikor te még parázna gondolat se voltál. Ha ezt a sorsot szánta nekem Oberon, hát így jártam, nincs mit tenni.
Azzal csettintett egyet. A kunyhó fala fájdalmasan jajdúlt fel a fát átszakító apró vörös kristály erejétől, mely a szellem felett lebegve pihent.
-Két választási lehetőséged van pici lány… Vagy felszívódsz és többé nem kerülsz a szemünk elé, vagy itt és most minden erőmmel azon leszek, hogy elzárjalak ebbe a Fareumba, majd ezer szilánkra zúzva szét szórjam azt Elysiumban. De akár vele is játszhatsz tovább, nekem az is megfelel, bár kíváncsi vagyok mennyi energiát sikerült elszívnom az utóbbi időben. Vajon képes lennék rá, hogy bebörtönözzelek örökre? Annyira kíváncsi vagyok… Próbáljuk ki. Látni akarom a meggyötört arcod darabjait a vörös szilánkok között. Na gyere, játssz velem is. Lássuk ki a gyorsabb.
Azzal a nyers üvegeshatású ékkő forogni kezdett a levegőben, táplálkozva a mágus erejéből, melyet a földalatti kristályokból nyert el ösztönösen napszaktól függetlenül. Koránt sem volt olyan erős, mint nappal, de látszólag jobban képes volt manipulálni az érceket és barátait, mint fent Duatban. Égett a vágytól hogy itt és most megsemmisítse ellenfelüket, nem törődve a következményekkel.
Apró szikrák kezdtek el cikázni a levegőben, körül véve a szellemet, meggátolva ezzel, hogy kilépjen a kő által lefedett területből, mintha csak egy láthatatlan ketrec vette volna körbe. Senna még hagyott neki egy utolsó esélyt, hogy ha akar eltakarodhasson, de gyorsan kellett reagálnia, hisz a nő nem volt épp türelmes és kedves hangulatában, mégis szorult ebbe a személyiségébe némi könyörület, bár az őrület egyre jobban kezdett elhatalmasodni elmélyén, ám most nem a szellemet szólította meg, hanem a férfit.
-Mond, Soo… Mit jelent számodra, ha egy nő neked adja az első alkalmát és ezáltal a legféltettebb kincsét? Te is olyan lennél, mint a többi férfi? Megkapod, amit akarsz aztán mész tovább? Vagy nem ezt mondtad?
Pillantott ismét a szellemre.
-Bár teljesen mindegy mit válaszolsz… Az idő a végéhez ért…
Nyúlt fel baljával halántékához, majd beletúrt saját hajába.
Az ágy szélére fordulva újra maga alá görgette a nőt, hogy az ő háta csapódjon az esés után a padlónak. Háta nedvesen csattant az ázott talajnak, de nem ért rá olyan kicsinységeken aggódni, hogy mocskos lesz újra, vagy kiszorult a tüdejéből a levegő. Egyből tovább gördült, hogy ha kell, saját testének oltalmába vonja a nőt. Széles vállai teljesen eltakarták Senna elől a kilátást, ameddig meg nem mozdult, hogy szembenézhessen a szellemmel. Az mintha meg sem hallotta volna hogy felelnek neki, folytatta őrjöngését.
Zokogva rivallt korábban hallott dala, melyet akkor Sooyun még szomorú beletörődéssel hallott, most viszont méreg fűtötte a sorokat.
,,Nem jöttél látogatni
ma éjjel, kedvesem.
Hitvány faluban élek,
hol nincs eleven lélek
s még halott sem.”
A ház újra megremegett, fölöttük az egyik tetőgerendán hosszú repedés futott végig, mely a falig érve a tapasztott vályogban fúrta magát tovább előre.
– Könyörgünk! Hadd segítsünk! – térdelt Senna mellé Sooyun is a békés megoldást keresve hogy kiengesztelhessék a haragvó megrekedtet.
– Átkelni? Újjászületni? – visította a nő.
Áttetsző arcán fekete könnyek görögtek le üres szemgödreiből, és arcához kapva végigmarta saját bőrét. Papírvékony orcája megadta magát a karmoknak, hosszú tépett sebeiből vér nem, csak miazma szivárgott.
“Azt kívánom, hogy egyszer,
még egyszer lássalak.
Mindegy hogy nappal vagy éjjel,
vagy akár villámfényben
fél pillanatra csak.”
– De ez lehetetlen. – fejezte be fülsértő dalát karcos hangon, majd hisztérikusan elnevette magát – Téged is elviszlek magammal! – mutatott Sennára, hirtelen egész közel jelent meg a nő előtt.
Ujjhegyéről víz csepegett, körmei alatt sár és vér keveredett egymással.
– Megkíméllek attól, hogy elhagyjon! – suttogta közvetlenül Senna fülébe hangja, s míg beszélt, szájából algás víz fröcsögött a frissen kifésült hajra és a fekete köntössel védett vállra – Csak a tested kellene neki úgyis. – itt Senna úgy érezhette, mintha hideg kezek csúsznának a nyakára, de a szellem valójában nem ért hozzá – És ha megkapta, nem kell már neki. Nem fogsz kelleni. Nem fog akarni. Mert már ismeri. – hörögte – Tudtad, hogy ha a szív meghasad, még megfulladni sem, fáj annyira? Nem fáj ha a víz betör az orrodba, szétfeszíti a tüdődet, kitölti hidegével a mellkasodat… Nem fáj!
Sooyun számára az egész úgy látszott, mintha a szellem folyamatosan, kitekert fejjel bámulta volna Sennát. Teljesen elhallgatott, csak állt előttük, mint aki gondolkodik az ajánlatukon. Pár pillanattal később jött rá, hogy nem ugyanazt a valóságot élik át, és a nő jelenleg is támadás alatt áll.
Feldühödve vonta össze szemöldökeit, és válla fölé nyúlt. Mikor előhúzta kezét, ott fénylett benne kardja. Ujjai olyan feszesen szorították a markolatot, hogy a bőrszalag mellyel bevonták, megnyikordult tenyerében. Összeszorította fogait, és sérült baljának mutató és középső ujját kinyújtva végigsuhintott a kardlap mentén. A szobában éles hang csattant fel amikor az asztrális ostor nyelve a nedves talajnak csapódott, latyakot verve fel. Tétovázás nélkül emelte meg a kardját és tett vele egy körző mozdulatot, az ostor pedig lekövetve a mozdulatot a szellemnek csapódott, aki felvisítva szakította meg Senna illúzióját, melyben elkezdte a föld alá húzni magával a nő lelkét akár akarta, akár nem.
– Ereszd el! – dörrent az öblös férfihang, mielőtt egy újabb csapást mért volna a szellemre.
– Látod?! Képes volna megölni! – jajongott a lény, aki addigra magára öltötte Senna formáját, csak épp annak halott, mocsárba fúlt formáját.
Az ezüstfehér hajzuhatag egészen elzöldült, tincsei közt szellemhalak úszkáltak virgoncan, bőrére alga és hínár tapadt. Ruhája megszaggatva lógott rajta, alját súlyos kövek húzták le hogy mélyben tartsák élettelen testét.
A nyugalom melyet legbelül érzett egy pillanat alatt szertefoszlott, mikor megérezte a csuklójára fonódó ujjak határozott érintését, majd szembe találta magát azzal a bizonyos pillantással, mely nem sok jót igért neki. Legalábbis teljesen biztos volt benne, hogy most kapni fog a fejére. Talán túl messzire ment? Átlépett volna egy határt? Vagy azért néz rá így, mert abba hagyta? Számtalan kérdés megfordult fejében a másodperc tört része alatt, ám ideje se volt szóra nyitni ajkait. Soo határozott, ám halk szavai hallatán kérdően pillantott a másikra, kicsit talán értetlen ábrázata is lehetett, hisz ott ült mellette, nem volt köztük 20 centi se, mikor megérezte a tarkólyára simító kezet, mely elkezdte közelebb húzni, de még ellenállni se lett volna ideje. A szőrmetakaró lágyan cirógatta puha bőrét, miközben a két test árnyéka eggyé válva ölelkezett össze. Moccanni se mert, csak a másik arcát és annak tekintetét fürkészte, próbálva kiolvasni valamit, mely magyarázatul szolgálhatott volna a kialakult helyzetre, de hiába. Minél tovább figyelte gyönyörű szemeit, annál inkább váltak egyre hevesebbé szívének dobbanásai, mégis légzése egyenletes maradt. Érezte, ahogy a teste a férfiéhoz simul, ahogy azt is, hogy komoly erőbe kerül neki megtartania magát, nehogy összenyomja, bár aggódott a törött keze miatt. Nem akarta, hogy megerőltesse magát, akkor is, ha most épp az alkarján támaszkodott. Szabad keze finoman simított Soo oldalára, jelezve, hogy ha van rá mód, akkor ugyan másszon már le róla, mert minél tovább voltak így, annál inkább vált egyre forróbbá a hangulat Senna számára, de nem történt semmi. Épp azon volt, hogy rákérdezzen, s már nyitotta is száját, ám ekkor még a levegő is tüdejébe rekedt. Az ajkak melyek elhallgattatták a nőt, olyan puhák és édesek voltak, melyhez foghatót még sosem érzett. Melegség járta át egész lényét, oly biztonságérzetet éreztetve vele, mintha ezek között az erős karok között sose érhetné semmi baj. Keze, mely eddig a férfi oldalán pihent, most a hátára simított gyengéden, ujjai között pedig megérezte a puha fekete tincsek selymes érintését.
Mintha csak egy álomban lett volna, ahol a világ gondjai nem is léteznek, csakis ők ketten. Szemeit szép lassan lehunyva adta volna át magát a pillanatnak, mikor szeme sarkából megpillantott valamit, melynek láttán megszólaltak a vészcsengők a fejében, de Soo is észlelte az ellenséges jelenlétet és a földre gurult vele. A visítás, mely megrázta a kunyhót, oly hangos volt, hogy Senna teljes lénye üvölteni kezdett, mintha csak lelkét marcangolta volna épp egy vérszomjas bestia. Kezeit a füleihez kapva próbálta kizárni a dobhártya szaggató hangot, de hiába. Arcát a feszes mellkasba temette, és meg se moccant amíg abba nem maradt a szellem sikoltása. Szavai hallatán végül felemelte a kezét, majd Soo válla felett átpillantva nézett a gerendákba kapaszkodó nőre.
-Félreérted! Mi csak…
Ám nem fejezte be mondandóját. Alsó ajkába harapva nyelte le a szavakat melyeket először ki akart mondani, majd finoman eltolva magától a másikat kibujt annak öleléséből, majd a szellem elé térdelve fejet hajtott előtte.
-Kérlek bocsásd meg az udvariatlanságunkat. Vendégül láttál bennünket, engedted, hogy menedékként használjuk otthonod és kipihenjük a hosszas út nehézségeit, s mi mégse voltunk tekintettel a vendéglátónkra. Nem tagadom, hogy magával ragadott a pillanat és készen álltam átadni magam az élvezeteknek, de mind követünk el hasonló dolgokat, így kérlek bocsásd meg az ellened elkövetett vétkünket és hagyj minket békében tovább állni, hogy folytathassuk utunkat.
Emelte fel fejét, majd tekintetét a szellem üres lélektükreire szegezte.
-Nem akartunk megbántani sem téged, sem pedig az érzéseidet.
Nem állt szándékában hazudni, hisz az sose vezetett jóra, így jobbnak látta a megalázkodást és a bocsánatkérést, ám ha a szellem semmiképp se akarta elengedni őket és továbbra is ártani szándékozott, kénytelenek voltak elűzni valahogy, vagy megszökni, amit valljunk be, egész macerás lett volna kivitelezni. Mindenesetre Senna azon volt hogy sérülések és komolyabb áldozatok nélkül megléphessenek.
-Van bármi, amivel kiengesztelhetnénk? Esetleg segíthetünk az átkelésben, hogy békére lelj és újjá születhess? Mi az amire vágysz?
Lelkének feltépett sebei genyedzve kezdtek el vérezni, sajgó fájdalmat keltve a férfi mellkasában minden egyes lüktetéssel, melyben szíve összerándult majd elernyedt. Maga előtt látta húgának finom vonásait, szemének különleges, ezüstös tükrét mely acélkék színnel verte vissza a napfényt. Senna mosolya helyett egy pillanatra az ő mosolya rémlett fel előtte, és a mozdulat, mellyel a fejét fordította felé, Inaya mozdulata volt. A télszőke hajzuhatag egy pillanatra csupán, de obszidián feketébe fordult, hogy az emlékezés fenevadjai még mélyebbre vájhassák karmaikat lelkében, friss vért fakasztva fel a sebből. Tagjai nehezen akartak engedelmeskedni, de elméje rákényszerítette a mozgást, és tompán puffanó léptekkel távolodott el az édes illúzióktól. Hanyagul magára húzta krémszínű alsó haoriját, törött csontja is jajongva kezdett sajogni. Egyszerre minden lelki és fizikai nyűgje megrohanta hogy maga alá temesse, bármennyire is próbálta lerázni magáról őket. Talán egy meditáció segített volna, de másnap útnak kellett indulniuk, és az erejét nem vesztegethette alvásra. Lassan eldőlt az ágyon, ami halkan nyekkenve fogadta súlyát. Érezte arcán a hosszú szőrme simogatását amivel Senna leterítette a fekhelyet, de fel sem vette az orrát csiklandozó szálak incselkedését. Inkább lehunyta szemeit, hogy mihamarabb elnyomhassa az álom. Csak reménykedett benne, hogy ezúttal nem fog neki álmokat mutatni egyik isten sem, mert biztosan az első útjába akadó templomon vagy szentélyen bosszút állt volna, tekintet nélkül arra, hogy kinek emelték azt.
A haori puha pamut anyaga kissé vonakodva, de megadta magát a női kezek erejének. Anyaga hangtalanul simogatta végig a heges bőrt, röpke libabőrt keltve mely a melegben azonnal el is simult.
– Pihenj te is. – morogta halkan Sennának, de csak a falaknak beszélt.
A hozzáértő mozdulatok alatt izmai sorra lazultak el, testének merevsége felengedett, és egy könnyed érzés fátyla terítette be. Nem kellettek szavak sem, a legapróbb mozdulatokból is érezte hogy mit vár tőle a nő, melyeknek engedve a hasára fordult, és úgy helyezkedett hogy a legkönnyebben hozzáférhessen minden izmához. Apránként megnyugodott. Hiszen Inaya otthon van, mindenki szereti és védi őt, akár ott van akár nincs. Csak az fájt neki, hogy ő meg van fosztva húgának társaságától.
Meglepetésére a magabiztos ujjak munkája nem állt meg ott, hogy kilazította hátának csomóit, feltérképezte vállainak görcseit és megoldotta a legmakacsabb, fájdalmas bogjait. Engedve a kérésnek a hátára fordult, kíváncsisággal vegyes gyanakvással nézve fel a hamvadó lángok fénye által árnyalt arcra, melynek a fehér tincsek adtak selymes keretet. Hagyta hogy a ribizlipiros szempár tovább kutassa hegeinek titkait kimondatlan kérdéseivel, melyeket a csend válaszolt meg fukar puhaságával. Amikor a nő dúdolni kezdett, lehunyta szemeit, és átadta magát a kellemes dallamoknak. Nem nagyon hallotta még Sennát énekelni, pedig szép hangja volt. Mint amikor a szél játszott a lótuszmező fölött, és a virágszirmok közt kelő suttogásra a lágyan ringó füzek feleltek sejtelmes duruzsolásukkal. Hogyan is gyanakodhatott erre a nőre, miért is haragudott rá? Csak honvágyának fájdalmát töltötte ki rajta, és saját tehetetlenség érzésének dühét.
Az elhaló dallamok után megroppant az egyik parázs, a tűz pedig végleg ellobbant. Csak a vörösen pislákoló, fehér izzásba forduló darabok ontották tovább melegüket, mintha azok ketten még mindig nem elégedtek volna meg saját hevükkel, és a másik testmelegének közelségével.
– Jobb.
Lassan kinyitotta szemeit a kérdésre, s az azt követő érintésre mely végigcirógatta az arcát. Egy pillanat alatt végigcikázott a testén valami érzés, egy ösztönös reakció, és a vékony csuklóhoz kapott, melyre határozottan kulcsolódtak rá ujjai. Tekintetének élét a másik szempárba fúrta, valami halálos komolyságot hordozva magában.
– Gyere ide! – suttogta érdes hangon, de már nem volt lehetősége megköszörülnie a torkát.
Szabad keze felnyúlva a fölötte magasodó nő nyakához siklott annak tarkójára. Finoman, érdes tenyerének lehető leglágyabb érintésével csúsztatta ujjait a hajába, s míg közelebb húzta magához a szép arcot, egyúttal maga alá fordította a karcsú testet. A prémek halkan susogtak alattuk, az ágy megnyikordult, de Sooyun most mást sem hallot, mint saját szívének dörömbölését, és a nő lélegzetvételeit, melyek alatt a puha halmok finoman préselődtek domború mellkasához. S ahogyan kezei nem eresztették a már megragadott zsákmányt, egy pislogás erejéig sem tévesztette szem elől a papnő íriszeinek fekete holdjait.
Könyöke a nő feje és válla mellett elfeküdve szolgált falként, de egész teste megfeszült, ahogyan tartotta magát, nehogy véletlen összetörje a nőt. Végtelennek tűnt az út, de ha csupán a beszéd lélegzetvételének egy apró fuvallatát is megérezte mely a dúsan ívelő ajkak közt beszökött, sajátjaival pecsételte le a szavak helyét. Gyengéd csókja puhatolózón simult a buja párnákra, mielőtt határozottabbá vált volna, és egy halk sóhajtás kíséretében engedte meg magának az élvezetet, hogy igazán kiélvezze Senna csókjának örömét.
Ekkor szaladt végig testén az újabb élesen cikázó érzés, melyet egy sokkal erősebb inger követett, mégpedig egy erős zsigeri, menekülési ösztön. Hirtelen átölelte Sennát és karjaiba kapva legördült az ágyról vele, épp az utolsó pillanatban. Eget repesztő visító hang törte el alattuk az ágyléceket, melyek csoda hogy egyáltalán voltak a szalmamatrac alatt. A levegőt hamu és pernye töltötte be, de alattuk a padló tocsogott a vékony sárban. A tető gerendái alatt pedig egy megtépázott ruházatú szellem kapaszkodott kicsavarodott testtartásban. Végtagjai feketék voltak talán fagyhaláltól, talán széntől, hosszú hajából viszont a levegőben eltűnő, és a padlón csattanó vízcseppek csepegtek. Kiakasztott állkapoccsal sikoltott folyamatosan, hiszen holtként neki nem volt már szüksége arra, hogy levegőt vegyen, soha többé.
– Vendégül láttalak benneteket! Melegedhettetek! Ehettetek! Az ágyamat is megosztottam veletek! – sírta őrjöngve, és megrázta magát a gerendákba kapaszkodva, megrengetve ezzel a recsegve tiltakozó házat is – De hogy még bujálkodjatok is!? Ezt nem engedem! – folytatta tombolását, és leugrott, elzárva az egyetlen ajtóhoz vezető utat.