Hogy mi az, ami egy ideges embert még idegesebbé tesz? Ha sz mondják neki, hogy nyugodj meg. Instant vulkánkitörést eredményez, ami letarol mindent, amit csak talál kíméletlenül. A nő szemei is megvillantak. Már épp belekezdett volna, hogy mégis hogyan nyugodhatna meg, mikor ilyen helyzetbe került, ám Evin nyugodt hangja hatással volt rá, arról nem is beszélve, hogy csak most kezdte felfogni mit is csinált az imént. Anélkül rontott rá, hogy megkérdezte volna, alkalmas-e bárkinek a fogadására, és belépte után is csak magával foglalkozott ahelyett, hogy figyelembe vette volna Evint. Ahogy ezt elismerte elszégyellte magát és elkapta tekintetét róla, persze előtte azért alaposan megjegyezte, amit látott. Azok a szárnyak…
– Bocsáss meg. Legalább annyit meg kellett volna kérdeznem, hogy fogadóképes vagy-e. – Pillantott rá, de tekintetét hamar elkapta és inkább a padlót kezdte bámulni. – Illetlenség volt így rádtörnöm az ajtót. Sajnos vannak esetek, amikor én sem tudok józanul gondolkozni és meggondolatlanul cselekszem. Amikor a bizalmasom jelentette, a helyzetet, csak az járt a fejemben, hogy valamit tennem kell, és a lehető leggyorsabban.
Adott gyors magyarázatot majd elhagyta a szobát, hogy Evin az ígért két percben rendesen felöltözhessen anélkül, hogy érezné magán Zelie kíváncsi tekintetét, vagy zavarja jelenléte a helyiségben. Sok kérdés merült fel benne a látottakkal kapcsolatban, de a jelenlegi problémát fontosabbnak tartotta. Úgy volt vele, hogy ami késik, az nem múlik, és Evinnel sokkal könnyebben tudott beszélgeti, mint a gróffal, így, ha rossz kérdést is tesz fel, nem lesz annyira vészes a következmény. Elméletben.
Ahogy haladtak, figyelmesen hallgatta a férfi minden szavát, és hogy lássa tényleg figyel rá, hol bólogatott, hol hümmögött válaszként.
– Sokat hallottam és olvastam a gróf Skulnerai munkásságáról, hogy mennyi munkát fektetett abba, hogy élhető legyen a térség. A kontinensnek igazi megváltás volt, hogy Isack átvette az irányítást, így nem véletlen, hogy a félelem mellett azért komoly tisztelet is övezi. – Bólogatott helyeslően hisz ő maga is elismerte és csodálta mindazért, amit sikerült elérnie. – Az első pillanattól kezdve tudom, hogy meg fogja ölni azt, aki volt olyan húgyagyú, hogy felvette a személyazonosságát és a nevében kezdett önkényeskedni. Bár az meglep, hogy eddig te sem hallottál erről. – Mondta miközben egyik szőke, kissé göndör fürtjét kezdte csavargatni ujjai közt elgondolkodva az egész pletykán. Kérdésére határozottan bólintott, majd egy mosolyt is arcára varázsolt. – Természetesen. Tartom a szám, ez miatt egy percet se aggódj.
A nagyterem ajtajához érkezve érezte, hogy gyomra egy apró gombóccá zsugorodik a gondolattól, hogy beszélnie kell a gróffal. Túl sok szava lett volna hozzá a legutóbbi találkozásuk okán, de legfőképpen az miatt aggódott, hogy képes lesz-e higgadtan és normálisan beszélni vele, ha az elején szórakozásból nem venné komolyan a dolgot, csakhogy őt bosszantsa. De nem ő volt az egyetlen, aki ideges. Hallotta Evin szívverését, és érezte a belőle áradó feszültséget. Hosszú sóhaj hagyta el ajkait mielőtt beléptek a terembe. Nem erre a látványra számított, de mégiscsak ez illett egy vezetőhöz a melegítő és a bolyhos mamusszal ellentétben. Csupán egy pillantást vetett a báróra, nem többet. Magabiztosan követte Evint, majd tette le kerek hátsófelét a felkínált helyre. Keresztbe fonta lábait, hogy teljes kényelembe helyezze magát, de azért arra ügyelt, hogy ne keltsen se hanyag, se túl felsőbbrendű látszatott, hisz ő itt csak vendég volt.
A báró beszámolója sokkal tartalmasabb volt, mint amit korábban Merastól kapott. És nem örült a részleteknek. A bál felvetése, és a tény, hogy a hamis vezetők is részt vesznek rajta remek lehetőségnek bizonyult, de száját nem nyitotta szóra. Helyette felnézett a mellette ülő grófra és annak arckifejezését fürkészte, hogy mi járhat abban a veszélyes fejében. A beleegyezést hallva nagy kő esett le róla és meg is könnyebbült. Kár lett volna elszalasztani egy ilyen tálcán kínált lehetőséget, ahol két legyet üthetnek egy csapásra. A báró távozása után elhangzott beszélgetés viszont igencsak bökte a csőrét. Szerette volna megkocogtatni a vállát és közölni vele, hogy ott ül mellette és mindent hall, persze kiegészítette volna még jó pár megjegyzéssel, csakhogy érezze a törődést, de most jobbnak látta nem beleállni egy ilyen vitába. Persze az is roppant mód érdekelte, hogy ki az a titokzatos plusz fő, akiről szót ejt, de arckifejezése egyértelművé tette, hogy jobb lenne minél előbb magára hagyni, had tomboljon kedvére. Az utolsó kérdésére határozottan rázta meg fejét, majd felkelt és távozott a teremből.
A kővetkező két nap gyorsabban eltelt, mint először gondolta. Alaposan átgondolta és kitalálta, hogy arra a rövid kis időre a bálon ki lesz és honnan jött, ráadásul háttérinfóval is rendelkezett, ha valaki csúnyán belekérdezett volna a történetébe, amire igencsak kevés esélyt látott. Yurival közösen sikerült kiválasztaniuk, hogy mit vegyen fel, bár ez Zelie esetében koránt sem volt egyszerű feladat. Hiányolta saját ruhatárát és a megszokott kis holmijait, de a szolgálónak sikerült olyan darabot az orra alá dugni, amire első pillantásra áldását adta. Merész, elegáns, és mindenképp figyelemfelkeltő. A vörös anyag teljesen testére simult, kiemelve ezzel minden adottságát és báját. Mély dekoltázsát a felsőrész csipkéje keretezte, mely csak a kényes részeket takarta, mást nem. A derekánál elfogyatkozó csipke helyett pedig hosszú szoknyákának felvágása ragadta meg a tekintetet. Már a ruha önmagában követelte, hogy rá szegeződjön minden szempár, így ékszerei nem voltak olyan hangsúlyosak. Kezdte kiismerni az ízlését.
Azon az estén, ahogy vámpírrá változott a napnyugta után, azonnal készülődni kezdett, hogy indulásuk előtt legyen ideje megbeszélni a dolgokat a gróffal. Úgy döntött megelőzi és ő meg át hozzá, így a készülődés végeztével elindult a lakrésze felé. Már a folyosó végéről kiszúrta, hogy Cassius úgy strázsál az ajtó közelében, mintha a világ legértékesebb kincsét akarná megóvni mindenkitől. Tanulva a múltkoriból illedelmesen kopogott az ajtón párat és igyekezett teljesen figyelmen kívül hagyni a vörös pampogását. Unott arccal nézett fel rá, míg várt, egészen addig, amíg nem ütötte meg füleit, hogy a gróf éppen a tervéről mesél a szintén bent tartózkodó Evinnek. Összehúzott szemekkel fogott rá a kilincsre kissé mérgesen, miközben szabad kezével orrba vágta Cassiust, hogy ne nyúljon oda, hisz megbeszélték, hogy majd közösen átbeszélik az indulás előtt, hogy mi és hogy lesz, erre most teljesen kihagyja az egészből. Pedig ez a kettejük ügye.
– Grófom! Nem felejtett el meghívni a diskurzusra? – Nyitotta ki az ajtót mit sem sejtve arról, hogy ez a megbeszélés egészen másfajta volt, mint amire ő gondolt.
Sikerült kétszer is hívatlanul belépnie egy férfi szobájába, ráadásul ismételten öltözködés közben rajtakapni valakit. Teljesen lefagyott, ahogy megpillantotta a férfit egy darab alsógatyában a szoba közepén. Akkorákat pislogott, hogy az volt a csoda, hogy nem jött ki a szeme, mint a csigáknak. Nem volt egy rossz darab, de azért az ő ízlésétől egy fokkal lejjebb állt. Túl vékony volt neki.
– Ez igen… Az izmos fűszál. – Csúszott ki ajkai közt őszinte megjegyzése, így kezét hamar szája elé kapta. – Akarom mondani… Khm. Azt hittem már réges rég készen vagy. – Korrigált egyből, majd sarkon fordult. – A nagy teremben leszek, ott várok majd… Jobb lenne, ha igyekeznél. Vagy szeretnéd, hogy segítsek, ha már… Mindenki úgy tudja, hogy a jegyesed vagyok? – Pillantott hátra válla felett egy szemtelen vigyorral arcán. 

Az emlék újra élése sok mindent felhozott a sötét lelke elporosodott sarkából. Sokan büszkén hangoztatják, hogy ők nem felejtik el, hogy honnan indultak, és történjék bármi, ők mindig ugyanazok maradnak és kitartanak az elveik és önmaguk mellett. A világ legnagyobb hazugsága, amely megszületett és használatban maradt. Senki se marad ugyanaz, még ha az ember azt is gondolja, hogy ő bizony sérthetetlen és nem hatnak rá az őt körül ölelő körülmények. Lószart. Minden és mindenki folyamatos változásban van. És ezzel a nő is tisztában volt. Feláldozta halandóságát egy új életért, mely teljesen felemésztette őt, és az idő múltával nem akart mást, csak elfelejteni, hogy ki volt egykor és honnan jött. Azt pedig végképp, hogy miért hozott meg bizonyos döntéseket. És ezzel nagyon sokan bolyonganak a világon. Hogy elmélázott-e már azon, hogy visszamenjen az időben és megváltoztassa a dolgait? Persze. Ki nem? De ez csak keveseknek adatott meg, így mindenki kénytelen volt elfogadni döntéseik következményét és élni tovább az életüket. Az élet nagy igazságai…
Emlékeiben elmerülve ezen gondolatok kezdtek lassan beszivárogni, szétoszlatva a menedéket jelentő ölelő karok érzését. Ahogy közeledett a napnyugta, egyre tompábban érezte a vele történő dolgokat. Végül a gyönyör kényeztető tengeréből a fájdalom rántotta vissza a valóságba, mikor a nap utolsó sugara is nyugovóra tért. Átváltozása hosszabb és nehezebb volt, mint amihez hozzászokott, így rettenetesen megviselte. Fáradtan, meggyötörve nyitotta fel vörös lélektükreit. Tekintete lassan haladt végig a szobáján, melyben itt tartózkodása alatt lakott, és beletelt jónéhány hosszú percbe, amíg rájött, hogy hol is van. Zavarosak voltak gondolatai, de rendet tenni a káoszban éhesen nem lehetett. Mardosta belsőjét a szomjúság, torka szinte teljesen kiszárazd és ha nagyon meg erőlteti magát, talán a tűzokádás is ment volna neki, amit sok sárkány megirigyelne.
Amint csillapíthatta szomját, már képes volt figyelni a körülötte lévőkre, ám még mindig Isack harapásának hatása alatt volt. Teste érzékeny volt még takarójának finom érintésére is, szemeiben pedig még csillogtak a vágy fényei, azonban mindent megtett, hogy visszanyerje teste felett az uralmat.
– Valahol… Jogosan kaptam. – Ismerte be halkan, szinte elharapva a szavakat.
Lassan tudta összerakni, hogy pontosan mi is történt a harapás előtt, de saját szavaira pontosan emlékezett. „Akárcsak te, nem igaz? Átmenetileg jó voltál neki, de annyira nem tartott ki, hogy komolyabb dolgokat vigyetek végbe.” Ha a tükör előtt állna, és ezeket saját magának mondja, tökéletesen megállná a helyét. Lehajtotta fejét, hogy aranyló tincsei takarják arcát, mert érezte, hogy arra túl sok igazság ült ki hirtelen. Egészen addig nem is nézett fel, míg nem hallotta Cassius lépteit távozni és Evin helyet nem foglalt az ágyon.
– Azt hiszem… Ha eljön az ideje, élni fogok a lehetőséggel. – Emelte rá tekintetét egy megfáradt mosollyal arcán. – Ez egy remek ötlet. Talán nincs is másra most szükségem, mint egy nyugodt éjszakára, melyre isten se tudja hány évszázada nem volt példa. Persze ha a grófon múlik, ugyanolyan mozgalmas lesz, mint a nappalom. – Nevetett fel.
Maga sem értette teljesen, honnan ez a fene nagy jókedve hirtelen, de addig nem is akart, foglalkozni ezzel a kérdéskörrel, amíg meg nem köszönte Evinior támogatását és nem távozott. Megkérte szolgálóját, hogy készítsen neki egy fürdőt, majd amint az rendelkezésére állt, bele is vetette magát. Hagyta, hogy a víz szép lassan kitisztítsa elméjét, hogy aztán végig gondolhassa az egészet. Bizonyos dolgokban hasonlítottak a gróffal, ami egyszerre volt áldás és átok. De vajon ezt ő is tudja? Átgázolt a lelki világán, halálosan megfenyegette, hogy megöli, megmarta, de mégis életben hagyta, ráadásként eltűntetve tettének nyomait. Az első gondolata az volt, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. De tisztában volt vele, hogy Isack nem ugat, hanem cafatokra szed szép csendben. Biztos volt abban, hogy belenézett az emlékébe, és valószínűleg sok másba is, amibe szerinte nem kellett volna, de feje felett még mindig ott lebegett a kérdés, hogy miért? Miért hagyta életben azok után, amiket mondott? Mit látott, amitől meggondolta magát? Lehet, hogy szórakozásképp engedte, hogy maradjon és időnként játszadozzon vele, na de a mentorával való kapcsolata és annak emlegetése mindent felülír. Különös.
Négy teljes nap telt el azóta, hogy „elmélyítették” kapcsolatukat a gróffal, és azóta nem találkoztak egymással. A nyugodtnak mondható napokban sikerült megismernie a birtok egy kis részét, hogy ne csak a szobájában poshadjon addig, amíg Isack nem hívatja vagy töri rá a szobaajtót, mert akar tőle valamit. Nevezhetnénk boldog békeidőnek is, mely nem tartott sokáig. Az éjszaka közepén járhattak, mikor a nő megérezte, hogy az általa átváltoztatott jobbkeze, Meras igyekszik kapcsolatba lépni vele. Nem tetszett neki, hogy ismét felkeresi, mert megállapodtak, hogy csak a legsürgősebb esetben keresi, és ahhoz túl kevés idő telt el távozása óta, hogy másik hatalmas dolgok történjenek. Elküldve Yurit ült a tükör elé, hogy láthassa a férfi arcát, mikor az megjelenik előtte.
– Romokban hever a fél város, hogy máris keresel? – Kérdezte rosszallóan ahogy megpillantotta bizalmasát.
A sebhelyes arcú férfi összeráncolta homlokát a kérdésre, majd idegesen beletúrt a fekete hajzuhatagba. Látszott arcán a frusztráltság és az is, hogy épp valami rossz hírt készül közölni mesterének, melyhez keresi a megfelelő szavakat. Zelie nem volt az a türelmes fajta, főleg nem akkor, ha érezte, hogy homokszem került a kis gépezetébe.
– Beszélj, Meras! – Morrant rá melyre a férfi vett egy nagy levegőt és kihúzta magát.
– Még nem, de csak idő kérdése. – Kezdett bele. – Nem fogsz örülni, Úrnőm.
A férfi részletesen beszámolt mind arról, amit megtudott aznap és hogy nyomozásának milyen eredményei lettek. A nő eleinte csak megdöbbenve bámulta a tükröt mintha nem akarna hinni füleinek, majd kimutatva fogait kezdett morogni, akár egy felbőszült vad. Hirtelen csapott az asztallapra, mely fájdalmasan nyekkent meg kezei alatt ahogy felpattant székéből.
– Ez mégis, hogy történhetett?! Ki meri ezt terjeszteni?! Erről miért csak most kell tudomást szereznem?! – Hangja megütötte azt a decibelt, hogy már sértette az ember fülét, de a benne kavargó harag sokkal veszélyesebbnek tűnt a halláskárosodásnál.
– Magam sem értem ki lehet az a bolond, aki felhasználja a grófot, de ez valós probléma. A nemesek közt futótűzként terjed és komoly visszhangot váltott ki. Ha megpróbálnál beszélni vele…
– Teljeséggel kizárt. Lehet, hogy sokkal idősebb nálam, de úgy viselkedik, mint egy hisztis gyerek, akitől elvették a nyalókáját. Ha ez a fülébe jut, nem fog mérlegelni, mészárlás lesz a vége, amivel csak rontunk a helyzeten. Rám pedig nem fog hallgatni. Bár az is meglep, hogy látszólag nem tud erről. Napok óta csend honol a birtokon…
– Dewlemend és a hozzákapcsolt területek vámpírjai nyugtalanok. Tapintható a feszültség és ezáltal kiszámíthatatlanná váltak. De nem csak ők. A fiatalabb vámpírok egy kisebb része komolyan veszi a szóbeszédet és készek lépéseket tenni az ügy ellen.
– Nem hagyom, hogy akár egy karcolást is elszenvedjen mind az, amit felépítettem és elértem. Elérem a grófnál, hogy mielőbb tegyen lépéseket az ügyben. Addigis, tarts rendet a zúgolódok és kétkedők közt, mindegy, hogy milyen áron. – Adta ki a határozott parancsot.
Amint megszakadt a kapcsolat bizalmasa és közte, szélviharként tört ki szobájából majd rohant végig a kastély folyosóin, miközben tombolt magában. Nem hagyhatta, hogy csorba essen a hírnevén, vagy kockáztassa a pozícióját. Mindent fel kellett használnia, ami a kezei közt volt, hogy a lehető leggyorsabban elfojtsa ezt az egészet, és ennek a kulcsa az az ember volt, akiben a gróf feltétel nélkül megbízott és minden körülmények közt hallgatott rá. Evinior.
– Evin! – Állt meg ajtaja előtt és kezdett kopogni rajta. Kopogni… Szabályosan úgy dörömbölt, hogy arra minden holt felébredne. – Nagyon fontos!
Nem tudta meddig ütötte az ajtót, mire az kinyílt, de neki ez is túl sokáig tartott. Kérdés nélkül lépett be a szobába, leszarva minden illemet és szabályt, amit be kellene tartania. Idegesen fordult a férfi felé és nagy levegőt véve kertelés nélkül kezdett bele.
– Szükségem van a segítségedre. – Nézett rá a lehető legkomolyabban. – Valami elvetemült idióta azt terjeszti, hogy ő Araloth grófja és eddig büntetlenül használta Isack hírnevét és a velejáró kiváltságokat. És ez kezd egyre nagyobb méreteket ölteni. Fenyegeti a nemeseket és bizonyos területek vezetőit, ami alapvetően csak Isack problémája lenne, de a napokban annak is híre ment, hogy vendégül lát. Összeboronáltak bennünket és azt beszélik, hogy komoly politikai lépések húzódnak meg a „románc” hátterében. Pontosabban fogalmazva az, hogy Isack általam terjeszkedne Janerán. Ezt hallva a vámpírok egy része pedig megtáltosodott, hogy fellázadnak ellene, mert alkalmatlannak tartják Skulnera vezetésére. Tisztában vagyok vele, hogyha ez a gróf fülébe jut, gondolkodás nélkül mészárolná le az összeset, amelyiknek ez megfordult a fejében és kételkedik az alkalmasságában, ám azzal ő maga robbantaná ki a háborút a vámpírok közt, amit érdemes lenne elkerülni. – Magyarázta amíg fel s le mászkált a szobában. Végül megállt és Evinhez lépett. – Én mindent megteszek a magam részéről, de egyedül kevés leszek, ehhez Isack is kell. Rám viszont nem fog hallgatni. Kérlek, segíts valahogy meggyőzni, hogy kulturált lépéseket tegyen az ügyben mielőtt késő lesz. 

Zeleie beleesett abba a tipikus példába, hogy előbb gondolkozz, aztán beszélj, különben nyakig úszhatsz a fosban. Belül elismerte, hogy szavai durvák voltak és olyan helyre döfött, ahol tripla találatot szerez, mégsem kezdett bele esetlen bocsánatkérésbe, mert minden szavát komolyan gondolta. Hogy mennyire kapta vissza? Nagyon, és tudta, hogy Isack a szavaival egyenlített és ez csak olaj volt a kettejük közti tűzre, ami robbanni készült. Csendben hallgatta ócsárlását, de teste beszélt helyette is, hisz szinte remegett az idegtől. Végül mégis mosolyogva nézett fel rá, melybe minden megvetése összegyűlt.
– Akárcsak te, nem igaz? Átmenetileg jó voltál neki, de annyira nem tartott ki, hogy komolyabb dolgokat vigyetek végbe.
Kísértette a sorsát szavaival. Nem tudott sokat a vörös grófról, ezt aláírta, de annyi információval rendelkezett, hogy tudja, az imént elhangzott szavakat rá is húzhatná. Fenyegetésére, miszerint megöli, és haláltusájában a legnagyobb kínokat fogja átélni cseppet sem hatották meg. Ha minden ilyen és ehhez hasonló fenyegetést komolyan vett volna, nem jutott volna előrébb a félelemtől. Ezt pedig nem engedhette meg magának.
A szópárbajt akár estig is folytathatták volna, mert bírta volna levegővel és szavakkal, de az ellen már tiltakozott, hogy vérét vegye. Mégha kutatási céllal is tette volna, akkor is vonakodva megy bele, de jelenleg ez inkább tűnt bosszúnak, mint felderítésnek. Fogásából csekély esélye volt szabadulni, mégis megpróbálta, miközben ismét libabőrös lett és borzongás futott vég rajta, ahogy nyelve végigsiklott combján. Rá akart üvölteni, hogy ne tegye, de szavak helyett egy hangos nyögés hagyta el ajkait, ahogy a hegyes fogak elmerültek bőrében, miközben teste megfeszült.
Alapvetően is túl intim és részegítő volt, ha ittak valakiből, de Zelie álmában sem gondolt arra, hogy Isack harapása háromszor durvább lendülettel jelentkezik az egyszerre kellemes és kellemetlen mellékhatással. Nem ez az első alkalom, hogy isznak belőle, mégis, olyan intenzíven kerítette hatalmába a vágy, mint az első alkalma alatt. Homályos, mámorban úszó tekintettel nézett a plafon irányába, de nem úgy tűnt, mintha ott nézne valamit. Valami sokkal, de sokkal szebbet látott valójában, melyről azt hitte, már rég elfeledte.
Egy sötét szobában találta magát, ahova az éjszaka fényei csak lopva tértek be, hogy látni engedjék a bútorok homályos sziluettjét. Egy ágyban feküdt, puha párnái közt, melyből a levendulás mosószappan illata még mindig áradt. Nem volt ismerős számára a szoba, mégis, úgy érezte biztonságban van. Az ágy szélén egy alak körvonalai látszódtak, ahogy arra fordította tekintetét. Még ülve is magasnak tűnt, széles vállai láttán pedig egyértelmű volt, hogy az illető férfi. Nem szólt semmit, mikor megmozdult, helyette csak felé fordította fejét. Arcát óvta a sötétség, de szemei ékesebben ragyogtak, mint a legtisztább, legdrágább kő, ami valaha létezett. Ijesztő is lehetett volna, de úgy érezte, hogy ismeri ezt a földöntúli tekintetet. Szóra akarta nyitni száját, de az ismeretlen férfi álla alá nyúlt, hüvelykujját pedig puha ajkaira tette, hogy ne törje meg a rájuk telepedő csendet. Engedelmesen hallgatott, míg ujja alsó ajkát simogatta, végül tovább haladt arcára, majd tovább haladva a dús hajzuhatagba túrt, miközben közelebb húzta magához a csinos orcát. Suttogott valamit, de szavai elmosódtak, végül ajkaik először lassan értek egymáshoz. Lassan és óvatosan, mintha attól féltek volna, hogy valami váratlan fog történni. Végül az összeforrt ajkak egyre hevesebbek és szenvedélyesebbek lettek, nyelvük együttes táncával forróbb és forróbb csókokkal halmozták el egymást. A nőben egyre hatalmasabb lett a vágy, hogy többet és többet kaphasson a titokzatos idegenből, eljutva a gyönyörök kapujáig, de valami belső kis hang nem hagyta békén. Míg erre a kis hangra figyelt, addig a következő, melyet maga előtt látott, egy tökéletesen megformált test az ágy mellett, mely szinte fölé tornyosult. A lélegzete is elakadt a látványtól, és fogalma sem volt, hogy hogyan szabadult meg az előbb még testét takaró anyagoktól, de legbelül nem is érdekelte. Tekintete lassan haladt lentről felfelé, míg el nem ért a mellkasáig, ahol a fény megcsillant. Egy nyaklánc, aminek sziluettje egy kereszt finom fémes vonalait mutatták. Számára kínzó lassúsággal mászott az ágyra, majd fölé, miközben ajkai serényen csókolták végig minden egyes porcikáját. Újabb szavak, melyek elmosódtak és csak a hanglejtés maradt meg benne, mely valahol idegesítette, de érintései mindenért kárpótolták. Egyszerre vegyült benne némi félelem, és izgatottság, melyet nem tudott hova tenni. Nem akart mást, csak az idegent, aki olyan szintekig húzta, hogy úszni lehetett volna az ágyban. Mikor megkapta, melyre az első pillanattól kezdve vágyott, belé csapott a felismerés, hogy a kis hang, ami egész idő alatt csilingelt, nem más, mint a de ja vu teljes valójában. Túl sok volt az ismerős mozdulat, az illatok, az ingerek. Nem egy kaotikus hallucináció kerítette hatalmába, ahol bármi megtörténhet, hanem egy régi emlék. Méghozzá a legbecsesebb kincsének elvesztése. Azzal a férfivel, aki meghatározta az egész hátralévő életét. 

Türelmetlenül álldogált, figyelve a sürgő forgó szolgálókat, akik lassan úgy megpakolták az asztalt, hogy félő volt, hamarosan összeroskad a hatalmas súly alatt. Véleményét hallva tekintetén átsuhant némi félelem, de hamar visszatértek a jeges pillantások. Szóra nyitotta ajkait, hogy élcelődhessen, amiért semmit se talált az említett boszorkánymesterről, mikor háta mögé került. Ritka érzékeny volt fülére, így nem volt meglepő, hogy lúdbőrözni kezdett, ahogy a szavakat fülébe suttogta.
–  Mi szórakoztató van abban, ha mindent tálcán kínálnak fel? Talán elfelejtetted, hogy ha teszel a dolgokért, a nyeremény sokkal édesebb? – Kérdezett vissza egy félmosollyal. – Hogy én? És ha a grófom fogja megbánni?
Hideg érintése bizsergette bőrét, így jobban kihúzta magát, míg az el nem kezdett melegedni. Frusztrálta, hogy kiszolgáltatott és képtelen megjósolni a férfi cselekedeteit, ugyanakkor valahol szórakoztatta is, hisz rég nem volt ilyen helyzetben. Persze nem feledkezett meg róla, hogy a vörös gróf a józanész egy cseppjével sem rendelkezik az elbeszélések szerint. Gondolatai mégis elkalandoztak egy pillanatra, mindaddig, amíg fel nem tette a kérdést.
– Nem. A testem ugyanolyan makulátlan, mint volt. Az egyetlen dolog, ami megváltozott, az a szemeim színe, amint emberré válok. – Felelte könnyedén és valahol büszkén is, hogy ily módon legalább nem basztak ki vele.
Az átváltoztatására vonatkozó kérdésre lefagyott. Tekintetét egy bizonyos pontra szegezte és meredten bámulta, mialatt hagyta, hogy Isack kénye kedve szerint alaposan végignézze teste minden részét. Nem volt ínyére a kérdés több szempontból sem. Leginkább azért, mert nem tudott rájuk válaszolni, ami valahol igen kellemetlen.
– Gondolom most valami nagy nevet vársz tőlem, egy igazán lebilincselő történettel, hogy ki, hol és mikor kínálta fel az éjszakai életet, de sajnos ki kell ábrándítsalak.
Az asztalra nézett, amit felajánlott neki, majd ismételten szájhúzva teljesítette kérést és felfeküdt rá. Már épp folytatta volna a választ, mikor combjai úgy váltak ketté, mint a tenger Mózes előtt, melyre felkönyökölt és a férfire nézett, de az már előre ellőtte a már elhangzott szavait.
–  Tanulsz. De mondhattam volna azt is, hogy legalább szánj időt az előjátékra és ne úgy ronts rám, mint egy kanos kamasz, aki először lát meztelen nőt és képtelen parancsolni a farkának. – Mondta unott hangon. – Keveset tudok arról a vámpírról, aki sok ezer évvel ezelőtt átváltoztatott. Az egyik vezető vámpírmester volt abban a városban, ahol nevelkedtem. Az igazat megvallva nem hagyott bennem mély nyomot azon kívül, hogy átváltoztatott. – Tért ki a válasz elől némi sallanggal.
Nem akarta megosztani minden titkát vele, hisz semmi köze nem volt hozzá. Ez az emlék túl régre nyúlt vissza, és túlságosan is sok erőt ölt abba, hogy elfelejtse emberi életének emlékeit, mikor kitűzte célul, hogy Janera vezető vámpírja lesz. Nem látta az összefüggést, hogy miben segíthetne ez az információ, így esze ágában sem volt átnyálazni azt a sok emléket, ami megmaradt benne az eltelt idő alatt.
– Had foglaljam össze. Az átváltozásom nem eltervezett volt, mint a legtöbb esetben. Én nem álmodoztam róla, hogy vámpír legyek, egy bizonyos pontig. Aztán mikor elhatároztam, hogy az éjszakát választom, felkerestem az első vámpírt, aki hajlandó volt átváltoztatni és megtörtént. A többi már történelem. Nem tudom, hogy hány éves volt akkor, hogy ki baszta a világra, de még a nevét se kérdeztem meg. A többi pedig történelem. – Hangja kissé szemtelenebbre sikerült, mint tervezte, amit először bánt, de ahogy kóstolgatni kezdte, arca elvörösödött, mind zavara, mind haragja okán.
Összeszorított fogakkal és meglehetősen szúrós tekintettel figyelte, ahogy fölé hajolt, majd egy ponton úgy érezte, hogy muszáj elhallgattatnia. Épp eléggé megalázta, és többet nem volt hajlandó lenyelni. Keze hirtelen lendült, végig se gondolta, hogy mit csinál, csak cselekedett. Mire észbe kapott, tudta, hogy hiba volt, mert sokkal gyorsabb nála, de nem rántotta vissza kezét. Éreztetni akarta vele, hogy átlépett egy határt.
– Elmész a picsába, Isack! – Förmedt rá haraggal túlfűtött hangon. – Kinek képzeled te magad? Milyen jogon pofázol, amikor te maximum a magazinok oldalain látsz hús vér embert, mert csak hullák vesznek körbe?! – Szemei villámokat szórtak, szinte látszott íriszeiben, ahogy kavarog bennük a düh. – Lehet, hogy élvezettel tiporsz a sárba, mert halandóként komoly hatalmad van felettem, de egy percig se gondold, hogy valaha is úgy fogok tekinteni rád, mint férfire, akinek megengedem, hogy megdugjon. Ne vegyél egy kalap alá Elijah Hendersonnal. Én nem éltem sosem önmegtartóztató életmódot egy elvesztett szerelem miatt, és nem is fogok. De ha már példálózni akarsz, ne őt hozd fel, hisz, ha jól értesültem, a kastély zeng a nemi életétől és talán nincs olyan pont, ahol ne húzta volna meg az új szerzeményét. – Mondta indulatosan.
Hirtelen felindulásból beszélt és nem gondolta át, hogy mit és hogyan mond, így a lehető legrosszabb kontextusban tálalta az információt, amiről hallgatnia kellett volna, mert figyelmeztették előre, mennyire érzékeny a gróf a mentorával kapcsolatos dolgokra.
– De talán… Ha megtöröd az átkom és teljesíted a mentorod kívánságát, visszafogad. – Adta meg a kegyelemdöfést. Ha már lúd, legyen kövér. 

Az ágyban, párnái közt heverészve, lehunyt szemekkel hagyta, hogy gondolatai szabadon barangoljanak, míg várta, hogy az idő ólmos lépteivel egyre közelebb hozza a napnyugtát. Nem számított társaságra, így kissé meglepetten nyitotta fel szemeit, ahogy a szolgáló belépett. Csendben hallgatta szavait, mialatt alaposan szemügyre vette a nőt. Eleinte nem akart különösebben foglalkozni a szavaival, noha kedvére volt, hogy lesz egy segítője, ki segít neki a női mindennapok nehézségeiben. Helyette azon gondolkozott, hogy hogyan maradhatott ilyen makulátban bőre a kastélyban, tudva, hogy itt a lakók nagy része mind halott. A nyakörv látványa igen sokatmondó lehetett, ám ezen a részleten nem volt ideje túl sokáig mélázni. Lassan ült fel, majd egyik szemöldöke alaposan felfutott.
– Egy légyottra? – Hangzott el a kérdés, bár inkább szólt magának, mintsem Yurinak.
Az előre kiválogatott ruhák tulajdonságait hallva, valamint a gróf azokhoz való hozzáállását hallgatva, ha lehetett még feljebb szaladt szemöldöke. Cseppet sem volt ínyére a beharangozó után találkozni a birtok urával, főleg nem egyszerű halandóként már az első nappalán, ám tudta, hogy nincs választása. Mialatt magában mortyogott ez miatt, kezével intett a szolgáló felé, hogy tudomásul vette és nincs ellenvetése, „jöjjön, aminek jönnie kell és essünk túl rajta” alapon.
Szótlanul figyelte a két újonnan érkező szolgálót, majd azt követően Yuri minden mozdulatát, ahogy tett vett. Ahogy a frissen főtt kávé jellegzetes illata megtöltötte a szobát, a nő nagy levegőt vett, és szinte már érezte is az ízét szájában. Gyűlölte jelenlegi helyzetét, hogy átka miatt elveszti hatalmát és minden pirkadattal emlékeznie kell, hogy anélkül mennyire gyenge és jelentéktelen, ám halandóságának volt egy előnye is, melyet viszont előszeretettel élvezett. Átváltoztatottként ő nem tehette meg, hogy a vér mellett nagyon bármi mást is fogyasszon, hisz, ha megtette, hamar vissza is köszönt. Emberként viszont élvezhette az ízek adta kényeztetést, és hosszú idő után a kávé függőjévé lett ismét.
Amint saját ízélésnek megfelelően elkészítette az életet adó italt és belekortyolt, rosszkedve talán egy leheletnyit enyhült, egészen addig, amíg be nem mutatták neki a kiválogatott ruhákat. Nem volt hozzászokva az ennyire visszafogott és egyszerű darabokhoz. Zelie mindig is ügyelt tökéletes megjelenésére, amint pedig a hatalom útjára lépett, nem volt rest külsőjével is sugározni státuszát.
– Ha a Araloth gróf ízlését tükrözik ezeket a hálóingek, akkor itt igen nagy problémák vannak. Ilyenekben utoljára két évezreddel korábbal jártak a nők, és abból is az idősebb korosztály, akik 60 és a halál közt jártak szüzen. – Mondta száj húzva ahogy haladtak a felhozatallal, végül sikerült egyre rábólintania. – Állj. Mutasd a hátulját. Hm… – Nyújtotta ki szabad kezét, hogy megfoghassa az anyagot. – Tűrhető. Legyen ez. – Itta ki az utolsó kortyot is a csészéjéből.
Egy fehér darabot választott. Vállai és mellkasa szabad maradhatott benne, mert buggyos ujjai jóval válla alatt kezdődtek és tartottak egész kézfejéig. Mell része olyan volt, akár egy fűző, mégis kényelmesebb és egyszerűbb megoldásként gombok fogták össze a két félteket, a mell alatti résztől lefelé pedig egyben zuhant alá az anyag, mindenféle dísz és felvágás nélkül, lazán, egészen a földig.
A kellemes ebéd után hagyta, hogy Yuri mindenben segítse őt és egyúttal gyorsabban és kellemesebben elkészülhessen. Mikor a tükör elé állt és meglátta hogyan is fest teljes valójában, a hideg szempár kritikus pillantásokkal dokumentálta. Úgy festett, mintha ágyasként a birtok urának szórakoztatására készülne, bár valószínűleg ahhoz is kevés lenne megjelenése.
Lenyelve a békát hagyta el szobáját, hogy csatlakozva Cassiushoz Isack elé vezesse. Hozzá sem szólt, hisz nem sikerült belopnia magát a szívébe, és nem vágyott már most egy alapos szóváltásra a férfivel, amit utána esetlegesen rossz vámpíron vezessen le a saját kárára. Ahogy beszélni kezdett hozzá, arra vette a fáradtságot, hogy felnézzen rá, de ennek ellenére hegyezte fülét, a hallottak pedig nem érték olyan váratlanul.
– Levegőt azért vehetek? – Kérdezte hűvös és unott hangon. – Lehet, hogy a völgyben és még azon is túl mindenki összeszarja magát félelmében, ha csak kiejtik a nevét, ha pedig ne adj isten a közelükbe kerül inkább tetszhalottat játszanak, vagy az itt lakók esetében a földig hajoljanak előtte, de tőlem egy percig se várd el, hogy ugyanolyan jólnevelt öleb legyek, mint te. – Pillantott fel rá. – Értékelem a tanácsaid, de megvannak a magam dolgai a gróffal való játékunkat illetően. De, hogy értsd is… Addig tudod változatosan fenntartani valaki érdeklődését, amíg nem hódolsz be neki, mert onnantól kezdve, hogy a szolgájává leszel, csinálhatsz te bármit, már nem fogod érdekelni, mert az Övé vagy. – Mosolyodott el pimaszul mondandója végére, majd felnézett a hatalmas ajtóra, mely felé közeledtek. – Én még a halállal is nyerek, de az túl egyszerű végkifejlett lenne.
Mondta az utolsó pillanatban, mikor már bekopogott, így nem volt lehetősége válaszolni állítására, amit cseppet sem sajnált. Tüdejébe már betárazta a nagyobb levegővételt és összeszedte magát, hogy emberként is érvényesülhessen a gróf előtt, ám minden gondolata összedőlt, mint a kártyavár, mikor a látvány elé tárult. Sűrű, meglepett pislogásokkal nézte a fiatalnak mutatkozó vámpírt, fejében pedig tengeri gondolat ütötte fel fejét.
– Hogyne.
Tért vissza a valóságba, majd beljebb lépett. Tekintetét körbe futtatta a helyiségen, és egyelőre mindenre csak egy-egy pillantást vetett, hogy legyen valami halvány sejtése, hogy mi is várja idebent. Persze nem tudott nem csendben elmenni az egész szituáció mellett.
– Legközelebbe fogalmazz pontosabban grófom, mert az üzeneted egészen mást sugallt, mint a valóság, ami itt várt. – Jegyezte meg, ahogy diszkréten hellyel kínálta, majd kis nézelődés közben el is foglalta azt.
A karmos kéz erős fogására nem volt felkészülve, így először elkerekedett, majd szúrós tekintettel nézett bele az őt vizslató izzó szempárba. Erős kéztatért érzett, hogy megmozdítva lábát tökön rúgja és a következő Araloth generációt tönkre tegye és távolságtartásra késztesse, vagy legalábbis arra, hogy elengedje, de minden erejét összeszedve képes volt nyugton maradni és a száját se nyitotta ki feleslegesen. Kezével arcához nyúlt, miután elengedte, hogy kicsit átmasszírozza és eltűntesse a kellemetlen élmény nyomait.
– Pontosan 468 éve történt, tavasszal, amikor a teljes napfogyatkozás volt Janerán. Dewlemend vámpírjai ünnepelték a sötétséget. Három nappal korábban érkezett hozzám egy Faeruni boszorkánymester. A neve Atmoran Sergen. Azzal keresett meg, hogy vegyem magam mellé, természetesen igen busás összegért, amit a szolgálataiért kért volna. Egészen az ünnepségig hajlandó voltam hallgatni, hogy mégis mit tud felajánlani, ami a hasznomra lehet, de semmi kielégítőt nem tudott mondani. Végül elküldtem, ő pedig ezt zokon vette. Amint a nap utolsó sugara is eltűnt, a város pedig sötétbe öltözött, az a féreg szerintem minden hatalmát összeszedte, hogy megátkozzon, aztán kámforrá vált. Mikor a nyomára akadtam, addigra csak egy urnát találtam utána benne a hamvaival, amit két lelkes tanítványa őrzött halála után. – Ahogy mesélt, hallani lehetett hangján, ahogy haragja egyre erősebben felszínre kerül. – Attól a naptól kezdve minden reggel, amikor a nap első sugara előtör a horizont mögül, halandóvá változok. Elvesztek mindent, ami a vámpír léttel jár, az átváltozás pedig felér a pokollal, de talán visszaváltozni a legfájóbb, hisz minden napnyugtakor meghalok. Újra és újra. Az utóbbi 3 évben már előfordult, hogy a vámpírrá változás után elvesztettem a fejem és sajátjaim kezdtem mészárolni, akár egy megveszett vad.
Fejezte be végül. Biztos volt benne, hogy lesz kérdése, de sajnos a gondolatolvasás nem ment neki, így úgy volt vele, hogyha tudni akar valamit, akkor kérdez. És ő is éppen erre készült, hogy van-e kezdésnek valami elképzelése, mikor meghallotta az utasítását, majd pedig szemet szúrt neki megalázó vigyora. Kedve lett volna letörölni a hófehér bőréről, de biztos volt benne, hogy előbb harapná kezét, mielőtt ténylegesen megüthetné.
– Milyen barbár. – Kelt fel a székből. – Egy valamire való férfi maga csomagol. Vagy a grófom arra gerjed, ha nézheti, ahogy a testet felfedik?
Tette fel a kérdést miközben elkezdte kigombolni a felső részt. De nem gyorsan, ahogy előbb túlessen rajta, amiért elsősorban ilyen ruhát hoztak elé. Nem. Zelie szándékosan szöszölt a gombokkal, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le a férfiéről. Kezei olyakor úgy mozdultak, hogy domborulatai beleremegjenek, ezzel is magukra vonva a teljes figyelmet. Nem akarta a lába közt látni Isacket, de kíváncsi volt, hogy hogyan húzhatja szórakozásból a grófot. Végül hagyta, hogy a finom anyag végig simítva bőrén a mélybe hulljon.
– Megfelel? – Fonta össze maga előtt karjait. 

-Evin, örülök, hogy megismerhetem. – Mosolyodott el.
Elfogadva vezetését gyengéden belé karolt, majd kellemes tempóban haladt mellette, miközben hallgatta szavait. A folytonos bocsánatkérés hallatán mosolya kiszélesedett.
– Kérem, ne kérjen bocsánatot a gróf minden egyes lépéséért, hisz nem magát minősíti a viselkedése, hanem őt. Emellett pedig világhírű a gróf szociális hozzáállása másokhoz, nem ért meglepetésként a vendégfogadása és kezelése. – Fejtette ki véleményét lágy hangon, majd a pletykák emlegetésére halk kuncogásban tört ki. – Azt hiszem ez általános. De való igaz, konkrét céllal érkeztem, amitől nem lehet eltántorítani, így megteszek minden tőlem telhetőt, hogy a gróf segítsen, ehhez pedig elengedhetetlen a bátorság. Sokan még a völgy határát sem merik megközelíteni. – Néz végig a hosszú folyosón. – Hozzá kell tennem, Henderson grófnak sokkal tartozom, amiért segítette a bejutásomat, nélküle nem lett volna ennyire.. békés.
A szobához érve elengedte, hogy előre mehessen. A szoba sokkal vonzóbb volt, mint a kastély alatt húzódó sötét és nyirkos cella. Téve pár lépést a helyiségben kíváncsi tekintettel nézett végig a tárgyakon. Ízlésesen és kényelmesen voltak elhelyezve a bútorok, a színek harmóniában álltak. Az egyéb csecsebecsék jelenléte tükrözte a gazdagságot, mégis elegánsan összhangot keltett, nem pedig egy zsúfolt babaházét. Követve a férfi lépteit ő maga is az ablakhoz lépett.
– Kérem, ne aggódjon, a szoba mindennel rendelkezik, melyre szükségem lehet. Sőt, talán többel is. – Tekintett ki az ablakon, figyelve a pap szavaira, melyek rengeteg tudást tartalmaztak gyönyörűen megfogalmazva és tálalva a kastély kincseiről.
A hátuk mögött felcsendülő mogorva hangra lemondó pillantással fordult el az ablaktól, hogy tekintetét a grófra emelhesse, ki cseppet sem volt felvillanyozódva a ténytől, hogy nem a cellájában várakozik, ahogy azt ő remélte. A két férfi szóváltása és az emlegetett méhkasos eset igen komikussá változtatta az egész hangulatot, így kénytelen volt kezét ajkai elé emelni, hogy a vámpír ne lássa széles vigyorát. Amint Isack felé indult megkomolyodott, kezét leengedve összekulcsolta másikkal maga előtt, miközben figyelte minden egyes lépését.
Nem szakította félbe unott morgását, csupán egy jól begyakorolt nyugodt és semmitmondó arckifejezéssel nézett fel rá, mégis, mielőtt Evinhez fordulhatott volna, az érzelemmentes mosoly szélesebb lett, szemeiben pedig megcsillant a pimaszság válasza alatt.
– Csak annyira Grófom, amennyire kell, hogy szórakoztassalak unalmas éjszakáidon. Az alkunk egyik legfőbb előnye számodra, hisz semmi szórakoztató nincs abban, ha mindenki vakon követi a parancsaid, vagy netán tévedek? Még a magafajta ősvámpíroknak is kell néhanapján egy gombostűnyi kihívás.
Figyelve a számonkérést belső késztetést érzett arra, hogy pár szóval kiálljon megmentője mellett, de a szavakból kiindulva nem ez lehetett az első eset, mikor Evinior szembe szállt a birtok urával. Várt a frappáns válaszra, mely hallatán a gróf majd lemegy hídba, de a sütemény megemlítse végül őt is meglepte. Alsó ajkába harapva igyekezet elfojtani a belőle feltörni készülő nevetést, végül pár köhintéssel sikerült késleltetnie a kitörést addig, amíg a nagyközönség el nem vonul. A tény, hogy a zsémbes vérszívó rajong az édességekért megfizethetetlen kincset érő információ volt, amit nagy valószínűséggel a későbbiekben maga is használni fog a kényes helyzetekben. A pap szavaira csak legyintett egy kedves mosollyal.
– Ugyan, ez volt az éjszaka legszebb pontja, ne kérjen elnézést. Igazán szórakoztató jelenség volt, így inkább meg kellene köszönnöm. – Fordult az ablak felé, hogy tovább kémlelhesse a kert gyönyöreit, de szavaira félig visszafordult. – Értékelem, hogy aggódik az épségem miatt. Megfogadom a tanácsát, bár nem terveztem lapnyugta előtt elhagyni a szobát.
Miután távozott és már nem hallotta léptei zaját, kezeivel az ablakpárkányra támaszkodva kezdett először kuncogni, majd nevetni az egész estén. A birtokra lépésekor egyáltalán nem ilyen befejezésre számított. Pár percnyi nevetgélés után a fésülködő asztalhoz ült, majd ujjával felrajzolva a makulátlan felületre a jeleket sikerült kapcsolatot létesítenie Merasal.
– Úrnőm! Már kezdtem aggódni, hogy a hajnal közeledtével nem adott jelet. – Csendült fel a kissé aggodalmas karcos hang. – Látom épségben van. Netán sikerült lenyűgöznie a grófot?
– Én nem tennék ilyen kijelentéseket, de a dolgok egyenlőre úgy néz ki kedvezően alakulnak. Megkezdted az előkészületeket? – Könyökölt az asztalra, majd összekulcsolva kezeit rátette állát.
– Ahogy kérte. Viszont páran arról kérdeztek, hogy meddig kell várniuk. Vannak, akik nem hiszem, hogy sokáig fenntartják majd a hűségüket. A kontinensen már híre ment, hogy elhagyta Dewlemendet.
– Majd elválik, kik maradnak az oldalunkon, a türelem a legnagyobb próbatétel mindenki számára. Haladjatok a megbeszéltek szerint, ha pedig probléma adódna, tudod, hogyan kell kezelni, csak végső esetben keress.
– Ahogy óhajtja. Henderson grófúrnak küldjek levelet?
– Felesleges, Araloth gróf valószínűleg majd lerendezi vele. Egy hónap múlva úgy is a birtokra látogat, ha nem gondolja meg magát. – Vigyorodik el. – Fenséges mulattság lesz. Ha változik valami, jelentkezem.
– Úrnőm. – Hajol meg, majd pillanatokkal később a tükrön újra eredeti mivoltán csillan meg a kintről beszűrődő fény.
Némi női szöszölés után Zelie bezuhant a puha ágyba, ahonnan csak unott tekintettel bámulta a plafont. Mialatt gondolatai tengerében fürdött, a horizonton a kegyetlenül fényes korong sugarai lassan előtűntek, ezzel megkezdve a vámpírnő rutinná vált kínzását. Bár a meleg sugarak nem hatoltak át az ablakok előtt lógó vaskos sötétítőfüggönyön, az idő az idő. A nő testén átrohant a borzongás, oldalára fordulva próbált összegömbölyödni, de háta hirtelen olyan ívben feszült hátra, mintha vizes törülközővel csapták volna meg egy nyári strandolós napon. Ujjai furcsa szögekben görcsösen szorongatták a puha lepedőt, száját eltátva sikítani tudott volna a fájdalomtól, de helyette csak nyöszörögni tudott, mikor épp sikerült levegőhöz jutnia. Hegyes szemfogai lassan visszahúzódtak, ezzel olyan fájdalmat sugározva, mintha valaki érzéstelenítés nélkül menne gyökérkezelésre. A vörös szempár lassan könnyekkel telt meg, majd a távolba meredő üveges tekintet izzása lassan hideggé vált, lángjai kihunytak, helyette a tenger veszélyes hullámaira emlékeztető színek hódítottak teret maguknak.
A gyötrő folyamat nagyjából félórát, vagy kicsit többet vett igénybe, majd úgy hagyta el a most már törékeny és sebezhető testet, ahogy megjelent. Olyan volt, mint a régen látott rokon: nem akarod, hogy megjelenjen, de beállít, megkeseríti a napjaid, majd szó nélkül lelép, mint kurva a díványról fizetés után.
Zelie fáradtan pihegett a mostanra széttúrt ágyban, míg el nem nyomta az álom pár hosszú órára. Csak a délelőtti órákban tért magához, de pár pislogásig azt sem tudta, hogy hol van, és milyen évet írnak. Amint realizálta a helyzetet úgy döntött nem sok értelme van kimásznia az ágyból, hisz jelenleg minden veszélyt jelent rá a kastélyban, ahogy Evin éjjel felhívta rá a figyelmét. A másik visszatartó tényező pedig maga a nappal volt egy élőholtak lakta vidéken, vagyis mindenki az igazak álmát aludta rajta kívül, ami nem jelentett valami nagy életet. Legalábbis szerinte.
– Hosszú lesz ez a nap… – Ölelte magához az egyik párnáját. 

Nem érte meglepetésként, hogy Elijah gyakori emlegetése nem tetszett a grófnak, hisz a vámpírmester erre is felhívta figyelmét indulása előtt. Mégis, a kimondott szavak kint maradnak. Kérdésére ajkai apró, mondhatni szemtelen mosolyra húztak.
– Csupán addig, amíg szükséges. – Felelte, mely burkolt célzás volt a gróf további idegesítésére. – Nem élek olyan régóta a világon, mint az ősvámpírok, mégis tengernyi pletykát hallottam másokról és a hatalmukról, melynek jó, ha a tizede fedte a valóságot jobb esetben. Henderson gróf kétségtelenül az egyik legerősebb vámpír, de tartok tőle, hogy kissé elfogult kedvenc tanítványával kapcsolatban. Ki ne fényezné kemény munkájának gyümölcsét? – Nézett bele a vérvörös szempárba.
Közelségére szeme se rebbent, hagyta, hogy a hófehér ujjaik közre fogják selymes tincsét, miközben figyelt szavaira. Nem mondott számára újdonságot az átok eredetét és erősségét illetően, de ahogy újra szóba került az alku anyagi része, ajkai ismét apró mosolyra húztak, figyelmen kívül hagyva a gróf vörös ördögének szavait.
– Ne hízelegj, Grófom, a végén arra az ostoba gondolatra adsz indokot, hogy talán értékeled a személyem. – Hajolt meg végül illendően. – Részemről az öröm. Alig várom a folytatást..
Azzal hátat is fordított neki. Tekintetét a magas férfira emelte egy furcsa pillantással, majd távozott a teremből. A kastélyban haladva az elhangzott szavakon gondolkozott, miközben figyelte merre mennek, hogy a későbbiekben hasznát vehesse az információnak. Sejtette, hogy nem selyem lepedős baldachinos ágy fogja várni párnák tengerében, vagy díszes és kényelmes koporsó egy elegáns szobában, de a várbörtön másodikként szerepelt tipplistáján. Bármennyire is szerette volna elrejteni véleményét, az úgy ült arcára, mintha muszáj lenne.
– Innen a híres Holdvölgyi vendégszeretet egyik alappillére.. – Gondolkozott kissé hangosan, majd ellenállás nélkül hagyta, hogy a cellájába tessékeljék. – A csodás szálláshoz remélem a te elragadó jelenléted szolgáltatása is jár. – Csendültek fel a szarkasztikus szavak, miközben tekintetével követte, amíg el nem tűnt.
Amint a csend és a magány teret hódított magának unott sóhaj szökött fel belőle. Ujjaival lassan simított végig a nyirkos, már-már taknyosnak mondható kövön, míg szeme sarkából új lakótársai apró lépéseit figyelte.
– Elragadó… Meras és Elijah cseppet sem túloztak.
Nem foglalkozva a rágcsálók idegesítő jelenlétével helyet foglalt a tömlöc egy szárazabbnak mondható részén. Hátát nekivetette a hideg kőnek, míg lábait felhúzva átkarolta azokat, ezzel viszonylag kényelembe helyezve magát. Kezdetben, csendben és jól nevelten akarta kivárni a következő randi időpontját, de az órák lassú múlásával közeledett a napfelkelte is, melyet nem itt akart átvészelni. Fejében már elkezdtek motoszkálni a szökéshez köthető gondolatok, mikor meghallotta a fentről leszűrődő zajokat. Bár arcára nem ült ki, elöntötte a kíváncsiság, hogy ki az, aki képes szembemenni a gróf parancsával.
– Ne.. – Köszörülte meg torkát, hogy visszaszerezze a meglepettségtől elvesztett hangját. – Nem, jól vagyok. Köszönöm a kérdését.. – Futatta végig tekintetét a fiatal férfin.
Elfogadva a segítő kezet felállt, majd kilépett a cellából miközben megigazgatta ruháját, e tekintetét egy percre se vette le róla. Furcsállotta a papi kabátot és a kísérteties hasonlóságot. Nem volt tudomása róla, hogy ilyen személy is tartózkodik a kastélyban.
– Köszönöm a kedvességét… – Hajolt meg. – Az igazán csodás lenne. – Tűrte füle mögé kósza tincseit, miközben karmazsin tekintete elveszett abban a földöntúli kékben. – Kinek köszönhetem meg, hogy a megmentésemre sietett? – Tette fel a kérdést, melyre mindennél jobban kíváncsi volt, ezzel viszont átugrott pár etikett szabályt. Mivel látszólag a férfi adott az illemre, így szükségét látta a korrigálásnak.
– Bocsásson meg. A nevem Zelie Chevalier, kérem, szólítson, ahogy szeretne. 

Hosszú évszázadok teltek el azóta, hogy Faerun nagyhatalmú boszorkánymestere tiszteletét tette Dewlemend kastélyában, előhozakodva kapzsi követeléseivel. Három napos tanácskozás után végül elhangzott a mondat, mely az első perctől kezdve egyértelmű volt, a varázslónak üres kézzel kellett távoznia a városból, ami nem egészen volt ínyére. Válaszul kihasználta az aznapi napfogyatkozást és a benne felgyülemlett haragot átokká formálta, hogy megkeserítse a vámpírnő hátralévő életét s ezzel egy időben megjósolja keserves bukását. A férfiak és a sértett egójuk komoly károkat okozhatnak, de Zelie még csak nem is sejtette, hogy ekkora hatalommal rendelkezik az a gyíktestű torony lakó. Az elmúlt négyszáz év minden éjjelét és nappalát azzal töltötte, hogy megtalálja és a saját kezével belezze ki, miután leveszi róla azt a rettenetet, de mire nyomára akadt, csak egy kopott kőből faragott urnát talált, két kanálnyi hamuval a belsejében. Valaki előbb töltötte ki rajta a haragját, mint ő, ez pedig elkeserítette..
Az átok ellenére birtokai száma szépen gyarapodott, ezzel támogatást és esélyt szerezve a kontinens vezetői címéért, de egy bizonyos pont után kénytelen volt behúzni a féket és egyhelyben toporogni, különben félő volt, hogy a varázsló jövendölése valósággá válik.
Felkutatta Janera összes mágusát, gyógyírt keresve, de mind hiába, a feladat túl nagy volt számukra, az idő homokórájában a szemek pedig nem álltak meg. A hirtelen elcsendesült tevékenységek felkeltették az egyik legbefolyásosabb ősvámpír figyelmét, aki maga ment el hozzá, számon kérve stagnálása indokát. Végül lehúzva a leplet a csúf igazságról felajánlotta számára a segítségét, persze megvolt rá a maga indoka.
– Úrnő. – Zökkenti vissza az elkalandozott nőt gondolataiból útitársa rekedtes hangja. – Én csak eddig kísérhetem. Innen már látni a várost, és a gróf birtokát. – Állítja meg sárga kancáját, mely idegesen prüszkölt és toporzékolt alatta a nyugtalanító környezet miatt. – Kövesse ezt az utat és egyenesen a városba ér.
– Tán félsz, Meras? – Fordul felé semmitmondó tekintettel, miközben szorosabbra fogja lova szárát.
Ha a telihold nem ragyogta volna be az egész völgyet, akkor is jól látható volt a férfi sebhelyes arcán a testét uraló feszültség. Tartott ettől a helytől, ahogy mindenki más is. A Holdvölgyet inkább a holtak völgyeként suttogták az emberek, és nem alaptalanul. Nyílt titok volt, hogy a vörös gróf egy egész sereget tart maga körül, mellyel, ha akarna, talán kontinenseket igázhatna le.
– Nem ítéllek el miatta. Épeszű lény nem jön ide önszántából. Indulj hát, és tégy úgy, ahogy mondtam. Ne okozz csalódást, amíg távol vagyok Dewlemendtől.
– Legyen óvatos. Az a hír járja, hogy Araloth gróf nem szereti a saját fajtáját, sem a hívatlan vendégeket a birtokán. – Fészkelődik nyergében, melyre a bőr nyikorogni kezd alatta. – Próbáljon meg élve kijutni a völgyből.
– Nocsak, a végén azt fogom hinni, hogy aggódsz az épségem miatt… Ne hullajts könnyeket, megvan a magam terve a túlélésre. Értesítelek, ha beszéltem a birtok urával. – Sarkalja meg az éjfekete herélt állatot, hátrahagyva aggódó katonáját.
Az úton haladva a csend újra teret ad belső gondolatainak. Araloth vámpír létére egyike a leghatalmasabb mágusoknak, olyan tudással rendelkezik, ami után mindenki csak sóvárog. De Skulnera vezetője nem több, mint egy antiszociális bepenészedett szoba puding, aki ha nem muszáj, ki sem teszi a lábát a birtokáról a kapott információk alapján. Ez eléggé szembe megy azzal, amit róla mondanak mind az emberek, mind a vámpírok és a maradék egyéb, aki szembe kerül vele. Bárhogy is van, egy biztos. Veszélyes.
A városba vezető hídon haladva az éjszakát uraló csendet szinte szeletelni lehetett volna. A távolból egy fülesbagoly magányos huhogása volt az egyetlen jel, hogy van némi élet. A város falain átfolyó víz monoton hangja tompán visszhangzott a falak közt, nyugalmat és békén színlelve.
Nem volt egyszerű a vaskos kapun belülre, a város területére jutni, onnan pedig tovább haladni a központing. A grófot őrző holtak nem a legsegítőkészebb lények, első ránézésre nem is a legokosabbak, a vendégfogadásuk pedig egyenesen katasztrofális. Mégis, az elővett pecséttel ellátott levelet lobogtatva sikerült eljutnia a kastély előcsarnokába. Nem érte váratlanul, hogy a birtok ura rosszalló tekintettel várta érkezését, ahogy az sem, hogy az őt követő katonák ugrásra készen álltak háta mögött, hogy eltakarítsák a mesterüket zargató hívatlan vendéget.
– A nevem Zelie Chevalier, Janera egyik vámpírmestere vagyok. – Hajolt meg, megadva a tiszteletet és jelezve a szándékod, hogy egyszerű társalgásra érkezett, egyenlőre. – Aetryas mestere, Elijah Henderson gróf ajánlásával érkeztem, aki nem mellesleg üdvözletét küldi, a következő közös éjszaka előtt. – Mutatja fel a levelet. – Jó magam és a gróf reméli, hogy talál megoldást egy… Igen különleges esetre. Természetesen nem ingyen.
Sablonos, unalmas és érzelemmentes szavak töltötték meg az előteret, mely beszédstílus igen jellegzetes és elterjedt volt a vámpírok közt, hisz ez valamelyest növelte a túlélési esélyeket. Elviekben.
Kiegyenesedve, végignézve a grófon meglepetéssel konstatálta, mennyire fiatalnak tűnik. Egy kamasz fiú látszatát mutatja, kinek seggén nem csak a tojáshéj fityeg még, hanem a gumi maradéka is. Tekintetében ott kavarog az a gyilkos jelenlét, és az aurája is igen kellemetlen, de ha ezt nem veszi figyelembe az ember, egész ártalmatlannak tűnik. Milyen félrevezető külső.
– Mielőtt felfedném ittlétem pontos okát, Henderson gróf azt üzeni, hogy felettébb csalódott lenne, ha idő előtt megölne. – Bár a gróf azt mondta szavai általában meghallgatásra lelnek és meg is fogadja egykori tanonca, jelenlegi arckifejezése nem arról árulkodott, hogy ez működni fog. Zelie kezdte belátni, hogy a szépen megcsavart és felöltöztetett szavak nem vezetik előre, így félredobva mindent, úgy döntött nyersen tálalja az igazságot.
– Félretéve a nyálas bájcsevejt… – Sóhajt kissé lemondóan. – Azért vagyok itt, hogy a segítséged kérjem. A nekromancia nagy mesterének tartanak, tudásodról halottak mind hat kontinensen. Nem árulok zsákba macskát, ki szeretném használni a hatalmad, hogy megszabaduljak a Fekete Nap átkától. Az átoktól, mely egy vámpírt örök szenvedésre ítél, amíg elméje meg nem törik az átváltozásokkal járó fájdalomtól és bele nem pusztul az őrületbe, vagy a kihasznált gyengeségébe. Állítólag a rajtam ülő átok sokkal igényesebb ér erősebb, melyről a varázsvilág hallott. A mágusok mind kudarcot vallottak, ám a mentorod szerint, te képes lehetsz levenni. A kérdés csak az, hogy Araloth gróf uram valóban rendelkezik-e ekkora erővel, vagy csak a félelem szülte a dicső hírt, mely körül leng.