Dewlemend városa olyan, akár a hamvaiból feltámadó főnix. Egyike volt a kontinens első kikötőinek, végül a nyugatipart legnagyobb kereskedő városává nőtte ki magát. A hatalmas múlttal rendelkező város fényessége úgy változott a vezetők keze alatt, mint az árapály. Észak-Mahel, Dél-Mahel és Skulnera hajói rendszeres vendégek az öreg város mólóin, de a hatalmas fogalom sem volt képes fent tartani a város gazdag csillogását. Végül a hanyatlás legmélyebb zugában az akkori vezetőt letaszították arany trónjáról, a helyébe lépő új erő pedig mindent megtett, hogy Dewlemend régi pompájában fürödhessen.
Zelie ezer év alatt szedte össze a várost, hogy az visszaszerezze jó hírnevét. Jelenleg ez a város ad otthont számára, s központja a nyugati parton található kisebb kikötőknek.
Nem lepte meg túlzottan, hogy hogyan vélekedett a bálról, hisz ő sem azért ment, mert minden vágya volt a Skulnerai nemességgel töltenie az éjszakát. A szigorú időbeosztást hallgatva bólintott egyet apró hümmögéssel, hogy teljesen megérti. Arra viszont nem számított, hogy a végén érdeklődést mutat a javaslat felé, még ha nem is tudta pontosan hogyan értse a szavakat.
– Ez kissé úgy hangzott, mintha nem akarna nyíltan visszautasítani, ezért kitérő választ ad. Mintha be akarna csukni egy ajtót, de ahelyett, hogy megtenné, inkább csak félig behajtja, hogy találjon egy köztes megoldást. – Felelte egy diplomatikus mosollyal. – Azt hiszem félre értett. Nem szándékoztam egy eseményre sem elhívni, így ettől nem kell tartania. A kontinensen való tartózkodásom alatt kétlem, hogy lesz alkalmam újabbra, és az igazat megvallva, nem is vágyom rá. Az ajánlatomnak nincsenek kikötései, akkor él vele, amikor csak akar. – Pontosította a dolgokat. – Egy kellemes beszélgetésre ettől függetlenül is nyitott vagyok.
Amint megállt a hintó és a férfi előre ment, hogy kisegítse, minden aggodalma elszállt. Időben visszaért a birtokra és bónuszként sértetlenül.
– Köszönöm.
Már elhúzta a felajánlott kézből sajátját, készülve az utolsó pár szóra búcsú gyanánt, mikor megpillantotta a lépcsőn várakozó fiatal férfit. Úgy tűnt, mint aki az egész éjszakát végig virrasztotta, hogy a saját két szemével lássa, hogy mindenki visszatér az esti mulatságból. Akár egy anya. És a lábán díszelgő szőrös mamusz is ezt az érzést és látszatot erősítette a nőben. Kérdően figyelte, ahogy feltápászkodik, majd szemei elkerekedtek, ahogy a mellette álló férfinak szegezte ujját. Pontosabban csak hitte, hogy mellette áll, hisz mire ránézhetett volna, addigra már csöpp termetével igyekezett mögötte elbújni. Mintha egy medve akarna egy vékony fenyő mögé bújni, úgy nézhettek ki.
– Evin… Várj egy percet. – Emelte fel kezeit maga elé, hogy jelezze megadja magát, de ahogy elsuhant mellette, hogy Ashelre ugorhasson a halálos mamusszal, rájött, hogy neki nincs mitől tartania.
Ahogy nézte a tomboló férfit, már értette, hogy Amshel kire is célzott a hintóban a birtok legveszélyesebb személyét illetően. Igyekezett kellő komolysággal kezelni a helyzetet és közbeavatkozni, hogy szétszedje őket, de a látvány, hogy egy férfi, mamusszal a kezében terrorban tart egy nála legalább két fejjel magasabb és testesebb egyént, igazán komikus látvány volt. A két férfi közt lezajló párbeszéd is igencsak érdekesnek bizonyult, amin később nem ártana elgondolkoznia, de a nap egyre feljebb és feljebb kúszott.
Arra sem volt ideje, hogy megszólaljon, Amshel olyan gyorsan húzta fel a nyúlcipőt és menekült el Evin elől.
– Nem. Semmi bajom Evin. – Szólalt meg, mikor már elég messze járt a kifelé tartó hintó. – A haragod elsősorban remélem Isack felé irányul. – Fordult felé végül. – Nincs időm elmagyarázni, hogy hogyan is zajlott az éjszaka, de ha valaki felelőtlenül viselkedett, az nem ő volt. – Kelt védelmére egy röpke pillanatra, majd ahogy felhívta figyelmét az időre sietve elindult. – Később hadd mondjam el az én szemszögemből! – Fordult vissza egy pillanatra.
Tisztázni akarta a dolgokat Evinnel, hogy mi és hogyan történt, de egyelőre kénytelen volt meghagyni abban a gondolatmenetben, amit saját maga alkotott. Amilyen gyorsan csak tudott a szobájába sietett, s mire a nap első fénye felbukkant, már bent volt. Hátát az ajtónak vetette, ahogy szembe fordult a nappal és szinte farkasszemet nézett vele, miközben első sugarai akár az izzó vas, úgy égették testét. Az átváltozás teljesen megkoronázta a fárasztó éjszakát, így nemsokkal azután, hogy a folyamat végbe ment, teljesen elhagyta magát és a földön aludt el.
Már majdnem delet ütött az óra, mire magához tért, immár ágyában, párnái közt. Szolgálója mindent gondosan odakészített neki, így biztos volt benne, hogy Yuri nyalábolta fel a padlóról és fektette ágyába. Úgy érezte magát, mint annakidején, mikor az emberré változásának első időszakában borba fojtotta bántatát. Kedve lett volna egész nap henyélni és nem csinálni semmit, de nem felejtette el, hogy tisztáznia kell a dolgokat Evinnel, így erőt vett magán, hogy felkeljen.
Amint vállalható lett megjelenése és kifaggatta a szolgálót, hogy biztosan képes lesz-e elkerülni a grófot a kastély folyosóin, óvatosan kinyitotta az ajtót, majd kidugta rajta buksiját. Alaposan körbenézett, hogy megbizonyosodjon a folyosó kihaltságáról. Nem tudta, hogy a férfi ébren van-e, de mindenképp megért egy próbát ránézni. Útközben pedig az is megfordult fejében, hogyha vele nem tud beszélni, egy személyt még mindig felkereshet kérdéseivel, aki biztos nehezen adná be a derekát, de talán hajlandó lenne neki beszélni. Ahhoz az opcióhoz viszont meg kellett várnia az éjszakát.
– Végső soron… Merasnak is kiadhatom. – Elmélkedett az ajtó előtt. – Meglátjuk mire jutok nappal.
Hármat kopogott az ajtón és türelmesen várta, hogy jön-e válasz rá. Nem akart újra úgy járni, mint legutóbb.
-Hát a megérzése elég erős és helytálónak bizonyult. Minden elismerésem.
Valahogy úgy érezte, hogy a nő hozzáállásával az övé is mintha változott volna. Nem volt az a házsártos karót nyelt sivatagi rókaképű szemesholló, mint amilyennek megismerte. Meg kellett hagyni jól színészkedett és ez szórakoztatta.
-Nekem elég jó a memóriám így nehezen felejtek el embereket, de önre egyáltalán nem emlékszem, akármennyire is törőm a fejem.
Most kivételesen nem hazudott. Hiába kutakodott az emlékei között, nem tudta felidézni azt hogy korábban találkozott volna már Zeliével, sőt amilyen idegesítő, valószínű meg is ölte volna már rég. Szerencsére a szolga épp időben érkezett, így nem volt túl sok ideje ezen gondolkozni és ez talán így is volt jó.
-Oh, valóban? Ezek szerint nem ismeri elég jól még az ottélőket. Egyetlen egy személy van, akitől még a gróf is tart és teljesen jogosan. Ennek ellenére jobb, ha elkerüli Aralothot egy időre. Én is azt teszem.
Húzta kínos mosolyra ajkait, ahogy a hintóhoz vezette a nőt, majd kinyitva az ajtót besegítette, hogy aztán beszállva csatlakozhasson és végre elindulhassanak. A kocsi a kényelmes tempó helyett kicsit gyorsabban ment, érezhető volt, hogy siet és hogy még napkelte előtt elakarja érni a völgyet.
-Úgy hiszem, mire megérkezünk addigra az emlegetett mumus is ott fog várni a kastély bejárata előtt és mint mindig, most is alaposan meg fog szidni, sőt talán még meg is csapkod, amiért ilyen későn viszem haza kegyedet.
Folytatta a korábbi témát, s mire észbekapott mindenféléről kezdtek el beszélgetni. Egy pillanatra talán még azt is elfelejtette mennyire felhúzta korábban Zelie és hogy szíve szerint szétszedte volna. Most hogy nem grófként van jelen, hanem igazi alakjában mutatkozik a második keresztnevét használva, új arcát ismerhette meg a nőnek, de vajon melyik volt az igazi? Akárhogy is legyen ez megért egy kísérletet.
Az ablakon kipillantva bólintott egyet az észrevételre.
-Valóban, de ne aggódjon, már látom a márványkastélyt. Pár perc és megérkezünk. Még fél óra mire a nap is felkel így nem kell aggódnia. Én se szeretem a napkeltét…
Húzta egy bíztató mosolyra ajkait, persze megint hazudott, hisz neki aztán édes mindegy volt hogy milyen napszak van. Képes volt a legnagyobb napsütésben is kifeküdni és aludni, mindenféle óvintézkedés nélkül, amivel jó párszor meg is botránkoztatta mentorát, mikor még gyermek volt. Ebből a kis emlékből a közvetlen kérdés rázta fel, s csakhamar a tekintetét a tájról a nőre vezette.
Nem tudta hova tenni mindezt. Korábban sose csinált hasonlót. Talán így próbálja meg elérni, hogy közelebb kerülve hozzá esetleg valami információt csikarjon ki belőle?
-Oh…
Ennyi futotta tőle hirtelen, de már össze is fonta a karjait, majd hátra dőlve lehunyta a szemeit.
-Az igazat megvallva, az hogy ma este részt vettem a bálon, csupán egy véletlen volt. Semmi kedvem nem volt hozzá, de csakhamar meggondoltam magam, elvégre értékes társaságra leltem kegyedben. Viszont attól tartok nem nagyon lesz alkalmam hasonló rendezvényen részt venni, mivel elég sűrű a beosztásom és egy magamfajtát nem is látnak szívesen a nemesek, hiába van rangom és földem, nem mintha bánnám. Ugyanakkor…- Nyitotta ki az egyik szemét, hogy Zeliére pillanthasson. –A közeljövőben egy kellemes beszélgetés lehet, hogy jólesne, igaz mostanság a városban töltöm a szabadidőm, már ha van olyanom.
Épp ebben a pillanatban haladt át a kocsi a birtok nagykapuján, s meglepő mód senki se állította meg a hintót. Először a férfi szállt ki, hogy aztán kezét nyújtva kisegítse partnerét, ám amint ez megtörtént Amshel felkapta a fejét és jól láthatóan kirázta a hideg. Szinte már fájdalmas lassúsággal fordult a lépcső felé, ahol Evin kábán ülve, kérdően nézett hol az egyikre, hol a másikra, de csakhamar feltápászkodott, sőt felugrott.
Kinyújtva kezét a magas férfire mutatott hitetlenkedve mintha csak kísértetet látott volna.
-Te…tetetetetetetetetete! Mégis mi a fene?!
Kiáltotta el magát, de Amshel már Zelie mögé bújva védekezett, pontosabban élő pajzsnak használta a nőt.
-E…Evin, nyugodj meg kérlek. Ez nem az aminek tűnik… Evin… Maradj ott. Hallod? Lélegezz. Nem csináltam vele semmit! ÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!
Kiáltotta el magát, ahogy a jóval alacsonyabb férfi lerohanta és elkezdte csapkodni a fekete mamuszával, melyet menet közben kapott le a lábáról.
-Te anyaszomorító. Beletaposol a lelkembe, idegbe hozol és aztán a semmiből így bukkansz fel azok után hogy…
Fogta be azon nyomban a száját, a férfi, de Evin csak mondta a magáét, miközben újra és újra lesújtott. Tőlük zengett az egész birtok, de a katonák meg se moccantak csak álltak akár a kőszobrok pedig mesterüket épp megmerényelték egy mamusszal.
-Később majd mindent elmondok, de lassan felkel a nap és mennie kell mindenkinek a dolgára. Majd egy csésze tea és a kedvenc ételed mellett békésen megbeszéljük, de ne csapkodj már te kattant angyal!
-Hülye! Azt ajánlom, hogy jó okod legyen, vagy seggel felfelé letolt gatyával teszlek koporsóba és postázlak el a vámpírtanácska! Takarodj te hülye colos! Ch, van pofája így megjelenni előttem. Ennyire magasan…
Dünnyögte a végét az orra alatt, de már lépett is Zeliéhez hogy megnézze minden rendben van-e vele. Eközben Amshel gyors kezet csókolt és már ugrott is vissza a hintóba, nem kockáztatta meg hogy Evin a torkának ugorjon. Olyan gyorsan száguldottak el, hogy csak a porfelhőt lehetett látni utánuk.
-Nem sérültél meg? Nem tettek kárt benned? Az a barom… Elevenen megnyúzom… Hogy tehet ilyet egy hölggyel? Fel kéne gyújtanom a koporsójával együtt, de az a baj hogy még élvezné is… Megvan! Sót teszek cukor helyett a vérsütibe! Erre varrjon gombot az a rohadék… Ah, de előtte gyorsan vissza kell térned a szobádba, csupán pár perced van napkeltéig. Még szerencse hogy időben visszatértél.
A kínos csend, mely rájuk telepedett, szinte fojtogatta a nőt, miközben szíve szerint elsüllyedt volna egészen az alagsorig. Fejében ezernyi gondolat keringett, hogy innen hogyan terelhetné el a szót és tehetne úgy, mintha az imént elhangzott név ki se jött volna ajkain. A közelsége viszont elnémította a hangokat fejében. Lassan emelte rá tekintetét, hogy újra belenézhessen a vérvörös tekintetbe. A hangnem, amellyel feltette kérdéseit teljesen meglepte, hisz előbb számított arra, hogy számon kérik miért nevezte egy másik férfi nevén.
– Női megérzés? – Kérdezte egy szemtelen vigyorral, de ahogy hátrébb lépett megemberelte magát. – Mióta megláttam a bálon, magam is ezen gondolkozom. Ismerősnek tűnik, de annyira nem, hogy felidézhessem mikor és hol találkozhattunk korábban. De az is meglehet, hogy csak nagyon hasonlít valakire.
Fejezte be végül a mondatot, mikor közelebb ért az inas. Nem szándékozott mást hozzáfűzni a történtekhez, így amint szót kapott az inas poharáért nyúlt, hogy itt ne hagyja már azt a nyomorult két kortyot árván a párkányon.
– Azért ennyire nem vagyok saját magam ellensége. – Nevette el magát a kérdésen miközben finoman belé karolt. – Sokkal ígéretesebbnek tűnik önnel tartani, Amshel. – Ejtette ki nevét lágyan. – Útközben talán… Bővebben is kifejthetné, hogy mégis kire gondolt akkor, mikor azt mondta, van Holdvölgyben félelmetesebb is, mint a gróf. Ott tartózkodom már egy ideje, de nem találkoztam még olyan személlyel a birtokon belül, aki felülmúlná.
Választott ki egy korábban felhozott témát, ami valóban nagyon érdekelte és úgy gondolta, remek kezdés lesz. Az út alatt Zelie egy teljesen másik oldalát mutatta a férfinek. Nem a megszokott undok vérszívó hárpia volt, aki leste az alkalmat, hogy mikor köthet bele a másikba és tehet sértő megjegyzéseket. Ugyan elhintett kétértelmű vagy épp kissé csípős megjegyzéseket, de azok nagyon visszafogottak voltak a tőle megszokotthoz képest. Mintha egy teljesen másik nő lenne.
– Világosodik… – Mondta halkan, kitekintve a hintó ablakán. – Milyen hihetetlen, hogy ilyen gyorsan véget ér egyetlen éjszaka. – Fonta össze karjait, miközben kényelmesen hátradőlt.
Egyszerű megállapításnak tűnt, de számára annál jóval több volt. Mióta az átok uralja életét, úgy érezte, hogy túl gyorsan váltja egymást a hold és nap odafenn. Jobb szerette volna, ha csak a hold táncolna fent az égen a milliónyi csillag közt. Kezdett aggódni a napfelkelte miatt, hogy időben visszaérjen és még arra is legyen ideje, hogy bezárkózzon a lakrészébe, ám most valahogy nem csak ez aggasztotta.
Élvezte a férfi társaságát, de azzal, hogy közeledtek a birtokhoz, a vele töltött idő is fogyatkozott. Ritkán nyílt alkalma hasonlóan tartalmas beszélgetésre, hisz a birtokon csak Evinnel volt lehetősége rá, de őt sem nyaggathatta és hátráltathatta állandóan. A magány gondolata pedig kedvét szegte. Jobban örült volna, ha az idegennel maradhatna ahelyett, hogy folyamatosan a gróffal kelljen hadakoznia, de mindennek megvolt az ára.
– Miután kiszállok, nem látlak többet, igaz? – Tette fel a kérdést váratlanul, teljes közvetlenséggel. – Ahogy a semmiből felbukkantál, úgy el is tűnsz. – Emelte rá tekintetét majd egy halovány, kissé keserű mosollyal újra a tájat kezdte bámulni. – Egyszer engedd, hogy viszonozhassam a segítséged és a gondoskodást. Ha úgy adódik, keress fel bármikor, ha úgy érzed szükséged lenne egy segítő kézre. – Mondta teljesen őszintén, kedvesen csilingelő hangon, de mielőtt túl nyálassá vált volna a pillanat, mosolya vigyorba csapott. – De fogalmazhatok úgy is, hogy nem szeretek más adósa maradni.
Elmosolyodott az apró megjegyzésre, kivételesen nem vicsorgott vagy fintorgott. Szeme sarkából szemmel követte az öngyújtó elővételét, s az öreg tárgy egy pillanatra elgondolkoztatta. Régen ő is hasonlót használt.
-Szép darab. Igazi antik…
Jegyezte meg, de hogy a dekoltázsra vagy a gyújtóra értette, esetleg mind a kettőre, azt inkább megtartotta magának. Mélyet szippantva a dohányból, hagyta hogy a nikotin alaposan átjárja aszott kis tüdejét, melyet végül szép lassan fújt ki. A fehér füst magasra szállt, ahogy újra és újra kiszökött a sápadt ajkak közül.
-Ugyan úrnőm. Pusztán csak nem akarok vadembernek tűnni. Igyekszem megválogatni a szavaimat, mielőtt az én drága kisöcsém letépi a fejemet, amiért illetlen és meggondolatlan beszélek egy hölgy társaságában. Elvégre mégse mondhatom, hogy az arcára van írva, hogy mindenki takarodjon a bánatos tuhen faszába, vagy mégis?
Szaladt fel az egyik szemöldöke kérdően, miközben megvonta a vállait, de aztán hamar megköszörülte a torkát, hogy nehogy túlzottan elengedje magát.
-Kaktusz?- Kerekedtek el szemei, ahogy elképzelte magát kaktuszként, de ennél látványosabb reakciót nem engedett meg magának, csak újfent köhintett. Persze belül épp elküldte a nőt a zivataros bús picsába. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy nem akarta lebuktatni magát, semmi több. -Azon a birtokon van egy sokkal félelmetesebb személy is mint a gróf. Tapasztalatból hallottam. Én nem aggódom, hogy a torkomnak ugrik, sőt inkább akkor tépik le a fejem, ha nem kísérem haza, elvégre a gróf hintója épp akkor hajtott el amikor megérkeztem. Az ő arcára is valami hasonló volt írva, mint kegyedére. Ne aggódjon, a mai este hátralévő részében megfogadtam hogy viselkedni fogok. Terra rá a tanúm.- Emelte fel a kezét, majd elnyomta a cigit. –A nevem? Hm… Lássuk csak, vajon áruljam el?- Mosolyodott el ő is sejtelmesen, miközben hátát a falnak döntve figyelte az előtte álló nőt, mégis ahogy megérezte magán a tekintetét, alig érezhető borzongás futott végig a testén. Azok a szemek úgy néztek rá, mintha a titkait akarta volna felfedni, s mikor kiejtette azt a bizonyos nevet, arcára kiült a döbbenet. Felismerte volna? Nem, akkor Isacknak hívta volna, nem pedig Amshelnek. Akkor talán valaki felismerte volna és elárulta a nevét, amit ebben a formában szokott használni? Számtalan kérdés kezdett el zakatolni a fejében, de megkellett őriznie a hidegvérét.
Közelebb lépve állt meg Zelie előtt, majd kicsit lehajolva hozzá nézett egyenesen a szemeibe.
-Találkoztunk már korábban, úrnőm?- Fonta össze karjait, ahogy a szép szempárt fürkészte. –Vagy talán valaki elárulta volna a nevem?- Kérdezte egy sejtelmes mosollyal az ajkain, szinte már flörtölve, de aztán tett pár lépést hátra, mikor meghallotta, hogy valaki közelít a terasz felé. Az egyik inas volt, aki a hintóval érkezett. Meghajolva kért elnézést a két „fiataltól” s csak akkor szólalt meg, amikor megkapta rá az engedélyt.
-Uram. Lassan ideje indulnia, ha napkelte előtt szerente visszatérni a városba. A fivére meghagyta hogy mindenképp emlékeztettem hogy az esti tárgyalás előtt pihennie kell.
-Jól van, jól van, de előbb teszünk egy kisebb kitérőt. Előbb a hölgyet hata kell kísérnem.
Micsoda jól betanított öleb volt. Pontosan azokat a szavakat mondta melyeket Isack meghagyott neki vészhelyzet esetére.
-Nos úrnőm. Elfogadja az ajánlatom, vagy szeretne tovább a hiénákkal mulatni?
Kérdezte miközben a jobbját nyújtotta.
A poharában lévő vért figyelte, ahogy apró kézmozdulataira jobbra-balra táncolt üvegkalitkájában, mikor az idegen megszólította. Felpillantott rá, majd aprót biccentett.
– Természetesen.
Válaszolta, mielőtt belekortyol a pohárba. Figyelte, ahogy közelít felé, majd zsebébe nyúl és előveszi a dobozkát. Nem számított a kérdésre, hogy zavarja-e vagy sem, így pár meglepett pillantás után apró mosollyal tette le poharát ő is párkányra, majd nyújtotta ki kezét, hogy kihúzzon egy szálat a felkínált dobozból.
– Az est igazi megmentője. – Vette szájába a szálat, ám, hogy ezt a cigarettára, vagy a férfire értette, azt már szabadon hagyta.
Ruhája mellrészéhez nyúlt, ahonnan egy régi fém öngyújtót húzott elő. Ütött kopott darab volt, tele megannyi finom karcolással, láttatva, hogy kora elismerésre méltó, ám még mindig működött.
Ahogy beszívta a füstöt, hagyta, hogy kissé elzsibbassza az érzés. Néha tényleg úgy működött a koporsószeg, mintha nyugtató lenne. A megállapítást túl finomnak gondolta a valósághoz képest, így halk nevetéssel fújta ki a füstöt.
– Meglepően udvarias az arisztokráciához képest. – Fordult felé. – Figyelmes és óvatosan fogalmaz. Vajon ez színtiszta igazság vagy káprázat, mely szépen takarja a rút hátsószándékot? – Tette fel a kérdést, amiről szintén nem lehetett megállapítani, hogy szórakozásból mondja, vagy teljesen komolyan. – De rátapintott a lényegre. Ez a bál… Az egyik legbotrányosabb és legfárasztóbb, amiben az elmúlt 200 évben részt vettem.
Foglalta össze röviden véleményét. Nem tudta mennyit látott az eseményekből, de nem volt kedve azt ecsetelni, hogy szíve szerint ő is vérfürdőt rendezett volna, nem csak a Vörös gróf. Hogy végül a bállal, vagy Isackel volt nagyobb baja, nehéz lett volna megmondani, és ez a gondolatmenet félbe is szakadt, ahogy a holdfényben fürdő férfit figyelte. Furcsa érzés öntötte el mellkasát, ahogy látta hogyan igazítja helyre a rakoncátlan ezüst tincseket. Egész bele is feledkezett az érzésbe, és a férfi vonásainak tanulmányozásába.
– Későre? – Szívott bele egy utolsót a cigarettába, mielőtt elnyomta volna. – Való igaz, pár óra múlva pirkad… Kedves gesztus, hogy elkísérne, de a gróf kétlem, hogy örömmel venné, ha más társaságában jelenek meg a birtokon vagy annak határán. Ma amúgy is olyan… Kaktusz hangulatában van. Egy óvatlan mozdulat és felnyársal. – Húzta el száját, ahogy arra gondolt mi fogja várni a birtokon, de a rá szegeződő tekintetet látva újra mosoly ült arcára. – Nem mellesleg… Kockáztassak és induljak útnak egy idegen oldalán, akiről csak annyit tudok, hogy jó ízlése van a cigarettához? – Kérdezte kissé játékosan. – Még a nevét sem tudom.
Szemei nevettek helyette is, arcán pedig valódi, szórakozott mosoly ült. Jó pár percig nézett a férfire és várta mit is lép majd ezután. Végül mosolya kezdett elhalványodni, s mintha kissé szomorkássá vált volna a holdfényben. Erős késztetést érzett, hogy hozzáérjen a férfi arcához, hogy a lehető legközelebb lépjen hozzá és megnézhesse magának. Minél tovább nézte, annál inkább úgy érezte, hogy már találkozott vele korábban. Mikor pedig az idegen szóra nyitotta ajkait, megelőzve ejtette ki az első dolgot, ami nyelvére jött.
– Amshel… – Nézett bele a vérvörös szempárba, ám a döbbent arc, mely elé tárult egyből észhez térítette. – Elnézést. Össze vissza beszélek… Biztos a fáradtság. – Túrt bele gondterhelten az aranyló tincsekbe miközben elfordította fejét. – A szavába vágtam. Megismételné a nevét?
Akár az égen szálló tollpihék, oly könnyedséggel táncoltak, s csakhamar a férfi ajkain is egy elégedett mosoly bújt meg. Nagyon ritkán adta táncra a fejét. Nem azért mert nem szeretett táncolni, ép ellenkezőleg. Nagyon is kedvére volt a dolog, csak ép megfelelő partnert nem talált maga mellé sose akivel élvezhető „rángatózásba” kezdhetne.
Határozottan mégis gyengéden vezette partnerét, meggátolva hogy a másik esetleg hezitáljon vagy félúton elszökjön tőle. Nem akarta elengedni amíg véget nem ért a zene, s mikor őszinte és bájos mosollyal ajándékozta meg, meglepetten pillantott le a szép keretbe fogott orcára. Meghajolva köszönte meg a táncot, s ahogy Zelie távozott, úgy Isack arca is megkomorodott, puszta tekintetével is elutasítva a többi nőt. Elvéve egy poharat kezdett el azon gondolkozni mi lenne a megfelelő lépés a továbbiakban, de az a pillantás nem hagyta nyugodni, így végül követte a nőt a teraszra.
-Csatlakozhatok, úrnőm?
Állt meg nem messze tőle, s amíg a válaszra várt, addig a sápatag holdra emelte vörös lélektükreit. Szerette a hold gyengéd fényét. Néha úgy érezte, hogy azt se bánná, ha a nap soha többé nem kelne fel.
A terasz széléhez sétálva letette a poharat, majd elő véve ezüst cigaretta tartóját elő húzott egy szálat.
-Ah el is felejtettem. Nem zavarja? Megkínálhatom?
Pillantott a nő felé, s már nyújtotta is a dobozt, ha esetleg élne a lehetőséggel a másik is. Furcsa mód ismerősnek tűnt neki a helyzet, de talán csak elméje játszik vele csúf tréfát. Öngyújtó helyett végül mágiát használt, így a cigaretta magától gyulladt meg a szájában. Mélyet szippantva az illatos dohányban egy pillanatra lehunyta szemeit és kizárta a bál idegesítő hangjait.
-Ha megenged egy megjegyzést, elég gondterheltnek tűnik…
Törte meg a rájuk telepedő csendet, ahogyan kényelembe helyezve magát nem túl előkelően letámaszkodott. Ajkain egy fáradt sóhaj szökött ki.
-Elnézést. Nem szeretem a túl zsúfolt helyeket amik telis tele vannak elkényeztetett arisztokratákkal. Túlfárasztóak és hangosak…
Arcára volt írva, hogy a tőke tele van a bállal, de ezt mégse mondhatta ki hangosan, elvégre most nem grófként volt jelen az eseményen, figyelnie kellett, hogy mit mond, mielőtt lebukik. Hátra simítva néhány tincsét ismét az égre emelte a tekintetét, de csak hogy megmondhassa mennyi lehet az idő körülbelül. Ha Zelie vissza akar érni a birtokra akkor lassan el kell indulnia.
-Későre jár úrnőm, had kísérjem vissza a bírtokhoz. Egyedül csak nem hagyhatom távozni.
Már hogy a faszba ne hagyhatná, de Evin haragja pusztító volt és halálos még rá nézve is, így jobb volt ha korrigálj a hibáit.
Ajkai csíkra álltak, tekintete megkomolyodott, ahogy végre hajlandó volt szóra nyitni száját. Bőven lett volna még mit mondania, hogy meggondolásra késztesse a grófot, ám a legelcsépeltebb példa is tökéletesen célba ért.
– Nem hagysz más választást. Csak is akkor jutnak el hozzád a szavaim, ha provokállak. És elhiheted, hogy én unom a legjobban ezt a műsort. – Felelte halkan, akárcsak beszélgetőpartnere.
Az újabb fenyegetésre már elég jól reagált, kezdett immunissá válni rájuk, hisz minden alkalommal, mikor elveszti a sulykot, Isack megfenyegeti, hogy megkínozza és megöli. Akárcsak a laborban legutóbb. Az mellett viszont nem tudott elmenni, hogy szóba hozta mentális állapotát. Alsó ajkába harapva igyekezett alapállásban tartani száját, mielőtt olyat mond, amit az első pillanatban meg is fog bánni. Nem akarta megadni neki azt az örömöt, hogy látványosabb reakciót váltson ki belőle, így semleges arccal bámult bele a vörös lélektükrökbe, melyekben örvényként kavarogtak bosszús és őrült érzelmei.
Nem kezdett heves bocsánatkérésbe és könyörgésbe, amiért ott akarta hagyni a bálom, sem pedig azért, hogy oldja meg a birtokra való visszajutást. Csak nézte, ahogy hamis kedvességével meghajol és faképnél hagyja a terem közepén, ezzel céltáblát aggatva rá. Apró sóhajjal hunyta le egy pillanatra szemeit. Megakadályozta a vérfürdőt és az azzal járó következményeket, és ezzel elégedett volt. Mondhatta volna az ember, hogy az éjszaka legnehezebb és legkényesebb pontját túlélte, de a rá szegeződő tekintetek ennek ellenkezőjét jelezték. A halk pusmogás és kacarászás egyértelművé tette, hogy nevetség tárgyává vált. Ismeretlen vezetőkén egy másik kontinensen már önmagában is kényes témának számított megjelenni, na de úgy, hogy a kontinens vezetője viszi oda, majd hagyja faképnél, na az már igazi csemegének számított. Zel viszont nem esett kétségbe. A legközelebbi asztalhoz sétált, ahonnan felvett egy vérrel teli poharat, majd a vendégek felé fordulva megemelte a poharát, azzal beleivott, majd ki is itta, minden felesleges szó nélkül.
Tudta, hogy csak idő kérdése, és valamelyik nemes elég magabiztos lesz ahhoz, hogy megkörnyékezze és belekössön, így türelmesen várt. Nem menekült el, pedig lehet jobban járt volna, viszont akkor oda minden. A történteken gondolkozott, és azon, hogy pár napig nem ártana, ha megint elkerülné a grófot a birtokon, de mindez csak próbálkozás volt arra, hogy kizárhassa a termet megtöltő mérgező pletykákat, amik szép lassan egyre nagyobb méreteket öltöttek. Már-már ésszerű lépésnek tartotta, hogy vissza sétáljon a terem közepére kitárt karokkal, hogy „aki akar, jöjjön, próbáljon meg szétszedni”, de mint vendég a kontinensen, nem csinálhatott felfordulást. Legalábbis ennél nagyobbat. Ha pedig mégis megtenné, Isack röhögne a legjobban, hisz őt betámadta terve miatt, de ő meg megteszi?
– Zelie Chevalier… – Csendült fel a gúnyos női hang alig pár lépésre tőle, mire lassan felemelte a tekintetét.
Éles és bíráló szavak hangoztak el, temérdek felsőbbrendűséggel, gúnnyal és arroganciával keverve az érkező két nő részéről, amit Zelie tökéletes higgadtsággal kezelt. Nem ereszkedett le hozzájuk. Magabiztosan, státuszának megfelelően viselkedett, ügyesen forgatva a szavakat, hogy hergelje és a lehető legmélyebben sértse meg a műsor résztvevőit, bár pár alkalommal kételkedett benne, hogy felfogták azt, amit mondott.
A negyedik fél érkezésével a sárdobálás lendülete alábbhagyott, hisz nem lehetett tudni, hogy melyik csapatot fogja erősíteni. Bár sejtette, hogy nem az övét, ami némiképp bosszantotta és csak remélte, hogy nem fordult szép lassan ellene az egész terem. Ahogy viszont meghallotta hangját, majd felnézett az ismeretlen férfire, valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha egy régi, porral elfedett dolog mozdult volna meg benne, de nem tudta mi az. Különösnek tartotta az idegent már pusztán a megjelenése miatt is, de azzal, hogy közbelépett és megakasztotta a műsort alaposan meglepte. Várta, hogy nők hada vegye körbe és jelentkezzen önként táncpartnernek, ami majd okoz akkora felfordulást, hogy elhagyhassa a bált. Hisz mindenki megkapta, amit akart. Ez tökéletes volt elméletben, de a férfi pont olyan meghökkentő lépést tett, mint felbukkanásával. Szemei tágra nyíltak a meglepettségtől, ahogy feltette a kérdést, majd kézen csókolta. A terem moraja szép lassan elhalkult, ahogy figyelte az idegent, talán még pislogni is elfelejtett. Mintha minden megszűnt volna körülötte. Bosszantotta a gondolat, hogy ki ő, és miért zaklatta fel ennyire, és erre csak úgy tudott választ kapni, ha belemegy a játékba.
– Ezer örömmel. – Mondta lágy hangon egy apró mosollyal.
Nem törődve a kíváncsi tekintetekkel és azzal, hogy most épp milyen meséket költenek, elkezdték magányos táncukat a bálon, és a nő számára olyan volt, mintha az egész teremben csak ketten lennének. Megvolt köztük a tökéletes összhang. Teljesen hatalmában kerítette a de ja vu érzése, mintha korábban már táncolt volna az idegennel, amit ugyan nem tartott elképzelhetetlennek, de csak ritkán fordult elő, hogy többször táncoljon ugyanazzal a személlyel. És most mégis, teste mintha előre tudta volna, hogy a férfi mit fog csinálni, és hogyan reagáljon gyengéd érintéseire.
Végül az esemény valóban kezdett egy bálra hasonlítani. Mivel a páros nem vette fel a beképzelt arisztokrácia szennyét, sokan kedvet kaptak és csatlakoztak hozzájuk, ezzel pedig elfedték az est eddig történt ügyesbajos dolgait. A nő nem is sejtette, hogy a végére élvezni fogja az estét, és valóban jól érezheti magát, ám ezek az érzések nem tarthattak örökké. Amint a zene elhalkult és a tánc véget ért, őszinte, boldog mosollyal hajolt meg, megköszönve a táncot, majd kihátrálva adta át a helyet a következő partnernek. Mielőtt elveszett volna a tömegben, visszanézett a férfire egy sokatmondó, kissé játékos pillantással, hogy ha szeretné, követhesse. Magához véve egy poharat libbent ki a teraszra, hogy megfürödve a hold tiszta, hideg fényében élvezze a győzelmet amiért élve kijutott a teremből.
– Rég volt ilyen hosszú éjszakám.. – Nézett fel az égen világító félholdra miközben poharába kortyolt. Ki kellett volna használnia a szabadságot és elhagynia a birtokot, amíg van rá lehetősége, hogy időben visszaérjen Holdvölgye, mielőtt felkel a nap és út közben éri az átváltozás, de valami azt súgta, hogy várjon egy keveset odakint. Szerette volna, ha az idegen utána megy, hisz lett volna kérdése hozzá, nem is egy.
-Isack?- Szaladt fel a szemöldöke kérdően, mikor a nő a keresztnevén szólította. A kioktató szavakat és a túl közvetlen megszólítást talán még elnézte volna, de hogy újra és újra Elijah legyen az, akivel hatni próbál rá, na az már sok volt. Érezte, ahogy haragja új szintekre emelkedik, mégis arcának legapróbb vonásai se moccantak, csupán a szemeiben tomboló végtelennek tűnő vértenger hullámai csaptak össze, szigorú és egyben vérszomjas pillantást vetve ezzel a nőre. –Te aztán tényleg ostoba vagy… Újra és újra beleszaladsz tátott szájjal a fasz erdőbe, remélve hogy megúszod a dolgot, nincs igazam, Zelie?- Szólalt meg halk és kimért hangon, ügyelve rá hogy csak a nő hallja. –Szarok a tanácsra és minden egyébre is. Elijah így, Elijah úgy… Szégyent hozol rá… Boldogtalan és elégedetlen lesz… Szerinted érdekel? Semmit sem tudsz se róla, se rólam, a kapcsolatunkról meg aztán végképp semmit. Az én dolgom hogy rendet tartsak a kontinensen és irányítsam azt. Itt én vagyok élet és halál ura, nem pedig a tanács… Figyelmeztetve lettél, hogy válogasd meg a szavaidat, máskülönben rossz dolgok fognak történni veled.- Lépett közelebb hozzá, majd a fülébe suttogott. –Kezdem azt hinni, hogy nem veszel elég komolyan… Azt hiszed nincs rosszabb az átkodnál? Újra és újra meghalni, majd újjáéledni? Szeretnéd, hogy rácáfoljak? Ne feledd, hogy te csak egy megtűrt pondró vagy, akit még nem tapostam el, pusztán azért mert láttam némi kihívást az esetedben, de bármikor meggondolhatom magam és jómagam is megátkozhatlak, hogy soha senki ne tudja elvenni az életed, még te magad se, így a fájdalmad mindörökké tartana. Vajon mennyi idő még, amíg elveszíted a józan eszed? Mennyi időd van még, amíg a sajátjaid ellen fordulsz? Amint kihuny belőled az értelem piciny szikrája, személyesen viszlek vissza Janerára és engedlek rá az embereidre. Te magad fogod elpusztítani azt, amit vérrel és verítékkel felépítettél.- Mosolyodott el eszelősen. –Most biztos arra gondolsz, hogy akkor már nem számít, hisz nem leszel többé önmagad, de erre is van egy megoldásom. Vajon, hogy élnéd meg, ha a tudatod maradékát elzárnám és csak a tombolásod után engedném szabadon? Egyre több és több ötletem támad a kínzásodra… Csodálatos…- Egyenesedett fel, majd megigazította a nő ruháján lévő díszt. –Ennek tudatában nyisd ki legközelebb a szádat… További jó szórakozást Chevalier kisasszony… Remélem bírja a hosszú magányos gyalogtúrákat. Javaslom nézze meg napkeltekor a völgyet sajátszemével. Valami lélegzetelállító látvány. A kastélyban majd találkozunk.- Mosolyodott el barátságosan, majd kissé meghajolva játszotta el a hamis tiszteletadást a nő felé, de hamar ellépett tőle, s a házigazdához sétált, hogy váltsanak pár szót mielőtt távozik. Síri csend honolt a teremben még egy pisszenést se lehetett hallani, amíg Skulnera ura a teremben volt. Sorra hajoltak meg előtte, ahogy elindult a fekete-ezüst hintó felé, kifejezve ezzel tiszteletüket és hűségüket iránta, de amint a hatlovas fogat elindult és elhagyta a birtok kapuit, minden tekintet a szőke szépségre szegeződött. Halk pusmogás törte meg a csendet. Megvető tekintetek százai méregették az idegen földről származó hajadont. Volt, aki csak suttogva fejezte ki szánalmát és volt, aki hangos nevetésben tört ki, de egy biztos volt. A vámpírok nemesei rosszabbak voltak, mint bármely más faj krémje.
Eközben a hintó szép lassan egyre távolabb került a birtoktól, de Isack még látta annak halványodó fényeit az ablakból. Semmit mondó tekintettel meredt a lassan változó tájra, de mikor elemelte volna vérvörös rubintjait, hirtelen éles fájdalom hasított fejébe. Mintha kést vágtak volna koponyájába. A hirtelen jött fájdalomra előre dőlt, majd a hintó falára csapott. –Állj!- Parancsolt rá a szolgára, ki azon nyomban megállította a lovakat. Ez nem a megszokott fejfájás volt, mely néha-néha gyötörni szokta az idősebb vámpírokat, ez sokkal erősebb és kínzóbb volt, mintha elmélye egyik porosodó kis sarka mutatni akarna neki valamit, csak épp elhagyta a kulcsot a kurva fiókhoz.
Az idősebb vámpírok gyakran törölték a saját memóriájukat, pontosabban azokat a dolgokat, amikre nem kívántak emlékezni, hogy frissen tartsák magukat szellemileg és a sok információba és emlékbe ne bolonduljanak bele, de Isack esetében ez teljesen más volt. Sose alkalmazta magán ezt a módszert, legalábbis nem tudott róla, ami azt jelenti, hogy vagy kurva jól csinálta, vagy tényleg meghagyta elmélyét abban a kaotikus káoszban, ami gyerekkora óta elkísérte. Hát persze hogy az utóbbi. Már gyermeknek is zseninek kiáltották ki, hihetetlen tudásszomja és rohamtempóban fejlődő képességeinek hála. Egy két lábon járó lexikon volt, ám ha törölgette volna a memóriáját, akkor nem lenne akkora tudása és ereje, mint most, így csak szelektálni kezdett és a kevésbé fontos dolgokat eltemette, ám azok néha felszínre kívánnak törni és gyötörni őt. Most is hasonló helyzetbe cseppent, ám a fájdalom mely hatalmába kerítette, új volt számára. Sose szenvedett ennyire egy emlék miatt, általában még a szája sarka se moccant meg, most mégis úgy vicsorgott, akár egy szenvedő bestia. Az emlék csak nem akart a felszínre törni, helyette inkább egy érzés kerítette hatalmába a grófot, melyet nem tudott hova tenni.
-A picsába, mi van már? Mi a faszért érzek bűntudatot, amikor teljesen jogosan akadtam ki? Hogy a Skulnerai Tüskés Círka mondja a szemének, hogy ízletes Azúrskorpió!…- Rúgott fel egy nagyobb követ mely messzire repült, végül amint kitombolta magát és képes volt némi vért parancsolni a fejébe, elkezdett gondolkozni. Ha most hazamegy a nő nélkül, akkor Evin kitekeri a nyakát és maga jön el érte, ami nem lenne jó ötlet, hisz testvére olyan volt a vámpírok számára akár egy ízletes svédasztal, így kénytelen volt ő maga visszamenni, ám büszkesége nem engedte olyan könnyen. Szinte látta maga előtt a nő fölényeskedő mosolyát és hallotta annak kioktató szavait, ahogyan arról magyaráz, hogy előbb cselekszik, aztán gondolkozik, illetve mennyire gyerekes. Hát az tény hogy amióta Zelie a völgybe ért, Isack teljesen kifordult önmagából és azóta… Azóta kínozzák a rohamszerű fejfájások is, pontosabban azóta hogy ivott belőle. A felismerés sötét árnyakat festett a férfi arcára, ugyanakkor pár perc elmélkedés után döntésre jutott. –Francba… Kurvára semmi kedvem ehhez, de legalább egy kicsit önmagam lehetek, legalábbis ami a külsőmet illeti…- Nézett végig magán, majd a kocsisra emelte tekintetét. -Hé, te… Térj vissza a birtokra és küldj egy másik hintót. Ha Evinior kérdezi, mond meg neki hogy ez túl hivalkodó volt és nem áll szándékomban túlzottan felhívni magamra a figyelmet. Már ha ébren lesz. Ha alszik, akkor hagyd pihenni, ha nem akkor mond meg Cassiusnak, hogy bassza le, de jó istenesen és tegye ágyba!- Adta ki az utasítást, majd megvárta amíg a kocsis elindul, s csak ezután indult meg vissza a birtokfelé.
A holdfényben sétáló fiatal férfi árnyéka szép lassan változni kezdett. Magasabbá vált, vállai szélesebbek lettek, alkata sportos, mégis kívánatos volt. Össze se lehetett hasonlítani az eddigi megjelenésével, s mire elérte a birtokot, addigra ruházata is teljesen megváltozott. Megállva a hatalmas ajtó előtt felsóhajtott, majd elő véve kabátja belső zsebéből ezüst cigarettatartóját úgy döntött mielőtt beveti magát a vadak közé, rágyújt. Ritkán dohányzott, elsősorban Evin miatt, de mivel ő most nem volt itt, úgy gondolta, nem lesz baj belőle ha elszív 1-22 szálat az este folyamán.
Így hát a füstölő koporsószöggel a szájába lépett be a nagyterembe, ahol még mindig Zelie Chevalier volt a figyelem középpontjában és már a pletykálkodás is szépen kibontakozott. Elvegyülve a tömegben figyelt és hallgatott, egészen addig, amíg meg nem ütötte fülét pár nemes ribanc susmorgása. Azok voltak azok, akikkel korábban beszélt, amikor elválasztották őket. Készültek valamire, ám hogy mire azt nem értette, nem mintha érdekelte volna, mégis mikor elindultak Zelie felé, ő is elkezdett szép lassan utat törni magának, bár neki jóval nehezebb volt a dolga, hisz mindenki kíváncsi volt a műsorra. Persze hogy a megalázás volt a céljuk, mi más? Fitogtatni az erejüket és a státuszukat, miközben villogtak a díszbikáikkal. Ezt valahol pokolian fárasztónak találta Isack, mégis amint átjutott a tömegen, az acsarkodó nők közé lépett, ám hogy kinek az oldalán áll, azt nem lehetett tudni, hisz egyikükre se nézett, csupán bámúlta a tömeget vörösen ragyogó íriszeivel.
-Csodás esténk van… Egy ilyen estén kedvem támad táncolni, s mégis sajnálattal látom, hogy Luna Elesa fényében egyik szép hölgy se osztozik velem eme érzésben, inkább egymáson köszörülik a nyelvüket. Ez annyira… lehangoló.- Szívott bele még egyet utoljára az illatos dohányba, majd eldobta azt, egyenesen az egyik nemes poharába, ki meglepetten pislogott a sistergő csikk láttán, ám szólni nem mert. Az idegen férfi látványa szintén tiszteletparancsoló volt, mégis volt benne valami különös. Lázadó jellemnek tűnt, nem hasonlított egyik nemesre se, se stílusa, se megjelenése. Sokakban felmerült a kérdés hogy talán Skulnera holdimádó barbár törzseinek egyik küldöttjéhez vagy épp vezetőjéhez van szerencséjük, hisz pusztán a férfi alkatából látszott, hogy harcedzett a teste és idejét nem egy kényelmes székben tölti, a papírmunkába temetkezve, hanem fegyvert ragadva járja a homokdűnéket félelmet nem ismerve, pedig ha tudták volna az igazat. Persze azon nyomban felkeltette a nők figyelmét a magas idegen, ki még mindig nem nézett egyikükre sem, végül az egyik liba előállt a sorból és kezét a férfi felé tartotta, megadva ezzel a lehetőséget neki, hogy felkérje táncolni, de hiába várt, nem tették fel a kérdést, legalábbis neki nem. Az idegen hátat fordítva a díszes társaságnak, Zelie felé fordult, majd meghajolva előtte kezet csókolt a szőke szépségnek.
-Chevalier úrnő, megtisztelne azzal, hogy nekem adja az első táncát?- Pillantott fel rá elszánt mosollyal, mégis tekintetében gyengédség fénye sejlett fel. Keze finoman tartotta a törékeny csuklót, nem volt erőszakos sem túl rámenős, így ha Zelie elakarta utasítani, azt könnyű szerrel megtehette. Persze azon nyomban újra összesúgtak a nemesek és kérdezősködni kezdtek egymás közt, miközben egy pillanatra se vették le róluk a szemüket.
Cseppet sem tetszett neki a nyálas beszélgetés, de az, hogy ilyen nyílt ajánlatott tettek a nevében alaposan próbára tette azt a csöppnyi türelmét is, ami megmaradt. Mű mosollyal állt és tűrte csendben a beszélgetést, mintha teljesen hidegen hagyná, de azon felett nem tudott elsiklani, hogy a hamis gróf miként méregeti őt. Kifejezetten irritálta, mint egy muslinca a borospohár felett, de egyelőre nem tehetett ellene semmit. Csak reménykedni tudott abban, hogy Isack nem óhajtja túl hosszúra nyújtani ezt a kis színjátékot, hogy az egész éjszakát a párossal kelljen tölteniük.
A termen futólag nézett végig, inkább férje mozdulataira figyelt, majd mikor elfoglalta helyét az asztalnál a szék mellé állt, ahonnan remek rálátás nyílt a férfi lapjaira. Az első kör borzalmasan indult, és ez nem javult, mikor az imposztor kiejtette száján a negyvenezer ruhinos tétet, aminek hallatán egyik szemöldöke felszaladt a meglepettségtől. Ránézésre se harácsolt össze annyi pénzt, így igen bátor tétnek találta, de a többi játékos gyanútlanul vakarózott, hogy nekik enged-e annyit a tárcájuk. Megigazgatta szőke tincseit, miközben apróbbat biccentett férje felé, mikor az engedély kérően felnézett rá.
– Vannak kincsek, amiket nem lehet pénzben mérni. – Hangzott a nyálas válasz egy édes mosoly kíséretében.
Eredetileg azt tervezte, hogy hagyja kibontakozni a férfiakat, és ő majd szép csendben kivár, így hidegzuhanyként érte, ahogy fenekére csaptak a nagy szavak után. Egy leheletnyit bele is vörösödött és kérdően nézett le a grófra. Hamar rájött, hogy mi a terve, mikor ismét megérezte magán a kellemetlen tekintetet. Lenyelve a békát ment bele a játékba, és mindent megtett, hogy magára vonja az összes figyelmet, persze arra ügyelt, hogy ennek tárgya elsődlegesen a férje legyen. A végső kör tétjét hallva kirázta a hideg, ahogy meghallotta a szavakat, hogy őt akarja. Igyekezett úrrá lenni a kavargó gyomrán, mielőtt eluralkodik rajta a hányinger a gondolatra is, és arra a tekintetre, amellyel őt nézte, így nagy, kíváncsi szemekkel nézett kedvesére, hogy miként dönt.
– Kedvesem? – Hangjában megbújt a bizonytalanság, de csak is színjáték kedvéért, hisz, ha veszít se hagyta volna, hogy a kezére kerüljön.
Ha Isack nem, majd ő kézbe veszi a dolgokat, mert szobára nem megy vele csalikán. A szavakra apró, megkönnyebbült mosollyal felelt, kissé megszorongatva a kezét, jelezve, hogy némileg aggódik, mert eddig minden kört elvesztett. Végül elengedte és visszaállt a jól megszokott kis helyére és figyelte a játékot, de Isack lapjaira szándékosan nem vetett egy árva pillantást se, hogy ne stresszelje magát. Mikor, hogy a grófé az elsőbbség, majd az a kérdés, hogy honnan származik az Araloth család, már tudta, hogy a játéknak itt a vége, bár először úgy gondolta, hogy a rossz lapjárás miatt. A szócsata a két férfi közt szórakoztatta, de a többi arisztokrata viselkedése egyenesen idegesítette. A rémült befutó érkezésekor elmosolyodott, majd a házigazdát a házigazdára emelte tekintetét, ahogy feléjük közeledett. A teremben elhangzott szavak egyre szánalmasabb méreteket öltöttek, de hallgatott. Ez Isack ügye. Akár egy kirándulócsoport, követték a két úttörő vámpír a bálterem közepéig, ahol körbevette őket a sok pusmogás és kíváncsi szempár, amik a drámát és a műsort keresték és azt rövidesen meg is kapták. Az elhangzott szavakra a nő csak kuncogott, immár a szerelmes és rajongó feleség álarca nélkül.
– Nem mindenkit áldhat meg a sors jóízléssel. – Vonta meg finoman vállait.
Amint csend telepedett rájuk, az ostoba kérdésekre ostoba válaszok érkeztek. Tudta, hogy nehezére esik a logikus gondolkodás megbomlott elméje miatt, de a helyzet volt annyira komoly hangvételű, hogy sejthette volna, vagy súghatott volna neki a drága jegyese. Apropó jegyes. Zelie várta, hogy esetleg majd mond valamit, hogy kihátrál az egészből és majd a hamis grófra ken mindent, hogy „Az ő ötlete volt! Én ártatlan vagyok!”, de ez a műsor elmaradt, mikor fény derült arra, hogy ki kicsoda. Szemeiben inkább azt látta, hogy ha a hamis grófot nem, majd az igazit meghódítja, így mielőtt tehetett volna egy lépést, szélesen elmosolyodott.
– Együtt jöttek, együtt távoznak. A szerelmesek tartozzanak csak össze. – Mondta kissé gúnyos hangon ahogy a piszkafa vékony nőre nézett, kinek hirtelen a földbe gyökereztek a lábai. Meg akarta ölni, apró cafatokra tépni és puzzlét csinálni belőle, de nem kockáztatott egy ennél is nagyobb botrányt a nyilvánosság előtt. – Majd később foglalkozom vele. Vigyék őt is. – Mondta végül.
Elégedetten nézte, ahogy az élőholt katonák elviszik a két idiótát és mosolyogva hallgatta, ahogy hüledezik a sok fiatal nemes a vének szavait hallgatva. Úgy volt elbaszva a vámpírtársadalom, ahogy volt. Nem fordítottak időt és energiát arra, hogy tisztában legyenek a vezetőkkel és a nagyobb nevekkel, ehelyett mindenki csak pénzt és területet akart szerezni, hogy azt mondhassa, „Vagyok valaki!”, holott az utolsó senki után jegyezték csak. Túlságosan is felkapott lett vámpírnak lenni egy időben és ez most üt vissza, mert mindenki azt hitte, hogy aki vámpírrá változik, az sikeres és gazdag lesz, félelmetes hatalommal a birtokában. Egy kurvára eldeformált tündérmese, amibe sokan beleestek, és ez egyszerre volt szórakoztató és elkeserítő.
Isack szónoklata, hogy ő maga is megmagyarázza a helyzetet helyénvaló volt, arra viszont nem számított, hogy ezt mivel köti egybe. Szája tátva maradt a szövetség hallatán. Túlságosan ingatag alapokra helyezte fel ezt a tervet, amit elfelejtett vele egyeztetni, így ugyanolyan meglepettséggel és döbbenettel fogadta, mint mindenki más a teremben, de ennek nem mutathatta nyomát. Azt viszont elhatározta, hogy végre elhagyják ezt a helyet és visszatérnek Holdvölgye, lesz hozzá nem is egy szava, amit nem fog megköszönni. Nem voltak ők olyan puszipajtások, mint amilyet Henderson gróffal ápolt, arról nem is beszélve, hogy a kontinens vezetését még túl korai firtatni ennyi vámpír előtt. Gondolataiból a nyersebben megfogalmazott és elhangzott szavak húzták vissza.
– Nem élek a lehetőséggel, Grófom. Tökéletesen összefoglaltál, mindent. – Nyomatékosította az utolsó szót, miközben komoly tekintettel nézett rá.
A csőcselék pletykálása nem izgatta, de az igen, hogy isack mészárolni készül, méghozzá feleslegesen. Ahogy elhaladt volna mellette, megfogta karját és megszorította, hogy álljon meg mellette.
– Ne csinálj ennél nagyobb jelenetet. Semmi hasznod belőle. Ezek a kölykök felültek egy szóbeszédnek, de mint látod ugyanolyan alázattal és rettegéssel fordulnak feléd, mint az imposztorhoz, így nincs értelme megölnöd őket. Itt végeztünk. Induljunk vissza. – De mivel szavai talán el sem jutottak hozzá, elé állt. – Isack! Legyen eszed. – Morrant rá elfojtott hangon. – Egy vezető nem viselkedhet így. Nem ölhetsz meg mindenkit mindenféle piszlicsáré okok miatt. Nyomatékosítottad mindenkiben, hogy ki vagy, megmutattad a hatalmad, mit akarsz még? – De minél jobban próbálkozott, a gróf annál idegesebb lett, így nem maradt választása. – Ebben az ügyben te is vétkes vagy. Szégyent akarsz hozni a vámpírtanácsra? A mentorodra? Mégis milyen véleményük lesz majd, ha most elkattansz? Ha a saját hírneved nem érdekel, rendben van, de ezzel Elijah-t is minősíted majd, aki nem szolgált rá. – Dobta be a jól ismert kártyát.
Tudta, hogy egyáltalán nem fog tetszeni neki az, amit mondott, de bízott benne, hogy ez elég hatásos volt ahhoz, hogy letegyen a fejtépésről és duzzogva elinduljanak. Az pedig, hogy az út alatt mit vág majd a fejéhez, vagy a birtokon, az már nem érdekelte. Igazat szólt, és csak ez számított.
A nő szavaira csak elmosolyodott, majd felegyenesedett. –Igazán hálás vagyok a nagylelkűségéért, de a nejem nem hiszem, hogy elengedne egyedül. Túl féltékeny lenne, ha tudná, hogy egy ilyen szépség van a közelemben, emellett a grófurat se akarom kellemetlen helyzetbe hozni, elvégre jegyesek.- Zárta le a maga részéről a hízelgést ennyivel, majd a másik férfire pillantott, ki egészen eddig némán állt és figyelt. –Igazán megtisztelő lenne számomra, ha a grófúrral kártyázhatnék egy pohár ital társaságában, bár félek minden vagyonom elveszteném ön ellen. Az a hír járja, hogy halálosan komolyan veszi a játszmákat és nagy tétekben játszik.
-Ha nem így volna, elvészne az élvezet.- Felelte elmosolyodva. –Csatlakozzon hozzánk, Zameran báró és hozza magával a szemrevaló feleségét is. Úgy hiszem jó társaság lesz az este folyamán.- Látta a szemein a kéjes fényt megcsillanni és jól tudta, hogyha Zelie ellen is áll a nemlétező sármjának, megpróbálja majd erőszakkal a magáévá tenni a nőt, ezt persze Isack nem engedhette meg. Győznie kellett és bizony nála nagyobb csalót nem látott még Skulnera népe, ha kártyáról volt szó.
A kis bájcsevej után elindultak fel a privát terembe, ahol már minden elő volt készítve. A társaság minden tagja elfoglalta a helyét, majd kényelembe helyezték magukat. Isack az imposztorral szemben ült, miközben a terem zegét-zugát alaposan megnézte, akárcsak egy turista. Olyan kis fiatal és esetlennek tűnt, hogy az már szánalmas volt. Aki csak ránézett, ugyanarra gondolt. Egy elkényeztetett úrigyerek aki némi pénzért át lett változtatva, de még ott lötyög a seggén a tojáshéj.
-Kezdjük akkor talán egy egyszerűbb téttel, új barátunk tiszteletére.- Szólalt meg a sápatag madárijesztő, miközben elkezdték a kártyalapok osztását. Amint befejeződött az osztás és mindenki megnézte a saját lapjait, a hamis gróf megtette magabiztosan a tétjét. -40000 ezer ruhin.- Csendült fel a félelmetesen magas ár, melyre többen is lefagytak, de Isack továbbra is gyermeki ártatlansággal mosolygott. –Tartom- Pillantott fel közben Zeliére, mintha nagyon magabiztos lenne, de azért az asszony jóváhagyását is kéri, mielőtt az megöli a puszta pillantásával. Persze borzalmas lapok voltak nála és ezt a nő is látta. Az elején veszteni tervezett, akármennyire is fájt ez az egójának.
-Van ekkora vagyona egyáltalán, Zameran báró?- Kérdezte csipkelődve az imposztor, miközben nagy nehezen a többiek is megtették a téteket, vagy épp bedobták a lapjaikat.
-Ne aggódjon miattam grófom. Az utóbbi időben hatalmas nyereségre tettem szert és több bányát is felvásároltam, így a ruhin nem jelent gondot.- Felelte könnyelműen egy vállrántást követően. –Amúgy is a legnagyobb kincsem az oldalamon van, igaz, szerelmem?
– Csapott rá a formás fenékre, mely beleremegett a férfi gyengéd, mégis határozott érintésébe. Normál esetben csak a nő bosszantása érdekében csinálta volna ezt, de most igazából a figyelemfelkeltés volt a célja. Azt akarta, hogy minden áron megakarja tőle szerezni hamis hitvesét és olyan tétet tegyen meg melyre érdemes lecsapnia.
-Lássuk a lapjait, báró.
-Full house.- Terítette ki lapjait Isack, melyre többen is megszívták a fogukat. A madárijesztő viszont elégedetten, diadalittasan terítette ki saját lapjait, megmutatva ezzel győzelmét.- Nahát… Póker. Ezt ön nyerte grófom, de épp csak egy hajszállal. A következőt biztos én nyerem.- Ezzel megkezdődött a kettejük között zajló rivalizálás. Lényegében mintha a többiek ott se lettek volna. Isack ügyelt rá, hogy ne legyenek túl jó lapjai, ahogy arra is, hogy folyamatosan pillantást cseréljen Zeliével, belecsempészve annyi vágyat és burkolt erotikát, amennyit csak lehetett. Apróbb érintések, halk suttogó szavak és persze igyekezett arra játszani, hogy azok a formás kannák melyek ott fityegtek a nő mellkasán, többet legyenek szem előtt, amikor lehajol hozzá. Melyik férfi tudna ennek ellenállni, Isacken kívül? Egyik se. Volt, aki már arra se figyelt mi van a kezében, csak emelte és emelte a tétet, miközben a dekoratív nő bájait csodálta.- Áh. Hetedszerre is vesztettem. Maga tényleg kegyetlen játékos grófom, de ha így folytatja tényleg minden vagyonom elnyeri. Lassan nem lesz már mit feltennem és a feleségem is meg fog rám haragudni. Mi lesz velem így hajnalban? Csak a győzteseket szereti kényeztetni, de így még rám se nyitja majd a koporsó fedelét.- Rázta meg a fejét búslakodva, melyre a madárijesztő elmosolyodott.
-Akkor legyen ez az utolsó játszmánk, mindent vagy semmit alapon. Mi lenne, ha feltenné mindenét? A birtokait, a bányáit és mondjuk a… feleségét is?- Vigyorodott el mintha már máris győzött volna. Szinte már érezte magán a nő édes illatát, testének buja érintését. -Benne van báró uram?
Isack meglepetten pillantott a másik férfira, majd úgy tett, mint aki komolyan elgondolkozott. Percekig meg se szólalt, ami nem volt meglepő mások számára, hisz a legtöbben ilyenkor lefagynak vagy megfutamodna. Lényegében már csak ők ketten voltak játékban, így a többieknek nem volt mit veszíteni. Felnézve Zeliére elmosolyodva, fogta meg annak kezét bizakodva. –Ne aggódj szerelmem, ezt mindenképp megfogom nyerni. Sosem veszítenélek el, hisz megígértem valamit és tartom magam az adott szóhoz.- Utalt ezzel arra, hogy megtöri majd az átkát.- Ami önt illeti grófom, mi lenne ha én is megszabhatnám a tétet önnek, mint ahogy az imént ön is tette azt? Mondjuk… a játszma végén.
-Nincs ellenemre, de úgyis én nyerek, így javaslom, vegyen búcsút a korábbi életétől, báró.- Felelte önelégült hangon, miközben egy széles, visszataszító mosoly jelent meg sápatag ajkain. Szemeivel Zeliét vetkőztette és ezt nem is titkolta. A lapok sorra érkeztek Isack pedig érdeklődve emelte fel azokat, de nem volt nála más csak egy sima pár, ami talán az eddigi leggyengébb osztás volt a kezében, ő mégis oly magabiztosságot sugárzott, mintha a világ legjobb lapjai lennének a kezében. Ez elbizonytalanította a másik felet, de csak egy pillanatra. Biztos volt benne hogy blöfföl, de ha mégis, biztos nem lenne olyan szemtelen, hogy komolyabb fejfájást okozzon neki, hisz annak a személynek viselte a nevét, amitől egész Skulnera ismerte a nevét.
-Lássuk a lapjait, báró.
-Nem, öné az elsőbbség grófúr.- Mosolyodott el, ezzel még inkább megzavarva a másikat, aki hezitálni kezdett, de már nem volt visszaút. Terített.
-Színsor. Ön következik báró…- Szólalt meg kissé feszülten, hisz hiába voltak erős lapjai, mégse látta a másikon, hogy feszült lenne vagy pánikolna.
-Tudta grófom, hogy az Araloth ház, valójában nem Skulnerai, hanem Interai?- Tette fel a kérdést teljesen meglepve mindenkit, leginkább a grófot, aki heves pislogásba kezdett.
-Persze hogy tudom! Én vagyok Araloth grófja! A vörös gróf! Skulnera csapása és a sötétség ura!
-A sötétség ura? Te nem a sötétség ura vagy, hanem a rabja, te szánalmas bolond…- Mosolyodott el, ám többen is az asztalra csaptak, felháborodva a fiatal férfi stílusán és a sértő szavain. Sóhajtva pillantott fel Zeliére, unott képet vágva, majd az asztalra terítette lapjait. –Meguntam a játékot. Zárjuk rövidre és húzzunk haza… Amúgy is nyertem hisz Royal flöss…- Pillantott a mágiával megmásított lapokra. –Ami a tétet illeti…
-Hogy van képed, így beszélni? Én vagyok a vörös gróf! Felnégyeltetlek és felfalatlak az élőholt seregemmel.
-Valóban? És hol az a fene híres sereged?- Nézett rá unottan, hisz tudta, hogy csak üres fenyegetés mindaz, amit felköhög. -Befejezted, vagy még szeretnéd játszani a nagy kutyát a taknyosok előtt?- Könyökölt teljesen az asztal fölé, mikor hirtelen egy nemes rontott be a szobába. Teljesen pánikba volt esve, látszott rajta hogy retteg és a bálteremben is kezdett eluralkodni a pánik.
-Gróf uram… Kérem hívja vissza az élőholtakat! Mindent megkap amit csak kér, csak ne végezzen velünk!- Borult le a madárijesztő előtt a korosodó vámpír, akit nem sokkal maga a házigazda is követett, ám ő Isack mögött foglalta el helyét, kicsivel Zelie mellett, ám nem szólt. Az egyik fiatalabb vámpír azonnal az asztalra csapott, melytől a lapok a földre potyogtak.
-Te szemtelen nagyképű barom. Miattad mind itt pusztulunk, ha nem kérsz azonnal bocsánatot.- Ám Isack továbbra is csak higgadtan ült és várt. Látta ahogyan az imposztor értetlenül néz hol jobbra, hol balra, keresve a kiutat a szorult helyzetből, hisz nem hogy élőholt serege nem volt, még emberei sem.
-Pánikra semmi ok, mindenki nyugodjon meg, az élőholtak nem hozzá tartoznak.- Törte meg a nyomasztó csendet a házigazda, miközben Isack felállt és ellépve az asztaltól, odasétált az imposztorhoz, akit nemes egyszerűséggel a vállánál fogva átkarolt, hogy elindulhasson vele ki a bálterem felé.
-Tudod, nem szeretem a társasági eseményeket. A sok hízelgő arisztokrata, a sok beképzelt hólyag… Fúj… Játszák a kiskirályt, de semmit se képesek letenni az asztalra és ha valami gond van, csak nyafogni tudnak. Borzalmasan irritál. Jobb szeretek inkább otthon maradni é süttetni a hasam a holdfényben, miközben intézem az ügyesbajos dolgaimat. Persze az olyan hűséges és tisztességes nemeseket, mint a mi drága házigazdánk, szívesen látom vendégül. Így értesültem a kis csínyről, amivel előálltál. Felvenni valaki más személyazonosságát és megfenyegetni a sok taknyost… Elismerésem, a terved nem volt rossz. Még működhetett is volna. Ha kellőképp odafigyelsz és jól rakosgatod a sakktábládon a bábjaidat, akkor a fiatalabbak az öregek ellen lázadtak volna és a végén tényleg nem maradt volna senki aki kételkedett volna benne, hogy te vagy a vörös gróf. Ami meg a bányarémet illeti. Választhattál volna szebb nőt is, már nem azért, bár jobban belegondolva összeilletek, nincs igazam?-
Pillantott Zeliére, miközben direkt úgy mondott mindent, hogy azt mások is hallják. Ráérősen, egészen lassan kiértek a bálterembe, majd középre sétáltak, a tömeg pedig szép lassan utat is engedett nekik. Az ablakokon több üveges, fehér szempár is be-bepillantott, s aki kicsit bátrabb volt és kimert nézni, láthatta, ahogyan egy kisebb légiónyi élőholt teljesen körülvette a birtokot. Rendezett és fegyelmezett sorokban álltak, meg se moccantak, míg más parancsot nem kaptak. Egyedül csakis a parancsnokuk tartózkodott a teremben, tekintetében értelem fénye csillant, páncélzata erős volt és szépen megmunkált, látszott rajta, hogy nem egy átlagos zombiról van szó.
Hogy ez mire volt jó? Erődemonstrációnak. A pánik által keltett zajra Isack elhúzta a száját, majd elordította magát. –Csend legyen!!! Elkényeztetett, lusta és arrogáns banda! Veritek a nyálatok a vagyonotokra és hogy mekkora területetek van, de amint szorul a hurok, úgy vinnyogtok, akár a vágásra szánt állatok.- Szavaira többen felháborodtak vagy épp ledöbbentek, de megszólalni senki sem mert. Valószínűleg a belőle áradó erő és vérszomj volt ennek az oka, melyet ezidáig mesterien elfojtott. Az imposztor se mert azóta megszólalni vagy ellenkezni, hogy Isack átkarolta, egészen mostanáig.
-Mégis kik vagytok?- Kérdezte félelemmel a hangjában, miközben hol a párosra, hol az eléjük lépő élőhalottparancsnokra pillantott, ki mélyen meghajolt mestere előtt.
-Ezek után tényleg be kell mutatkoznom? Kezdjek bele a riogatásba, vagy képes vagy felfogni egymagad is?- Mosolyodott el, megvillantva ezzel a szemfogait.
-Te vagy az…- Sápadt le azonnal a madárijesztő, majd összecsuklott és a földre rogyott. -Te vagy, Norua… A Vörös gróf, aki vérrel itatta Skulnera földjeit. Aki elpusztította a fehér várost. Estalia vámpírja.- Hagyták el a szavak remegő ajkait, melyre Isack tapsolni kezdett, végül meg is hajolt.- Akkor az a nő ott..
-Ez aztán a felvezetés.- Pillantott Zeliére, Isack.- A vendégem, akinek szintén pofátlan mód felhasználtátok a személyazonosságát. Most hogy ezt tisztáztuk, itt az ideje példát statuálni… Annyiszor foglak különféle izgalmasabbnál izgalmasabb módokon megkínozni és megölni, majd feltámasztani, ahányszor csak akarom. Ti ketten lesztek az én kis játékszereim, de persze úriember vagyok, hölgyeké az elsőbbség… De lehet, hogy nem ártana ezt otthon a négy fal között intézni…- Gondolkozott el ezen egy pillanatra, majd csettintve egyet, az élőholtra pillantott, ki azon nyomban megragadta a férfit és elkezdte kifelé vonszolni a hátrazselézett hajánál fogva. Ami a nőt illeti, teljes mértékben Zeliére bízta, hisz érezte annak haragját és dühét, de ha későbbre tartogatta annak kínzását és megölését, az se zavarta. Élőholt volt bőven, így ha kellett bármikor eltudták hurcolni a fogjokat. Amint az ordibálás és a könyörgés elhallgatott, Isack a tömeg felé fordult, de csak szigorúan méregette a nemeseket, miközben a házigazda mindent alaposan elmagyarázott, maga köré gyűjtve az öregebb vámpírokat, akik igazolni tudták a gróf és vendége valódi kilétét, ha esetleg a korábbiak nem lettek volna elegek. Mikor végeztek, előre lépve emelte fel a kezét, hogy elhallgattassa a susmorgást. A korábbi hangszínnek és durva szavaknak most nyoma sem volt. Határozottan, igazi vezérhez méltóan kezdett bele kis beszédébe, miközben Zelie mellé lépett.
-Szeretnék néhány dolgot jómagam is tisztázni. Először is szeretnék elnézést kérni ezért a kis közjátékért, illetve amiért félrevezettük önöket. Chevalier kisasszony és köztem csupán politikai és szakmai kapcsolat van. Nem vagyunk se szeretők se barátok. Érkezésének célja, nem más mint a tudás és a fejlődés iránti vágy, hogy biztosítani tudja népének jólétét, és hogy ketten egy új virágzó szövetséget hozzunk létre, mely mind a két kontinens kereskedelmére nézve előnyös, mely oly erős és tartós mint Aetryassal.- Az elhangzottakat nem beszélték meg egymással, de Zelie ezt vehette úgy mint Isack által kért fizetséget. Elijah és Isack között erős szövetség volt, mely nem csak kereskedelmi, de katonai erőkre is kiterjedt. Se Mahel, se Rivenna, de még az anyakontinens se tudott ilyen erős szövetséget kötni Skulnerával. Ha Zelie valóban Janera új vámpírmestere lesz, akkor ez a szövetség jóval jövedelmezőbb lehet mind a kettejük számára és ezt Isack nagyon jól tudta. Ezzel nem a nőnek akart segíteni, csakis saját és népe érdekeit nézte.- Illetve, amennyiben a jövőben valami félkegyelmű idióta ismét bepróbálkozva egy hasonló mutatvánnyal, azt saját kezűleg cincálom szét és lógatom fel a városfalra a beleinél fogva.- Tette hozzá a nem túl barátságos megjegyzést, hogy biztos mindenki felfogja az üzenetét. -Ezzel végeztünk is. Ha akarsz még szónokolni, csak tessék én megyek és letépek pár fejet a szemtelenségük miatt.- Pillantott a pókerező bagázsra, kik térden állva némán könyörögtek a férfinak. Ideges volt és roppant feszült ezálltal. Nem érdekelte, hogy többen összesúgtak miközben szavait próbálták kiforgatni, főleg egyesek.
-Hallottad. Nem csak hogy nem szeretők, de még barátok se.
– Ennek az az oka, hogy nem mutatkozol eleget, Grófom. Ha többször rendeznél társasági eseményeket, vagy fogadnád el mások meghívásait, akkor tudnák, hogy ki vagy és hogyan viszonyuljanak hozzád. És egyúttal elejét vehetnéd az efféle helyzeteknek. – Foglalta össze a nyilvánvalót. – Meghiszem azt. Valószínűleg sokkal többet, mint gondolnád. És isten ments, hogy ebben a szerepben tovább kelljen társalognom velük. Inkább leszek a szerencse asszonyod a kártyaasztalnál, mintsem rohasszam el a megmaradt idegeim.
Isack hirtelen mozdulatára, mikor megjelent a pár csak hevesen pislogott, és ha nem lett volna ekkora csend a teremben, hanem fennáll a csőcselék alapzaja, biztos kérdőre vonta volna, hogy mégis mi a fene baja van. Fogalma sem volt róla, hogy miért rázkódik teljes testében. Egy pillanatra azt hitte, hogy idegességében, amiért ilyen satnya kukac díszelgett az ő nevével, de ahogy meghallotta szavait sokkal idegesebb lett, mintha a haragja készülne eluralkodni rajta. Elkerekedett szemekkel nézett rá, majd két kezével közrefogta arcát és kissé össze is nyomta.
– Eszedbe ne jusson jelenetet rendezni nekem…! Hallod?! Elevenen megnyúzlak, ha ezt elbaltázod! Tartsd vissza! Nyeld le, vagy akármi, de ki ne törj nekem! – Sziszegte elfojtott hangon.
Nem mondhatta a szelíd, nyálas asszonyi hangon, mert tudta, hogy azzal nem megy sokra. Észhez kellett térítenie mielőtt bajba kerülnek. Bár ő inkább tartotta az egészet siralmasnak, mint nevetségesnek. Kőkeményen alkalmazta a szemmel verést kedvesén, mikor megütötte fülét a hozzájuk lépő férfi hangja. Bamba, unott fejjel emelte rá tekintetét, hogy „Ugye ezt most nem mondod komolyan?”, de az egyáltalán nem vette a lapot. Mire bármit is mondhatott volna szerepéhez hűen, addigra Isacket elvesztette. Csak állt mellette és nézte, ahogy készül átlépni a túlvilág kapuján, mert megfullad. Eleinte tartotta magát és csendben, fapofával nézte a fényesre polírozott padlót, de végül ő is kuncogni kezdett. A gróf jókedve csak átragadt rá, de ez csak addig tartott, míg a neves pár oda nem ért hozzájuk. Megköszörülve torkát húzta ki magát és igyekezte visszapasszírozni magát a szerepébe.
A díszes szavak, melyek elhagyták Isack száját szabályosan lenyűgözték és csak egy hajszál választotta el attól, hogy mondandója végén megsimogassa a fejét és megdicsérje mennyire ügyes volt. Az előző után kételkedett abban, hogy képes lesz normálisan megszólalni az este hátralévő részében mindaddig, amíg nem csinál darálthúst a hamis grófból. A nő illedelmesen meghajolt, mikor bemutatták őket.
– A férjem tökéletesen kifejtette az Önök iránti érzéseinket. Hatalmas megtiszteltetés és igazán felemelő érzés ilyen nagyhatalmú vámpírok társaságában tölteni az időt.
Helyeselt a szónoklattal, azzal viszont már nem értett egyet, ahogy a nővel viselkedett. Cseppet sem tetszett neki, hogy adja alá a lovat, hisz már így is az arcára volt írva, hogy a feje búbjától a kislábaujjáig végig mérte legalább kétszer, és valószínűleg le is vetkőztette fejben. Na meg persze az egész szituáció nem tetszett neki, így tekintete szinte villámokat szórt, ahogy kezet csókolt neki. Egy kívülálló számára viszont nem látszott többnek, mint féltékeny asszonyi pillantásoknak, amit persze a másik nő is észrevett.
– Milyen hízelgő, báró uram. Egy ilyen szemrevaló és fiatal orcát bármikor szívesen látok Janerán, akár meghívás nélkül is. – Felelte elégedett mosollyal arcát, ahogy Zeliét nézte, hogy hergelje, de mivel csendben maradt, így véget is vetett a műsornak egy időre. – Remek ötlet, nem igaz, grófom? – Simult hozzá teljesen a férfihez, akár egy hízelgő macska.
Akár egy jól olajozott gépezet, úgy működtek együtt. Nem mondtak se túl sokat se túl keveset, csak épp annyit amennyire szükség volt a figyelemfelkeltéshez. A férfiak lassacskán köreikbe fogadták az idegent. Ifjak voltak és bolondok. Ha tudták volna az igazat, nem cseverésztek volna ilyen felszabadultan vele, sőt valószínűleg a saját taknyukon csúsztak volna a jelenlétében, Isack mégis mosolyogva vette fel a fonalat, s mikor Zelie visszatért hozzá, karjaiba zárta a nőt, mintha csak legféltettebb kincsét óvta volna.
-Mit tudnak ezek rólam? Csupán a krónikákból és a pletykákból lehet egy halovány sejtésük arról, hogy ki vagyok, mégis úgy beszélnek rólam, mintha már ezer éve kebelbarátok lennénk. Lehet, hogy ifjak, de a tiszteletet akkor is meg kell adni. Nem a haverjuk vagyok, hanem a feljebbvalójuk.- Morogta épp csak annyira, hogy hitvese hallja csak, mégis végig mosolygott, azt a látszatot keltve, mintha épp szerelmes szavakat suttogna felesége fülébe. –Rólad is kering ez az, de valószínűleg már mindent hallottál a pletykálkodó tyúkok között. Ne aggódj, hamarosan kiélheted magad, csak bírd ki egy kicsit és ne ess ki a szerepedből. Az imént invitáltak meg egy közös kis kártyázásra az imposztorral. Velem tartasz, vagy maradsz a libák társaságában?- Kérdezte, miközben a nő egyik tincsével kezdett el játszani. Közel voltak egymáshoz, mégis betartották az etikettet, mely rájuk is vonatkozott. Balja a nő derekán pihent, azt a látszatot keltve, mintha minél közelebb akarná tudni magához kedvesét, de csak így hozta a lépés.
Szóra kívánta nyitni ajkait amikor hirtelen megtörtént a nagy bejelentés és megfagyott az egész terem. Kíváncsian pillantott fel a lépcső tetején álló párosra, s mikor meglátta őket, hirtelen megragadta a nőt és magával szembe fordította, hogy a vállának dönthesse homlokát. Egész teste remegett. –Nem bírom… Képtelen vagyok rá…- Mondta reszkető hangon, majd felemelve a fejét, Zeliére pillantott könnyektől csillogó szemekkel. –Kurvára el fogom röhögni magam. Képtelen vagyok végig csinálni, itt fogom kilehelni a nemlétező lelkem a visítástól.- Igyekezett uralkodni magán, de hallva a sugdolózó nemeseket, kik csodálva vagy épp rettegve bámulták az érkezőket, eléggé megnehezítették a dolgát. Rég nem szórakozott semmin ennyire jót, de le kellett nyelni a ki-kiszökő halk nevetés legapróbb morzsáját is.
-Megértem báró uram, jómagam is menten elsírom magam a félelemtől. Ilyen volna tehát Skulnera vezető vámpírmestere? Ilyen egy igazi ősi vámpír. Micsoda megjelenés és akkor még nem is beszéltünk az oldalán lévő nőről, Janera új feltörekvő sötét csillagjáról.- Lépett oda az egyik arisztokrata, ki nyugtatásképp a férfi vállára tette a kezét, ám annak szavai hallatán végül olyan hangosan felnevetett, hogy majdnem összeesett. Még a hasa is megfájdult. Természetesen a csendet megtörő hangos nevetésre mindenki felkapta a fejét, köztük a két imposztor is. A hamis gróf azonnal a fiatal párocska felé vette az irányt, hogy kérdőre vonják őket, hisz egyértelmű volt, hogy rajtuk nevetnek. Megállva előttük Isack csak még inkább elkezdett röhögni, de erőt véve magán összekaparta minden erejét. Megtörölve szemeit vett egy mély lélegzetet, majd illedelmesen meghajolva köszöntötte a fura párost.
-Kérem bocsássanak meg a kifakadásomért. Nagy rajongója vagyok a grófúr munkásságának és őszintén csodálom önt és a hatalmát. Nagyon régóta próbálom önnel felvenni a kapcsolatot, de a leveleimre sose érkezett válasz se visszajelzés. Kezdtem lemondani a reményről, hogy valaha egy oly nagyhatalmú tisztavérű vámpírral valaha is alkalmam nyílik találkozni, mint ön, erre kiderült, hogy akit mindig is csodáltam, nem más, mint a ma este díszvendége. Micsoda öröm és megtiszteltetés hogy egy levegőt szívhatunk önnel.- Préselt ki egy könnycseppet a szeméből.
-Araloth grófúr, Chevalier úrnő, had mutassam be Edmund Zameran bárót és a feleségét, Abigail Rouvroy bárónét. Eme fiatal feltörekvő arisztokrata pár, felel az északi városok kereskedelmi útvonaláért. Még nagyon ifjak, de képesek voltak rövid időn belül kezük bevenni az irányítást és hatalmas profitot termelni, emellett a báróúr szeret kártyázni. Mit szólnának hozzá, hogyha fent folytatnánk a beszélgetést távol a csőcselék kíváncsi tekintete elől?- Nézett az őrült vámpírra és annak jegyesére, miközben Isack kerülte a szemkontaktust, ám hirtelen felegyenesedve előre lépett.
-Elnézést kérek a merészségemért, de képtelen vagyok megállni, hogy ne csókoljak kezet egy ilyen szépségnek mint ön, Chevalier úrnő. Tudom, hogy ezért az életemmel is fizethetek, de képem nézzék el a faragatlanságom. Ha tudom, hogy ilyen szépségek vannak Janerán, biztos arrafelé keresek magamnak asszonyt.- Mosolyodott el csábosan, majd kezet csókolt a nőnek.
A feltett kérdésre, miszerint hogyan is kellene kinéznie egy pelyhes kisfiúnak már kész is volt válaszolni a legválasztékosabb módon, csakhogy bosszantsa. És ez mindaddig jó ötletnek is tűnt, amíg Evin meg szólalt mellette ártatlan hangon. Lassan fordította felé fejét, s mikor megpillantotta arcát leverte a víz. Valóban hasonlóan festett, mint a gróf, és arra nem is gondolt, hogy ezt a megjegyzést ő veszi majd fel a célszemély helyett. Na nem mintha belegondolt volna bármibe is, mikor kiszöktek azok a bizonyos szavak. A kérdés, amit feltett, még a nőnek is fájt. Nem sejtette, hogy Evin külseje miért is ilyen gyermeki.
– Én nem… – Kezdett volna bele a mentésbe, de már felesleges volt. Evin lelke úgy kelt útra, mintha muszáj lenne és ez csak is az ő hibája volt.
Mardosta a lelkiismeret-furdalás amiért Evin vette magára Isack helyett, ráadásul ily módon. A gróf hangjából már tudta, hogy most bizony sikerült beletenyerelnie a szarba, megint, és meglesz a következménye. Odament hozzá, mikor intett neki, és bár szeretett volna kitérni az agresszív közeledés elől, nem tette. Teljesen a falhoz simult, amennyire csak tehette és állta a haragos tekintetet.
– Sajnálom. – Mondta őszintén a korholás után, mikor füléhez hajolt. Egy pillanatra libabőrös lett a gondolatra, ahogy eszébe juttatta az ottlátottakat. – Sosem akartam Evint megbántani, hisz semmivel sem szolgált rá. Nem tudtam, hogy ilyen érzékeny… Többé nem fordult elő. – Tett ígéretet. Ahogy ellépet tőle kifújta az eddig bent tartogatott levegője maradékát, majd megigazította szőke fürtjeit. – Abigail Rouvroy, egy Da’ari kereskedő, aki az üzletnek hála szerzett befolyást a kontinensen. Nem akartam mindenféle hajmeresztő ötleteket gyártani, mert nagyobb a kockázata, hogy belebukok. Igaz, nem ismerem Skulnera belső kereskedelmét annyira, mint Janeráét, de sok hajó megfordul Dewlemend mólóin, így abból merítve bármikor kivághatom magam, ha túlságosan kukacoskodó kérdést tesznek fel. – Avatta be saját kis történetébe, mialatt figyelemmel követte mozdulatait. A felé nyújtott nyakkendőt kérdés nélkül vette kezébe, majd kötötte a gróf nyaka köré. – Ugyan már, ne picsogj. Ha igazán meghúzom, azt megérzed. – Igazította a helyére a csomót, majd végigsimított az anyagon, hogy tényleg szépen álljon rajta, aztán hátra lépett egyet, hogy tovább készülődhessen.
Az ötlete igazán mesteri volt, és annak összetettségéből érződött, hogy nem első alkalommal ölti fel egy másik személy szerepét. Egész meglepte a megváltozott modora, ami kellemes csalódás volt számára. Ezen a ponton érezte, hogy van remény a bál túlélésére. Dicsérő szavait először el sem hitte, annyira szokatlan volt Isack szájából ilyen szavakat hallani, végül elmosolyodott, majd nevetni kezdett.
– Igazán kedves vagy. De neked sem lehet okod a panaszra. Biztosra veszem, hogy sokan próbálnak majd az ujjaik köré csavarni, hogy megkoronázzák az estét.
A többszöri egyeztetés és csiszolgatás a kis meséjükön egy ponton már értelmetlen volt, így az út rövidke vége csendben telt. Ez az idő elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Zelie elkeresse a legjobb oldalát és a tökéletes feleség szerepében tündökölhessen szeretett férje oldalán. Elfogadva a segítőkezet szállt ki ő is, majd finoman fűzte karját a férfiéba.
– Természetesen. Kezdődjék hát a játék. – Dobta hátra válla mögé az elsőszökött tincseket.
A bejelentésükkor rájuk szegeződő tengernyi tekintet olyan volt, akár a rivaldafény, amiben a nő különösen szeretett fürdeni, így szerepéből egy pillanatra sem zökkentették ki. Az elsuttogott szavak hallatán mosolya egy fokkal szélesebb lett, de tekintetét egyik pusmogóra sem volt hajlandó ráemelni, helyette Isackre nézett, lágyan, akár egy igazi feleség, aki szereti a férjét.
– Nem kell aggódnod, Kedvesem. – Simított végig gyengéden arcélén, ahogy elhúzta kezét a csók után. – Tudom mi a dolgom. Nem hozok szégyent a családra.
Vette át a felé nyújtott poharat, majd koccintott vele az estére. A kíváncsi arisztokrácia úgy osont oda és vette körbe őket, mint éhes hiénák az egyedül maradt antilopot. A nő nem beszélt sokat, épp mindig annyit, amennyit kellett és ügyelt megfogalmazására, hogy ne mondjon se túl sokat, se túl keveset, mégis fenntartsa beszélgetőpartnerei figyelmét. Minden megnyilvánulása összhangban volt a mellette álló férfiével, így mikor annak keze finoman dereka köré fonódott, könnyed mozdulattal simult hozzá oldalához. Tetszett neki az a határozottság és birtoklás, amit a többi férfi felé mutatott, de ő sem maradt ki ebből a játékból. A halálvággyal érkező nőkre Zelie olyan tekintettel nézett, hogy azoknak az egész estétől is elmenjen a kedve, nem ám attól, hogy még egyszer vágyakozva pillantsanak férjére.
Volt némi kihívás abban, hogy megvédje azt, ami az övé, de közben ne essen ki a szerepéből az arisztokraták elködösített kérdései közt. Mikor elválasztották őket, egy fokkal könnyebb dolga volt, mert így csak az őt letámadókkal kellett foglalkoznia, de azért szeme sarkából szemmel tartotta Isacket.
A nyálas és ártalmatlan beszélgetésben érződött a dominancia harca, ahogy a nők rivalizáltak egymással, és azzal, hogy Isack akár egy igazi papucs, felé intett, csak még nagyobb önbizalmat adott a nőnek, hogy eltaposson mindenkit, aki egy kicsit is kételkedik benne. A szépen becsomagolt sértések fájtak a legjobban egy mosollyal karöltve. Talán húsz percig lehettek távol egymástól, mikor Zelie győztesen libbent ki a nők köréből, hogy visszatérjen kedveséhez, miközben jót kuncorászott az őt követő szúrós vagy épp csodáló tekinteteken. A terem hangulata kezdett szép lassan megváltozni, ahogy híre ment, hogy a vörös gróf és jegyese hamarosan megérkezik a bálra.
– Nem is gondolnád mennyi hódolód van, nekem pedig hány irigyem. A jelenlévő nők nagyrésze ölne azért, hogy a vörös gróffal járhassanak jegyben. És egész hajmeresztő pletykák keringenek róla. Főleg a szexuális életéről. Némelyik olyan, mintha az emberek kreálta koholmány lenne. Szégyen. – Suttogta fülébe, miután belé karolt és hozzábújt, mintha a külön töltött időt azonnal pótolni akarná.
Sem arca, sem test beszédé nem árulkodott róla, de valójában forrongott a dühtől. A nők alapjáraton is szörnyű teremtések, ha egymásról kell véleményt alkotniuk, de mindaz, amit megtudott a hamis önmagáról teljesen kiakasztotta. Még ha le is veszi a hozzáköltött túlzásokat cselekedeteiről, akkor is vérlázítónak és megalázónak tartotta, hogy valami könnyűvérű nőcske használja a nevét. Egyre inkább fente rá a fogát, és nem is kellett már sokáig várnia.
– Araloth grófja és jegyese, Zelie Chevalier. – Hangzott el a két név, melyre az egész terem kíváncsian várt.
Zelie komoly pillantással fordult a bejárat felé és várta, hogy megpillantsa a hazug párost. Olyan csend telepedett az egész helyiségre, mintha egy teremtett lélek sem tartózkodott volna ott. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy belépjenek. Ez érthető volt. A megjelentek jó része a nő kora alatt voltak, Isackről nem is beszélve, hisz hozzá képest még Zelie is egy zsenge vámpírnak számított.
A férfi már első ránézésre maga volt a csalódás. Magas és vékony. Korábban Isacket izmos fűszálként azonosította, de ez a jelző jobban illett a hamis grófra. Hosszú, talán a háta közepéig érő hamvas, sárgás haja annyi zselével volt hátra fésülve, hogy a rá eső és erősen megcsillanó fénytől már-már fehérnek is nevezhetné valaki, akinek rosszabb a szeme. Hosszúkás, háromszög alakú arca már önmagában is furcsa hatást keltett, de ami jobban megfogta az ember tekintetét, az az orra. Hosszú, vékony és hegyes, amire, ha valaki jó erővel rányom egy labdát, az ottmarad, mint bohóc orr. Mézbarna szemeiben az őrültség lángja csillogott, amit a sötétebb karikák remekült kiemeltek. Hófehér szőrmét viselt vörös bársonnyal, és nem kevés ékszerrel. A jóízlés legapróbb jelét sem mutatta megjelenése. De a nőt nem ez érdekelte elsősorban, hanem az, amit az arcán észrevett.
– Egy megtört… – Suttogta alig hallhatóan.
Ez sok mindenre magyarázatot adott. Megtört vámpíroknak nevezték azokat az átváltoztatottakat, akiket koporsóba zártak és feszülettel kényszerítették, hogy bent is maradjanak amíg csak szükségesnek látták. Leginkább az öreg mesterek használták arra, hogy megbüntessék az alattuk szolgáló vámpírokat és engedelmességre neveljék őket. De ezzel a módszerrel csak félig értek célt. A bezárt vámpír engedelmessé vált a félelem miatt, hogy visszakerül a koporsóba, de ha valakit több, mint két hónapnál tovább zártak be, az megőrült. Éppen ez miatt mára már csak tényleg az igazi őskövületek birtokain fordult elő ez a barbár módszer, mert többet ártott, mint használt. És itt az élő példa. Olyan idiótát teremtettek, aki képes volt azt terjeszteni magáról, hogy ő a vörösgróf.
De ez csak az egyik része volt a párosnak. A nő látványa sokkal jobban sokkolta. Az átlagos deszkák megtestesítője volt. A férfi válláig sem ért. Szőke, mesterségesen begöndörített haja a vállaira omlottak és szépen keretezték az elefántcsontszínű bőrét. Smaragd szemeit erős, füstös smink emelete ki, ahogy vörös rúzs a nagyon is telt ajkakat. A genetika kegyetlen. Azt a felesleget, amit ajkaiba pumpált a természet, igazán szánhatta volna melleire is, hogy legalább akkora legyen, mint amit megcsípett egy darázs. A rózsaszín visszafogott vállnélküli ruha pedig csak hab volt a tortán. Az ő tekintetében nem látta a megtörtekre jellemző őrültséget, de soványsága és bőrének majdnem fehérsége gyanút adott arra, hogy ő is jó sokáig volt egy koporsóba bezárva. A megvetésen kívül nem érzett semmi mást, egészen addig, amíg incselkedő pillantásokat nem intézett más férfiak felé úgy, hogy jegyesébe karolva haladtak egyre beljebb a terembe. Ekkor már erős vágyat érzett arra, hogy egy könnyed mozdulattal ugorjon a szajha torkának és törje ki a nyakát itt mindenki előtt. Bele se mert gondolni, hogy miket művelt eddig a nevében.
Mosolyogva fogadta a nő bocsánatkérését, majd megrázta a fejét. –Nem történt semmi baj. Inkább kicsit nosztalgikus volt számomra. A bátyámra emlékeztetsz. Ő is néha eléggé forrófejű, de aztán átgondolja a dolgokat és megbánja, hogy túl hírtelen és hevesen reagálta le a dolgokat. Általában. Hasonlítotok.- Mosolyodott el szélesen, majd nekilátott az öltözködésnek, majd sietett, hogy minél előbb az ügy végére járhassanak közösen.
-Nem néznéd ki belőle, igaz? Olyan akár egy nagy hisztis gyerek, aki kénye kedve szerint rángat mindenkit és azt csinál, amit akar, de valójában nem ilyen. Nem igazán volt előtte sose jópélda, főleg olyan, aki megtanította volna milyen szeretni vagy szeretetet adni. Régen csak a fájdalom és a halán nyelvén értett, de fejlődik és tanul. Sok munkám van benne, szóval hiszem, hogy képes a változásra. Idővel majd megismeritek egymást és ki tudja? Talán nem ölitek meg közben a másikat.- Nevette el magát, hogy oldja a feszültséget, ám ahogy közeledtek és a nyakukba zúdult minden, Evin is egyre idegesebb lett. Tanácsadóként volt jelen, mégse tudott megszólalni. Elégedett volt Isack válaszával és a parancsait is értette, mégis olyan ideges volt, hogy tombolni tudott volna, de csak állt és mosolygott fejet hajtva, a némaság fehér álarca mögé rejtve a benne őrjöngő fenevadat.
Az ezt követő két napban mindent előkészítettek, miközben a birtok ügyesbajos dolgaival is foglalkoztak. Isack már rutinos volt a hamis személyazonosságok kidolgozásában, így nem jelentett neki nagyobb kihívást a dolog, hamar összerakott egy kész „karaktert”. Ennek részleteit próbálta kiszedni belőle Evin is, amikor hirtelen berobbant a szobába Zelie, mögötte pedig az orrát szorongató Cassius, aki épp éles karmait fente a nőre. Hamar felszaladt a két férfi szemöldöke, főleg mikor meghallották a nő szavait. –Neked tényleg ennyire a mániád, minden öltözködő férfi szobájába csak úgy berontani? Pajtában nevelkedtél, Szöszikém?- Persze csak ezután jött az őszinte megnyilvánulás, ami a gróf testét hívatott kritizálni. Cassius majdnem a nőre ugrott, de Evin gyorsabb volt és még időben vissza tudta fogni, miközben Isack arca kifejezéstelenné vált. Látszódott a halántékán kidudorodó ér, mely hevesen lüktetni kezdett. –Mégis mi a fenét vártál egy ilyen testtől? Szerinted hogy kéne kinéznie egy olyasvalakinek, akinek ilyen az arca?- Mutatott a saját képére, mely valóban egy kamasz fiúéra hasonlított, aki épp csak nagykorúvá vált, ám borotva még sose érte szűz bőrét.
-Ezek szerint én is izmos fűszál vagyok?- Mutatott magára Evin, miközben elengedte Cassiust. –Vajon hogy néznék ki ha nemálltam volna meg a fejlődésben olyan korán?- Gondolkozott el hangosan, melyre Isack és Cassius is felkapta a fejét.
– Szerintem úgy vagy jó, ahogy vagy és amúgy is a halandók jobban megbíznak az ártalmatlan kis kölyök képedben, mint egy középkorú borostás állatban, aki felhőkön csücsülve egyszál semmiben dalolászik. Meg amúgy is, neked jobb tested van, mint nekem, elvégre én állandóan csak édességet és vért zabálok. Igaz Cassius?- Nézett a vörös vámpírra, aki azonnal helyeselni kezdett, miközben nyomkodni kezdte Evin vállait.
-Á, valóban?…- Kérdezett vissza elhaló hangon, miközben tekintete kissé megfakult, szinte kilehelte a lelkét a száján keresztűl.
-Francba! Evin! Valami kimászott a szádon! Szívd vissza! Szíííívd! Tarts ki! Nekem szólt be, nem neked! Evinior ne menj a fény felé!!!- Rázta meg a másik férfit, aki csak állt és nem reagált. Kész depresszióba süllyedt. Végül a sarokba ültették, mint valami szobanövényt. Isack sóhajtva temette arcát a tenyerébe, majd felpillantva a nőre, alaposan végig mérte. –Legyen, drága „jegyesem”. Segíthetsz készülődni, de előtte valamit tisztázzunk az ízlésemről…-
Szólalt meg komoly hangon, miközben belebújt a vörös anyagú nadrágba. Arrébb állva intett a nőnek, hogy Evin biztos ne hallja meg, amit beszélnek, így mikor Zelie odaért, Isack valósággal a falhoz szorította. Alig volt köztük pár centi távolság, talán csak azért, mert nem akart időt vesztegetni azzal, hogy Zelie ruháját összegyűrje és annak újat kelljen keresni. –Most jól figyelj. Rólam azt mondasz, amit akarsz, de Evin előtt válogasd meg a szavaidat. Tizenhétévesen a teste megállt a fejlődésben és azóta a nap óta egy cseppet sem öregedett legnagyobb bánatára. Érzékeny a megjelenésére hisz még egy kevés izmot se képes magára szedni és mivel alkatilag szinte egyformák vagyunk, minden egyes sértésed és kellemetlen megjegyzés melyet a megjelenésem miatt nekem szánsz, az számára olyan mintha ő neki is mondták volna.- Hajolt közelebb a füleihez. -Szeretnél ismét visszatérni abba a finom kis emlékbe, amitől úgy benedvesedtél? Nem? Akkor figyelj oda hogy ki előtt mit mondasz és hogyan. Nem ártott ő senkinek, ügyelj rá, hogy te se tedd, vagy egyesével tépem ki a szemfogaidat minden éjjel. Ha nem is miattam, legalább miatta. És most mesélj, ki vagy és mit keresel egy ilyen fényűző bálon?- Hajolt el tőle, teret adva ezzel neki. Az ingért nyúlt, hogy folytathassa az előkészületeket, s mikor minden a helyére került, kivéve a nyakkendő, megállt a nő előtt. Ha már segíteni akart neki öltözni, akkor nem állt az útjába, bár jobb szerette, ha vetkőztetik.- Ha ennél is szorosabbra húzod, akár fel is lógathatnál egy fára… Ami a sztoridat illeti, jó, már csak azt kéne megálmodnunk, hogy miféle kapcsolatban állunk.- Mosolyodott el, majd elkezdte ő maga is előadni a kitalált szerepét. Személyisége és modora kilencvenfokot fordult, s mikor végzett, elégedetten nézett a tükörbe, mégis valami hiányzott. Beletúrva rakoncátlan fehér tincseibe, simította azokat hátra, majd kicsit meg is igazította, de hamar meggondolta magát. Igazán helyes volt, főleg amikor elmosolyodott, mégis kellett egy kis hanyagság a tökéletes öltözék mellé.-
Amint végzett a nő felé fordult, majd felvette a zakóját. Egymáshoz öltöztek, kétség sem fért hozzá. Most hogy ő is elkészült, ismét végig nézett a nőn, majd elismerően bólogatni kezdett. –Nem rossz, nem rossz… Igazi fiatal nemesasszony benyomását kelted. Bármennyire is szarul alakul az este, mindenki téged akar majd megdugni, szóval pánikra semmi ok. Túléled. Na, induljunk, mielőtt még megalszik a vér a szánkban. Nem akarom lekésni a nagy belépőt. Cassius, vigyázz Evinre és a birtokra, amíg távol vagyok. Ha esetleg történne valami, megengedem, hogy a legjobb belátásod szerint cselekedj. Számítok rád…- Szavaira a vörös hajú vámpír mélyen meghajolt, majd felnyalábolva Evint elindult vele annak hálókörlete felé, hogy ágyba tegye.
A kocsiban még egyeztették a meséjüket, s bár a kapcsolatuk melyet kitaláltak több sebből is vérzett, minden azon múlt, hogy miként lesznek képesek együtt dolgozni. Mire elérték a bál helyszínét, addig a férfi még szundított is pár percet, annyira elunta magát. Nem tűnt izgatottnak, sem feszültnek, sőt furcsamód nyugalmat árasztott magából a kialakult helyzet komolysága ellenére is. Amint kinyílt az ajtó, ő szállt ki elsőnek, majd kezét nyújtva a nőnek, kisegítette a kocsiból. –Készen állsz?- Nézett rá elmosolyodva, majd jobbját nyújtva kínálta fel karját. Nem sietett és nem is kapkodott, együtt indultak el, együtt léptek és mosolyogtak. A meghívó átvétele után meg csak várniuk kellett a sorukra, hogy bejelentsék őket. Néhány perc csendes várakozás után, viszont elérkezett az ő idejük is.
-Edmund Zameran báró és hitvese, Abigail Rouvroy báróné.- Hangzott el a bejelentés, melyre páran fel is figyeltek, hisz a nevek melyek elhangzottak, senkinek sem volt ismerős, mégis a pompa és az elegancia mely áradt belőlük, magáért beszélt, így nem lehettek annyira jelentéktelenek, mint amennyire azt elsőre többen is hitték. A sok szempár mely őket figyelte, kicsit sem volt a férfi számára újdonság, ahogy az se hogy fiatal kinézete ellenére többen is összesúgtak a háta mögött.
-Hihetetlen mennyire fiatal. Biztos, hogy a kamaszkora közepén változtatták át, de ami még inkább nem hagy nyugodni, hogy mit lát benne egy ennyire gyönyörű nő?
-Nézd azt a ruhát. Biztos nagyon gazdagok.
-Inkább az alkatát figyeld. Hihetetlenül kecses, és az a bőr.
-Szerintetek lenne esélyem nála, ha a férje eltűnne a képből?
A sok suttogás és rosszindulat halovány mosolyt csalt a férfi ajkaira, majd Zeliére pillantva, kiszélesedett. –Vegyüljünk el, drága feleségem, de ne kószálj el mellőlem, mert a végén még valaki megpróbál lecsapni a kezemről.- Fogta meg a puha kezet, melyre lágy csókot hintett. –Ideje bedobni a csalit. Ne feledd gazdagok és sikeresek vagyunk, de nem dicsekszünk vele, csak ha rákérdeznek.- Mondta, miközben elvett az egyik tálcáról két poharat, melyben friss meleg vér ringatózott. Egyiket átnyújtva neki emelte meg a sajátját, hogy koccinthassanak, majd közösen megízlelhessék a vörös nedű sajátos aromáját. Eközben többen is odajöttek hozzájuk, hogy beszélgetést kezdjenek egymással, volt aki túl szemtelen is volt, így Isack, Zelie derekára téve kezét, húzta kicsit közelebb magához, jelezve ezzel a tolakodó férfiaknak, hogy hozzá tartozik. Stílusa alapján egy szerény és kissé félénk férfinak mutatta magát, ugyanakkor mozdulataiból érezhető volt, hogy a drága nejét mindenáron védelmezi. Néhány nő is bepróbálkozott, de sikertelenűl. Isack számára csak Zelie létezett jelenleg, legalábbis nagyon mesterien játszotta el, hogy rajong a nőért. Ahogy telt az időt egyre kényesebb és intimebb kérdések lettek feltéve, sőt kicsit el is választották őket egymástól, hogy a bálon lévő nemes asszonyok kifaggathassák az idegen nőt. Eközben Isackot se kímélték.
-Báró uram, szokott kártyázni? Nemsokára megérkezik az est díszvendége és szeret új befolyásos embereket magakőré gyűjteni egy jó ital és egy izgalmas kártyajátszma keretein belül. Mit szól hozzá?
-Igazán érdekesnek hangzik, bár nem vagyok túl jó játékos. Rendszeresen veszíteni szoktam. -Vakarta meg fejét kínosan. -És a nejem se szereti ha a tudta nélkül elkártyázom a vagyonom egy részét.
-Azt ne mondja, hogy a fél a feleségétől? Talán nem teszi szét a lábát, ha nem tud az ügyleteiről?
-Valami olyasmi. Mesterien ért ahhoz hogyan kínozzon meg.- Pillantott a nő felé mosolyogva, majd integetett neki, melyre több nő is elmosolyodott, a férfiak pedig jót nevettek.
-Akkor hozza őt is magával. Nem akarom, hogy a következő éjszaka egyedül maradjon a koporsójában.