A legsötétebb sötétet keresed? Elfáradtál? Sérültjeid vannak? Megpihennél út közben?
Akkor Faa’vát hagyd ki! A falut – mely azóta sokkal inkább város – a pár évszázada a fal mélyére indult kalandozók és bányászok utódai népesítik be… Több ezer tébolyodott, megtévelyedett lélek, akik legrosszabbjai az elveszettekhez hasonlóan saját embertársaikra vadásznak.
A helyzet nem túl rózsás… De Skulnera földjén hol lenne az? A lakóknak fel se tűnik, hogy csúszómászókra és rágcsálókra kell vadászniuk napi szinten, hogy egyáltalán egy falat is jusson nekik.
Faa’va a legsötétebb tárnák és az őrület határán található.
A szürke égbolt összemosódott a horizonton lényegtelenségbe süllyedő hegyvonulatok sziluettjével. A szél felkapta, felkavarta a homokot, milliónyi apró, kellemetlenséget okozó tűt formálva belőlük. A szemcsék a parti föveny puhaságát elfeledve metszőn vágtak mindenbe, aminek puhább volt a bőre mint egy skulnerai árnyfalóé. A sivatag nagytestű ragadozói azonban most valahol a mélyben pihentek. Horkolásuk olykor finoman megremegtette a földeket, melyeknek hátán vibrálva hullámosodott meg a homoktenger. Itt, Skulnera nyugati peremén, a Falhoz közel minden arra törekedett, hogy elfeledje egykori értelmes mivoltát, és csak megpróbáljon együtt létezni a vad elemekkel. Semmi mást, csak lélegezni, enni, élni. Mindegy, hogy milyen módon, erőszakosan, vagy békésen meghunyászkodva.
Yaeesh hosszú ideje kémlelte a folyvást változó láthatárt, a dűnék vándorlását. Néha faragott egy kicsit a kezében tartott homokkő szobrocskán, mely egy állat primitív mását volt hivatott kirajzolni. A kő sajátos rajzolata egy puha bunda selymét idézte. Mestermunka volt, a kis bábu szinte már lélegzett, a férfi mégsem volt elégedett vele. Végtelen óvatossággal egy puha rongyba csavarta, majd egy vastagabb anyagba bugyolálta, mielőtt eltette volna alvó társai mellé. Mióta itt volt Faa’va vidékén, nehezen tudott a varázslatra figyelni. Számtalan terrán tűnt el az utóbbi időben ezen a területen, nem csak olyan kalandorok vagy nemes harcosok, akik az ismeretlenbe vágytak hogy nevet szerezzenek magukat, próbára tegyék az istenek által kimért szerencsét. Halványan elmosolyodott, bár ez csak egy aprócska ránc megjelenését eredményezte szája jobb szegletében. A szerencséről mindig az ujjai közt pergő homok jutott eszébe, melyet messzire rabolt az első szellő, amely közelébe merészkedett. A Napfivérek mosolya halványulni kezdett, velük ellenben a Holdnővérek fátyla lebbent az égbolt alján. Szinte hallotta a szégyellős szűzi kuncogást, mellyel Luna Aida, a növekvő hold istennője igyekezett Sorin Arden után inteni, hátha maradásra bírhatja még a fényes arcú ifjút; sikertelenül.
A városka megelevenedett. A levegő lehűlt, és az utcára csalogatta a népet. A férfi arca elé húzta kendőjét, hogy csak a szeme látsszon ki, és megvizsgálta csuklóját a ruhaujj alatt. Sebhelyei még nem rajzolódtak ki, a hayya kitartott. Már öt nap is eltelt hogy utoljára elmorzsolt egy torzót, sok ideje volt még, de nem szerette a határokat feszegetni, hiszen az a mosakodás nélkülözését jelentette. Még szerencse volt, hogy Faa’va lakói nem sokat adtak nem csak a megjelenésükre vagy arra, mit esznek, hanem erre sem. A kendő ezúttal nem csak arra szolgált hogy elrejtse arcát rosszakarói elől, hanem némileg megvédte a szagoktól is. Kelletlenül vetette magát a sikátorok labirintusába, de hajtotta a tettvágy, mely elnyomta berzenkedését. Biztos volt benne, hogy valahol van ebben a városban valaki, akinek majd pont rá lesz szüksége, vagy akad egy nyom, mely az eltűnt terránok után vezeti. Óvatosan közlekedett, felvéve a helyike szokásait, de nem túlságosan beleolvadva a környezetébe, hogy aki akarja, az felismerhesse személyében a segítséget. Nem mindenki volt azonban ennyire elővigyázatos.
A szürkület sűrűsödésével szóváltás ütötte meg a fülét. Egy néptelen utcácskán volt éppen, és egy aszott testű, arccal földre borult alakot került meg, amikor meghallotta az ingerült női hangot. Érezte rajta a gyakorlottságot, de még így is könnyedén felismerte a nemesi hanghordozást. Faa’vának pedig nem voltak nemesei, csak zsarnokai. Nem sokat változtatott lépéseinek tempóján, csak éppen annyit, ami szükség esetén könnyen legyűrhető távolságot teremthetett. A válasz viszont azonnali cselekvésre késztette. Gondolkodás nélkül kapott tarsolyába, melynek mélyéről egy szobrocskát húzott elő.
– Kalb’alriyh! – perdült le nyelvéről az ige, s lehunyta szemeit.
Ujjai közt megroppant a szobor, bőre alól halvány zöldes izzás ragyogott elő. A korábban megkerült, élettelennek látszó alak a fényre reagálva megmozdult, de riadtan tapasztotta vissza arcát a keményre taposott útra, amikor a fenevad elrohant mellette. Karmai szárazon kopogtak végig az utcán, teste elegánsan megnyúlt ahogy végigvágott a sikátor porködén. Hangtalan torka mélyéről ugyanaz a fény sejlett fel, melyből született. Látómezejében elmosódtak a házak, a csenevész testek, a fürge gyermek kéz közt felvisító patkány hangja is a távolba veszett maga mögött. Pár pillanat volt csak, míg a társaság mögül érkezve elérte a helyszínt, de a lány már futásnak eredt. Szerencsére a bandavezér nem foglalkozott holmi állattal amely az utcán szaladgált, így akadály nélkül rohant tovább az üldözők fel. Egyikük a vezérrel maradt, ő sértetlenül megúszta, de a hátul kényelmes tempóban szaladó negyedik férfi hátára nehéz súly érkezett. Arcába karmos mancs taposott ahogy földet ért, fájdalmában és meglepetésében felüvöltött. A várakozással ellentétben viszont harapás nem érkezett, elég volt kioltott fél szeme világa miatt siránkozni. A vérszagra újabb patkányok bújtak elő, de a homokkutyát már nem találták ott. Az egyik üldöző társa kiáltására megfordult, neki a mellkasára érkezett a váratlan üldöző. A meglepetéstől ez is hátraesett, a nyakára taposó karmok veszélyes mélységig hasították fel húsát, de ha lemondott az üldözésről és gyógyítót keresett, még megtarthatta életét. Már csak ketten voltak a lány nyomában, akik szitkozódva álltak meg, hogy szembeforduljanak a bestiával, aki viszont egész egyszerűen elrohant mellettük. A lány gyorsan futott, de nem eléggé.
A homokszín test apránként legyőzte a távolságot, és felnézve a lányra egy darabig mellette futott, jelezve, hogy nem kívánja megtámadni. Ekkorra az üldözők is legyőzték döbbenetüket, és folytatták a hajszát, immár a dühös vezérrel a sarkukban. A kutya karmai kopni kezdtek, teste enyhén porlott, így Yaeeshnek saját maga felé kellett terelnie a lányt, mielőtt elveszíti. Ha eddig meg is úszta volna a kis szökevény, ezek után a banda egész biztosan nem kegyelmez neki, nem érik be a szimpla erőszakkal. A kutya a lány elé vágott hogy mutassa az utat, reménykedve benne, hogy érteni fogja a jelzést. Átvágtak egy dobozokkal teli sikátoron, talán egy régi piac, vagy kereskedő állomás lehetett. Az állat ügyesen ugrált egyik korhadt darabról a másikra, de még az ő mancsai alatt is meg-megreccsentek az öreg deszkák. Ha szükség volt rá, kicsit hátra maradt hogy biztosítsa az átjutást, de a lány karcsú volt, nem kételkedett benne hogy majd átverekszi magát a keskeny ösvényeken. A férfiaktól már kicsit több időt követelt az átkelés. Ameddig erővel próbálták döntögetni a ládákat, egy darabig úgy tűnt hogy előnyhöz jutnak, ám amikor az egyik torony előttük omlott össze, káromkodva kezdtek törni-zúzni.
– Ne hidd azt hogy ezek után megmenekülhetsz, te kis szuka! – üvöltött öblös férfihang a kisváros zajába – Megnyúzlak a kutyáddal együtt!
A kutya szája széles vigyorra húzódott, és egy pillanatra megállt, kihúzva magát visszanézett, de egy szempillantás után már rohant is tovább gazdája felé. Az utca végéhez kanyarodva már erősen mállott a teste, de még kibírta addig, hogy a férfi mellett megállva porladjon szét teljesen. Semmi nem maradt utána, csak némi világos színű sivatagi homok.
– Engedd meg hogy tovább segíthessek! – szólt a lányhoz, ám nem a közös nyelvet használta, hanem a da’ar-i uralkodócsalád dialektusát, melyet Faa’va lakói nem beszéltek.
Kinyújtotta kezét, a lány felé, és várta, hogy az elfogadja az idegentől érkező jó szándékot akkor is, ha ő maga nem nyújtott éppen bizalomkeltő látványt.
Nem gondolta volna, hogy miután megszökik a saját poklából, egyenesen beleszalad egy másikba. Ám minél több időt töltött a mocskos utcákon, annál biztosabb lett abban, hogy máshol nem lehetett. Bármerre is ment, mindenfelé megtört, vagy őrülettől szikrázó tekintetekkel találta magát szembe. Az itt tartózkodók csupán árnyékaik voltak emberi mivoltuknak. De pont erre a taszítóságra, és kissé sem bizalomgerjesztő közegre volt szüksége. Úgy hitte, hogy nem számítanak rá az üldözői, hogy Skulnerában marad. Ráadásül szülőföldjén is éppen egy olyan vidéken, amit a legtöbb épp elméjű inkább nagy ívben elkerült. A szüleit sajnálta valamelyest. Szerencsétlenek a sírjaikban foroghatnak annak tudatában, hogy a lányuk egy veszélyes környéken járt-kelt a mocsokban, csupa őrültek között, ráadásul saját magát is egynek adta ki közülük. Az élet ezzel járt. Annak értekében, hogy eljöjjön a holnap olykor drasztikus megoldásokhoz kellett folyamodni.
Ekkor, a semmiből rátört egy érzés. Egy érzés, mintha egy jeges marok szorongatta volna, ujjai konsztriktor kígyókként fonódtak mellkasára. Hirtelen úgy érezte nem kap levegőt. Szuszogva húzta kezeit a mellkasához, majd riadtan pillantott körbe. A sok tekintet lyukat akart égetni a testébe, pedig valójában igazán senkit sem érdekelt a roham-szerűség, ami az álcázott hercegnőre tört. El kell innen tűnnie minél hamarabb. Összeszedve lélekjelenléte utolsó darabkáit indult meg tempósan, mintha ezzel le tudta volna hagyni azt a borzasztó érzést, ami gyötörte. Az első néhány lépés megtétele után észre sem vette, hogy egyre csak gyorsult, míg nem már minden erejét beleadva szaladt. A köpenye fekete kísértetként követte, ahogyan utána lobogott. Ám az érzés nem akart javulni. Mivel nem figyelt az orra elé, nem vette észre az alakot, aki egyenesen az útjába álldogált. Pedig Zico még figyelmeztetni is megpróbálta. Derült égből villámcsapásként érte a dübörgő hang az elméjébe, mely végig söpört egész testén. Patrónusa üvöltése visszarántotta a valóságba. De ekkor már késő volt. Ideje sem volt lelassítani, hogy elkerülje az ütközést egy másik arra kóborlóval. Feje fájdalmasan találkozott az illető hátával, a becsapódás erejétől pedig enyhén hátra tántorodott. Ez alkalommal nem hagyta, hogy a pánik eluralkodjon rajta. Erőt merített nagymacskája támogatásából, majd vett egy nagy levegőt. Volt ideje már megfigyelni, hogyan viselkednek az errefelé lődörgők. A tökéletes beolvadás érdekében pedig meg is jegyezte tetteik nagy részét, illetve elraktározott néhány szófordulatot a szótárába, hátha még valamikor a hasznára válhat. Itt is volt az alkalom.
– Jó lenne, ha elkotródnál az útból! Netalántán nem tűnik fel, hogy akadályozod a közlekedést?- mordult az illetőre a tőle telhető leggorombábban. Gyakorolta már néhányszor ezt a hangsúlyt, így véleménye szerint egész jól teljesített. Ám akinek a szavak szóltak meg sem mozdult.
– Talán süket vagy? Mit nem értettél azon, hogy kotródj az utamból?!- förmedt rá immáron indulatosabban a nő. Végre látott valami reakciót. Az alak megmozdult. Mivel csak felé fordult, egyik kezét a köpenye alá vezetve markolta meg a tőrét, hátha értette az utalást a másik, és végre arrébb áll. Ennél nagyobbat viszont nem is tévedhetett. Ahogyan találkoztak tekinteteik, rá kellett döbbennie, hogy nem ő volt az, aki uralta a helyzetet, és jobb lesz minél előbb elhagynia a terepet. Amíg még teheti. Az a fenyegető aura semmi jót nem sejtetett: A halál hűvös ígérete áradt belőle azok számára, akik ujjat húztak az egyénnel.
– Hogy mondtad?- villantott le rá egy gúnyos mosolyt az idegen. A hercegnő lábai a földbe gyökereztek. Ezt jól elbaltázta. A nála vagy egy jó fejjel magasabb tett felé egy fenyegető lépést, mire nyelt egy hatalmasat.
– Barátaim, azt hiszem ennek a hölgynek kellene adnunk néhány illemórát.- kuncogott fel derűsen. A szavak alig hagyták el ajkait, már is köré gyűlt 4-5 kicsit sem bíztató külsejű fickó, mintha engedelmes ebek lettek volna.
– Azt ajánlom, fuss. Persze csak ha élni akarsz.- vetette oda neki az egyik újonnan érkezett, mire az egész csapat felröhögött, akár a hiénák. A hercegnőnek pedig nem kellett kétszer mondani, eszeveszett sebességgel húzott el a fickók mellett reménykedve abban, hogy minél hamarabb talál egy rejtekhelyet.