Még az azuranokat se kerüli el a sötétség. És akit megfertőz…

A fagyott vér templomát egy mára már elfeledett rendet követő, őrült király I. Ernes építtette. Óriási vagyont ígért a jelentkezőknek és Fagyospuszta jégmezőire szállíttatta őket.

Az építkezés szépen haladt ám az egyre szaporodó haláleseteknek hála rengeteg munkás kívánta felmondani a szerződést és elmenni. A király ezek után katonai erővel tartott ott mindenkit és a szerződéseket, vele a szerződők lelkeit egy sötét entitásnak ajánlotta. Minden építőt halálra dolgoztatott és a legenda szerint az építők testét több apró darabra vágva, illetve elégetve a falakba építtette. Az épület utolsó cserepének felhelyezését azonban ő maga akarta elvégezni. Mikor a helyére illesztette azt, megcsúszott a lába, legurult és darabokra szakadt a penge élességű jégtüskék közt, amik a sziklák oldalán meredtek.

Subscribe
Visszajelzés
guest
1 Comment
Inline Feedbacks
View all comments
Dzaec
2021.11.29. 18:52

  A sötét istenre senki sem mondhatta, hogy nem hallgatta meg a sóhajait, csak éppen a saját kedve szerint cselekedett. Ha úgy tetszett figyelmen kívül hagyta a kérést, ha pedig több szórakozást okozott neki az hogy teljesíti a vágyat, hát megtette, úgy, ahogyan az neki leginkább örömére szolgált. Alkalmasint a nő mögött felbukkanva számított arra, hogy majd megfordulva belé ütközik, és ez a gyarló kis előre ismert reakció mosolyt húzott az arcára. Ártalmatlan, gunyoros, görbe vonalat, hogy sikerült egy hosszúéltű halandót legalább halvány kellemetlen helyzetbe hoznia. Nem kapott a megingott test után, és nem is lépett hátrébb ahogyan az illem kívánta volna, elvárta hogy a kitsune legyen az, aki kitér majd az útjából, még ha éles nyelvét neki is áll majd rajta köszörülni. Mit bánta ő, addig sem a falakba ágyazott csontok sóhajait hallgatta, hanem egy nőstény édesen dühös replikáját. 
– Nem tudom biztosan, de azt hallottam, hogy a kislábujj eltörése kellemetlen fájdalmakkal jár. Ha megtörténne, teszek róla hogy ha képes volnál is, de gyógyítsd meg magadat, és érezd a fájdalmat, hogy az arcodat nézve én is megtapasztalhassam ezt az aprócska kínt. – duruzsolta elbűvölő hangon, de a panasz áradat tovább folytatódott.
  Sóhajtva tette kezeit tarkóra és kihúzva magát kiropogtatta a gerincét, ameddig járt a nő szája. Lerombolni, hogyne! Ez a szent hely még ha sötétségtől bűzlött is, kellően tiszteletet parancsoló volt ahhoz, hogy távol tartsa az undorító, új isteneknek áldozó terránokat. Az kellett volna még hogy megszentségtelenítve a helyet az emlegetett virágokat pakolják az oltárra. Hogyne! Jobban kedvelte a vágóállatok áldoztait, az azokból készített étel felajánlásokat, és vér ajándékokat. A helynek további szerepe is volt, ami Interához kötődött… De arról nem kellett tudnia a kitsunenak. Jobbnak látta ha átugorják a szertartást követő morgolódást, és inkább egy olyan témát hozott fel, amivel egész biztosan Celetya lelkébe nyúlhatott. Bár erősen tartotta magát, lelkének illata megváltozott. Arckifejezése szinte kiüresedett ahogyan az erő és rendíthetetlenség álarcát magára öltötte. Bizsergő késztetést érzett hogy kinyúlva a megnevezett ház felé megszorongassa az onikat, még több kellemetlenséget okozva a kitsunenak, de fékezte magát, és egy egészen más szerepet erőltetett magára, mégpedig a törődő istenségét. Ahogy várta, a Szertartások Csarnoka valóban lenyűgözte a másikat. 
– Ide tervezem elhelyezni a szobrokat, az átkot úgyis itt kell majd megtörni. – jelentette ki semleges hangon, mintha egy olyan kellemetlenség lenne csupán számára a Rémuralom hagyatéka, mint reggeli merevedéssel vizelni.
  Figyelte Celetya minden egyes mozdulatát ameddig elfogadta a csészét. Tartózkodott, ez jó volt, elvégre nem tudhatta, mit kap valójában. Akár méreg is lehetett volna, mégis bízott benne annyira, hogy megigya. Nem sok veszteni valója maradt úgysem. A hála szóra csak biccentett, aztán elfordulva háta mögött összefonta ujjait. Lassú sétába kezdett, körbe a simára csiszolt köveken. A kis csarnok kör alakú udvarának köveit úgy rakták le, hogy azoknak rajzolata egy mágikus ábrát adjanak ki. Nem kellett más az aktiválásához, csak maga a sötét isten.
– Csak egy szokásos kis háztartási munka volt, amit máskülönben azuranokkal végeztetek. – vonta meg vállait a kérdésre – Nem okozott számomra sem különösebb bosszúságot, sem pedig gyönyört az, hogy eljártad azt a divatos kis táncot. A hűséget és az eltökéltséget nem így bizonyítják. 
  Folytatva a sétát a kis pagoda felé lépdelt. Minden egyes alkalommal amikor új lépést tett előre, talpa alól szétszaladtak a lehullt virágszirmok, megtisztítva előtte az utat. A pagodát kristálytisztán csillogó, azúrkék tavacska ölelte körbe. Bár tele volt mindenféle apró élőlénnyel, növénnyel, le lehetett látni az aljára, ahol smaragdzöld fátyolba burkolóztak a koi pontyok. A hétköznapi halak vörös, fekete és fehér, esetleg arany színekben csillogtak, ezek azonban sötétkék, lila és tea zöld árnyalatokban pompáztak. A víz tetején fehér liliomrózsák ringtak, olyan széles levelekkel, hogy képesek voltak megtartani a rájuk lépő férfi súlyát is. Visszafordulva a kezét nyújtotta a kitsune felé, hogy ingatag ladikjukra segítse. Cel kezében a csésze aranyló porrá esett szét, amit sietve kapott fel és hordott szét a szél. 
– Ha a családod életét kéred, akkor azt meg kell fizetned nekem. El foglak küldeni, mégpedig Skulnerára. Ha jól tudom, akkor mostanság rendezik majd meg az uralkodóház tornáját, a Vihartánc Viadalt. Mint egy nemesi ház lánya, neked is jogod van részt venni rajta. Megnyered a tornát, aztán színt vallasz mint a maheli sötét isten szolgálóleánya. 
  Lassan lentebb hajolva tenyerei közé fogta a kerek arcot. Tenyerének érintése enyhén érdes volt és kemény a puha bőrön, hűvös érzéssel töltve el a másikat. Valószínűtlenül zöld íriszei vékony karikák voltak táguló pupillái körül, melyek mintha azon dolgoztak volna, hogy a kitsune egész lelkét, sőt, egész lényét elnyeljék a végtelen sötétségben, mely mélyükön kavargott lomhán. Hosszú, egész lélegzetet bennrekesztő, fojtogató pillanat volt, melybe mintha egy egész élet sűrűsödött volna bele. A sötét istennek pillája sem rebbent, ahogy közelebb és közelebb hajolt, míg végül egyik keze felcsúszott a nő homlokára. Félreseperte és maradásra késztette az addig ott időző tincseket, helyüket pedig egy csókkal illette. Az arcon maradt hüvelykujja átsimított a keskeny állkapcson, míg át nem fogta azt teljesen. Akkor Celetya lelket tépő, szívet marcangoló fájdalmat érezhetett, mely a csók helyétől indult. Burjánzani kezdett a fejében, marta a szemeit, szorongatta a torkát. Tüdejét megfagyasztotta majd új életre keltette, gyomrát kifacsarta és görcsbe rántotta zsigereit. Megolvasztotta, majd újrakovácsolta csontjait, elvágta izmait, idegeit és újakat húzott a helyükre. Valójában persze semmi ilyesmi nem történt, de az érzés nagyon is valós volt, ahogy az isten birtokba vette teljes valóját anélkül, hogy bármi komolyat művelt volna vele. Ha akart, Celetya képessé vált elhagyni testét, és kívülről szemlélni magát, és ha ez megtörtént, az isten rámosolygott az asztráltestben láthatatlanul lebegő kitsunera. Ezúttal azonban semmi kedvesség nem volt a mosolyában. A színek monokróm egyhangúsággá fakultak, az árnyékok élesebbé és fenyegetőbbé váltak. A lét és nemlét határán számtalan szörnyeteg bújt meg, kik világító, fehér szemeiket most mind az új jövevényre szegezték. A testet és az asztrált egy vékony, ezüstös fonál kötötte össze, melyet megragadva közelebb húzta magához Celetyát. Abban a pillanatban hogy valaki hozzáért ehhez a fonálhoz, valódi halálfélelem járta át a lelket. Hisz ha ezt a horgonykötelet elmetszették, nem várt más a lélekre, csak bolyongás a végtelen ürességben, újra és újra áldozatul esve a fenevadaknak. 
– Egy kis ajándék, hogy könnyebb legyen elvégezni a feladatodat. Ők körülötted az új barátaid. – súgta groteszk vigyorral a hangtalan, testetlen lényekre mutatva, mielőtt eleresztette volna a testet és az asztrálkötelet, ezáltal visszaengedte Celetyát porhüvelyébe. 
  A színek visszakúsztak a látképbe, a levegő újra üdévé vált. Egy fülemüle dalolt a lombok közt, mintha a határmezsgyén tett kirándulás soha nem is történt volna meg.

Last edited 1 hónapja by Svetlana