Intera első szintjének északi síkságának kicsiny medencéjét barbár törzsek lakják. Guudorben annyit tesz: a lélek tüze. Vad népük családjai különféle fajok keveredése, itt az válik családfővé, aki valóban kiérdemli. Asszonnyá pedig az lesz, akit kiválasztanak, majd azzá tesznek. Ez a kicsiny üst a keverék fajok olvasztótégelye. Nem néznek sem kort, sem más szempontot, lehet akár sárkányfatty vagy a legnemesebb terrán szerzet. A szerelmet itt nem veszik figyelembe, megszoksz, vagy megszöksz… De általában megszokni és megszeretni csak döntés kérdése.
Az itteni népek nem tartoznak hűséggel senki felé, csak maguknak, így aki barátságukat akarja elnyerni, először érdemes családi kötelékbe kerülnie velük.
A játék végetért, a helyszín szabad
Duatra talán sosem ereszkedett még csendesebb éjszaka, mint akkor. A sötétség üresebb volt mint egy évszázad óta kiszáradt kút, és érdesebb mint a legöregebb skulnerai harcos napon cserzett bőre. Sooyun úgy érezte, hogy minden egyes lélegzetvétele felhasítja a lelkét, szívdobbanásai pedig elapadhatatlan vérrel árasztják el tüdejét. Fulladozott. Bénultan ült ott, ahová lerogyott. Tőle nem messze még vergődött egy zavarodott madár, de már patkány rágta a szárnya tövét. El-elhaló vészcsipogásai megmeredtek a reménytelenségben.
Hirvadhor komor arccal lépett el mellette, be a viseltes viskóba, ahol Hatareát sem kímélte meg a neulyun kardjainak éle. Az asszony felhasítva, vérébe fagyva ölelte magához magzatát, aki még fejletlen tüdejével próbált levegőért kapkodni. A hóelf elmetszette a köldökzsinórt, és mély álmot bocsájtott a korán érkezett gyermekre. Kabátjának melegébe csavarta, és magához szorította. Egy pillanatra megállt Senna hűlt teste fölött. Elmormolt egy imát a lelkéért, aztán átlépte a küszöböt.
– Ennek a gyermeknek te vetted el az anyját.
Sooyun meg sem hallotta a szavakat.
Hirvadhor csizmájának orrával finoman megrúgta a bokáját, aztán mikor nem kapott választ, térdével a vállát bökte meg.
– Fel kell nevelned, tisztességgel!
– Vidd.
A beszéd olyan nehezére esett, hogy azt hitte, a szavak kitépik a hangszálait, pedig csak slejmes vér tolakodott fel megviselt tüdejéből.
A hóelfet nem hatotta meg az elutasítás. Tétovázás nélkül a férfi mellé tette a kis csomagot, benne a magzatmázas, véres csecsemővel, és otthagyta. Sooyunnak fel sem tűnt, hogy egyedül maradt. Hideg szél csaholta körbe, meg-megkapva ruhájának ujját, sötét hajának tincseit. A kicsike, vézna csecsemő arca is haloványabbá vált már, mire megjelent a mennyezeten át beszűrődő égitestek fénysugarai közt egy karcsú, mégis robosztus alak. Hangtalanul szelte a levegőt, és észrevétlenül ért földet. Ruganyos testű amazon lépett ki az árnyak közül, akit Sooyun egy csapásra felismert.
Bár nehezére esett, összeszedte magát és felkelt. Nehézkes, darabos mozdulatokkal rázta meg magát, akár egy öreg házőrző. Ruhájáról porhó és jégdarabok hulltak le. Felvette végre a Hirvadhor által hátrahagyott csomagot is. Az életjelei nagyon gyengék voltak, de az aurája alapján még álmában is küzdött az életben maradásért, jelentős sérülést nem szenvedett. Ha nem törődik vele, ennek a kicsinek az élete is az ő lelkén fog száradni… Elszorult a torka amikor saját gyermekére gondolt, szemeit pedig elöntötték a könnyek, mégis emelt fővel várta meg míg a sárkányból emberi formát öltött nő elé ér. Nem kellettek szavak, szükségtelenek voltak. Ami kettejük közt lezajlott, azt a duati éjszaka őrzi megfejthetetlen és elmesélhetetlen titkainak meséi közt.
Sokszor elképzelte már saját halálát, megannyi módon és formában, de sose hitte, hogy végül így végzi majd. Mindig is érdekelte a halál utáni élet, Cartus örök kertje, vagy épp a Mennyei birodalom dicső csarnokainak egyike, ahol fivérei és nővérei ültek tort, ám oda aligha került volna, hisz hiába élt hosszú életet, nem tett semmit, melytől az istenek kitüntetnék egy ilyen hatalmas keggyel. Be kellett vallania saját magának, átkelése alkalmával a rettegés és a türelmetlenség édes keverékét érezte. A Halál félelmetes titkai, amelyeket már oly régóta kutatott titkon, épp feltárulkozni készültek előtte, és legalább annyira várta ezt a csodát, mint amennyire borzongott tőle. Azonban ezen érzései azonnal elhagyták, amint átlépte a határvonalat és megérkezett az örök szürkeségbe, a Limbusba. Mintha víz alatt lett volna. A táj és a hangok eltorzultak, valami pedig gátolta a szabad mozgásban. A fulladástól való félelmében még a lélegzetét is visszatartotta, amíg rá nem jött, hogy már nincs szüksége légzésre. A messzi távolban hideg, fehér fényességet pillantott meg, és ösztönei abba az irányba fordították fejét. Ezeket mind egy szempillantás alatt fedezte fel, de még több titok várt rá. Alakok mozogtak az őt körülölelő semmiben, de sem formájukat nem tudta megkülönböztetni, sem követelőző és torz hangjukon szólt szavaikat nem tudta megérteni. Védtelen volt, mint egy újszülött, önuralma azonnal elhagyta, mikor megragadták, bökdösni kezdték és sikoltoztak. Mozdulatai és érzékeit a fején levő puha, áttetsző anyag akadályozta, ami lelógva majdnem az egész testét beborította. Ezt a lények gyorsan lerántották róla, és megborzongott, amint elé tárult igazi formájuk. Nem démonok voltak a Nolocess bugyraiból, csupán hozzá hasonlatos lelkek, akiknek alakját éppúgy formálta a régi megszokottság, mint a Természet szükségletei. Ha szarvaik, agyaraik, bőrszárnyaik vagy kampós farkuk lett volna, a látvány akkor sem lehetett volna ilyen szörnyűséges. Hamar rájött, hogy ezek a teremtmények az érkezésükre vártak, és mindegyik a saját rabszolgájának akarta őket. A lélekkereskedelem nem kizárólag Teriani bűn, és egy frissen megtisztított ősi lélek, mint az övé, s a gyermeké melyet saját lelkével mindenáron védelmezett, nyilvánvalóan különleges értékkel bír. Ez a tudás mennyire hízelgett volna hiúságának! De most, hogy ily védtelenül lökdösték és karmolászták, fogdosták és döfködték, ahogy ezek a gonosz szellemek az újonnan érkezett anya lélekért versengtek egymással, kész lett volna egy egész életnyi ólomsúlyú terhet kiállni csupán a menekülés lehetőségéért, hogy mentse magát és gyermekét. Az egyre növekvő őrületen keresztül érezte, ahogy széttépik lelkét, akár a nyúlért verekedő vérebek. Végül a legerősebb győzött, ám mohó érintése nem érte el zsákmányát. Egy árny suhant keresztül a Limbus áthatolhatatlannak tűnő sűrű ködfátylán, s mikor célba ért eltaszította a birtokolni vágyó lelket. Fölé magasodva meredt a két apró lélekmagra, ám érkezésének oka nem az anyamag volt, hanem annak gyermeke. Óvatosan, mégis könnyedén vette el az őt illető fizetséget, nem is kellett erőlködnie, míg maga az anya hiába tiltakozott, kiáltott, ígérte le a csillagokat az égről, csak ne vegye el tőle gyermekét, szavai süket fülekre talált. A sötét istennő kárörvendő mosolya visszatükröződött a háborgó lelken, mely végül örökre beleégett annak magjába.
Még találkoznak? Együtt lesznek, mert megígérte? Mégis miféle elmeháborodott istennel sikerült alkut kötniük? Nem volt neki elég, hogy tönkre tett egy családot? Elragadta gyermekét? Megfosztotta őket a boldogságtól és a közös élet szépségeitől? Még mindig vérre szomjazott?
Gyűlölete és haragja egyre csak nőtt és nőtt, míg meg nem pillantott egy kóbor lidércet, ki keservesen zokogva lebegett az élők és holtak világa között. Valóban ez várt rá is, amiért egy sötét isten megérintette a lelkét? Lidércnek lenni egyet jelentett azzal, hogy állandóan közel kell lenni az életben számára oly kedves dolgokhoz, személyekhez, amik mégis örökké megtagadtattak tőle. Mily elmés kínzás, hogy naponta látja majd szerettei arcát, figyeli, ahogy szembesülnek a halandó sors csapásaival, látni, ahogy a kor elsorvasztja egykori szépségüket és megremegteti végtagjaikat. Tanúja lenni örömüknek és bánatuknak, de örökre csak láthatatlan leskelődő marad, és a közbeavatkozás tiltottabb, mint egy színházba járónak részt venni a színpad eseményeiben. Nem ünnepelhet örömük okán és nem érezheti együtt velük balszerencséjük láttán, csak nézheti és tűrhet.
Gondolatai akár egy megfékezhetetlen vad, mely átgázol mindenen és mindenkin, ám hirtelen rossz előérzete támadt, mintha álltak volna mögötte. Apró lélekmagja egyhelyben lebegett, mégis valami arra késztette, hogy megforduljon, hogy lássa a fölé magasodó baljós árnyék tulajdonosát. Eleinte nem értette, hogy a sötét úrnő miért távozott oly sietve, ám ahogy meghallotta a láncok vészjósló csörrenését és megpillantotta a hideg ikerpengék tompa fényét, minden világossá vált számára. Most tudatosult csak benne igazán, hogy hol is van valójában.
Maga a Limbus ura állt fölötte, s nem messze tőle hűséges vérebei sorakoztak fel, várva a parancsot, hogy megkezdhessék a hajszát.
-Köszönöm Alastor… Innen már boldogulok.
Csendült fel újra az a bizonyos hang, mely a csillagösvényen, majd a kunyhóban is megszólította Senna lelkét, ám most húsvér alakjában mutatkozott a remegő lelkecske előtt, kinek tisztaságát a bosszú és a harag ocsmány egyvelege mocskolt be. A bestiák mind arrébb léptek, utat engedve az istennőnek, ki lehajolva nyújtotta kezeit a lélekért, melyet gyengéden magához ölelt, akár anya a gyermekét.
-Az utad még nem ért véget gyermek. Ahogy egykor te, úgy én is szent esküt tettem hű merénylőimnek, ám nem hagyhatom, hogy te is, akárcsak társaid, lélekpillangóvá válva emelkedj fel Arteiosz aranycsarnokaiba. Ideje hogy visszatérj az élők közé és újra az istenek szolgálatába állj, ahogy azt az esküd is megkívánja, ám előtte még…
Kicsit határozottabban fogott rá a lélekmagra, ám kárt nem tett benne, épp csak annyi erőt fejtett ki, hogy ne tudjon mocorogni, nem mintha bármi ilyesmi történt volna. Az apró megtört lélek úgy bújt a főistennő meleg tenyerébe, mintha soha nem akarna onnan távozni. Érintése egyszerre volt határozott és gyengéd, mintha csak Sooyun ölelte volna magához erős karjaival egy rémálmoktól terhes éjszaka után.
-Új élettel ajándékozlak meg, hogy beteljesítsed sorsod, ám az utad most sem lesz akadálymentes. Begyógyítóm lelked vérző sebeit, lepecsételve ezzel az emlékeid egy részét, de vigyázz. Az emlékezés olykor lehet áldás és átok is egyben.
Búgta halk gyengéd hangon az immár szunnyadó léleknek, melyet átjárt az istennőből áradó békesség és nyugalom. De még mielőtt útjára engedte volna az újjászületendő lelket, tőrt ragadott, s annak szemébe megmártotta a hullámos pengét, mely úgy ragyogott fel, mintha a vakító nyári nap sugaraiból kovácsolták volna.
-Esküszöm, hogy soha többé nem árthat neked isten, se átok, legyen az ősi vagy új. Szavamat adom.
Féltő hozzáértéssel és művi pontossággal ismételte meg a mozdulatsort, majd kihúzva a pengét elmosolyodott. A művelet maga fájdalommentes volt, ám nyomot hagyott nem csak a lélekben, hanem a születendő csöppnyi terrán pupilláin, bizonyítékul hagyva Terra pecsétjének helyét.
-Aludj hát gyermek, s ha eljön az idő emlékezz rá ki is voltál és kivé lettél.
Ha a sötét istennő játszani akart, ám legyen. Azon a meleg nyári estén távol Intera sötétjétől és Észak-Mahel fagyos pusztáitól, valahol a messziségben egy anya örömteli zokogása, s újszülött ikergyermekeinek sírása törte meg az Árnyak klánjának egyik főházának csendjét.
Képtelen volt meghatározni hogy mi az, ami olvadó hóként szivárog el lelkéből, de az biztos volt, hogy maga után csak kopár pusztaságot hagyott a férfi lelkében. Egy letarolt mezőt, melynek hátáról még a földet is felszaggatták, és az üres lég Glaeba csupasz csontjai fölött lebegett. Egy férfi könnyei gyorsan elapadnak, mondják, könnyebbséget viszont nem adnak a léleknek. Sooyun fülében üresen koppant minden egyes szó ami a rabtársnő száját elhagyta. Hogy megállítsa keze remegését, a haldokló vállára szorított, hátha azzal visszatarthatja még, de remény nem volt.
…bocsáss meg…
Megbocsátani? Ő volt az, aki elkésett. Aki nem vigyázott úgy ahogy kellett volna. Ő volt az, aki eleresztette a kezét, mielőtt az ösvényre léptek. Ő volt aki kisajátította magának, aki birtoklási vágyában nem törődött a következményekkel. Ha nem ejti teh… Összeszorított fogainak súlyában állkapcsa megreccsent ahogy visszafojtott egy fájdalmas nyögést. Vérnyomos keze Senna alhasára simított. Ha hallgat a rokonára, ha megvizsgálja, ahogyan javasolja, akkor tudja! Akkor biztonságosabb utat választottak volna, nem pedig egy talányos mágikus módot. Ujjai a mocskos ruhába markoltak, melyet nem szennyezett vér. Minden erejét abba ölte, hogy megvédje a magzatot, és ebbe belepusztultak. Mind a ketten. Homlokát a díszesre festett, hűlő arcnak támasztotta. Bőre alatt összekenődtek könnycseppjei a festékkel.
…élned és szeretned…
Hát szabad volt ilyet kérni? Végakaratként? Egy nő volt rokonain kívül akit szeretett, akinek kitárta szívét s lelkét, azt pedig elvették az istenek. Élni… Élni fog, de nem a szeretetért, hanem a bosszúért, mert elvették tőle. Még nem is tudta, hogy az övé, akkor kérte meg árként tőle a Sötét Úrnő. Nem is sejtette, bár remélte.
Odakint harci kiáltások sokasodtak. Bár a vihar hangja és a csatazaj elült, de újabb vad családok érkeztek, akik meghallva a dulakodás hangjait, békeidőben gyűlölt vetélytársaik, testvéreik segítségére siettek. A külső ellenséggel szemben képesek voltak összefogni, ha elég nagy volt a fenyegetés. Egy olyan vérösvény, és egy egész barbár törzs kiirtása pedig elég erős veszélyforrást sejtetett. Hatarea sírásának csuklását elnyelték a kiáltozások, odakintről a sarat álló hóelf is figyelmeztette az érkező támadásra.
…ígérem, ha a napot eltakarja a hold és a csillagok a földre hullnak, ígérem visszatérek hozzád…
Még hogy eltakarja… Hogy földre hullnak… Lassan felkelt. Óvatosan fektette le kedvese élettelen testét a mocskos szalmára amin már megannyi láb taposott. Vér, gyomortartalom, és ki tudja még mi szennyezte a talajt, de a végtisztesség tisztaságának még nem volt itt az ideje. Most a mellkasát mardosó fájdalmat kellett enyhítenie, az űrt kitölteni, amit szívének kiszakításával teremtett meg az aki elragadta tőle egyetlen szerelmét, és gyermekét. Ha az kell, levadássza Lairát, és a Holdnővérek híveként frigyük ügyének érdekében fog küzdeni a Napfivérek ellen hogy a harmadik nővér átvehesse a hatalmat az égen, s örökké a sápadt korong ragyoghasson a csillagtalan égbolton. Elhozza a világvégét is, de ha nem, akkor legalább maga számára megteremti a saját igazságát.
Homlokát eltakarták sötét tincsei, szemeit mély harag árnyékolta be. Mögötte átkának bestiája kilépett az élők világára, és lehajtotta fejét. Mélyen rengő morgás remegtette meg hangszálait, s mikor égnek emelte orrát, olyan üvöltés hagyta el torkának végtelen skarlát alagútját, ami megrengette Duat alapjait.
,, Halljátok a bosszúdalt, a halálra hívó indulót, interai vadak!
Féljétek az átkos ebet, ki elhozta a Vérköd napját, mert Cartus oltárán bőséges áldozat érkezik ma Nolocessen át a Holtak Birodalmába!”
Kéztöveit összeérintve megidézte klánjának réges régi harci technikáját, az Égi Lótusz formációt. Ritkán látott fényesség támadt, mely minden árnyat felfalt, vakítón szikrázva verődött vissza a frissen elhalt hóvihar tetemének kristályszemcséiről. A támadó hordák megtorpantak, zavarodottan kiáltottak fel. Homályhoz szokott szemeiket eltakarva kerestek menedéket, de az aláereszkedő huszonegy kard ragyogása elől nem volt menekvés. Míg a formáció idézése békésen zajlott, akár egy égi áldás lágyan hulló fátyla, úgy a használata egy átok csapásának erejével ért fel. A kardok mind egyszerre lendültek támadásba. Először csak a levegőt hasító acél hangja süvített keresztül a völgyek és kanyonok mélyén, aztán a véres köd leülepedésével keletkezett vörös hártya szakadt fel a menekülő lábak dobogása alatt. Mint szűz ha vérét veszik, sikoltottak fel a halál torkában vergődő lelkek. A kardoknak nem volt céljuk pontos, gyors halált osztani. Védekezni esélytelen volt, aki mégis megpróbálta, csak saját szenvedésének idejét nyújtotta el.
Alig pár perc volt csupán a Neulyun jelenléte, de a vihar utáni csend nem volt fogható ahhoz, ami Guudorben ezen részére telepedett. Sooyun fáradtan ejtette le kezeit, kardja csörömpölve hullt a földre. Hátát a rozoga viskó félfájának vetve csúszott le a földre, és mint holt, bámult maga elé üveges tekintettel. Ennyi az élet? Mögötte Senna hűlt holtteste, körülötte barbárok, állatok és bestiák dögei. A szíve helyén mocorgó ürességet viszont ami lényét marcangolta, egyik halál sem enyhítette.
~
Munentium fátyla mögött gyöngyházfény színben játszó ajkak halovány mosolya rajzolt lágy vonalakat a karmazsin bőrű istennő arcára. Mellette egy fivére állt, izzó zöld szemeinek tüze egyetlen terrán lánghoz sem volt fogható.
– Szolgáld ki magad! – nyújtotta ki kezét a fivér, bőrére számtalan rejtélyes jelet rajzoltak az idők ősi erői.
Az istennő alaktalan formában csusszant át a lelkek világába. Csalfa játékként csapódott egyiktől a másikig, míg meg nem találta azt, amelyiket neki ígérték. Csak most lett teljes szolgálatának ára, csak most kapta meg igazán, amit akart. Egy darabig még elidőzött a két, egymásba kapaszkodó öntudatlan magvacska fölött, aztán értő mozdulattal választotta el a kisebbiket a nagyobbtól. Könnyen ment, mintha egy hajtást csippentett volna le egy növény tövéről. Ujjai közt a picinyke magvacska halványan pulzálva ragyogni kezdett. Óvatosan, nehogy elfojtsa fényét, vagy összeroppantsa törékeny héját, összezárta körülötte ékszerkarmos ujjait. A halált osztó karmok finom csilingeléssel értek a burokhoz, mintha üveget fogott volna. Erős volt annyira, amennyire kellett, tökéletes a maga elemi módján. Neki pedig pont erre volt szüksége, hiszen a játék még nem fejeződött be… Ó nem, ő ezt nagyon jól tudta.
Gyorsnak kellett lennie ha láthatatlan akart maradni, hiszen Alastor csahos kutyái bármikor kiszagolhatták különleges lényét a túlvilág felé haladó terrán lelkek közt. Nem habozott hát sokat, egy kárörvendő pillantást vetett még az anya magra.
– Még találkozunk, Porszemecske… Együtt lesztek, megígértem! – kuncogta elégedetten mint gyermek, aki igazán izgalmas játékot lelt magának.
Hatarea segélykiáltásai sikolyokba torkollottak, mikor meglátta a barbár vezért, ám mielőtt az lesújthatott volna rájuk, Sooyun megelőző csapást mért rá, megmentve ezzel a két nő életét. A test nagyot puffant a földön, melyet azonnal arrébb is tessékelt.
A véres penge épp csak megvillant a félhomályban, s a kötelek, melyek eddig oly erővel tartották fogva a két törékeny csuklót, hogy már kellő mennyiségű vér se jutott ujjaiba, egyszer csak elengedték kínzó szorításukból. Teste azon nyomban a földre is zuhant volna, ha Soo nem kapja el időben az öntudatlan nőt, kinek percei már megvoltak számlálva. Érezte a másik testének melegét, s mintha szólongatták is volna, mégse bírta kinyitni szemeit, míg meg nem hallotta ismét azt a bizonyos hangot, mely korábban a sötétségben megszólította.
-Végy még egyszer utoljára erőt magadon gyermekem és nyisd ki a szemed.
Szólította meg újra az ismerősnek tűnő női hang, mely nem is olyan rég a csillagösvényen súgta intő szavait a szélbe, ám Senna nem hallotta meg azokat. Miért csengett oly ismerősen? Nem először hallotta eme gyengéd, mégis határozott hangot, mely idelent csak óvó szavaival tudta csak segíteni eltévedt gyermekeit.
-Nyisd ki a szemed gyermek. Nincs mitől félned. A kedvesed eljött hozzád, ahogy megígérte, halld hát a hangját.
Szólította meg ismét, s mintha valaki nagyot lökött volna rajta, visszataszítva ezzel a fájó valóságba. Szemeire mintha mázsás súly nehezedett volna, mégis megpróbálta kinyitni azokat, ám a világ mely elé tárult oly fakó és torz volt, hogy eleinte maga se tudta, hogy hol van, ám egy valakit biztosra felismert, mely egy fáradt mosolyt csalt az arcára. Ajkaival szavakat kezdett el formálni, hisz hangot kiadni hiába próbált volna, nem tudott már beszélni.
~Ne sírj, szerelmem.
Arcára meleg cseppek hullottak, melyek végig gördültek arcán s nyakán, végül a mélybe zuhantak. Szerette volna megérinteni Soot, végig simítani könnyáztatta arcát miközben azzal vigasztalja, hogy nem lesz semmi baj, de egyikre se volt képes. Érezte a gyógyításra tett kísérletet, ám már túl késő volt. Megrázva fejét adta szerelme tudtára, hogy ne tegye, hisz nem volt már semmi értelme. Már nem érezte a hideget, sem a fájdalmat mely vadul cikázott a testében. Tudta, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy szerelme karjaiban lehet és hogy soha többé nem láthatja majd szemeinek ragyogó fényét, szigorú pillantásait, melyek rosszallóan villantak meg, minden hülyeségén. Édes mosolyát, miközben csókokkal halmozza el. Csak mosolygott, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, majd fejét Hatarea felé fordította, ki még mindig sokkos állapotban volt a történtek miatt, de összeszedve magát végül csak szóra nyitotta ajkait, hogy átadja Senna utolsó üzenetét kedvesének.
-Azt… azt kérte mondjam meg:… Sajnálom kedvesem. Nem voltam elég erős, nem tudtam megvédeni a gyermekünket. Kérlek bocsáss meg…
Tolmácsolta Senna szavait a nő, bár néha elcsuklott a hangja, hisz őt is a sírás kerülgette.
-Nem lesz semmi baj. A halál nem a vég, csak egy újabb kaland melyen elindulhatok, de neked továbbra is élned kell. Élned és szeretned. Ne keserítse meg az életed a gyász és a bánat.
Mosolya töretlen volt, végig kedvese könnyáztatta arcát nézte, ám szíve egyre gyengébben dobbant meg, levegőt pedig már épp csak, hogy tudott venni.
-Ígérem, ha a napot eltakarja a hold és a csillagok a földre hullnak, ígérem visszatérek hozzád.
Zárta a mondatot az ígérettel Hatarea, majd megkötözött kezeire borulva némán zokogni kezdett. Síri csend telepedett a kunyhóra, csupán a lehulló pelyhek halk táncának volt némi hangja, ahogy elcsitult a vihar. Eljött a végső búcsú ideje. Még egy utolsó pillantást, csupán ennyire vágyott, ám már nem látta szerelme vonásait, alakja körvonalát. Lélektükreiből az élet játékos fénye fokozatosan hunyt ki, ám mielőtt teljesen kialudt volna, ajkaival egy utolsó szót formált.
~Szeretlek…
Halk sóhaj szökött ki ajkain, ahogy végleg elhagyta testét az élet, ám mosolya még igy se halványodott el. Nem kellett többé már levegőért kapkodnia, nem hasított húsába a fájdalom, mégis lelke tovább szenvedett, hisz gyermekük is vele halt, kit sose ölelhet végül magához, se életében, se halálában.
Az öregasszony vonásait nem csak a fájdalom torzította el, hanem az epéjéből fakadó keserű rosszindulat is. Talán megvolt a saját maga igazsága, ami szerint tetteit jónak vélte, talán volt az az isten aki előtt büszkén felemelt fejjel állhatott. Talán volt aki megkegyelmezett volna neki… De nem Sooyun. Helyzetét meghazudtoló hideg türelemmel hallgatta végig a mérgező szavakat, melyek mételye minden szívdobbanással egyre mélyebbre vonta elméjét az erőszak mocsarában. Mielőtt a vénség pattintott pengéje húsba vágott volna, eleresztette saját kardját ami a levegőben lebegve várta a visszatérő érintést, és felszabadult kezével kicsavarta a görcsös ujjak közül a kicsiny fegyvert. Magasba emelte az apró, törékeny testet mely egykor erős barbárnak adott életet, most viszont a szertartások kényelmében elsatnyultak izmai, bőre megereszkedett, és nem volt más mint egy a világot rosszabbá tevő lelkek közül. Erős ujjai satuként szorították a bűnös elmét takargató koponyát. A test vergődni kezdett, de nem ez volt még a vég módja. Az erős férfi meglendítette kezét, és a vajákos asszony tarkóját a lábánál magasodó csupasz sziklabúb élére verte. Újra és újra reccsent a csont. A sikolyok már elhaltak, Sooyun ujjai közül pedig vérrel kevert agyvelő síkos elegye csepegett. Kicsúszott tenyere alól az eltorzított koponya, tompa, nedves placcsanással ütődött a talajnak.
– Hol… – hörögte, és újra megmarkolta kardját.
Szeme sarkából egy villanást vett észre, a barbár társai fölé magasodó képességekkel rendelkezett. Azonnal tudta, hogy őt kell követni, a szolgálatában álló kutyafalka pedig egyként vetette magát utána. Fenyegető sötét miazma masszaként támadtak a melákra, aki lendületesen forgatva harci szekercéjét vágott magának utat a ráakaszkodó árnyék bestiák közt, amik látva hogy ez nem az ő harcuk lesz, visszatértek a falusi bestiák és a többi, felvert vad megfékezéséhez.
Sooyun futólépésben eredt a barbár nyomába, aki feltépte az ajtót, és lesújtani készült. Felizott a kwangra, és végighasított a széles hát gerincén, ám hiába hasadt fel csapása alatt a sűrű prém, csak egy tántorodásnyi időt késleltetett. A fényostor azonban újra a húsra mart, egészen csontig feltépve a vastag, erős szöveteket, és mikor Sooyun utolérte a már fordulófélben lévő harcost, megragadta a gerincét. Irdatlan erővel szorította meg, kardját a hátba süllyesztve jópár bordát elválasztott rendeltetésszerű helyéről, aztán egy erős rántással elmozdította helyéről a test tartóoszlopát. A vörösre festett csontok kiszakadtak az ínkoszorúból ami addig a tüskék köré fonódva tartották a húshoz kötve a gerincet, majd egy tompa roppanás kíséretében szakadt vége az életnek. Sooyun a földre lökte a mázsányi testet, aztán arrébb rúgva taszította el az útjából.
– Senna!?
Elvágta előbb egyik, majd a másik kötelet, mielőtt pedig Senna teste összerogyhatott volna, ő már karjaiba is ölelte, vele együtt térdelt le a földre. Odakint a bejáratot a kutyák és Hirvadhor őrizték, így biztonságuk jó kezekben volt.
– Mézopál… Nézz rám! – kérlelte finom hangon duruzsolva.
Szemeibe könnyek szöktek, torkát félelem szorongatta. Még a juseru előtt sem félt ennyire, nem így.
– Kérlek! – könyörögte.
Lehunyt szemei alól kiperegtek a könnycseppek. Minden maradék erejét Senna gyógyítására próbálta összpontosítani, de érezte, hogy a belé áradó energia átfolyik rajta, nem marad meg.
– Sajnálom, nem értem ide… Bocsáss meg! – esdekelt elfúló hangon.
A nagy, mogorva, marcona férfit most a sírás fojtogatta. Hihetetlenkedve próbálta hol a megfakult fényű tincseket simogatni, hol a kedvese arcára tapadt méreg és vér foltjait letörölgetni. Teljes testében remegett, s közben érezte, hogy szép lassan Senna elszivárgó életével együtt valami az ő lelkét is elhagyja.
Minden egyes perc olyan volt mintha az idő megállt volna, csak azért, hogy elnyújthassa a két nő szenvedését. Bár Hatarea nem kapott a méregből, őt a gyilkos hideg cirógatta borotvaéles karmaival, hiába próbálta melegen tartani testét a szőrmével. Senna még mindig ott lógott, ám annyi ereje sem volt már hogy megálljon saját lábain. Ujjai elkezdtek elfeketedni, ajkai teljesen elkékültek, míg télszőke tincseire a táncoló hópelyhek halovány koronát varázsoltak. Már nem érezte az égető fájdalmat, sőt egyáltalán nem is érezte kezeit, pedig nemis olyan rég még üvöltött a fájdalomtól, mikor lábai megadták magukat és csupán a kötél melyet égett csuklóira kötöttek tartotta meg testét.
Hatarea igyekezett szólongatni, szóvaltartani, de beszélgetésüket követően nem sokra rá, már semmire se felelt, s ha ajkait ki is nyitotta, azt is csak azért tette, hogy felköhöghesse a vért. Egyedül onnan tudta, hogy életben van, hogy hallotta, ahogy minden egyes levegővételért keményen megküzd. Tüdeje lassan kezdett feltelni saját vérével, torkát és nyelőcsövét a méreg már szinte teljesen szétmarta, így valószínűleg már beszélni sem volt képes. Talán csak az akarat ereje, saját magának tett ígérete tartotta még életben, hisz megfogadta, hogy addig nem adja fel a harcot, amíg nem láthatja újra kedvese arcát, elvégre megígérte, hogy eljön érte.
Odakint vér áztatta a földet, vörösre festve a havat. Hús szakadt, csont tört ketté, élettelen testek hulltak a fagyos vér takaróra. Halálhörgések, kétségbeesett kiáltások, asszonyok jajveszékelő sírása elegyedett a pusztítóvihar melódiájával, mégis mintha valaki a távolban Sennát szólongatta volna, vagy csak a képzelete játszik vele? Talán csak Cartus játszik vele, egy csalfa álmot mutatva, hogy könnyebben magához ölelhesse, megszüntetve ezzel a szenvedését.
Sorra hulltak el a barbárok. Ki Sooyun hideg pengéjétől, idézett falkájának gyilkos agyaraitól, s volt aki Hirvadhor nyilaitól. Bárki, aki túl közel merészkedett, annak nem volt menekvés. Az öreg vajákos torkaszakadtából rikácsolt, ahogy az egyik kutya elkezdte kiráncigálni a sátorból. A húsába mélyedő fogak csontot értek, melyeket el is tört az erős álkapocs. Segítségért kiáltott, fia alakja felé nyúlt, ám annak a fához szegezett kihűlt élettelen testétől hiába várta a segítséget. A kézbe kapaszkodott, mely az arcára fogott, ám a kérdésre eleinte nem válaszolt.
-Megölted a fiam! Légy átkozott!-
Üvöltötte fröcsögő nyállal, ám az újabb kérdésre könnyes szemeibe a káröröm fénye csillant meg.
-Halott! Annyi mérget kapott, hogy akár öt erős férfival is végezne. De az is lehet, hogy a sötétúrnő még életben tartja, hogy elnyújtsa és kiélvezhesse a szenvedését. Ha sietsz talán még láthatod ahogy kileheli a lelkét. Így jár az a felszíni kutya, aki a sötétistennő segítségét kéri, de nem akar fizetni.-
Nevetett fel kárörvendően, ám az egyre erősödő szorítás hamar elvette a kedvét a nevetéstől.
-A gyermeked… és az asszonyod halála… a te lelkeden fog száradni örökké.-
Ezek voltak az utolsó szavak, melyek elhagyták ráncos ajkait, mielőtt tört rántott, s a saját vérét vette. Ha már megkellett halnia, hát nem egy felszíni féreg keze által akart elpusztulni, inkább saját életét vette el.
A kinti felfordulás hangjai végül csak utat találtak a rozoga kunyhóhoz, s mikor Senna újra meghallotta szerelme hangját, felemelte a fejét, ám mintha az több mázsás lett volna. Rubinvörös íriszeinek fénye megfakult, alig látott már el az ajtóig is, ám Hatarea látva társa mocorgását elkezdett kiabálni.
-Ide! Itt vagyunk! IDE!!!-
Kiáltott újra és újra torkaszakadtából.
-Tarts ki, itt a segítség. Hallod, ne most add fel. Maradj ébren!-
Szólongatta Sennát is ahogyan csak tudta, miközben a kunyhó falát kezdte el rugdalni, ezzel is zajt csapva, hátha meghallja valaki.
-Gyorsan! Ide! Itt vagyunk!-
Folytatta tovább, ám az ajtóban nem a várt segítség bukkant fel, hanem maga a barbárok vezére, testét saját testvérei vére áztatta, ám ő maga sértetlen volt. Meglendítette a fejszéjét és kész volt lesújtani, ám a penge sose ért célt.
– Biztosan jó ötlet volt?
Az elf hangja alig hallatszott a rengő paták zaja és a visító szél hangja alatt. A rájuk zúduló hóvihar keményre fagyott hókristályai élesen karcos hanggal ütköztek egymásnak, és hasítottak fel mindent, aminek csak nekiütköztek. Úgy tűnt, hogy a hóelf elemében van, egyáltalán nem zavarta a mostoha időjárás, Az ő testét nemhogy nem sértették fel a kristályok, épp csak nem csalfa tündéri alakokként vonaglottak a nemesi vérből származó unokatestvér körül. Sooyunt azonban nem igazán kímélték, de Hirvadhor nem emiatt tette fel a kérdést.
,,- Ha bármi is balul ütne ki, mondd, hogy a Cha-Seul klán örökösének személyes ügye volt.
– Te! – szisszent fel a parancsnok dühös szemvillanás kíséretében.
Egyből értette, tudta, hogy akit Henerock egyik emberének gondoltak, az nem az akinek hitték.
– Egyszer sem mondtam hogy duati lennék. – rántotta meg a gyeplőt a férfi, hogy irányba fordítsa a bestiát.
A démon elvicsorította magát, de adott szavát már nem vonhatta vissza mellyel segítséget nyújtott. Ez fajának egyik erénye ugyanakkor csapdája volt. Azt pedig ő is megértette, hogy a személyazonosság felfedésével Zerion és Henerock szövetségét védi az idegen, csak tudta volna, hogy miért… Hisz felszíni, azok mind alattomos kígyók, kik Aspereion fészkében fogannak és az isten kígyóinak mérgét szopják Terra anyatejével keverve.
Kihúzta magát, összecsapta bokáit, és tisztelgett a távozók előtt. Példáját követte az egész helyőrség jelenlévő személyzete, egészen addig, míg alakjukat teljesen el nem nyelte a fehér vihar.”
Sooyun teljesen figyelmen kívül hagyta a kérdést. Két nemzet békéjének sorsát nem befolyásolhatta kívülállóként tetteinek következményeivel. Akkor sem, ha kedvesének és gyermekének élete volt a tét.
De jaj volt annak, aki az útjába került!
Bestiája kíméletlenül tiport át mindenen, legyen az élő vagy élettelen. Gond nélkül tört át a keresztbe zuhant fatörzsön, felhágott a meredek dombokon, és félelem nélkül vetette le magát a völgyekbe ahol nem mehetett úton. Sooyun, hála az árnyfalka lenyomatának úgy követte az aurajeleket mint egy szagot fogott véreb. Ha az út egy frissen épített táboron vezetett kereszül, letarolta. A barbároknak arra sem volt idejük hogy fegyvert ragadjanak. Hiába érezték a föld szívének riadt dobbanásait, hiába jeleztek állataik hogy veszély közeleg. Ha csak egyikük is felemelte kezét hogy a rémlovasra támadjon, a sötét alak a semmiből idézett fegyverével vérét ontotta. Hirvadhor a fogát csikorgatva próbálta tartani a tempót hasonlóan gyors hátasán, mely a levegőt szelte bőrszárnyain. A sólyomfejű, éles szemű lény vért érezve felrikoltott, hangját azonban hiába hordta volna messzire a szél, a sűrű köd és a hókristályok tömege rátelepedtek, aztán megfojtották. A hóelf csak sötét ómenként követhette a bosszúszomjas férfit. Ha valaki a nyomába próbált volna eredni, azt lenyilazta. Híradásra esély sem volt. A vad mágiát gyakorló törzsek tagjai közül csak nagyon kevesen értettek ilyesmihez, de azoknak sem volt elég idejük hogy figyelmeztessék távoli rokonaikat a veszélyre.
Még így is, hogy nem hagytak pihenőt sem maguknak, sem hátasaiknak, a négynapi távolság amit az árnyfalka pár óra alatt járt be, egy teljes napot követelt. Mögöttük széles, véráztatta ösvény jelölte mozdulatlan skarlát kígyóként az utat. Fák, bokrok letarolva, sziklák zúzódtak porrá. Özvegyek sikítottak a szellemvilághoz fohászkodva bosszúért, utódok meredtek értetlenül szüleik élettelen vagy megcsonkított testére. Sokan kínban szorították össze fogaikat elvesztett végtagjaik vagy szerveik fájdalmának hangját kordában tartva. Üstökben főzetek forrtak, a levegőbe keveredett csípős hideg mellé vérszagra gyógynövények émelyítő illata táncolt. Gonoszűző izsópkötegek gyúltak sűrű füstöt eresztve.
Sooyun nyergesbestiája hörögve rogyott a térdeire. Mázsás súlya alatt megremegett, aztán megrepedt a talaj.
– Hol van? – üvöltötte el magát Sooyun, mint egy vadállat.
Kardját már kivonva villogtatta, a kwangra cikázva vágott válogatás nélkül bárki húsába, aki túl közel merészkedett.
– Mézopál!? Senna!!!
Halántékáról verítékcseppek futottak le. Fényostora nagyot csattanva mart mélyre egy barbár húsába, aki azt hitte hogy a technika csak ez illúzió, ami ellen elég ha nyers erővel próbálkozik. Sooyun léptei nyers erővel döngve haladtak az alfa szemein keresztül látott ház felé. Egy újabb támadót egy a környező fák közül lecsapó nyílvessző ezüstlila hegye terített le. A vessző egyenesen a szemén keresztül fúródott a fejébe, hegye átütötte a koponyát a tarkón.
A sátortábor pereméről egy csapat jól-rosszul tanított házibestia rontott Sooyun felé. Egy részüket lefoglalta a hirtelen kapott bőséges lakoma melyet a kimerültségben elpusztult nyergesbestia teteme biztosított nekik, de páran nem kívántak a dög fölött marakodni, jobb prédát reméltek a betolakodó személyében. Sooyun szemeiben vörös fény izzott fel, mikor újdonsült elsajátított tudásával megidézte az árnyfalkát. A kutyák habozás nélkül rontottak a házivadakra. Csakhamar komoly harci zaj kelt, ami felriasztotta az erdőt a vihar által rábocsájtott álomból. Rémült madárraj vágott a magasba, a biztos halálba mely a tomboló szél karjai közt várt rájuk. Zavarodott és döglött madarak hulltak alá az égből, állatok karmai szaggaták a talajt, véres agyarak hasítottak újra és újra a húsba, fegyverek ontották testek vérkönnyeit. Sooyun körül csakhamar vörössé vált a köd az apró cseppekké hasított vérpára miatt, alakját néha alig lehetett kivenni, ahogy átsétált a táboron.
Hirtelen köhögési roham kapta el, de ez sem állította meg. Vér sós íze tolult fel torkában, árasztotta el a száját. Újra kezdett túl sok erőt felhasználni, de nem érdekelte.
Hörögve kapott levegő után, rászorított kardjának markolatára, és ment tovább, újabb barbárokat büntetve haragjával. Az egyik kutya egy rikácsoló öregasszonyt kezdett el ráncigálni, akinek valamiért ismerős volt a kinézete. Sooyun megragadta a nő fejét, arca pont elfért véráztatta tenyerében.
– Hol van? – mordult rá élesen.
Szájából még több vér ömlött ki ahogy beszélt, mögötte pedig múltjának árnya, a falkavezér kutya magasodott tűzben égő szemekkel. Hasonlóan festett most maga is, mint egy bosszúálló sötét istenség.
– Hol? – kérdezte újra a vajákos asszonyt.
A méreg mely elöntötte Senna száját, akár a fekete forró szurok, ám nyelni még nem nyelte le, csak azután, hogy erős áramütés érte, mintha csak villám csapta volna meg, melytől lezsibbadt mindkét karja. Ha másképp nem megy, hát erővel veszik rá, hogy lenyelje a főzetet, melyhez nem haboztak mágiát használni, akkor se, ha maradandó kárt tesz a testében.
Számukra a lényeg az volt, hogy képes legyen gyereket szülni a törzs egyik harcosának, így ha a keze le is bénul, a teste többi része attól még használható lesz. Legalábbis ez volt az elgondolás, ám a méreg melyet újra és újra leerőszakoltak a torkán végül túl soknak bizonyult, melyre az egyik harcos fel is hívta a figyelmet, kifejezve ezzel nemtetszését, ám a vajákos asszony nem állt le, újabb adagért nyúlt, míg végül a tál teljesen ki nem ürült, ezzel elodázva a másik anya, s annak magzatjának elkerülhetetlen sorság. Egy ideig még lefogták, aztán már csak tartották, majd végül teljesen elengedték az immár félájult nőt, kinek mind a két karján a porcelánfehér bőrt elcsúfították a felhólyagosodott vörös foltok és égési sérülések, ám a fájdalmat mely vele járt még mindig tökéletesen érezte. A banya elégedetten szemlélte az eredményt, s mielőtt távozott volna parancsba adta, hogy kötözzék meg mind a két nőt, nehogy valahogy meghánytassák, de valójában csak fokozni akarta Senna szenvedését. Kezeit erős, sodort kötelekkel kötötték össze, melynek végét átdobták az egyik deszkán, majd meghúzva azt kényszerítették talpra, melytől fájdalmában felsikított. Távozása előtt még egy utolsó pillantást vetett a papnőre, majd reszelős hangján a közös nyelven megszólalt mindenki nagy meglepetésére.
-A Sötét úrnő mindig megkapja, amit akar. Milyen kár, hogy véletlen túl sokat kaptál a főzetből.-
Villantotta meg csupasz ínyét kárörvendését kifejezve ezzel, melyben talán egy-két fog rothadozott még elvétve. Azóta Senna halálát akarta, hogy a táborba hozták. Ellenszenvének egyetlen egy oka volt, mégpedig az, hogy a papnő megütötte azt a harcost, aki rátalált. Általában nem is lenne ezzel semmi gond, elvégre egy erős asszony csak jót jelenthet a törzs számára, hisz erős utódokat hozhat a világra, ám az anyai harag, mely a banyában tombolt vért kívánt, akkor is, ha kevertvérű fia megúszta egy egyszerű zúzódással.
-Mondd csak, féled te a halált?-
Emelte fel nehézkesen a fejét Senna, miközben nem túl nőiesen kiköpte a szájában maradt főzet maradékát. A vajákosasszony persze csak vigyorgott tovább, mintha meg se hallotta volna amit Senna kérdezett.
-Sejtettem… Alig várom a pillanatot, hogy halljam a sikolyaid hangját.-
-Arra várhatsz. Úgyse éled meg a reggelt.-
Azzal rájuk akarta csukni az ajtót, ám egy hirtelen jött gondolattól vezérelve tárva nyitva hagyta, hogy a kint tomboló hóvihar és a fagyos metsző szél még érdekesebbé tegye a két nő estélyét. A többi barbár is már elvonult, vissza a sátraikba és kunyhóikba. Már nem szóltak a dobok, nem ünnepelték a frissen kötött frigyet, s már őrök se álltak odakint. Ha szökni is próbáltak volna, a kinti ítéletidő biztos végzett volna velük, Sennának meg amúgy se lett volna ereje ennyi méreg után átküzdeni magát a viharon.
Úgy érezte, mintha egész testét izzó parázzsal égetnék, gyomra forgott, kavargott, míg annak tartalma a méreg maradékával együtt vissza nem jött. Erős köhögésben tört ki, a sűrű anyag és a gyomorsav marta a torkát és a légzését is megnehezítette, rövidesen hörögve kezdte venni a levegőt, mint aki komolyabban megfázott. A sarokban kuporgó asszony magára húzta ismét a szőrmekabátot, hogy védje magát a hidegtől, s próbált nem tudomást venni fellógatott társáról, kinek állapota alig néhány óra alatt rohamosan romlani kezdett és már nem csak gyomorsavat hányt, hanem nagyobb mennyiségű vért is.
-Mi a neved?-
Törte meg a csendet, mely néhány perce rájuk telepedett. Tudta, hogy a másik nem alszik, hallotta, ahogy halkan imát mormol és az istenekhez fohászkodik.
-Hatarea…-
Válaszolta halkan, miközben Senna felé fordította a fejét.
-Hogy érzed magad? Rengeteg vért hánytál ki az elmúlt pár órában, de még nem vérzel. Lehet, hogy még nem vetéltél el. Talán ha elmegy a baba, beadják az ellenszert és túlélheted.-
-Voltam már rosszabbul is, nem is olyan rég, de ez most nem fontos. Igyekszem koncentrálni, hogy kitisztítsam a szervezetemből a mérget. Minden erőmre szükségem van, hogy megóvjam a magzatot, amíg ideér a segítség. A párom már biztosan úton van és reményeim szerint a klánom is errefelé tart a megfelelő orvossággal.-
-Milyen optimista vagy.-
Mosolyodott el, ám Senna fáradt arcát látva tudta, hogy valóban reménykedik és hiszi, hogy eljönnek érte.
-Kérnék valamit… Ha nem érnek ide időben és már én se bírom tovább, kérlek…-
Fordította ő is a fejét a másik felé, s remegő, fáradt hangon elmondta kérését, ha esetleg ő nem élné túl. Bár jóval gyorsabban gyógyult, mint az átlag terránok, emellett fiatalkorában számtalan főzetet fogyasztott, hogy ellenállóvá váljon a mérgezés ellen, mégis tudta, érezte, hogy szervezete szépen lassan felmondja a szolgálatot. Túl rég volt már. A rosszízű kotyvalékokat melyet apja készített, felváltották a tea szertartások, s ezáltal az idő múlásával a szervezete elvesztette immunitását is a hasonló szerek ellen. Talán ha a klánjából egy orvos ideér, a magzatot mágiával megtudja menteni, még akkor is, ha a terhesség korai fázisban van és az anya belehal. Ebben reménykedett, ebbe kapaszkodott, ugyanakkor vágyott rá, hogy láthassa még egyszer utoljára szerelme arcát, érezhesse illatát. Mióta az átjárón át leereszkedtek Duatba, valahol mélyen érezte, hogy ez az út lesz számára az utolsó. Ha nem a juseru, akkor más fog vele végezni, de legalább ott éri utol a vég ahonnan ősei is származtak.
Még mit nem. Nem itt akarta örök nyugalomra hajtani a fejét. Nem így és nem most. Élni akart, jobban mint valaha, hisz végre szerelmes volt, melynek gyümölcse is fogant. Fiatalkorában mindig is nagycsaládról álmodozott, ami persze az árnyaknál igen ritka volt. Laontel ezért sokszor ki is nevette, sőt örök álmodozónak nevezte és most tessék. Egy piciny élet, egy apró csoda növekedett benne, küzdött, hogy bebizonyítsa a világnak hogy igenis méltó arra, hogy éljen.
-Sose hallottam még olyanról, aki ilyen sokáig bírta ekkora adag méreg után. Nagyon erős lehetsz.-
Törte meg a csendet Hatarea, de meglepődött, mikor Senna halkan felnevetett.
-Nem… Ő az erős. Igen… Erős akár az apja…-
Hajtotta le a fejét, miközben lehunyta szemeit. Próbált ráhangolódni a magzat életjeleire, s mikor halványan, de sikerült megtalálnia, arcán végig gördült egy aprócska könnycsepp. Hogy nem vette eddig észre?
-Nagyon szeretném, ha rá hasonlítanál apróság. Csak ne morogj annyit, mint ő. Ezt a rossz szokását, ha lehet, ne vedd át kérlek.-
Mosolyodott el, miközben vett egy nagyobb levegőt, hogy elismételhesse az üzenetet, melyet remélhetőleg már egyszer megkaptak, ám most jóval hangosabban. Hangján hallani lehetett, hogy kezd eluralkodni rajta a félelem, ahogy egyre jobban fogy az ereje, ám mindössze csak kétszer tudta végig mondani. A vér ismét elöntötte torkát, melytől fuldokolni kezdett.
-Hé… Jól vagy?-
Micsoda kérdés volt ez? Épp a halálán van, erre megkérdezik tőle, hogy jól van-e? Mintha csak egykori tanítványa, Yu tette volna fel a kérdést mikor még körülbelül öt esztendős volt. Azon még jót is mosolygott, de most csak kidudorodott az ér a halántékán miközben a lelkét is kishíján felköhögte.
-Hé… Nem szabad elaludnod. Mit mondtál az imént? Azon a furcsa nyelven?-
Próbálta szóval tartani Sennát, mikor látta, hogy az ájulás szélén van.
-Mi?-
-Mit mondtál az előbb azon a fura nyelven? Kihez imádkoztál?-
-Nem ima volt… Hanem… egy üzenet, melyet csak a klánom tagjai érthetnek. Varázsszavak, amihez nem kell külön mágiahasználónak lenni.-
Próbált érthető választ adni, hátha tényleg megtudja őrizni az öntudatát.
-És mit jelent? Mit üzentél?-
-Egy Feratot hívtam.-
-Feratot?-
-Egy nagy erejű boszorkány vagy varázsló, aki képes olyan varázslat használatára, ami megmentheti a gyermeket, már ha időben ideér. Ha sikerül, a magzat egy mágikus burokban tovább fejlődhet akkor is, ha az anya már nem él. A nagy háborúban sokszor alkalmazták. Igen praktikus varázslat, ám félek, hogy nem érnek ide időben… A méreg már elérte, így a saját életerömet használom, hogy megóvjam, de érzem, hogy ő is keményen küzd. Nem hagyom, hogy elragadják. Meg kell születnie és fel kell biztonságban nőnie az apja mellett.-
-A saját életerődet? Elment az eszed? Lehetséges ez egyáltalán? Inkább saját magadat mentsd.-
Nézett Sennára, miközben összébb húzta magán a szőrét.
-A megfelelő technikával lehetséges. Emellett, nekem már úgyis mindegy. A méreg bekerült a véráramba és több szervem is hamarosan leáll, végül a saját vérembe fogok megfulladni, ahogy azt a példa is mutatja, de ha képes vagyok életben tartani a gyermekem, amíg ideér a segítség, akkor boldogan halok meg. Amúgy is megfogadtam, hogy addig nem adom fel, amíg nem láthatom újra a kedvesem arcát.-
-Tényleg hiszel benne, hogy eljön érted?-
-Nem hiszem. Tudom.-
Mosolyodott el, miközben lehunyta ismét szemeit, hogy kellően lelassítsa szívverését, ahogy Soo tanította, ezzel is kis időt nyerve, ám a méreg dolgozott és az idő nem Sennának kedvezett. Talán pár órája lehetett csak hátra és a segítség még messze jár.
-Hol késlekedsz, szerelmem?-
Pillantott az ajtó felé, melyet vadul csapkodott a szél, miközben ő maga a kavargó hópelyhek táncát nézte, remélve hogy megpillanthatja kedvese alakját.
– Az észak-keleti dombok közt van. Csak tudnám, hogy jutott oda, amikor az én csillagösvényem itt ért véget… – szorította össze bosszúsan fogait.
Hirvadhor vetett egy pillantást Sooyun válla fölött a térképre, aztán megcsóválta a fejét.
– Tényleg az asszonyod lett?
A válaszra elég volt a másiknak egy nagyobbat sóhajtania.
– Figyelj, én értem hogy feszült vagy, de nem muszáj állandóan morognod. Ezúttal nem én vagyok a hibás azért ami történt veletek.
Bármennyire is kellemetlen volt az igazság, ezt nem tagadhatta. Az elf tényleg nem tehetett a jelenlegi helyzetükről, de akkor is nehezére esett lenyelni az addigi sérelmeket és rossz érzéseket.
– Van itt nyergesbestia ami gyorsabb a kardsiklásnál? Légi vagy földi, mindegy.
Hirvadhor megrázta a fejét.
– Azonban nem javaslom. A mélyben nagyon kevesen gyakorolják a klánodéhoz hasonló technikákat, mert felszíni varázslatnak tartják, ami szennyes mágia. Ha kiszúrnak, nem csak a barbárok fognak megtámadni.
Sooyun fogai csikorogva szorultak össze. Legalább négynapi járóföldre voltak a tábortól. Azalatt bármi történhetett. Nem azért akart sietni mert a saját tisztességét féltette ha netán Sennát egy barbár kezére adnák… Nem volt hajlandó elviselni még csak a gondolatát sem annak, hogy kedvesének el kelljen tűrnie akár egyetlen érintést is mástól.
– Azt azért megosztanád hogy mit láttál? Eddig egy szót sem beszéltél, és jó lenne tudni, hogy mire kell számítani. Már ha kérsz még a segítségemből. – tartotta fel Hirvadhor a kezeit, melyek még mindig megkötözve tapadtak egymáshoz.
Egyszerű növényi indák voltak. Soo vetett egy pillantást a kidörzsölt csuklókra, aztán a válla fölé nyúlt, és kardját megidézve elvágta a kötelet.
– Mindig lenyűgöz hogy a semmiből idézitek meg a fegyvereiteket. – pillantott a hóelf az újra eltűnő penge után, míg megdörzsölte kezeit.
Ideje volt szövetséget kötniük, még ha átmenetileg is.
– A vadak tort ültek, két… Nászt. – Sooyun úgy préselte ki magából a szavakat mintha szitkok lennének – Senna és egy másik nő egy sátorban elkülönítve erős őrizet alatt voltak.
– Ezesetben van egy jó, és egy sokkal rosszabb hírem. – szívta fogait az elf.
Hosszú csend állt közéjük. A levegő megfeszült, épp csak belélegezhetetlenül keménnyé nem vált, ahogy Sooyun pislogás nélkül meredt várakozásteljesen újdonsült bajtársára.
– Gratulálok, apuka leszel! – veregette meg a vállát Hirvadhor, ám a gesztus valamiért nem az örömteli mozdulatok erejét hordozta, sokkalinkább a szánalom és a részvét súlyával puffantak izmain.
Először fel sem fogta. Lélegzete beszakadt, és nem is akart újért kapni. Örülni akart, boldogan megszorongatni a másik férfit, míg gerince nem roppan, de a levegőben lebegő még rosszabb hír, és a helyzet komolysága megkeserítette az örömteli pillanatot. Szerencsére Hirvadhor folytatta:
– A barbárok nem nyúlnak olyan nőhöz aki más férfi gyermekével viselős. Ha Sennát elkülönítették, az azt jelenti, hogy állapotos. – magyarázta, és de mielőtt túlhúzta volna a húrt, gyorsan az esemény rossz oldalára tért – Ezért ezeket a nőket megtisztítják. Mivel termékenyek, tökéletes anyák lehetnek… De a nem közülük származó magzatot megölik. Van, hogy túléli a szertartást… Akkor az anya megszüli, és utána ölik meg. – tárta szét karjait – Viszont néha a szertartást végző vajákos több mérget ad, hogy biztosra menjen… Amivel… Néha… Megöli az anyát is…
Hirvadhor nagyot nyelt.
Sooyunnal nagyot fordult a világ, meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében, ám az sem bizonyult elégnek. A háromlábú kisszékre rogyott, mely jajongva reccsent meg súlya alatt. Csak az lebegett a szemei előtt, hogy Senna miket él át. Fejében egymást kergették a vad események képei arról amit Hirvadhor beszélt, de egyszerűen képtelen volt feldolgozni azokat. Megrázta fejét, mely teljesen kiüresedett. Szája kiszáradt, torka olyannyira összeszorult, hogy lélegezni is komoly erőfeszítésbe telt. Józan eszével tudta, hogy azonnal indulnia kell, a lehető leggyorsabban odaérni, mindent kockára tenni, de a teste lebénult. Mintha szólongatták, talán a vállait is rázták volna, de egy másik életnek tűnt. Csak most kapta meg vágyai tárgyát az átkok fogságából, erre ez…
– A Sötét Úrnő… – repegte elfehéredett ajkakkal.
Úgy festett, mint aki pillanatokon belül elájulhat, de nem ez történt.
Tenyerét az asztallapra fektetve feltápászkodott, és nehéz léptekkel elindult kifelé a sátorból. Olyan sűrű, sötét aurát árasztott magából, hogy még a táborban állomásozó démonok is hátrahőköltek. A táborparancsnok komoly tekintettel fogadta az elé járuló embert, aki szűkszavúan tárta elé kérését.
Nem telt bele egy óra, előállították a környéken fellelhető leggyorsabb és lehető legvadabb nyergesbestiát. A szörny dühöngve verte magát nemtetszése jeléül a hegység gyökerének szikláihoz, öt démon is nehezen tartotta a gyeplőt.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a parancsnok, aki maga is hasonló szilaj vadakat ült meg mikor csatába indult.
Kötelességük miatt nem tehette meg hogy akár egyetlen katonáját is kölcsönözze, de Hirvadhort hajlandó volt segítőként elengedni, még mindig Zerion és Henerock szövetségének égisze alatt. Sooyun felelet nélkül pattant a bestia nyergébe, mely alkalmatlan volt arra hogy lovasa leüljön rá. A széles nyakra csatolt szíjon térdeplő merevítések voltak, melyekre harc esetén a lovas fel is állhatott. A gyeplő sem a szokásos volt. Nem volt zabla a lány szájában, a vastag ajkak miatt felesleges is lett volna. A szemeket takarta el, így látás híján a bestia kénytelen volt a lovasra hagyatkozni.
Mikor Sooyun a nyeregbe ugrott, vadul dobálni kezdte magát, ám megérezve a férfiból áradó vérszomjas határozottságot légzése lassan egyenletessé vált, és céltudatosan fordította fejét északkeleti irányba. Hóvihar iramodott le a nyugati hegygerinc csúcsairól, fehér köddel borítva be egész Guudorbent. Akkor, abban a pillanatban még senki sem sejtette, hogy a következő napok majd a Vérköd Napjaiként vonulnak be a tartomány íratlan történelmébe.
Ahogy közeledett az éj úgy vált egyre hangosabbá a dobok hangja és a kevertvérű barbárok üvöltése, kik a tábortűz körül gyűltek össze. Mit tűz? Valóságos máglya volt, melynek a fénye beszökött a rozoga kiskunyhó deszkái között. Senna némán lépett az ajtó felé, hogy kileshessen, hogy legalább a táborról legyen valami fogalma, de a sátrak és az ünneplő barbárok megnehezítették a dolgát, míg végül visszatért a szalmára mely fekhelyéül szolgált, ám aludni egy szemhunyásnyit se mert.
Már nem csak róla volt szó, hanem a szíve alatt növekvő piciny életről is, melyet mindenáron megkell védenie, történjen bármi, bár még mindig nehezére esett elhinni, hogy részesült abban a csodás áldásban, hogy gyermeket vár. Egyszerre érzett mérhetetlen boldogságot és a lelkébe maró pusztító félelmet. Soo mit fog vajon szólni, ha megtudja, hogy a gyermekét várja? Hisz még a kapcsolatuk nagyon gyerekcipőben jár, s bár szerelme igaz volt és tiszta, mégis tartott tőle, hogy a férfi nem fogadná túl jól a hírt. Vagy ha mégis akkor ott van még a sötét úrnő, ki olyan árat követelt tőlük, melyet nem akart megfizetni, inkább a saját életét adná cserébe, csak ne vegye el a gyermeküket, hagyja megszületni és felcseperedni az apja oldalán. Ezek a gondolatok percek alatt elkezdték mérgezni a szívét, megtöltve azt félelemmel és rettegéssel. Sötét gondolatok tömkelege kezdett el kavarogni a fejében, s mire észbe kapott, már azon tanakodott, hogyan használhatná ki a másik nőt a menekülés során aztán észbe kapott.
Mikor vált ennyire gyengévé és képmutatóvá? Sose fordult meg a fejében, hogy mást oda lökjön a saját védelme érdekében, sőt arra tanították, hogy álljon oda és viselje azokat a pofonokat melyeket a sors szabott ki rá. Egy védtelen ártatlant feláldozni a menekülés során? Mégis mi üthetett belé? Már a puszta gondolat is szégyennel töltötte el, apja biztos forogna a sírjában, ha tudna ezekről. Ki kellett tisztítania a fejét és megnyugodnia, hisz ez gyermekének sem tett jót és neki se.
Térdeit maga alá húzta, majd kezeit combjaira helyezve kezdett el halkan varázsigéket mormolni, oly nyelven, melyet csak az árnyak ismerhettek. A varázs egy üzenetet tartalmazott, aminek tartalma igen egyszerű ám lényegre törő volt. Ha volt valaki, aki a klánjából a világ titkait kutatva hallgatózott, az biztosan értette eme üzenet jelentését és talán a segítségére siet, ha esetleg kedvese nem érne ide időben. Mindenesetre nem ártott az erősítés, ha Soo ideérne, szóval rosszat csak nem tett vele. Ezt ismételgette újra és újra egészen addig, amíg meg nem hallotta az őt szólongató hangot, ám szerelme helyett egy hatalmas farkaskutya állt előtte, mely kedvese hangján szólt hozzá.
-Sooyun!
Szemeiben megcsillant a remény, s már nyúlt a hatalmas farkaseb felé, ám ügyelnie kellett, hogy ne csapjon túl nagy zajt, hisz ha a másik nő felébred, biztosan sikoltana, ha meglátná a méretes állatot. Nem kellettek szavak, hogy értse kedvese mondandóját, jól tudta mit akar mondani és egy percig se kételkedett benne, hogy elfog jönni, inkább csak az aggasztotta, hogy későn ér ide.
-Várni fogok rád, de kérlek nagyon siess. Minden perc számít és már nincs túl sok időm, hamarosan eljönnek értünk…
Tekintetében látszott, hogy fél, mégis tartotta magát, míg kezeivel hasát ölelte mintha csak védekezne valami ellen, ám ekkor a szőrmekabát alatt megmoccant a másik nő, ki azonnal hangosan felsikítva hívta magára a figyelmet, ám mire Senna visszafordult, addigra a farkasnak nyoma veszett, mintha soha nem is lett volna ott. Az ajtó előtt álló két őr azonnal berontott, mögöttük pedig a vajákos asszony állt, kezében néhány ruhadarabbal, melyet szó szerint hozzájuk vágott és addig nem tágított amíg fel nem vették. Amennyiben nem akarták, leszaggatták róluk a ruhát és felöltöztették őket, amihez végképp nem volt kedvük. Némi macera és hadakozás után Senna végre magára vette a kapott anyagot, ám arra végképp nem számított, hogy a vén banya még ki is akarja dekorálni. A végére úgy érezte magát, mint egy bohóc, mégis igyekezett uralkodni magán, nehogy valami olyat tegyenek vele, ami kárt tehet a babában, így is majdnem megverték, amiért nem akarta elsőre felvenni a ruhákat. Lassan kezdte megérteni a barbárok testbeszédét. Mire az utolsó simításokat is elvégezték rajta, addigra többen is kíváncsian lestek befelé, érdeklődve a másik két nő iránt. Ám amint szembe találták magukat Senna tekintetével, többen is hátráltak, míg volt akit úgy kellett kitoloncolni. Úgy ült az asztalon, akár egy királynő, kinek senki se parancsolhat, s aki szembe mer szegülni vele arra halál vár. Legalábbis igyekezett ezt a látszatot kelteni.
Méltóságteljesen, rezzenéstelen arccal ült és várt, hogy amint a másik nővel is végeznek távozzanak, magukra hagyva őket, de ez nem következett be. A vajákosasszony újfent azon az érthetetlen nyelven kezdett el vernyákolni, mely Senna számára olyan volt, mintha valaki a körmeit húzta volna végig egy lakkozott fadarabon. Valósággal sikított minden érzékszerve. Rövidesen egy fiatal nő jelent meg, testén különféle méretű hegek éktelenkedtek, volt ami épphogy csak begyógyult, és volt ami már régi történeteket mesélt, ám nem volt idő jobban megfigyelnie az új jövevényt, hisz sokkal jobban zavarta az ami a kezeiben volt.
Az öreg edény falaira különböző rúnákat és egyéb mintákat véstek, míg a benne lévő sűrű fekete anyag lomhán lötyögött, míg le nem tették. A banya óvatosan lépett közelebb, hogy szemügyre vehesse a benne található főzetet, mely minden bizonnyal erős mérget tartalmazott, hisz amint meglöttyent, mindenki hátrálni kezdett, még a hímek is. Csupán egy pillanatra fordította el tekintetét, hogy lássa rabtársát, ki hisztérikusan fakadt ki, amint egy kisebb fatálba merték a főzetet, de amint visszafordította a fejét, érezte, ahogyan kezek sokasága fogja le ismét a testét, meggátolva ezzel a mozgásban.
-Eresszetek férgek!
Minden erejét összeszedve próbált ellenállni, volt amikor sikeresen kitudta szabadítani az egyik kezét, de amint kiszabadult, máris újra megkísérelték lefogni. Több nyelven is üvölteni kezdett, átkozódni, szitkozódni, hátha valamelyikre reagálnak, de mintha a falnak beszélt volna, ám volt egy olyan érzése hogy a vajákosasszony megértette, amit mond. És milyen igaza volt. Ki is fejezte nemtetszését azzal, hogy rámert a főzetre, melyet mind Senna szájába öntött amint kinyitotta azt, hogy levegőt vegyen, ugyanis az orrát befogták.
Miután a férfi rábólintott a szíves vendéglátás ajánlatára, a két démon egy-egy kavicsot vett elő, melyeken varázskörök fekete vonalai virítottak. Egyszerűek voltak, és ahogy egymáshoz érintették őket akkor vált világossá hogy a két fél egy egészet alkot. Ennek segítségével megspórolták a hazavezető utat még vészhelyzet esetén is, és könnyedén szállíthattak magukkal gyanús egyéneket vagy sérült társakat is. A helyőrség egy barlang mélyén állomásozott, a szabad légáramlásból pedig biztosan lehetett következtetni, hogy a járatok könnyen átjárhatóak és többfelé vezetnek. Egy újabb előnye az utazóköveknek, nem kellett a magukkal cipelt terrán előtt titokban tartani az utat, hiszen a kövek nélkül nem lehetett visszajutni. Sooyun alaposan megjegyezte hogy ha hazatér saját klánjához, ezen technika alapján kezdjenek el ők maguk is hasonlón dolgozni. A két katona leültette egy jól szemmel tartható helyre, vizet és kenyeret is kapott. A leves a tábor közepén egy nagyobb üstben főtt, épp egy nőstény démon kavargatta, és számára ismeretlen zöldségféléket szórt a főzetbe. Éber tekintettel kutatta a sátrak rejtekét, az eszközöket, az árnyékok közt esetlegesen megbúvó fenyegetést, hátha meg kellene védenie magát, de kellemes meglepetésére senki sem akart ráugrani és életét venni.
Jócskán telt az idő. Az étel is elkészült, és ő is sorra került, de a rövid ételosztást követően sem próbált vele senki szóba elegyedni. Pedig minden óvatossága és ellenérzése ellenére igyekezett több démonnal is felvenni a szemkontaktust, hátha beszédbe elegyedhetnek, és Senna után kérdezősködhet. Hirtelen erős balsejtelem vett erőt rajta. Mélyen a szívébe vájt, összeszorította a torkát és elborította elméjét olyannyira, hogy látni is alig látott a rátelepedő megmagyarázhatatlan félelemtől. Erőnek erejével igyekezett túllenni az érzéseken melyek egyértelműen nem saját lelkéből fakadtak.
– Mézopál? – suttogta maga elé, és egyik tenyerébe rejtette az arcát.
Mégis mit művel ő? Itt időzik, eszeget, ameddig Sennán ki tudja miféle barbárok osztoznak? Bele sem akart gondolni! A düh keserűen kúszott fel torkában, mígnem egész száját megtöltötte ürmös mérgével. Letette maga mellé a tálat és a vizes ibriket, felkelt, hogy elinduljon.
– Yun-ssi?!
Nem gondolta volna hogy lesz rosszabb ebben a helyzetben, de a hang ami megütötte a fülét, felborzolta amúgy is kavargó kedélyeit. Meg sem nézve ki áll mögötte már emelte öklét, és csontrepesztő ütést mért az első útjába kerülő arccsontra.
Reccsenés hangja visszhangzott a grottában, és egy fájdalmas nyögés fojtott dünnyögése követte a test tompa puffanását a sziklás talajon. Hirvadhor összekötözött csuklókkal bár, de fájó arcát tapogatta. Szerencséjére az ütés elkerülte az orrát, de az arcéle nem úszta meg. Máris bíborvörös színben játszott, még a démonok is felszisszentek.
– Látom nem csak velünk húzott ujjat a hegyesfülű… – jegyezte meg egyikük, mielőtt dolgára indult volna.
Sooyun remegő öklökkel magasodott a földre esett fogoly fölött, aki ciccegve csóválta fejét.
– Belátom, hiba volt aznap kiborítani titeket a hajóból… Nem sokkal később én is megbántam… De a katonák elmondták, mi történt, kivételesen össze tudunk fogni! – emelte maga elé védekezőleg kezeit, mielőtt újabb ütés sújtott volna le rá.
– Összefogni? – ragadta meg a kötelékeket Sooyun hogy elhúzza a védeni kívánt arc elől – Azt hiszed leszek olyan ostoba?
– Nálam vannak Senna kristályai! – hadarta a mentőötletet a hóelf, ami hatásosnak tűnt.
A lesújtani kész ököl megállt, és Sooyun újabb csapás helyett egy mozdulattal talpra rántotta Hirvadhort.
– Azt hittem első alkalommal eladtad őket. – nézett szigorúan az ezüstszürke szempárba, mely most is cinkos fénnyel csillogott.
– Egy kristálymágus eszközeitől elég macerás megszabadulni olyan személy esetében mint egy főpapnő… – vonta meg vállait az elf, aki úgy tűnt hogy már mindent tudott a nő múltjáról, amit a doboz és a kristályok értéke, és az azokból egyszerűen kinyerhető információk alapján megtudhatott.
Sooyun ellökte magától az összekötözött kezeket. Az elf egyik ujja csálén állt, valószínűleg rosszul forrt össze egy törést követően. A démonok nem bántak vele finoman, biztosan komoly vétséget követett el ellenük.
A doboz tele volt kincsekkel, még úgy is hogy az egyszerűbb darabokat pénzre váltotta az elf. Szerencsére volt köztük egy mézopál is, ami Sooyun számára különösen sokat jelentett, és mivel Senna volt a birtokosa évekig, tökéletes alap lehetett egy inga készítéséhez. A helyőrségből volt valaki aki készségesebbnek bizonyult, és Guudorben egyik vaktérképét odaadta nekik hogy használják.
– Végeztél már kereső varázslatot? – pillantott az asztal fölött Hirvadhor Sooyunra.
A férfi szemei a hóelfre villantak, aki jobbnak látta ezek után becsukni a száját és nem zavarni a másikat a koncentrációban.
Sooyun kihúzott a ruhájából egy hosszú szövetszálat, és a leválasztott cérnából ingaszálat készített a kristályra. A kicsiny mézszínű kavics víg körözésbe kezdett a térkép fölött az apró kézmozdulatok nyomán, Sooyun pedig lehunyta szemeit. Ezúttal ahelyett hogy szellemet idézett volna olyasmire készült, amit addig még egyszer sem csinált. Mióta Interában voltak kissé keveset meditált, de korlátait csak akkor feszegette igazán, amikor megtörte a juserut. Most megpróbált az átka megtörése előtti énjéhez visszanyúlni, hiszen egyszer az is lényének részét képezte. Felidézte milyen volt kutya bundában élni, látni, szagot fogni, vadászni. Megkereste az érzést, amikor képes volt falkát idézni, és amikor végre az emlékek iszapos mocsarában felsejlett előtte a szúrós, idegen érzés, utána nyúlt, és mielőtt kisiklott volna ujjai közül, megragadta. Bármennyire is ellenkezett természetével, mostani testével és képességeivel, nem eresztette el, hanem kiemelte az igoványból.
A sátorban körülöttük hat kutya árnyalakja magasodott. Vadak voltak, tekintetükben karmazsinvörös lángok égtek. Egyikük nagyobb, bozontosabb volt a többinél, és szorosabb kapcsolatban állt a férfi lelkével, mint a többi. Sooyun saját szellemének kivetülése volt az, kutya formában, átkozott múltjának rémalakja. Az alfa tett előre egy lépést, vetett egy pillantást a térképre és az afölött keringő ingára. Sooyun szemei bár csukva voltak, a farkaseb szemén keresztül látta a világot. Látta a csillogó ingát, és az erősen töprengő Hirvadhort ki tisztes távolságból figyelte a kivetüléseket. A kutya vicsorított, majd hörgő hangon elvakkantotta magát. Karmai a talajba vájtak ahogy sarkon fordult, és a meglebbenő sátorszárnyak közt kivetette magát a barlangba. A többi kutya követte. Távozásukkal kisebb zavar keletkezett a táborban, minek hangjait Hirvadhor sietett elcsitítnai, hogy Sooyunnak ne kelljen megszakítania a koncentrációt.
A falka leereszkedett a hegyek sziklái közt. Karmaik alatt szárazon csattogtak a kavicsos talaj szemcséi, elmosódó fekete árnyaik mögött sűrű, sötét miazmacsóva oszlott lassan. Ahová léptek, szennyezett lett a föld. Elsorvadtak a felszíni istenek átka miatt a füvek, összecsavarodtak a kicsiny virágok szirmai. A sár, mely befogadta mancsuk lenyomatát megfeketedett, a hó riadtan olvadt bele a talajba. A hat kutya hatfelé vált amint a hegyek lábához értek, és bevették magukat a dombtenger hullámai közé. Rőzsét gyűjtő öregek csapata rebbent szét riadtan, bogyókat gyűjtögető asszonyok sikoltottak fel ha meglátták valamelyiküket. Az izzó szempárok egy-egy pillanatra megtorpantak hogy átvizsgáljanak egy tábort, orrok fúródtak a hóba, az ázott homokba, nyomokat kutatva. Az inga pedig fáradhatatlanul körözött. Sooyun halántékán egy verítékcsepp gördült le, homlokán a fegyelem ráncai mélyültek el. Állkapcsa görcsösön szorult össze mikor az egyik árnyeb megpillantott egy ismerős ruhadarabot egy idegen asszonyon. A többi kutya is afelé a tábor felé vette az irányt.
Órák teltek el, mire összegyűlt a falka. Hat vörös szempár figyelte a sötétben a kijelölt tábort, ahol aznap este figyet ültek. Barbár lakoma volt. Vérrel kevert söritalt ittak, gyenge hajadonokat adtak kevert vérű, tagbaszakadt barbár hímek kezére. Egyikük meg sem várta hogy sátrába vigye az új asszonyt, ott a tábortűz mellett esett neki állati ösztönöktől vezérelve a fiatal arának, kinek nem volt boldogsága sem a frigyben, sem az aktusban. Könnyáztatta arcát ajkarjaira ejtve harapott ajkába hogy elfojtsa sikolyat, melyeket a csípőjébe maró karmos kezek, és a méhéig törő tag fájdalma okozott. A torz fejű hím pedig önkívületi állapotban üvöltött, csavart szarvakkal díszített koponyáját hátra vetve élvezte új tulajdonát. A táboron kívül ólálkodó vezérkutyát ugyan mélységesen felháborították a látottak, nem hagyta hogy indulatai felülkerekedjenek rajta. Szinte láthatatlanná vált, úgy szivárgott át anyagtalak alakja egyik barbár sátrából a másikba, míg meg nem találta azt, ahol a szeretett nőt tartották fogva.
,,- Mézopál!” – hörögte halkan a jelenés, míg megpróbált olyan közel férkőzni Sennához amennyire csak tudott.
A kapcsolat fenntartása azonban egyre nehézkesebbé vált, és már szavakat sem tudott formálni, hiszen nem volt kutya többé. Elkeseredetten próbálta tudtára adni, hogy érte megy… Bármi is történik, ő eljön érte, csak várjon rá, tartson ki!
Az inga mézopál kavicsa hirtelen nagyot rántott, és a térkép egy bizonyos pontjára tapadt. Sooyun abban a pillanatban mint aki víz alól emelkedett fel, kapott levegőért, szemei kipattantak. A kutyafalka pedig, mint akik soha nem is léteztek, a száguldó széllel együtt vesztették el szellemformájuk körvonalait.
Hosszas perceken át vizsgálta az öreg vajákosasszony, mintha keresne valamit, s mikor végzett rosszallóan felmordult. Valami furcsa, Senna számára érthetetlen nyelven kezdett el beszélni, mire a három férfi, akik eddig lefogták, most fokozatosan elengedték, majd hátra léptek két lépést. Úgy tekintettek a papnőre, mint aki halálos bűnt követett el ellenük, s most épp a büntetésén gondolkoznak.
Senna amint megérezte, hogy a durva fogás mely nyomott hagyott fehér bőrén fokozatosan megszűnik, azon nyomban felkelt az asztalról és az első dolgot, ami a kezébe akadt felkapta, hogy azzal védekezzen, ám senki se támadt rá vagy fogta le ismét. A kunyhóban lévő nők voltak soron, kiket egyesével felfektettek az asztalra, hogy őket is megvizsgálják. Az őt követő első két lány még igen fiatal volt, szinte még gyermekek, kinézetre olyan 16-17 év körülinek saccolta őket, ám a harmadik nő már jócskán közel járhatott a harminchoz, gyűrűs ujján egy kopott ezüst gyűrűt viselt, mely valószínűleg családi örökség lehetett, emellett ruhái hiába voltak nagyok rá és viselt szőrmekabátot, a vak is láthatta, hogy állapotos.
Mire végeztek mindannyijukkal addigra a kinti félhomály lassan eltűnni látszott és átvette a helyét a ragyogó égitest kósza sugarainak fénye. Felkelt a nap mely kacéran vigyorgott rá a fejük felett lévő vastag jégpáncélra. A két fiatal lányt eközben elhurcolták, de őt és a másik asszonyt otthagyták, majd rájuk zárták a kunyhót, mely előtt két őr is állt. Amint kettesben maradtak, azonnal menekülési útvonalat kezdett el keresni, ha kell saját kezével feszíti szét a korhadt deszkákat, de mikor megpróbálta rákellett eszmélnie, hogy erős varázs van a kunyhóra olvasva. Ennek ellenére órákon át próbálkozott áttörni rajta, keresni a kiutat, még azt is megkísérelte, hogy némi ricsajjal becsalja az egyik őrt és leüti, de akárcsak korábban, ennek is hiába mosott be egyet, meg se rezzent, ám a csont fájdalmas nyögését tisztán hallotta.
-Add fel. Innen nem lehet megszökni, most már idetartozunk.
Szólalt meg a sarokban kuporgó asszony, miután Senna újfent kudarcot vallott.
-Hallod amit mondok? Ez itt Guudorben. Innen nincs már menekvés.
-Tisztán és érthetően hallottam, csak meglepett, hogy képes vagy a közös nyelv használatára, hisz nemrég hiába kérdeztelek, meg se mukkantál. Te feladhatod, de rám vár valaki és nem akarom még ennél is jobban megváratni. Nem áll szándékomban itt maradni és holmi koszos barbár után takarítani.
-Takarítani?
Nevetett fel harsányan, majd a kunyhó fala felé fordult és elfeküdt a szalmán. A nap további részében a hangját se lehetett hallani, de Senna egy pillanatra se bánta. Nem tetszett neki ez a beletörődő hozzáállás, nem mintha nem rég még ő is ezt csinálta volna, végül az este közeledtével újfent megszólította.
-Legalább segíthetnél kitalálni valamit. Ha magad miatt nem is, de legalább a gyermeked miatt. Ha jól sejtem azért választottak el minket, hogy nehogy összetudjunk fogni négyen. Mivel eddig csak én tanúsítottam ellenállást, így gondolom ezért hagytak veled, elvégre egy terhes nőnek nem sok hasznát venném, de ha más nem legalább a fejed használd. Biztos téged is vár valaki otthon.
-Túlbonyolítod a dolgokat. Nem azért választottak szét minket, mert attól félnek, hogy összefogunk. A másik két lány ma este férjhez lesz adva. Ők tiszták, méltóak arra, hogy az egyik harcos asszonyává válhassanak és gyereket szülhessenek nekik. Velük ellentétben mi tisztátalanok vagyunk akiket meg kell tisztítani.
-Tiszta és tisztátalan? Meglep, hogy ez a szűziesség dolog idelent is ennyire fontos szerepet tölt be a barbárok köreiben is.
Ült le a szalmára, ám mikor rabtársa hirtelen felült felé kapta a fejét.
-Te tényleg ennyire ostoba vagy? Nem figyeltél?
Förmedt rá Sennára, ki meglepetten pislogott párat, majd egy kínos mosollyal jelezte, hogy nem igazán tiszta az amiről szó van.
-Várjunk. Te nem is idevalósi vagy…
Döbbent rá, mely sok mindent megmagyarázott, mondjuk sejthette volna, hisz a papnő nem nagyon hasonlított az itteni népekre. Összehúzva magán a szőrmét ült fel teljesen, majd Senna felé fordulva próbált mindent elmagyarázni neki, amit csak lehetett és tudott.
-A Guudorbeni barbártörzsek éjszázadok óta rettegésben tartják Duat több tartományát is. Portyáznak, mészárolnak és ami a legfontosabb minden nőt elragadnak, akik a területükre téved. A céljuk, hogy minél több harcost nemzenek az asszonyoknak és ezzel erősebbé tegyék az adott törzset. A nőket ezután a törzs kuruzslója alaposan megvizsgálja, majd eldönti, hogy az illető tiszta, vagy sem. Azok a tiszták, kiket nem szennyezett be más hím magja és fogant gyermeke. Őket még aznap kiházasítják. És vannak a tisztátalanok, kik más gyermekét hordják a szívük alatt, mint mi. Minket még az este folyamán megakarnak majd tisztítani, azzal hogy elhajtják a magzatot. Sajnálom kedvesem.
Mondta letörten, miközben saját hasát simogatta, beletörődve, hogy soha többé nem látja szeretett férjét, sem pedig fiait.
Igyekezett időt hagyni Sennának, hogy feldolgozza a hallottakat, ám mikor ismét rápillantott megrémült.
-Hazudsz… Én nem várok gyermeket… Nem lehetek állapotos, hisz semmi jele nem…
Képtelen volt befejezni mondandóját. Arcát elöntötték könnyeinek áradata, miközben fejében csupán egyetlen egy gondolat keringett. Ki kell szabadulnia, ha igaz a hír, ha nem. Rosszullétei már tartottak néhány napja, de túl korai lett volna terhességről beszélni, hisz alig telt el egy hét amióta ő és Soo eggyé váltak azon az estén. Akárhogy számolta, túl korai lett volna, hogy jelei legyenek annak, ha állapotos, mégis oly gyengéden simított alhasára, mint még soha.
-Nem lehet. Túl korai lenne. Több nőt is megvizsgáltam életem során és hetek teltek el mire jelentkeztek a tünetek, már akinél. Biztos csak az átok megtörése az, ami hatással van a testemre.
Ám ekkor eszébe jutottak a sötét úrnő szavai, melyek akár egy fagyos penge, úgy hasítottak szívébe, s ez pont elég is volt számára, hogy tudja az igazat.
-Mit tettem?
Egyszer csak azt vette észre, hogy elaludt. Még mindig egymás után tette lábait, de nem emlékezett rá, mennyi ideig tartott az utolsó pislogás. Csak a csillagösvény fényei tűntek gyérebbnek mióta utoljára látta őket, fejét pedig könnyebbnek érezte. A fájdalom még mindig hű társaként simult bőre alá, de ha távozni akart volna tőle, akkor sem engedte volna el. Ez volt ami felébresztette folyton lüktető pulzálásával, visszahívta kalandozó, más világokba vágyó tudatát mely kacéran megtagadott tőle minden emléket amit kirándulásai alatt gyűjtött. Vagy nem is aludt, csak ennyire elvesztette volna az időérzékét? Egy pillanat is olyan hosszúnak tűnt, mintha már ezer éve élné, pedig tudta hogy hány tavaszt élt már meg. Igen, tavasszal született, egy fényes éjszakán, amikor a Holdnővérek mosolyát visszaverték a lótuszok közt kergetőző hullámok. Az anyja… Hirtelen nem tudta felidézni az arcát. Egyáltalán miért is jutnak ezek most az eszébe? Hiszen a kedvese után indult, őt próbálja utolérni. Merre lehet? Talán már el is érte a végtelen ösvény végét. Biztosan vár rá. Megszaporázta lépteit, ám amint megtette az első lépteket, egy gyenge érintést érzett a háta közepén. Hirtelen megfordult, arcán széles mosoly ragyogott fel hogy azzal köszöntse Sennát. Hisz ki lehetett volna mögötte ha nem ő? Biztosan túl gyorsan haladt és ameddig aludt, lehagyta. Vagy a nő várta sokáig. Mögötte azonban nem volt senki. Még csak csalfa alakot öltő hótündér sem kacérkodott vele hogy megpróbálja tévútra csalni. Akkor mégis mit érzett? Összevonta szemöldökeit. Lehet hogy arra kellene tovább mennie? Most valamiért úgy tetszett, hogy arra van az előre, és ameddig eddig haladt, az az út vezet vissza a templomba. Valaki tréfát űzött vele, nagyon csúnyát ráadásul. Egyáltalán nem akarta elfogadni. Dühös ráncok gyűltek össze szemöldökei közt, orrnyergén a bőr hasonlóképpen gyűrődött meg, mint mikor kutyaként vicsorítani készült.
– Akarsz még valamit, Sötét Úrnő?! – üvöltött fel dühösen.
Hangja meglebbentette a valóság szövetének fátylát, de válasz nem érkezett.
Szavak helyett egy nagyon keskeny, éppen csak hasítéknyi repedés futott végig a csillagösvény felszínén. Olyan hangja volt, mint mikor eltörik egy kristály, s jajongó dallama messzire hangzik. Sooyunnak be kellett fognia a fülét, mert a hang egyre csak erősödött, mígnem már elviselhetetlen erővel ostromolta dobhártyáit. Talpai alatt a megrepedt ösvény megbillent, ő pedig magatehetetlenül hullt alá a semmibe.
Újra elveszítette a tudatosság perceit.
Mikor magához tért, változatlanul hideg volt körülötte a világ, de a már megszokott fagyos fájdalom eltűnt. Ahhoz képest ez csak könnyed télvégi est hűvöse volt. Alatta hótakaró nyúlt el messzire, első pillantársa azt hitte, hogy Észak-Mahelre került. Hiszen bárhová vezethetett az ösvény… A hátára küzdötte magát, hogy megbizonyosodjon az égbolt valódiságáról, mi keserű igazságot tartogatott számára. A sötétségen átszüremlő égi fények csak mint egy rejtett kép, egy összetört kirakós darabjai tárultak szemei elé. Csak Duatig jutott, akkor viszont Guudorben az egyetlen hely, ahol ennyi hó esik, és meg is marad, Észak-Mahel és Fagyföld kontinenseinek gyökere.
– Senna?
Hangja érdes volt és gyenge. Megköszörülte torkát, újra nevén szólítva párját, ám feleletet nem kapott.
Kezeit ökölbe szorítva tápászkodott fel, majd imbolygósan felegyenesedett. Mégis meddig járta az ösvényt? És hol van Senna?
A távolban a kavargó hópelyhek rengetegén át füstoszlopok emelkedtek a mennyezet felé, háta mögött meredek sziklafalak magasodtak. A gyér füvű, aszott talajból barnán emelték fel kopasz fejüket a sziklák mik dombhullámos rónává alakították a vad törzsek által lakott tartományrész képét.
– Megállj! – harsant a szó, mit varázslattal áldottak meg, így a férfinek nem volt választása hogy engedelmeskedik-e a parancsnak.
A Venok-hegység oldalából két szárnyas démon ereszkedett le. A helyőrség tagjai lehettek, kik Zerionnak tartoztak hűséggel.
– A páromat keresem, a kedvesemet! – tartotta fel kezeit Sooyun mikor egyikük közelebb lépett és átvizsgálta.
Mivel fegyvert nem tapintott a ruházatában, így kevesebb fenntartással kezelték. A barbárok mindig felfegyverkezve jártak, Sooyunról pedig sütött hogy nem elf…
– Messze keveredtél Henerocktól.
– Én nem… – kezdte volna, de még időben észbe kapott.
Ha tudják, hogy felszíni, talán kevesebb segítséget kap, vagy még rosszabb, nem számíthat segítségre.
– Én nem akartam. De okom van azt feltételezni hogy Senna erre van valahol. Segítenek megkeresni?
A két démon összenézett, egyikük megrázta bőrszárnyait.
– Tudod, hogy a vadak minden nőt elrabolnak akit találnak a területükön. Keress másik asszonyt, őt már nem kaphatod vissza. – veregette meg vállát együttérző lemondással.
Sooyunban fellángolt a harag, de türtőztette magát. Ilyen állapotban nem volt tanácsos két határőrrel verekednie, nem nyerte még vissza az erejét. Hosszan kifújta a levegőt, és újra a folyton gomolygó füstoszlopok felé tekintett. Valahol azok közt a táborok közt lehet Senna…
– Nem láttak esetleg egy fehér hajú, rubinszemű embernőt? – próbálkozott meg vele, azonban csak nemleges választ kapott.
– Gyere, a szövetségre tekintettel… Igyál meg egy forró italt, egyél valamit. Felőlem aztán nekivághatsz Guudorbennek… Van a helyőrségen egy kereső, az talán majd segít neked. – ajánlotta most a másik démon.
– A halálba küldöd. – sziszegte fogai közt a társa.
– Emberek. Ki tudja hogy meddig tartana amúgy is az élete? – vonta meg vállát amaz, nem kendőzve az igazságot.
Sooyun pedig nem javította ki. Jobb volt ha egyszerű embereknek hitték őket akik Duat polgárai. Kelletlenül elszakította tekintetét a hordák búvóhelyétől, és elfogadta a felajánlott ételt és segítséget.
Halovány mosollyal ajkain lépett át az ajtón, rá a varázslatos ösvényre, ám amint átért keze kicsusszant a gyengéd ám biztos fogásból, s már nem érezte annak melegét. Nyomban vissza is nyúlt, hogy kedvese kezét ismét magáénak tudhassa, de már nem volt mit megfognia. Az ajtó, melyen alig pár másodperce átlépett, nyomtalanul eltűnt a szeme elől, s már abban sem volt biztos, hogy merre is kéne elindulnia. Tekintetét a magasba emelte, ám a sötétségen kívül semmit se látott, mintha egy teljesen üres térben lett volna, csakis a csillagösvény vibráló fényeire tudott hagyatkozni, mely minden egyes lépésnél megremegett. Valami nagyon nem volt rendjén. Miért nem látja a csillagokat, és a sápatag hold fényének játékát, ha maga az ösvény a talpa alatt terül el?
A süvítő fagyos szél mely egyik pillanatról a másikra bosszús vadként rontott a télszőke tincsek közé, egy halk suttogó, ám ismerős hangot hozott magával a messziségből. Hogy mit mondott? Nem tudni. Senna nem értette, de nem is igazán akarta, s milyen kár, hogy nem figyelt rá jobban. Rossz előérzete támadt, így jobbnak látta elindulni, mielőtt halálra fagyna, így hát némi várakozást követően megtette az első lépéseket, ám hamar erős fáradság lett úrrá rajta. Mintha órák, mit órák? Inkább napok óta tartó kimerítő menetelés lenne a háta mögött, pedig biztos volt benne, hogy csupán alig egy órája hogy elindult. Vagy talán kettő? Talán három? Maga se tudta már, hisz elveszett az időérzéke, ám mikor már úgy érezte, hogy végleg elfáradtak lábai és úrrá lett rajta a kínzó nyugtalanság, hisz kedvese még mindig nem érte utol, pedig igyekezett lassan haladni, hirtelen meglátott egy halovány fényt a messziségben, mely az ösvény végét jelentette. Összeszedve magát vett egy mély, lassú lélegzetet, magába szívva a metsző hideg levegőt, melyet szintén kínzó lassúsággal fújt ki tüdejéből, majd elindult, hogy végre megpillanthassa a rég látott csillagos égboltot, mely után azóta vágyakozott, hogy átlépték Duat határait. Hiába volt hosszú éveken át kitéve a sötétben rejtőzködő rémségeknek, s teltek feszült néma rettegéssel az éjszakák, mégis áhítattal csodálta a sötét égi vásznat, melyet milliónyi csillag mosolya ragyogott be, mégis mikor végre célba ért, nem a várt látvány fogadta.
A hirtelen támadt vakító fehérség hunyorgásra késztette a nőt, ki egyik kezét szemei elé emelte. Beletelt pár másodpercbe mire végre megszokta a szűz hóról visszaverődő fényeket. Összehúzva magát dörzsölte át didergő testét, miközben szerelme nyomai után kutatott, ám a környezetére is igyekezett kellőképp odafigyelni és felmérni a terepet. A távolban mintha füst szállott volna fel, de a táncoló hópelyhek sokaságától nem volt teljesen biztos abban amit lát. A messziségben két hegy körvonalai rajzolódtak ki, melyek a magasba nyúltak, mintha csak a felszín felé nyújtózkodnának, hogy elérjék azt, ám hiába.
-Sooyun!
Kiáltotta el magát, remélve hogy kedvese meghallja, de a várt válasz végül nem érkezett meg, helyette hirtelen egy erős és durva kéz fogott vállára a semmiből, mely megpróbálta a földre kényszeríteni Sennát, ám nem olyan fából faragták ezt a nőt, hogy csak úgy hagyja magát és majd lesz, ami lesz. Nem, ebből elege volt már. Szenvedett eleget, túl sokat tűrt némán mely több mint a fél életébe került, hát most nem fogja hagyni, hogy valami jöttment vadállat a földre vigye és ráerőltesse az akaratát. Apja se ilyennek nevelte, ám ami aggasztotta, az az volt, hogy az imént még nyomát se látta egy árva léleknek sem, sőt hallani se hallotta, hogy bárki is közeledik felé, pedig akárhányszor lépett egyet, a hó hangosan megroppant a talpa alatt. Tehát mégiscsak füstöt látott a távolban. Megfordulva ragadta meg az erős kezet, majd rántva egyet rajta húzta maga elé. Bár mágiája teljesen elhagyta, fizikai ereje megmaradt, melyet több férfi is megirigyelhetett volna. Rahgan is mindig azt mondta, akinek esze van, az nem áll oda Senna elé egy pofonért, mert az illető nem fog egyhamar felkelni, ha benyeli az akkor még csak fiatal lányka egyik ütését.
Csupán egy pillanat volt az egész, de a törékenynek tűnő kéz lesújtott, a kifröccsenő vér pedig vörösre festette a szűz havat, mégis a robosztus alkatú szőrmeprémbe öltözött barbárnak még a szeme se rebbent.
-Na ne szórakozz velem…
Suttogta alig hallhatóan, miközben kezeit ismét ökölbe szorította, hogy újabb ütést mérhessen a férfira, ezúttal a törzsére, de ekkor éles fájdalom hasított a fejébe, de csak pár lépést tett előre, mire újabb ütést mértek rá, amitől már elterült a havon. Még látta, hogy valaki odalépett hozzájuk és az egyikük egy szőrmét terített rá, mielőtt teljesen elsötétedett volna a világ. Érezte a szőrme melegét, a vad bűzt és a füst kellemetlen szagát, mégis kellett egy kis idő mire magához tért.
Egy jókora búbbal a fején tért magához egy rozoga kunyhóban, melynek deszkái közt olykor-olykor beszökött néhány hópehely, vagy épp a hideg szél, hogy kinevesse a bent vacogó lelkeket. Megpróbálta a kezét a sajgó ponthoz emelni, de amint érzékelte, hogy megvan kötözve, szemei azonnal ki is pattantak és olyan hirtelen ült fel, hogy a másik három nő, akik szintén ellettek hurcolva valósággal frászt kaptak tőle.
-Az istenekre, mi van már megint?… Hol a fenében vagyok?
Kérdezte bosszúsan, ám nem túl hangosan. Kezdett nagyon elege lenni, hogy nem lehet kicsit hosszabb ideig nyugodtan ellenni, mindig valami szarnak be kell ütnie, hogy megnehezítse az életét. Ha kiszabadul innen, biztos elmond pár imát amiben Oberont fogja számon kérni, nem mintha választ kapna rá és ezt ő is nagyon jól tudta.
A kezeire pillantva próbálta kitalálni hogyan tudna kiszabadulni a kötél fogságából és szerencsére nem is kellett túl sokat gondolkoznia, a hasonló helyzetekre is kiképezték, emellett nővére sportot űzött belőle hogy megkötözte álmában, hogy viccet csinálhasson belőle. Jobbik esetben csak egy kiálló szögre volt szüksége, rosszabbik esetben kiugrasztotta a csuklóját, ám ameddig kiszabadította magát, válaszokat várt, így a kunyhó szárazabb felében lévő nőkre pillantott, kik halálra voltak rémülve.
-Valaki elmondaná, hogy hol vagyok és mi a fene folyik itt?
De hiába kérdezett bármit is, egy szót se szóltak, csak hirtelen sikítani kezdtek, mikor az ajtó kinyílt és egy öregasszony lépett be rajta egy harcossal, aki azon nyomban nekirontott az épp kiszabadult nőnek. Hamar dulakodás vette kezdetét, melyre valószínűleg az egész átkozott falu felfigyelt, végül hárman kellettek, hogy lefogják Sennát és az asztalra fektessék, hogy a vajákosasszony nagy nehézségek árán megtudja vizsgálni, amit mondanom se kell nem volt az egykori papnő ínyére.
-Eresszetek! Ha hozzám érsz, kikaparom a szemed! Hova nyúlsz?! Ne merészelj!
Kiáltott rá újra és újra, miközben szabadulni próbált, de olyan erősen és stabilan tartották, hogy nem sok esélyt látott a szabadulásra, végül már csak összeszorította a fogait és visszafojtotta könnyeit, némán könyörgött az isteneknek, hogy vezessék vissza kedveséhez minél előbb, hogy végre véget érjen ez a rémálom is. Talán ez is csak egy rossz álom volt, s mikor felébred Soo ölelő karjaiban találja magát, miközben édes csókokat hint ajkaira és bőrére. Igen, biztosan csak elaludt és rosszat álmodik. Szeretett volna ebben hinni, de a banya hideg keze és a kellemetlen érzés mely a vizsgálattal járt ezt hamar eloszlatta.