Janera legészakibb csücskében pihen a Marweni-tó. A tizenkét hónapból tízben vastag jégpáncél fedi. A tizedik hónapban rianáskor hatalmas tüzeket raknak a városlakók, és örömünnepet járnak. Mesélő véneik szerint Hadrenian népét régen a Fagyföldek uralma fenyegette. Akkoriban még virágzó gyümölcsfák dúsították hegyeiket, a titokzatos fagy azonban zúzmarából vont kérget a zamatos gyümölcsökre. Bármilyen tűzzel, mágiával próbálkoztak, képtelenek voltak elűzni a hideget, mely bevette magát otthonaik sarkaiba, s lassan bekúszott testükbe is, megredmesztve csontjaikat. A terránok rettegtek attól, hogy olyanokká válnak mint az azuranok, így kétségbeesetten kutatták a gyógymódot.
Egy alkalommal egy kedves vándor érkezett hozzájuk. Még nem mondtak le a reményről, s ezt látva az idegen szíve megesett rajtuk. Feláldozva halhatatlan életének körforgását a tóba ölte magát. A vándor ugyanis egy főnix volt, fajának ritka, azúrkék képviselője. Tüze nem meleget hozott, hanem fagyot árasztott, s ez volt az, amivel felvehette a küzdelmet a Fagyföldek uralma ellen, jéggel a jég ellen. Ugyan örök télre kárhoztatta a város népét, azok megmenekültek attól, hogy szívüket is elérje a metsző hideg. Hálából Hadrenianra keresztelték át városukat, s a kedves vándorért ők is szeretettel fordulnak minden jöttmenthez, aki hozzájuk vetődik. Házaikból meleg fény és sülő hús illata árad, az ablakpárkányon hűlő pite pihen az éhesek számára.
S míg a felszínen gondtalan éli életét a nép, a tóban alant évről évre harcot vív értük az azúr főnix, kinek se élete, se halála nincs a sötét víz mélyén.
