Évszázadok óta most először bukkantak fel ismét egy hírhedt kalózflotta elveszett hajói, melyeket egy tengeri szörny süllyesztett el. A flottától mindenki félt aki csak megpillantotta, hisz ha felbukkant, az csak egyet jelenthetett. Halált. Ám egy fiatal leány megelégelte a rettegést. Mikor a flotta kikötni készült, hogy lerohanja az akkoriban újonnan épült kisvárost, a leány imádkozni kezdett majd a vízbe vetette magát. Kérte az isteneket hogy adjanak neki erőt, hogy megállítsa a kalózokat és cserébe odaadja a saját életét. Fohásza meghallgattatott. Testét elnyelte a kék óceán, ahol átváltozott egy förtelmes lénnyé, ami a mélybe rántotta a hajóhadat és a legénységét minden kincsükkel együtt. Azt viszont kevesen tudják, hogy a leány utolsó leheletével elátkozta a hajókat és a legénységet is, nem hagyja hullámsírba nyugodni a rablóbandát. 300 évente felbukkan a flotta hogy új áldozatokat szedjen, s ugyanazt a végzetet szenvedje el, ugyanattól a szörnytől.
A kincsvadászok tömegesen jártak ide az első felbukkanásnál, és mind odavesztek. Részévé váltak az átoknak, és örökké a sötét mélységben kell raboskodniuk. De fel a fejjel! Lehet ez a te napod! A flotta most bukkant fel és van rá egy teljes napod hogy megszedd magad kincsekkel, ha túléled a csapdákat. Ám ha nem hagyod el a hajókat naplementéig, te is az átok foglyává válsz.
Dargon elégedetten nézett Nathanielre mikor meghallotta a láncok csörgését. Még egy elégedett mosoly is megbújt arcán, ahogy felállt és leporolta magát.
– Lehet, hogy bunkó vagyok és olykor sértő is,de akkor sem hagynám hátra a segged ha teljesen az idegeimre mennél. Ez elvi kérdés, együtt kerültünk bele,nem számít kinek a hibájából, együtt is fogunk kimászni. Ilyen egysze…- nem tudta befejezni, hiszen érzete, hogy már nincsenek egyedül. Sóhajtva egyenesedett fel és fordította fejét a lépcső irányába,oda ahol a kapitány állt. Kérdőn biccentette oldalra fejét,nem volt az a szívbajos fajta,de a látványra még az ő gyomra is felfordult.
– Miért nem tudtál az ágyadban még egy kicsit heverészni?- tekintetével követte a csontkollekiójét ,majd kínosan megvakarta a tarkóját.
– Na nah,ne légy már dühösen. Ez …ez csak egy csizma. Vissza akartam adni, amint végeztünk.- de mintha a falnak beszélt volna a kapitány rárontott és csak annak köszönhette, hogy nem került fel a kardja élére, hogy észnél volt és gyorsan mozgott. Hol jobbra hol pedig balra tért ki a csapások elől.
– Fene essen a valagadba! Hát ha azzal megvágsz csak a fertőzés fog elvinni. Azt már a só megette. No ,no,ne gyere közelebb. – tartotta maga elé a kezét, jelezvén, hogy ő ugyan nem kér a csontváz társaságából. Addig addig lépdelt és kerülte ki a támadásokat míg nem, Nathaniel mellkasának ütközött. Meglepődve fordult hátra,de csak épp annyira volt ideje, hogy megragadja a férfi karját és arrébb lökje.
– Ne csak állj ott mint egy szent.- szólt hozzá, ahogy épp lehajolt egy suhintás elől. Ha így folytassák nem fogja sokáig húzni,az már szent. Előbb fárad el mint ez a kukacokkal megtömött féreg. Már épp az oldalához nyújt volna, hogy a kardjára markolhasson és vissza is tudjon támadni,de csak a levegőt markolászta..
– Ó, hogy a …. -Nem hozta volna mágiával? De hát még nemrég az oldalán volt,vagy fent hagyhatta volna?- Nat, szerezz már egy nyamvadt kardot vagy egy lábszárt ,kart.. ennek úgyis mindegy mivel ütöd. Ne kelljen már könyörgnöm neked. Eskü egy rossz szót sem fogok hozzád szólni a továbbiakban. És utána még bocsánatot is kérek ha szeretnéd.
Bár türelmes és gyermeki naivitása nem engedi hogy a harag legyen az életét mozgató rugók szálának fő madzagja, mégis a rúgásnál valami elpattan. Azok a gyönyörű, ártatlan és bugyuta tekintet amellyel eddig a férfit nézte valami egészen mássá változik. Bestiálisabb, agresszívabb és türelmetlenebb. Úgy néz rá, mintha a perc bármelyik pillanatában képes lenne elharapni a torkát, ajkai mégsem nyílnak szólásra. Néma csendben hallgatja az ostorozást, ami egy nála semmivel sem különb férfi szájából szakadnak fel. Még egy gúnyos vigyor is kiül az ajkaira, ahogy fejét oldalra biccentve bámulja, mint ragadozó a prédáját.
– Ha csak fele ennyire lennél egy beképzelt tuskó mint ami most vagy, nem kerültünk volna ilyen helyzetbe. Egyszer azt mondod igyekezzünk, majd miután csalinak használva csapdába lépek szidalmazol mintha az én hibám volna.
Ajkait egy hibbant kacag hagyja el, ám mikor a férfi odalép hozzá rögvest elhallgat. Fogait vicsorítva felé szinte még fújtat is mint egy megkergült, ijedt macska pedig nem fél. Csak bosszantja.
A harapás derült égből villámcsapásként éri, s az elvetemült tekintet rögtön ellágyul. Egy pillanatra visszatér a szeleburdi kölyök, amely kistányér méretűre kerekedett szemekkel vizslatja a férfi markáns vonásait. Még jó, hogy legalább bele nem pirul. Ahogy a vére Dargon nyelvét érinti, újra elvigyorodik. A nedű édes mint a méz, az illata is olyasmi, egyáltalán nem az mint ami megszoktak volna.
Soha nem gondolta volna, hogy valaki hajlandó lesz önként egy szirénhez érni és nem csak hozzáérni, hanem a legveszélyesebb pontjából falatozni egy keveset.. A véréből. Ugyanis ezzel Dargon a halálos ítéletét írta alá. Míg a nyál vagy a veríték ami a bőréhez érne könnyen lemosható, vagy éppen hamar lekopik, a vér amiből a torkán is lecsúszott pár csepp az hosszú ideig benne marad majd. Ezzel csak Nathaniel kezére játszott és aláírta vele a saját, halálos ítéletét. A fiúnak innentől kezdve nincsen más dolga, mint türelmesen várni. Egy jó ragadozó pedig pontosan tudja, mikor a leggyengébb és legsebezhetőbb az áldozata.
Innentől mit számít hogy a férfi mint mond, vagy mit gondol. Bármelyik pillanatban képes átvenni a tudata felett a hatalmat hogy úgy táncoljon, ahogy azt ő szeretné.
Elégedett mosollyal dönti hátra a fejét a korhadozó deszkáknak, merengését csak a láncok hangos csörrenése rázza fel, ugyanis abban a másodpercben ahogy a vérük a pecsétet érintik, már fel is szabadítja a csuklóit.
Fájdalmas sóhajjal dörzsöli meg a megduzzadt és kivörösödött bőrt, majd felpattanva a helyéről szegezi a tekintetét az emeletről kanyargó lépcsősor felé. Ott már meg is jelenik kedves jó barátjuk, a kapitány maga. Látott már szebb napokat is, a szemgödrökben tekergő férgek és oszladozó hús látványa korántsem étvágygerjesztő.. Fejét Dargon lábai felé fordítja, kiszúrva rajta csizmáját. A szemgödrök kifakulnak és aranyló szemek veszik át a helyét. Nyitná ajkait szóra, de egy árva hang sem képes elhagyni a száját. Nincs más hátra hát, mint a támadás.
Kirántja pengéit a dohos, oszladozó tokokból és lendületesen indul meg először csak Baron felé. A ráakasztott ékszerek hangosan csörögnek, a félig már csak csontokból álló lábak tompán puffannak a fedélzet padlóján. Gép módjára suhint újra és újra a férfi felé, hogy ha a nagyobb falatot elintézte a szirénre is rátámadhasson.
Nathaniel csak összefonja a karjait maga előtt, esze ágában sincs segíteni a férfinek azok után, ahogy mindennek elhordta ide-oda.. Pedig semeddig nem tartana kinyitni az ajkait és dalolni, olybár fogalma sincsen hogy egy élőholtra is képes lenne kifejteni a varázserejét.. És hogy a hajó engedi azt-e egyáltalán.
Ha volt valami ami igazán bosszantotta az az volt amikor meg szólták , hogy sokat beszél. Tényleg hajlamos volt nagy ritkán lyukat beszélni mások hasába, de ez nála egyfajta stresszlevezetés volt. Amíg beszélt nem gondolkodott ostobaságokon és azon, hogy egy-egy nehéz helyzetből hogyan is vágja ki magát. Most mégis a szírén szavai sértették füleit, bosszúsan vonta össze szemöldökét és szinte gyilkos pillantásokat küldött útitársa felé.
-Sokat beszélek? Legyen,de legalább nem vagyok egy mihaszna és semmirekellő alak. – vakkantotta oda a másik félnek , miközben az már megindult lefelé a lépcsőn.
Dargon nem rohant a másik után, hiszen alig látott az orráig és egyet megtanult az élete során. Minden mendemondában van igazság, bár nem szó szerint kell őket értelmezni mégis mindig hasznos tud lenni ha odafigyelnek a részletekre. Ahogy beljebb érték úgy tárult eléjük egy másik szoba, nagyobb volt és számára kihaltabnak tűnt. Érezte a lőporos hordók illatát,a vas fémes illatát ahogy a sós víz lassan felfalta az ágyúk maradékát. És még valamit, halovány mágia rezgést. Mintha az egész helyt elvarázsolták volna. S bár Nathaniel sürgetni próbálta ő mégsem tett semmilyen megfontolatlan lépést. Aminek részben meg is volt a haszna, hiszen alig pár percel később a szírén csapdába lépett és pillanatok alatt fogságba is találata magát. Dargon nem mozdult,ott állt egy helyben és csak figyelete a falnak csapódó gyenge testet,majd hallhatta a férfi ajkait elhagyó nyögések és köhögés egyvelegét.
Oldalra döntve a fejét nézte a láncra vert férfit és a szoba változását. Valami vagy valaki nagyon nem akarta, hogy távozzanak. Felemelve jobb kezét vakarta meg tarkóját egy sóhaj kíséretében. Lehet itt kellene hagynia és egyedül folytatnia a kiút keresését, amióta megismerte csak a bajt hozta rá. Végül mégis csak a férfi elé sétált és bosszúsan rúgott bele a lábába.
– Hogy lehetsz ennyire félkegyelmű?! Itt kellene hagynom téged, hogy a kukacok rágják ki a csökött agyad! – újból belerúgott a másik lábába,noha nem teljes erőből. – Lehajolt a férfi láncaihoz ,ujjait a rozsdás fémre zárta, hogy megpróbálja szétfeszíteni azt,de semmi nem történt azon kívül, hogy egy kisebb áramütés érte. Úgy látszik bárki is állította a csapdát az nem akarta, hogy az áldozat ki szabaduljon belőle.
Dargon megpróbált nem figyelni a hangokra melyek fentről és lentről is hallhatóak voltak. Nem igazán akart körbe sem nézni, hiszen elég volt csak beleszagolnia a levegőbe, hogy tudja ez nem az ő napjuk lesz. Eltűnődve lépett hátrébb és térdelt le , tenyerét a hajópadlóra helyezte és lehunyta a szemeit. Percekig semmit sem lehetett hallani,majd Dargon megmozdult és a lépcsősor felé nézett.
– Áldozati bárány, azt szolgálod te most. – pillantott a férfi felé.- Ahhoz, hogy tovább jusson valaki,valakit fel kell áldozni,hiszen a hajó éhes és csillapítani kell.- felállva összeütötte térnyereit,mintha csak letisztogatná azokat. – Azt hiszem innen könnyes búcsút veszünk egymástól,nem vagyok hajlandó megmenteni az ostoba segged. Saját magad sétáltál bele, de nézd a jó oldalát , legalább nem vagy egyedül.- nevette el magát ahogy körbe mutatott.
Nyilván nem akarta magára hagyni Nathanielt ,de jelen helyzetben nem sokat tudott volna rajta segíteni. Használhatna mágiát,de ki tudja, hogy lenne e értelme.
– Ha életben leszel mikor vissza térek,akkor megpróbállak kiszabadítani,ha nem -vont vállát – akkor majd elmodok érted egy imát. – nem tetszett neki a helyzet és cápaképűt sem akarta hátra hagyni,de ha csak egy helyben állnak nem jutnak előre. Újabb lépcsősor felé akart haladni,de a lejárat előtt megtorpant. No nem azért mert nem mert volna lemenni, egyszerűen valami nem engedte át, mintha békjóval zárták volna le. S amint Dargon megvilágosodott ördögi nevetésben tört ki, mint aki épp most őrült meg.
– Hát persze,az az átkozott könyv. Mágia ellen csak mágia használható. – morogva sétált vissza a férfihez és ragadta meg annak a csuklóját. Dargon szemei egy pillanatra megváltoztak, szemfogai egy pillanat alatt nyúltak meg, hogy előbb a saját tenyerét hasítsa fel azokkal,majd nem foglalkozva azzal, hogy a férfi miként is reagál a közeledésére az ő kezébe is belemart. De arra ügyelt, hogy mérget ne juttasson a másik szervezetébe. Szírén vérét saját tenyerébe csorgatta,majd amikor elegendőnek gondolta vissza lépett oda ahol az előbb még látszott runa és emlékezetből felfestette ugyanazt a mintát a vérrel. S ha jól értelmezte a helyzetet, akkor annak az áldozatnak elengendőnek kellett lennie, hogy tovább haladhasson egyedül ,vagy hogy a szírén kiszabadulhason békjóiból.
Elterülve az ágyon ujjait a tarkója alatt összefonta, elmerengve a plafon korhadó lécei között szaladgáló bogarak látványában. Néma csendben hallgatta a férfi felidézett sorait olyan hevesen bólogatva, mintha bármit is értett volna közülük. Talán értett is, annyit még az ő agya is felfogott, hogy minél gyorsabban ki kell jutniuk erről az átokverte helyről.
Ajkaira egy halovány mosoly szökött, mi tagadás tetszett neki Dargon gyermeki naivitása. Talán még naivabb volt mint ő maga, vagy talán csak túlságosan kedves. Tekintete egy pillanatra végig szaladt rajta, majd halk sóhajjal eresztette ki a megfáradt gőzt mielőtt újra a plafonra szegezte volna a szemeit. Hiába szeretett volna bele kóstolni abba az ínycsiklandozónak tűnő hamvas bőrbe, megcsócsálni azokat a hosszú, vékony ujjakat, most az éhségét és kíváncsiságát a polcra kellett tennie mint valami régi és elhagyatott, szomorú kis játékot. Be kellett látnia, szüksége van rá.
Mikor Dargon felállt az öreg székből, ő is erőtt vett magán hogy újra talpra állítsa megfáradt, vékony testét. Keservesen pillantott a letört körmök után, hiába tudta hogy bármikor visszanövesztheti azokat. Most mégsem tette.
– Nathaniel. -zárta rövidre a bemutatkozását, majd komótos léptekkel indult meg a lépcsősorok irányába. Bár tudta, hogy szorít az idejük, arcán aggodalomnak vagy félelemnek nyoma sem volt. Szemeiben csak a gyermeki kíváncsiság csillogott, tudni akarta mi van odalent, mi ez a hajó és milyen titkokat és finomságkat rejteget még a hajótest számukra. Dargon folyamatos csicsergése azonban egy pillanat alatt letörölte a képéről ezt a röpke, kedves pillanatot.
– Mondták már, hogy sokat beszélsz és mindezt feleslegesen? Be sem áll a szád, amióta csak találkoztunk. Már most az idegeimre mész. -ajkaira egy széles vigyor ült, ahogy fél szemmel hátra pillantott rá. Ha ilyen könnyedén ajánlgatja magát, szinte már ezüst tálcán felkínálva a testét neki, hogy még egy kisujjnyi erőfeszítést sem kell beleölnie majd abba hogy megszerezze és megkóstolja… Miért mondjon nemet?
– Rendben. Ha kijutunk, ork pálinkát akarok inni. -Ha nem, akkor majd itt mártja bele a fogait, bánja is ő.
Elfordulva tőle lépett rá az első lépcsőfokra amely lefelé vezetett. Egylőre csak a vaksötét volt az útitársuk, legalábbis addig amíg az első fordulón le nem értek. Ott már ismét halovány fény szökött be a kitört, alga lepte ablakok és kiszakadt gerendák helyéről. Ha az első helyiség ahová jutottak a kapitány kabinja volt, akkor az első szint ennél jóval nagyobb lesz. A falak mentén berozsdásodott ágyúk sorakoztak, mellettük kiborult lőporos hordók és ágyú golyók, kardok és durranó botok a léceknek támasztva. Belülről még hatalmasabbnak tűnt a hajó, mintha a végét sem látnák a szintnek, ám eddig fenyegetésnek semmi nyoma sem volt. A belteret azonban mégis átjárta valami kellemetlen érzés, ami óvatosságra sarkallta őket. Nathaniel felpillantott Dargonra, majd egy határozott lépést tett előre hogy alaposabban körbe nézhessen.
A folyosó végét csak nehézkesen lehetett látni, de azt mind a ketten észrevehették hogy arra is csak egy lépcsősor vezetett, az is lefelé. Hiába értek egyel lejjebb, mégis úgy tűnt mintha a hajótestet cirógató hullámok messzebbről szólnának.
– Mire vársz még? Igyekezzünk, te mondtad hogy sietnünk kell. -kezeit zsebre vágva szedte a lépteit szaporábban mindaddig, amíg lába egy pillanatra meg nem akadt valamiben. Kíváncsian pillantott le a földre, amire egy rúna volt festve. Ahogy elemelte róla a lábát, a pecsét már fel is villant és két lánc tört ki a falból, melyek bilincsei azonnal kattantak a fiú csuklóján. Olyan sebességgel rántották vissza a hajótest szélére az öreg deszkákhoz, mint ahogyan előjöttek. Ahogy a háta a léceknek ütközött felnyögött, majd heves köhögések közepette bukott előre.
– Bassza meg… -Fájdalmas hörgéssel próbált kiegyenesedni, mielőtt oldalra pillantott volna. Nem ő volt az első, aki ebbe a csapdába lépett. Egymást mellett több csontváz is sorakozott körülötte, mind ugyanabban a pozícióban, béklyóval a karjukon. Ezek eddig mintha itt sem lettek volna, pedig nehéz lett volna nem észrevenni őket. A szint légköre is egy pillanat alatt változott meg. Sötétebbnek tűnt, mint az előtt. A mélyből hangok szűrődtek fel, a mágia pedig amely ilyen gyönyörűnek és tisztának mutatta a hajó belsejét fakulni látszott. Egyre több csontváz bukkant fel szétszórva, padlóra és falakra száradt vérfoltok jelentek meg amerre a szem ellátott, majd az emeletről nyikorgás és komótos léptek zaja rázta fel a hajót. Hallani lehetett, ahogy ékszerek csilingeltek minden lépésnél, egyszer egy csizma koppant majd utána egy mezítelen láb csattanása érintette a padlót.
Dargon hosszú percekig csak az elhangzottakon gondolkodott,s bár látta, ahogy a férfi benyeli az undormányos förtelmet ,ezúttal nem tette szóvá. Amíg gondolkodott az inge ujjával tisztogatta meg saját arcát, hiszen az előbbi kis közjátékból ő is kapott bőven. A vörös nedű színte még meleg volt ahogy találkozott arcával és félig csupasz mellkasával. A vér fémes illata pedig egy röpke pillanatra elködösítette az ő érzékeit is. A homlokát ért atrocitásra még csak nem is reagált, pedig megtehette volna,de úgy volt vele, hogy ennyi komédia és hiábavaló agyzsugorítas a számára is bőven elég volt. Nem igazán figyelte, hogy a Hínárfejű mit csinál épp. Kezében a könyvel kezdett el sétálni és valahol a közepe felé találomra fellapozta azt. Bejegyzések nem voltak feldátumozva, mégis az írás alapján elég réginek tűnt, erről árulkodtak a megsárgult oldalak és az illata is. Úgy nézett ki, hogy egy naplóval áll szemben mégis nehezen tudott eligazodni rajta,a betűk kopottak voltak, haloványak mint a lemenő nap sugarai között megbúvó hegység kietlen pusztasága. Mégis pár oldal után elegendő információt tudott összegyűjteni ahhoz, hogy nagyjából képben legyen a helyzetükkel. Épp akkor csukta össze a könyvet, amikor is a félnótás úgy döntött, hogy lebukdácsol a lépcsőn és kiterül ismét az ágyon.
– Attól tartok a helyzetünk korántsem annyira fényes mint ahogyan azt elsőre gondoltuk. Ha a kapitány jegyzetei helyesek, akkor attól tartok nem túl sok idő áll rendelkezésünkre, hogy elhagyjuk a hajót.- minden egyes szónál közelebb került egy-egy butordarabhoz, volt amit jobban megnézett magának és volt olyan is amit külön külön meg is fogott.
– Egy átokról ír,mely az idők végezetéig fogva tartja a csapdába esett utazókat és a meggazdagodni vágyókat. “ Egy út mely kivezet, s egy mely elfeled. De ó te botor ,időd véges, éfél és véged.”- ismétli el Dargon a szavakat melyeket alig pár perce olvasott. Nyilván nem nehéz megfejteni, hogy miről is szól az egész.
– Attól tartok, hogy az első rész még számodra is nyilvánvaló. – ült le ezúttal az íróasztalhoz és állt neki a kutakodásnak,fellapozta az oszlásnak indult lapokat, kinyitogatta a fiókokat,melyek nyikorogva adták meg magukat miközben tovább folytatta.
–“Gondolkodj ésszel,egy kulcs mely rabigába hajt és egy, szabadulásod záloga.“- Némaságba burkolózva sóhajtott fel, ahogy hátra dőlt az öblös székben, mely recsegve és ropogva engedett a súlyának. Majd a szöveget ismételten elismételte magának.
– Van még egy rész,de az sajnos olvashatatlan. Mágiaról tesz róla benne említést,vagy annak elszívásáról. Nem volt egészen egyértelmű,de az igen, hogy itt nem maradhatunk. – újabb sóhaj után túrt bele barnás hajába,tehetetlennek érezte magát. Nem akart itt lenni túlságosan rossz érzés fogta el,nem pánikolt, hiszen volt már az élete során rosszabb helyzetben is. A kettejük közé beálló csendet semmi sem zavarta meg, csupán a sós víz ütemes hullámzása a hajó oldalán,mely lassan de biztosan felfalni készült a roncsot. Talán még pár év és a hajót mindenestől elnyeli a sötétség.
– A nevem Dargon.- állt fel, miközben a felfelé vezető lépcsősoron nézett végig. – Arra nem mehetünk, elvégre a karmaid bánták. De nyugi,majd visszanől, szerintem a kulcs ami a nyitásához kell odalent lesz. Még több kukac társaságában. Ha jó időérzékkel rendelkezek és jól is értelmeztem,akkor nagyjából még tizenkét óránk van. Ennyi áll szolgálatunkra ahhoz, hogy kijussunk ebből a romhalmazból. Nem tudom te miként vélekedsz,de én nem szívesen maradnék itt. Talán induljunk és ahogy mondtam,ne tegyél felelőtlen lépéseket. Ha élve kijutunk meghívlak egy italra,vagy bármire amit csak szeretnél.
Csak fél szemmel nézte végig a férfi hosszas szenvedését, a kupának a sanyarú sorsát amit a sarokba hajítottak, mintha ő lett volna minden baj forrása. A szirén legnagyobb ártatlansággal nyammogta a reggelijét tovább, ügyet sem vetve Dargonra.
A semmiből jelent meg előtte a veszedelem, megragadva ingjének vékony anyagát, előre és hátra rángatva az ernyedt testet. Még szemei is bekancsítottak ahogy értetlen tekintetével próbálta az övét keresni. Mit tett? Miért is az ő hibája az egész? Fogai szorításából az elpusztult állatot mégsem engedte szabadon, így nem csak Nathanielt, de a férfit magát is elkezdte beteríteni a friss, fröcskölődő vér, jó vastagon.
Az arcuk, a ruháik és minden más már a vörös nedűben fürdött tovább. Milyen kár érte, pedig olyan finom! … volt.
A sirály élettelen teste kiszakadt a hegyes fogak szorításából, majd nagy lendülettel csapódott a földhöz. A kukac pillanatokon belül őrült meg mellette. Hazudna, ha azt mondaná hogy nem élvezte a pillanatot, talán ez volt a legújabb rekordja amit feljegyezhetett magának, ha tudott volna írni vagy olvasni.
Lábait török ülésbe húzva támasztotta meg térdein a könyökét, hogy utána tenyereibe fektethesse bele szédülő és megfáradt kobakját.
A tombolást egy elégedett mosollyal nézte végig, a percről perce tomboló viharként változó magatartás már nem tudta tovább elkerülni a figyelmét. Élvezte Dargon szenvedését, a lelke mélyén megülő pánik apró szelét amely újra és újra megcsapta a sirály széttrancsírozott belsőségei képében. Hosszú nyelvét olykor kidugta, hogy arcát propeller módjára tekergetve tisztítsa át vele.
Miután a férfi is lenyugodott végre, térdeit kinyújtva tette őket keresztbe, megfáradt testét pedig elnyújtóztatta a bogaraktól hemzsegő ágyon. Tekintete a könyv említésére oda arra araszolt, de azon kívül hogy a kapitány kisujját letörte volna a helyéről, más említésre méltót nem csinált.
– Nem tudok olvasni. -Bökte ki végül mosolyogva.- De ha gondolod, a képeket megnézhetem. Meg tudom állapítani róluk, hogy szépen rajzolták-e őket, avagy sem…
Halk kacaj szaladt ki az ajkai közül, majd a kisujj csontjával heves vadászatba kezdett. A nagyobb, húsos csótányokra próbált vele lecsapni több kevesebb sikerrel. Már az egész oszladozó lepedőt tele lyuggatta, mire végre a horgán akadt valami ízeltlábú. Nem kitines volt, hanem valami szaftos és lomha puhatestű. Szemei rögtön felragyogtak.
A keresztül döfött rovart lassan a szájához emelve cuppantotta le a hegyes csontról, majd hosszas majszolgatás után fogpiszkáló gyanánt használva a kapitány meggyalázott kisujját kezdte el vele kitisztítgatni a hegyes fogakba ragadt húscafatokat.
Hiába ócsárolták megállás nélkül, lábfeje csak boldogan járt az ágy peremén, még akkor is amikor a férfi merészen odahajolt hogy letisztogassa az arcát.
– Mindenkit ennyire alábecsülsz? -Biccentette oldalra a fejét kíváncsian, majd felpattanva az ágyból pöckölte neki a csontdarabot Dargon homlokának. Karjait felemelve nyújtózkodott egyet mielőtt alaposabban körbenézett volna a szobában.
Ugyan volt egy lépcsősor, amely felfelé vezetett volna, annak a végén egy láncokkal és rácsokkal zárt ajtó pihent. A lakatján már messziről észrevehető volt egy hatalmas mágikus talizmán ami nagy valószínűséggel egy zárópecsétet szimbolizálhatott.
Onnan már csak lefelé vezetett út, a nagy sötétségbe. A helyiség amiben tartózkodtak csak egy szoba volt, ami valószínűleg a kapitányé lehetett. Néhány kupa, aranyérme volt szétszórva a földön, néhány por fedte rumos üveg és egy hatalmas íróasztal. Az íróasztalon térképek és jegyzetek sorakoztak, egy üveg kiszáradt tinta és egy abba beleragadt toll.
Úgy néz ki, csak a hajótest felé vehetik az irányt, ám előtte érdemes volna alaposabban feltúrni azokat fiókokat, talán találnak benne valami használhatót a későbbiekben.
– Felőlem. -vonta meg a vállát, majd zsebre vágva kezeit indult volna el a lépcsőn felfelé hogy megbizonyosodjon róla, hogy a fedélzetre vezető ajtó biztosan zárva van.
Először megragadta a lakatot hogy letépje onnét, de az meg sem moccant. Rögvest rá kieresztette hosszú karmait hogy könnyűszerrel levágja azt onnét, de csak a gyönyörű körmök bánták. Egy türelmetlen sóhajt után fél lábával az ajtónak feszülve kezdte el rángatni azt, aminek a következménye csak egy hatalmas esés lett, hangos nyekkenésekkel gurulva lefelé a lépcsőn, hogy újra a kapitány ágyában kössön ki.
Se egy köszönöm,sem egy hálálkodó kedves szó, hát mi ez az emberszabású lény? Ősember ,aki most szabadult ki az Ivorni bányák legmélyéről? És még hozzá sértegeti is, szájszagát emlitve Dargon a tenyerébe lehelt, hogy valóban leellenőrizze azt,de hamar rá kellett jönnie, hogy a férfi csak szívja a vérét. Legszívesebben ott helyben lelökte volna a franca, hogy hadd nyeljen egy kis sós vizet,de tudta, hogy a hajópadlón ugrálni veszélyes. Már azon volt, hogy vissza vág Nathanielnek de ideje sem volt rá, hiszen a kökorszaki marha úgy vetette el magát az áldozata után,mintha csak egy nyúlt ugrasztottak volna ki a bokrok közül. És míg a férfi azon volt, hogy a madár kilehelje lelkét az ódon deszkák megadták magukat .
– Te ország hetedik barma ne mozdulj!- üvöltötte el magát de túl későn,a kígyó ahogy elveszette talpa alól a talajt szinte kapálódzva akart megkapszkodni valamiben, bármiben,de semmi nem akadt a keze ügyébe. Akkorát nyekkent az ágyon, hogy azt még a pokol bugyraiban is hallani lehetett . Egy pillanatra tüdejéből kiszaladt a levegő, dereka tájékán pedig belé hasított a fájdalom.
Talán húsz másodperc telhetett el a zuhanásuk óta,de mintha Natenek ez meg sem kottyant volna. Épp felült, veséjét nyomó tárgyat kivette maga alól,ami nem más volt mint egy drágakövekkel díszített kupa. Földre hajította és csak azután nézett a férfire,aki épp az szárnyas nyakát törte ki és feldobva kóstolta meg azt. Dargonban pedig ez a mozzanat volt az utolsó. A két kezével ragadta meg a férfi ingjét, hogy aztán előre és hátra rángatva ordibálni kezdjen vele..
– TE ŐRÜLT! KI AKARSZ NYÍRNI? !! – minden egyes szónál a szírén feje előre és hátra billent de ezt Dargont nem érdekelte. Bosszúból elrántotta a még megmaradt hulla darabját és a földhöz vágta. Majd elengedve a férfit felállt és dühösen a madár testét kezdte el püfölni a lábával. Úgy taposta mintha az lenne élete hátráltatója és mindeközben még átkozta a napot,az isteneket és az agyatlan újdonsült barátját. Talán öt perccel később nyugodott meg annyira, hogy végre egy mély levegőt vegyen és leüljön az ágy szélére. Szemeit körbejáratta a helységen, épp csak annyit látott amennyi fény bejutott a repedéseken keresztül. Újabb sóhaj után nézett le a mezítelen lábára,majd fordult a hulla felé akin még mindig ott díszelget a csizmája.
– Hát kapitány uram, önnek erre már úgysincs semmi szüksége. – egy reccsenés hallatszott ahogy Dargon megpróbálta lehúzni a cipőt,de az nem engedett így az egész jött combcsontostól mindenesetől együtt.
– Csinálj valami hasznost is ha már miattad kerültünk ebbe a pathelyzetbe. Ne gondold,hogy ugráltatni fogsz mert akkor ezzel a lábszárral verlek agyon,te ebihal! Emeld fel a segged és nézz bele a könyvbe, hátha okosabbak leszünk tőle. – morgolódott ahogy végre lekerültek a hulla lábáról a csizmák és Dargon felhúzta azokat a sajátjaira. Megkötötte őket és csak azután lépett a férfi mellé és amikor az még mindig nem mozdult ,kissé tarkón legyintette.
– Semmi hasznod te agyatlan.! – kitépte a könyvet a kapitány kezéből,aminek köszönhetően ismét bogarak sokasága mászott elő. Ránézett a zöld hajúra.
– Rá se merj gondolni, hogy ezeket is benyomod,te éhenkorász. Mivan,neked nem volt gyerekszobád.? Nézd már meg, hogy hogy nézel ki. Így csak egy vadállat eszik. Legalább töröd meg a szád.- puffogott ahogy az oda ragadt tollpihét próbálta lehámozni az arcáról. – Úgy nézem, hogy nincs más lehetőségünk csak , hogy ha összefogunk. Ha te így folytatod ez lesz a sírod, úgyhogy azt javaslom, hogy vagy működj együtt,vagy váljunk szét. Egyedül úgyis meghalsz.- vont vállat.
Lábai türelmetlenül doboltak a lágyan hullámló víz takarásában. Meztelen lábujjai már rég a elsüllyedtek, lassan már bokáig elnyelte őt a tenger homokja. Karjait mellkasa előtt összefonva nézte az ingyenes showműsort (ezért mások komoly pénzeket fizetnek), ami kimerült egy pucér mellkasban. De nem akármilyen felsőtest volt az. Szépen kidolgozott izmok duzzadtak meg minden egyes mozdulatánál, a csintalan vízcseppek hívogatóan csordokáltak le az érintetlennek tűnő, bronzos bőrön. Más ettől a látványtól már a bugyiját is elrepítette volna, de Nathaniel csak unottan túrt bele fülébe a kisujjával, amit a hallójárat vagy a feléig el is nyelt. Cuppanva húzta ki onnan alaposan megvizsgálva kibányászott kincsét, majd szabadon eresztette azt a víz felszínén.
Mintha csak azért tette volna, hogy jobban hallja a férfi szüntelen nyavajgását. Mire vissza hajolt, hogy újabb utasításokkal lássa el újdonsült asszisztensét, addigra az már a képébe dőlve bámulta őt. Arcára egy határozott fintor ült. Kérdezett volna, hogy mit bámulja de inkább befogta a száját, a felesleges beszéd úgysem viszi őket előre Hamupipőke cipőjének megtalálásában.
– Ha nem te, akkor ki? Én? -mutatott magára felháborodottan, mintha csak az ő hibája lett volna az, hogy a cipő a fedélzeten kötött ki. Nyilván ezt sosem ismerte volna el.
Rezzenéstelen arccal kente volna vagy Dargonra, vagy Zeronra, de akár arra a nyeszlett sirályra is. Hát tényleg, a sirály! Az ő hibája mindent! Ha akkor nem állt volna a bakancs útjába, most nem kellene ezzel a féleszűvel társalognia. Szemeiben apró fény gyúlt, ajkai pedig halvány vigyorral húzódtak ahogy fél szemével Dargon felé sandított.
– Blah, blah, blaaaaaah… -forgatta meg a szemeit, mást sem tudott ez a férfi csak nyafogni. – Mit foglalkozol azzal a madárral? Amint felérek úgyis csak tollpárnának való marad belőle. Különben is az ő hibája! Szándékosan csinálta, csak nézd meg azokat a kancsal szemeit! Hallom, ahogy nevet rajtam. -bizony vijjogott is a megkergült madár, mintha nem lenne holnap.- Na, szedd a lábaid, mert az enyémek már fáznak!
Ellépett a létràtól illedelmesen meghajolva mellette, két karját a lajtorja felé emelve. Csak akkor nézett fel amikor Dargon már elkezdett rajta felkapaszkodni. Két kerek félholdacska látványa volt a jutalma a kemény munkájáért, amit az istenek szidalmazásába fektetett. Amíg a kukac a lábbelit kereste, addig ő alaposan szemügyre vehette a roncsokat.
Első ránézésre semmi különlegeset nem lehetett rajtuk észre venni. Öregek voltak már, erről a moha és a hínárok is árulkodtak, mégsem hallott róluk semmilyen legendát a falubéliektől. Táblákat, vagy feliratokat sem látott sehol (nem mintha el tudta volna olvasni őket) de ami a legjobban zavarta, hogy kettejükön kívül még egy lélek sem járt erre. A roncsokhoz vezető úton sem találkozott senkivel, holott az alacsony vízállásnak köszönhetően a tenger kellemesen meleg volt, a terület békésnek tűnt és még halak is úszkáltak itt bőséggel ami minden halász álma lenne.
Szerencsére a Dargont és őt elválasztó magasság túl nagy volt, a hullámok heves csapkolódása az öreg deszkákon pedig túl hangos ahhoz hogy egy szavát is meghallja odalentről, csak a hangja csengett a fülében.
Gondolván hogy a férfi még egy ilyen egyszerű dologra is képtelen, megkapaszkodott a létra fokaiban és szaporán szedve azokat sietett fel ő is a fedélzetre.
Csupasz, vizes praclija hangosan csattant a deszkákon, majd ugyanilyen hevességgel termett Dargon mellett, kikapva ujjai szorításából a cipőt.
–Szerintem csak a saját szájszagodat érzed. -eresztett el felé egy mosolyt, majd diadalittasan cuppantotta fel lábaira a bakancsokat. Természetesen be nem kötötte mivel nem tudta hogy kell, így a cipőfűzők zabolátlanul lengedeztek minden egyes lépésénél amit a létra irányába tett.
A köszönetnyilvánítás elmaradt, ahogy már az elején a bemutatkozás is. Haját hátra túrva fordult felé még egy pillanatra.
–Jut eszembe, legközelebb ha kukkolásra adod a fejed, legalább csináld úgy, hogy nem buksz le.
Amint mondatára pontot tehetett volna és beleugorhatott volna a vízbe, már meg is jelent a kelekótya sirály. Akkorát csípett a szirén lábába, hogy még a kiszakított nadrágon keresztül vére néhány cseppje is kibuggyant.
–Rohadj meg! -üvöltötte el magát és gondolkodás nélkül vetette rá teljes testét a szárnyasra.
Ujjai körbefonták az állat nyakát, cibálni és folytogatni kezdte azt mindaddig, amíg a padlózat meg nem reccsent alattuk. Az arany szemek elkerekedve bámultak a férfire, majd abban a pillanatban hogy megszólalt volna a hajópadló feladta a küzdelmet és beszakadva magával rántotta őket a mélybe.
Zuhantak egy szintet azonnal, de esésüket egy régi, bogarakkal megtömött ágy tompította.
Nathaniel a bal, míg Dargon a jobb oldalára esett, közöttük pedig (nagy valószínűséggel) a kapitány csontváza foglalt helyet.
Fején kalap, kezei között pedig a hajónapló pihent, álla leszakadva, szemgödréből pedig egy csótány szaladt ki ijedtében.
–Azannyát… -dörzsölte meg sajgó derekát miután felült az ágyon, ujjai szorításában pedig a sirály vijjogott.
Egy könnyed mozdulattal feszítette neki hüvelykujját a madár fejének, majd egy reccsenéssel törte ki annak nyakát. Elégedetten dob egyet az élettelen testen, majd nagyra kitáltva a száját hagyja hogy belepottyanjon. Úgy ül ott mint egy kölyök kutya, aki most kapta meg legújabb plüssjátékát.
Száját összezárva harap ki belőle egy nagyobbacska darabot, jólesően nyammogva rajta. Ajkai szélén pereg lefelé a friss vér, amibe egy tollpihe is beleragadt.
Még mindig a vízben ülve barna lélektükreit a férfi arcába fúrta ,majd összevonta, homlokán ezáltal barázdák alakultak ki. Tekintete pedig bosszúságáról árulkodott,majd lassan álló helyzetbe evickélte magát. Nedves tinccseit melyek most szinte az arcába olvadtak az ujjai segítségével igazgatta el, hogy mégis kinézen valahogy. Utálta ha valami hozzá tapadt, az ing pedig épp azt tette, testére simult mint egy második ruha és irritálta. Egy pillanat alatt bújt ki belőle míg az előtte álló idegen jót szórakozott rajta. Kisebb csomóba hajtogatta a ruhadarabot és gondosan kicsavarta azt,de akkor a férfi szinte megvádolta azzal, hogy egy kukkoló.
Horkantott egyet,de végül csak legyintett egyet.
– Megnyugodhatsz, épp csak az ügyetlenséged néztem végig.- a még mindig nedves inget,de már legalább nem csepegett belőle a víz,meglengette párszor, hogy ezáltal is kevesebb nedvességet tartalmazzon és utána visszahúzta azt. Azután a vízbe nyúlt és kihalászta a cipőjét,majd a kardját ami nyilván esés közben lecsatolódott oldaláról. Azokkal a kezében sétált a idegen felé, hogy megállva mellette tekintetével kövesse a férfi mozdulatait. Hogy aztán egy döbbent pislogás közepette nézzen a mellette álló arcára. Az idegen haja is még vizesen tapadt a tarkójára,haja ilyen közelről is úgy nézett ki mintha épp most fészkeltek volna a kobakjára a madarak .Az ing alatt a nyakcsigolyálya jól kivehető volt, mintha alig táplálkozna,arca pedig túlságosan gyermeki volt az ő számára. Ekkor tűnt szembe neki a férfi fogsora, már ha azt annak lehetett nevezni. Míg a férfi beszélt ő enyhén előre dőlt felsőtestével és úgy bámulta a másikat míg annak ajkai mozogtak, vajon azokkal hogy tud enni? Gondolkodott el kissé,de hamar visszatért a valóság sötét és komor bugyrai közzé. Megemelte szemöldökét miközben saját magára mutatott.
– Hogy én? Mégis minek nézel te engem? – nézett le kissé a tőle alacsonyabb illetőre.- Nem vagyok az inasod, hallod e! – puffogva lépkedett előre a vízben,lehet keresnie kellene egy kis csónakot? Ki tudja, hogy milyen gyorsan mélyül a víz, aztán ez a hely lesz a sírhelye. Azon is az állna.. inkább csak úszna, hogy itt nyugszik az undok kígyó.Sóhajtott egyet,majd még egyet s hátra fordult a férfihez. Ismét végig mérte az előtte állót,gondterhelten megsimogatta a tarkóját.
– Nem is értem ki az az ostoba és félkegyelmű aki oda felhajította, és nézd mit csináltál. Az a szegény állat addig normális volt míg nem találkozott a bakanccsoddal, most pedig úgy néz ki mint egy ütödött,de szó szerint. Most az egyszer segítek,de aztán ne számíts rám, barátom. Ha a továbbiakban gondod adódik magadra leszel utalva. – az utolsó mondatoknál a létrához sétált, kardját az oldalára erősítette míg cipőjét felakasztotta egy kiálló deszkára. És csak azután kapaszkodott meg a létra fokán ami a mohának hála tiszta csúszóssá vált és Dargon úgy kapaszkodott belé mintha csak az élete múlna rajta. Pár szitokszó és morgolódás után végre sikerült felevickélnie a romhalmaznak a tetejére. Karjai segítségével húzta fel magát az utolsó két létrafok híján,s mikor felért a hajó padló csak úgy recsegett alatta.
– Ha most beszakad alattam jobb ha tudod, hogy a halálom után is kísérteni foglak, Hínárfejű!- kiabált le hozzá és tette a dolgát amire nem túl szívélyesen lett megkérve. Nagyjából látta, hogy hová is eshetett a hülye lábbeli így lassú léptekkel az adott irány felé evickélt.. csoda, hogy a hajó e része még állt,a padlózatból már így is tenyérnyi nagyságok hiányoztak. A korhadt fából a léptek zajára bogarak másztak elő, hogy aztán egy másik repedésbe bújjanak el. Dargon pedig csak később vette észre a keresett tárgyat,amikor felemelte diadalittasan szólt le a másiknak.
– Hallod e ,nem csoda, hogy zakkant lett a madarunk. Úgy bűzlik a csizmád mintha hat hetes hullát rejtegetnél benne.
A sós víz mintha csak anyai szeretettel cirógatná a lábait, a fel-fel erősödő csalafinta szellő a kócos tincseket még inkább felborzolja amit nem győz a füle mögé tűrögetni hogy legalább a lábai elé jól lásson. Gyorsan megtanulta, hogy figyelnie kell hogy hová lép, mielőtt újra megcsókolná az alga ízű iszapot.
Léptei olyan könnyedek mintha csak a szárazföldön járna, hiába ér már lassan derekáig a tenger. Erőlködésnek vagy küzdelemnek nyoma sincs, teste mintha csak eggyé válna a hatalmas vitorlásokat is elpusztító, de az életet jelentő eszenciával.
Amint a hajó orrához ér arcát az ég felé emeli, ahol a sirályok gúnyos táncot járva egymással dalolják a tenger dallamát, szinte csalogatva felfelé a szirént. Az, amelyet az imént sikerült fejbe vágnia a bakancsával a hajó oldalához tipeg lebámulva rá, egy felháborodott vijjogást hallgatva.
Nathaniel kíváncsian biccenti oldalra a fejét, tekintete egy pillanatra sem kalandozik el a (valószínűleg) hevesen mutogató és madárnyelven káromkodó szárnyasról. A fiúnak sem kell hát több, öklét fenyegetően a magasba emeli jól megrázogatva azt.
– Csak várd meg, amíg felérek!
Rögvest bele is mar a korhadt, mohától és algától csúszós létra alsóbb fokaiba hogy rántva egyet magán kapaszkodjon fel a pofátlan vacsorának való után, amikor nem messze tőle egy puffanás, csobbanás, majd embertelen hangokat kiadó fulladozás üti meg a füleit.
Ujjai rögvest lazítanak a szorításon, lábait visszaereszti a kellemes sós víz ölelésébe majd meg is indul a haldokló hangokat hallató irányába.
A látvány, ami a hajóorr mellett várja szinte már komédiába illő jelenet. Egy férfi ücsörög a vízben, ami lába ujjától feje búbjáig teljesen eláztatta. Vizes, sós tenyerével és ujjaival próbálja eltüntetni az ízt, amivel valószínűleg csak még többet juttat a szájába, de a legfényesebb mozzanat a nyelvét szorongató vékony ujjak látványa.
Kérdése és szavai szinte el sem jutnak hozzá, legalább is az elején. Az aranyló szemek elkerekednek, még ajkai is apró résnyire nyílnak, mígnem érzéketlennek tűnő arcával néhány robotosan hangzó “He.. ” hagyja el a száját. Mint aki csak köszönni próbálna, de valójában…
– He… he… hehe… hehehe…
Az akadozó mondatsor egyre hevesebbé válik, míg végül szája sarkai lassan felfelé kunkorodni nem látszanak.
Tenyerét a hasához kapva tör ki belőle a hangos, féktelen kacagás aminek az eleje egészen átlagos, de a végére már kínos, hosszú perceken át tartó rekedtes, elvetemült hahotázásba torkollik.
Örömkönnyeit hullató szemeit a nedves ingének ujjába törli, majd mintha mi sem történt volna komorodik el a tekintete újra. A vidám, élettel teli arcot újra felváltja az unott és érdektelen kifejezés, ám az aranyló tekintet fel-alá pásztázza tovább a férfit.
– De. -zárja rövidre a válaszát. Az, hogy mit illik és mit nem az eddig sem érdekelte és nagy valószínűséggel ez után sem fogja.
– Viszont kettőnk közül te bujkáltál a hajó roncsok között. Kukkoló vagy? -ajkai egy széles, cápavigyorrá húzódnak kivillantva az éles és hegyes fogakat.
Kezeit becsúsztatja a zsebébe, miközben lassan hátrálni kezd tőle vissza a létra irányába.
– Fent van a bakancsom. – emeli fel mutatóujját a fedélzet szélén ácsorgó, nyelvét öltögető sirály irányába.- Hozd le.
Dargon, hogy hogyan is került Rivenna kontinensre már maga sem tudta. Hosszú idő óta most dugta elő az orrát a rejtekhelyéről, hogy ismét bejárja a környező vidékeket és utána járjon pár dolognak. Ami abból állt, hogy egyik városról a másikra járt. Egyik helyen sem időzött túl sokáig, pedig ideje bőven lett volna, mégsem kötötte le semmi hosszú időre a figyelmét. Így került végül az Elárasztott völgybe ,ami az elejétől kezdve színte a szívéhez nőtt. Bár Dargon soha semmire nem mondtam azt, hogy szép az élete során,most az egyszer el kellett ismernie, hogy a völgy gyönyörű volt. Szerette nézni a naplementét, ahogy annak fénye a víztükrén játszott és különböző fényekben csillant meg a víz alatt lévő megannyi drágakő. Egy szóval leírva varázslatos volt és még a kígyó szívét is megmelengedte.
Itt hallotta először a mesét a kalózokról és az elátkozott kincsekről ami az ő kíváncsiságát is felkeltette. Ellenben sokakkal a bestiát nem a vagyon érdekelte, abból bőven volt neki,ami igazán érdekelte és utána is akart járni az a mese volt amit pár Teriani mesélt. Bár fél füllel hallotta csak az egész történetet mégis sikerült neki elcsípnie a hely nevét. Ajkai megrándultak ahogy mosolyra húzta azokat és magában eldöntötte, hogy ő bizony utána is néz a helynek, ami nem is volt túlságosan távol. Gyalogszerrel csupán pár óra és addig is kiélvezheti a napsütötte tájat,a meleget és a gyenge szélmozgást ami olykor felkötött barna tinccseibe kapott. Séta közben megfosztotta magát felső sötét ruházatától, és csak a fehér inge maradt rajta. Egy világosabb nadrággal párosítva,cípőjétől már akkor megvált,amikor letért az útról az útbaigazítás után. Előre figyelmeztették, hogy a vízszint visszahúzódott és a hely amit keres eléggé megközelíthetetlen. Nem hazudtak,olykor színte még így mezítláb is úgy beleragadt a sűrű masszába, hogy szidni kezdte magában az isteneket is, átkozta az ötletét a vizet a bogarakat és minden egyéb dolgot ami csak az eszébe jutott.
Miután sikerült kirángatnia magát feneketlen mocsarból és újabb lépéseket tett egy járható ösvényre lelt. Itt a talaj valamennyivel járhatóbb volt , egyedül a száraz, kicserepesedet talaj okozott neki némi kellemetlenséget, mivel halandó porhüvelye volt, így néha fel-felszisszent. Épp csak nem lejtett esőtáncot, hogy könnyítse a helyzetét. Mégis morgolódva haladt tovább és érte el vége a helyet ahol úgy döntött, hogy egy kisebb pihenést megérdemel. A víz kellemesen hűvös volt számára,ebben a formájában nem is ártott neki. Élvezte ahogy az apró szélkeltette hullámok nyaldosták lábait, ahogy a távolból madarak fűtyszóját és énekét hallhatta. Hallani vélte a hullámok zenéjét is , ahogy a sziklás partnak csapódtak,a habok pukanó játékát. Megnyugtató volt számára,ám minden csoda csupán három napig tart. Az ő esetében ez nagyjából öt perc volt,vagy talán kevesebb? Nem számolta de a hang forrása kissé irritáló volt , ahogy éppen az egyik istent szidalmazta. Nem is akárhogy, Dargon szigorú arcvonásai hamar ellágyultak és majdnem nevetésben tört ki,amikor a lábbeli elrepült és egy madár lett az áldozata, figyelte a sirály zuhanórepülését,hallotta az első majd a második puffanást is. Hát igen, így kell kivégezni egy cipőt, rosszallóan ingatta meg fejét ahogy a hajó oldalánál állva takarásban állt, hiszen a romból nem sok minden maradt,ami ép is volt már rothadásnak indult. De neki elég nagy fedezéket nyújtott, hogy jobban szemügyre tudja venni a fiút, férfit? Nem igazán tudta eldönteni, hogy mi is. Arca már, amennyit látott belőle , csupa szürke massza volt, amitől kuncognia kellett. Teste vékony, színte már – már csontsoványnak hatott,de a szemei… Hosszú másodpercekig le sem tudta venni tekintetét a fénylő szempárról. Pillanatokkal később megrázta a fejét s mikor a férfi megmosta arcát és a többi testrészét már biztos volt abban, hogy tényleg túl fiatal. Követte tekintetével a zöld hajú alakot, de amikor az eltűnt az orra elől kihajolt a rejtekhelyéről és ugyanabban a pillanatban fejelte le az előtte lévő hajódeszkát. Fájdalmassan kapott a homlokához ,szemei könnybe lábadtak és tett előre két lépést. Aminek a következménye az volt, hogy rálépett egy roncs darabra, hogy annak egy darabkája beleálljon a talpába és úgy boruljon fel mint egy házatlan csiga. Száját és orrának nyílását azonnal megtöltötte a sós víz,prüszkölve pattant fel,köhögve köpte ki a vizet majd nyújtotta ki a nyelvét és keze segítségével próbálta megszabadítani magát a sós íztől. De akkor meglátta férfit aki nyilván a hangok miatt visszafordult és most ismét azokba az aranysárga szemekbe nézhetett. Nyelvét még mindig fogva döntött oldalra a fejét és kezdett el beszélni.
– Mi… fan,nem ..láffal még embert? – húzta össze szemöldökét,de hamar rájött, hogy miként is nézhet ki , így nyelvét elengedte és felegyenesedett és ismét elismételte az előző kérdését.
– Mi van,nem láttál még embert? Nem illik ám ilyen nyíltan bámulni a másikat.
Sorin Arden ma is kitett magáért. Az elmúlt hetekben a napisten egy percet sem pihent, pedig a terránok mit meg nem adnának Laressia földeken tett látogatásáért legalább néhány órácskára. Az eget azonban egy ártatlan bárányfelhő sem szeli keresztül, a fullasztó hőség és nyomasztó pára minden emberi és nem emberi lény homlokára gyöngyöző verítéket varázsol. A tengerek, tavak és folyók mentén terránok tucatjai sorakoznak. Ki azért hogy megmártózzon, mások azért hogy Larissához imádkozva áldozatokat mutassanak be a kóróvá száradt veteményesük megmentése reményében, egyedül a hajóroncsok felé vezető mocsaras folyótorkolat tűnik üresnek már kilóméterek óta.
Bakancsa hangosan cuppog az agyagos mederben, nem győzi azt minden tizedik lépés után kihalászni a félig süllyedt sáros földből. Bezzeg ha megtanulta volna a cipőkötés rejtélyes művészetét, ezt az utat fele annyi idő alatt megtehette volna. Amikor már ötödjére ragadja el tőle átázott és sárral beterített bakancsát valamelyik megvadult gazcsomó, mérgesen tépi ki annak szorításából és egy határozott lendülettel vágja hozzá. A sár, mint a friss tavaszi cseresznyefák zsenge virágának szirmai reppennek fel a magasba, még egy pillanatra mintha meg is állnának hogy jól kinevessék azt a szerencsétlent mielőtt egy tenyérnyi mocskot csattintva landolnak a fiú homlokának közepén.
Rezzenéstelen arccal vizslatja a cipellőt, amit a lápos föld kuruttyolva és buborékozva kezd el szépen lassan elnyelni, miközben az iszap hosszú elnyúlott cseppekben menekül le a haragtól egyre inkább felforrósodott homlokáról.
Ajkai apró résnyire nyílnak, ahonnan egy páragőzös, minden feszültséget kiadó hosszú sóhaj szalad ki, mielőtt lehajolna és kikaparná lábbelijét a földből. Szárát megragadva ráz rajta kettőt, majd azt a fél párat inkább a vállára hajítja, mielőtt még hirtelen felindulásból a másikat is hozzávágná és azok nélkül kellene folytatnia az útját.
A távolban már felbukkannak a hínárok és moha födte hajóroncsok, amik a sós víz cirógató csókjainak hála évről évre korhadtabbnak tűnnek. De ez csak a távoli látszat. Közelebb érve még mindig olyanok, mint amiket csak tegnap rántott le a förtelmes bestia a víz legmélyére. Ha lehunyja a szemét mintha rumos korsók koccanását, szájharmonika dallamát és részeges dalokat dúdoló matrózok hangját hallaná.
Csukott szemekkel még dúdol is a fülbemászó muzsikára botladozva, mielőtt belerúgna az egyik partra sodródott hajópadló darabjába és el nem nyúlna a dagonyában.
Kobakja a füléig süllyed a sárban, karjai a feje felett nyúlnak el egyenes párhuzamban, és az az átkozott kurva cipellő pedig olyan messzire reppen az esés lendületében, hogy egy pillanat alatt elnyeli a bokáig érő sós víz.
Szerencse, hogy arca még azóta is az iszapban pihen.
Mocskos és kifejezetten választékos káromkodását csak az arca mellett felbukkanó levegőbuborékok halk morajlása jelzi.
Percek telnek el mielőtt hirtelen felkapná a fejét levegő után kapkodva. Öklével egy erőteljesebb csapást mér a latyakba, majd a másikkal is belecsap egy határozottabbat, végül mind a kettővel terrorizálni kezdi azt a tehetetlen, mocsaras lápot. Úgy néz ki ott, mint egy hisztivel fűszerezett, dührohamot kapott kisgyerek akitől most vették el a törökmézet.
A borostyán szemek lassan elkerekednek, jobb kezének mutatóujját pedig reszketve, mégis fenyegetve emeli az ég felé.
– Zeron! -üvölti el magát- Még egy ilyen, és hozzád vágom a bakancsomat! -de tovább már nem is gondolkodik. Megragadja a másik lábról a sártól stabilan oda ragadt bakancsát, egy cuppanással letépi azt magáról és teljes erőbevetéssel hajítja el az ég felé. Repül a csizma, ki tudja hol áll meg… Zeron tudja. A lábbeli magasan száll a víz felett, és ha abban a pillanatban nem reppent volna el egy sirály a fedélzet felett, még át is jutott volna a hajó túloldalára… Ám a vaskos bakancs nekirepült a pórul járt madárnak és mind a kettő egyszerre puffant a roncs padlózatán.
– Ezt neked, Zeron! – üvölti.
Talán egy kis sós víz is került az agytekervényekbe a borulás pillanatában, hiszen ebben a fél percben úgy tűnik teljesen megszűntek működni.
– Bassza meg… -Tenyere a homlokán landol, egy fájdalmas mozzanattal simítva le a sarat a képéről. Reményvesztetten bámul a hajók irányába miközben feltápászkodik a mocsárból ami már így is félig elnyelte.
Beljebb lépked a vízbe, hogy legalább az egyik pár lábbelit kiszakítsa a sekély víz karmai közül. Megbillentve kiönti belőle a vizet (néhány apró halacskával együtt), lehajolva lemossa arcát, karjait és a ruháit is, majd apró léptekkel indul el a térdig érő vízben az elátkozott roncsok felé.