Rivenna délnyugati partjain terül el egy rejtélyes, ismeretlen nép által tervezett és épített város. A várost egy össze-vissza kanyargó folyó fölé és köré építették. A több szinten el terülő várost vízi utak, kisebb-nagyobb vízesések, híd- és alagútrendszerek hálózzák be. Hanami városát Rivenna egyik legnagyobb, legforgalmasabb kikötőjeként és legegzotikusabb turistaközpontjaként tartják számon, amit egyszerre látogatnak a régészek és a turisták is. Hanami város a modern kor egyik legnépszerűbb labirintusa, ahol éjjel-nappal könnyű elveszni a változatosabbnál-változatosabb népek sokaságában. Hanami város egyik legszebb ünnepe a minden évben megrendezett Nagy Tánc, a cseresznyefavirágzás alkalmával, mikor a város lakói összegyűlnek és közösen énekelve és táncolva töltik a nappalt és az éjszakát. A sárkánypart Délnyugat-Rivenna legrejtelmesebb városa, ahol szinte senkinek se kérdezik a nevét és senkit se faggatnak, hogy miért ment oda.
~ Lezárva. A helyszín ismét szabad. ~
Xaxa nem tudta hova tenni társa hallgatását, fogalma sem volt róla, hogy véletlenül a lelkiismeretére hatott-e, vagy csupán ő realista szemekkel tekint az ügyre, és tisztában van vele, hogy az ő problémájuk csak az, hogy a Rovarkirálynő még él és virul, ennek orvoslására pedig csak egyetlen célszerű megoldás van, a lehető leghamarabb megtalálni és megölni őt – mindenféle járulékos áldozatot leszámítva – elvégre csak ezért fogják kifizetni őket.
– Amúgy is csak érte fizetnek, nem kapunk pluszjuttatást minden egyes megmentett életért – reagált őszintén, miközben a férfi zöld szemei a vadászboszorkány kék íriszeivel találták szembe magukat.
– Akkor mesélj, hogyan? – vált érdeklődőbbé miután megtudta, hogy Mikaelnek van egy terve a célpontjuk tartózkodási helyének fellelésére. Ha eddig még nem tette volna meg, most elfogyasztotta maradék a sörét, melyet eddig csak kortyolgatott.
A fejvadász mielőtt kiléptek volna az ivóból félbehagyta a beszélgetést, és csak lebegő járműben folytatta gondolatai kifejtését.
– Az áldozatok esetében inkább „valamivé válni” – javította Mikaelt.
– Odessára, az ezerarcú istennőre sem jellemzőek a hasonló rituálék – látta be, hogy egy még számukra ismeretlen, új, talán éppen saját szektát alapító istenségről, vagyis inkább személyről – élőlényről – van szó.
– Tényleg egy sötét istenhez akarsz segítséget kérni? – kérdezte kíváncsi mosollyal, őt igazából mindig izgatta az ismeretlen, de az ezt követő szavai inkább tűnhettek egy óva intésnek, mint sem ösztönzésnek:
– Mármint semmi nem szól mellettük, épp úgy, ahogy ellenük sem – közölte sejtelmesen továbbra is tartva arcán a széles mosolyt.
– Csak annyit tudunk, hogy ha minden igazi, akkor régebb óta itt vannak a világunkon, mint mi, vagy a saját isteneink – magyarázta.
– Ez így érdekes lesz – nevette el magát örömében.
Az ötlet szó hallatán hagyta néhány másodperc, hogy gondolatai vízesésszerűen csobbanjanak bele a szürkéjébe.
– Ami az illeti volna… – szólalt meg ismét, mikor megszületett fejében az ötlet.
– Meg kéne találnunk egy ősi, elhagyatott szentélyt, templomot vagy oltárt, ott tudnánk a legközelebb kerülni ehhez a Lagrenhez.
– A legjobb az lenne, ha egy kissé nyitottabb felfogású shirakaart találnánk magunknak, akivel hamarabb dűlőre jutunk. Olyasvalakit, aki esetleg hajlandó kölcsönadni, megmutatni a tekercset, vagy a tartalmát képes lenne megosztani egy-két lelkes érdeklődővel – adott hangot minden akkori gondolatának.
– Meglepődnél mi mindenben hiszek, Mikael – válaszolt sejtelmesen.
– Például a szerencsében – tette hozzá a másikra kacsintva, miközben egy piroslámpás negyedbe fordultak be.
– Itt álljunk meg – kérte meg a férfit, hogy álljon meg valamelyik bordélynál, úgy hogy nem nézte, hogy éppen melyik az.
Ha a fémkarú társa megállt a kérdésére, akkor a következő szavakat intézte hozzá:
– Szerintem te is tudod, hogy itt több mindent megtudsz, mint bárhol máshol Hanamiban.
– Ráadásul összekötjük a kellemeset a hasznossal – tette hozzá.
Amennyiben Mikaelt sikerült rávennie, hogy betérjen vele a bordélyba, úgy a tulajnál elkezdtek partnert kerestetni maguknak. Habár Xaxa lehet, hogy ráerőszakolta a módszerét társára, de egy marék pénz pultra helyezése után shirakaar partnerért erőszakoskodott, valamilyen kreatív módon megindokolva az egyedi ízlését-ízlésüket. Ha nem adta be a tulaj a derekát, akkor Xaxa közölte, hogy már pedig hallott róla, hogy van itt ilyen örömlány, vagy –fiú. A következő marék után, már azt mondta tudja, hogy van itt egy. Míg végül a negyedik maréknál a nő beadta a derekát, és eléjük hozta a speciális igényeknek megfelelő nőt.
Amennyiben Mikael nem állt meg, úgy egy darabig Xaxa még győzködte, hogy forduljanak vissza, ám ha a férfi hajthatatlan volt feladta a dolgot, és inkább visszatért korábbi beszélgetésükre, és azt folytatta vele.
A fegyverspecialista szöges ellentéte volt a fejvadásznak, aki jobbára csak akkor nem fukarkodott a szavakkal, ha valamit bővebben kell kifejtenie vagy csípős megjegyzést dörgölnie mások orra alá. Egyáltalán nem zavarta, de annál inkább örült, hogy gyorsan képes reagálni különféle problémamegoldásokkal, különösen az egyik, hátráltató tényezőként megnevezett pontra, amely kitért a város fösvény polgáraira. Kíváncsi volt, ha már magára vállalta eme feladat megoldását, hogyan kívánja kivitelezni – elvégre Hanami nem kicsi város, ketten pedig nem sokra mennek vele, hát még szétválva. Ugyanakkor az sem igazán hozta zavarba, mikor a nő a lenyúlt tőle egy szálat, melynek meggyújtásához kölcsönvette az ajkai között már füstölgő, izzó végű tüdőropi hőjét – ehhez szüksége volt arra, hogy a férfi személyes terén belülre kerüljön, kissé belelógva az intim szférájába. Bár erre semmi szükség nem volt, hiszen a férfi tüdőropijai egészen speciálisak voltak, az öngyújtó mindenféle formáját nélkülözték: a dohányterméket vákuum hatására öngyulladó anyaggal vegyítették minimális mennyiségben, amely egyszerre biztonságos és praktikus módszer. Na meg, a lenyúlás kicsit erős szó, hiszen a férfi letette maguk közé a fémdobozt, de nem vonta meg partnerétől és nem is kínálta meg, hogy kivegyen belőle egy szálat.
Miután befejezte a mesélést, visszatért a megszokott, fukar beszédstílusához, mely bőséges hallgatással párosult. Megtisztelte azzal leendő partnerét, hogy ő is végighallgatja a következtetéseit, még ha teljesen butaságnak is tűnik kitérni néhány részletre, amikkel a férfi már tisztában van. Néha jó a másik szemszögéből is nézni a dolgokat, hiszen a több szem többet lát, több fül többet hall, többféleképp értelmez, a több koponya pedig többféle teóriát gyárt. Bármennyire is nincs ínyére a társulás, kénytelen belátni, nem olyan rossz dolog a partnerség, ha a társának két füle között értelem csillog s nem egy hatalmas, fekete űr sötétlik.
Nem igazán merült bele mélyebben a nyomozásba, hogy kiderítse, valójában bebábozódással változott át Pandor az éjszaka folyamán, de nem zárhatja ki ezt a felvetést. A legnagyobb kérdés a nagy gondossággal faragott és festett szkarabeuszmedál körül forgott, melyre a választ a vadászboszorkány adta meg – a férfi tisztában volt azzal a ténnyel, hogy varázsamulettként működik, ám arra nem gondolt, hogy pont az imaszöveg lesz a generátor hozzá, amely vissza nem fordítható átokkal sújtja a kántálót. Abban igazat adott a vadászboszorkánynak, nincs elegendő idejük az átok visszafordítására, sem segítségük – ha az utóbbi adódik is, nem garantálja, hogy sikerrel járnak. Söröskorsója tartalma a harmadáig merült le, a szürke füstöt ontó koporsószeg egy utolsó slukkot követően egy kisebb, hamutól szürkés-feketés árnyalatban játszó pléhtálban landolt határozott mozdulattal elnyomva az évek során megkopott fémlemez felszínén. A kis időre benn tartott füstöt komótos lassúsággal fújta ki, csak ezután döntött a korsó alján árválkodó, kissé megmelegedett tartalmának eltüntetése mellett – ez idő alatt az összes felvethető javaslatot végighallgatta a nő részéről, ám mielőtt válaszolt volna, rövid csendbe burkolózott.
– Nem menthetünk meg mindenkit. Ketten nem, többen pedig semmiféleképpen sem. – A zöld szempár lassan összekapcsolódott a másik tekintetével. – Nem a világ megmentésére kértek minket, hanem a Rovarkirálynő levadászására. És azt hiszem, tudom, hogyan akadjunk a nyomára. – Fémkeze ismét kabátja belső zsebébe nyúlt és pár rialdit előbányászva, kisimítva a korsó aljára tette, majd fejével intett a nőnek, jelezve, hogy menet közben kifejti a gondolatát. Lustán felmarkolta a szkarabeuszt, a naplót és a cigarettásdobozát majd maga elé engedve a nőt, kisétált vele a kocsma ajtaján. A hangját akkor hallatta újra, amikor a lebegő jármű belsejében voltak mindketten és random útvonalon haladtak Hanami utcáin.
– A szkarabeusznak jelentése van, feltámadás, örök élet, újjászületés, „valakivé válni”. – Mutatja fel két fémujj közé fogva az amulettet, miközben másik, szabad kezével a járművet kormányozta. – Konkrét istenség ezekkel a kifejezésekkel egyben nincs körülírva és a Samsa név sem létezik egy isten neveként, ahogy egyetlen létező vallás sem említi. – Ekkor az amulettet megfordítja és az alján tisztán látszódik a név. – Találkoztam pár shirakaarral, miután a nyomozást lezártam Founsban, és említést tettek egy Lagren nevű sötét istenről, aki talán tud segíteni a problémán. Csak fogalmam sincs, hol keressem a csókát. Vagy miképp. Talán, mert nem hiszek az istenek létezésében. Ötlet? – Ha időközben a nő elvette tőle az amulettet, nem volt ellenére, ám ha nem tett semmit, visszacsúsztatta kabátja belső zsebébe. Ismét közéjük telepedett a csend, szerencsére elég rövid időre.
– Nem lesz könnyű dolgunk. A shirakaarok szent irataihoz lehetetlen hozzáférni, hacsak nem adjuk a fejünket lopásra. De ha hozzá is jutnánk a tekercsekhez, nem garantált, hogy a közös nyelven íródott. A shirakaarok nem hajlandóak elárulni, vagy nem is tudják, hogyan kell egy sötét istent megjelenésre bírni. Nem imádkoznak a többi vallás híveivel ellentétben, de áldozattételre mindig készek a maguk különös és véres módján. Hiszel egy felsőbb hatalomban, Xaxa?
A kék hajú lány figyelt Mikael szavaira, és már a férfi mondandója közben előállt különböző megoldásokkal a problémáikra.
– A kapzsi polgárokat bízd csak rám – vállalta magára e gondjuknak a megoldását.
– Ha jobban beleássuk magunkat a dologba, akkor biztos többet fogunk megtudni erről a királynőről – bíztatta Xaxa a társát. Aztán pedig az elé vetett papírt és a szkarabeuszforma talizmánt kezdte vizsgálgatni.
– Igen, elfogadom – nyúlt le egy szálat a fémkarú fejvadász cigarettásdobozából, aztán pedig a már meggyújtott szállal kezdte el elporlasztani a „sajátját”. Igaz, ehhez bele kellett másznia a fejvadász privátszférájába, de úgy vélte, ha az, hogy a nyakába ugrott nem zavarta, akkor az sem fogja.
Különösebb megjegyzés, vagy hozzáfűzés nélkül meghallgatta a férfi monológját arról, hogy mi történt vele nem rég, és eközben milyen dolgokat fedezett fel. Mikor a végére ért, ő csak akkor adott hangot saját gondolatainak a hallottak kapcsán:
– Az elmondottak alapján arra kell, hogy következtessek, hogy Pandor egy este bebábozódott, majd másik reggel már ki is kelt a bábjából, azaz rövides időn belül rohamosan fejlődést mutatott. Ezt az is bizonyítja, hogy hamar elkezdte elrabolni a nőket, hogy lepetézhessen bennük, vagyis abnormálisan gyorsan lett ivarérett. – itt hagyott egy kis szünetet, vett egy levegőt, beleszippantott a lopott dohányba, aztán orrán kifújva a füstöt folytatta észrevételeinek megosztását a másikkal – Bár ez csak egy elmélet, de úgy gondolom, hogy reggel Pandor még menthetőnek mondható volt, hiszen ekkor még nem támadta meg a szeretőjét, mármint a cselédlányt. Az emberségét csak körülbelül veszthette el teljesen, amikor elkezdett nőket rabolni – magyarázta el a teóriáját, és a tényeket a végére hagyta, amelyek az asztalra fektetett papírral és drágakővel voltak kapcsolatosak.
– Ami ezeket illeti – mutatott is rá az említett tárgyakra – a drágakőből faragott szkarabeusz valószínűleg varázserővel ruházza fel a tulajdonosát, bár nem véglegessel, olyan mint egy elem, megközelítőleg addigra merül le, mire beteljesíti a célját, ami pedig… – hagyott hatás szünetet, és a papírt kettejük közé tette – … ennek a varázsigének a végrehajtása – utalt ezzel az imaszövegre, majd körmével elkezdett a papírra vetett szavakat szótagjai közé karcolni, mivel puskapor volt a körme alatt, így azt megfogta a papírt és a jelölések jól láthatóak voltak.
– Ha így olvasod a szótagokat, akkor egyértelmű, hogy az egész egy afféle boszorkánykántálás, még a Samsa a Rovarkirálynő neve is két külön szótag, ami kiegészíti a varázslatot. A lakók saját magukat változtatják rovarrá, és fogalmunk sincsen, hogy eddig mennyien, és hol vehettek ezekből a kövekből, valószínűleg pár napon belül minden vásárló átalakul, ugyanis minél többször mondják el ezt a varázsigét, az annál hatásosabb lesz – magyarázta tovább.
– Biztos ezért olyan gyors a fejlődésük – tette hozzá.
– Az a helyzet, hogy ezeket az ízeltlábúvá vált alakokat még ha meg akarnánk menteni, akkor se tudnánk. Túl kicsi az idő ablak, amikor még saját maguk maradnak, és nincsen olyan segítségünk, aki ért az efféle varázslatokhoz.
– A legjobb megoldás az volna, ha felszámolnánk az egész vallási gyülekezettel úgy ahogy van, a követőkkel, a bogarakkal, a papírokkal és kövekkel, még talán az eladókkal is, de ezt nem tudjuk kivitelezni ketten – vonta le a végső következtetést.
– Ám volna egy másik javaslatom – pattant fel izgatottan a helyéről, szinte már vidáman.
– Bár nem tudom, neked mennyire lenne az az ínyedre – tette hozzá egyik pillanatról a másikra lehangolódva.
– Szerintem hagynunk kéne, hogy az egyik kitinpáncélos barátunk meglépjen, és követnénk oda ahova amúgy tartott volna az a Pandor fiú – vetette fel az ötletet.
– De ebbe az is beletartozik, hogy valakit hagynunk kell, hogy elraboljon, és elvigye magával, ugyanis ha előtte támadjuk meg, akkor veszélyt érezve más felé veszi az irányt. Ha van valami kaptárszerűségük, vagy valami olyasmijük, mint a hangyáknak a boly, akkor ott megtalálnánk a királynőt is – ecsetelte a Mikael számára esetleg nem tetsző részt is.
– Nyilván, ha más ötleted van, akkor csupa fül vagyok – dobta vissza magát a székre, és tárt lábbal, kezeit feje mögött pihentetve, szinte hátradőlve várta, hogy partnere mondjon valamit.
A kesernyés árpalé kellően benedvesítette torkát a szállodából való távozást követően, sebtiben összecsapott reggeli – némi kétszersült és szárazkolbász – elfogyasztása után. Jóleső, de rövid és halk sóhajt eresztett meg, majd tekintetét Xaxa felé fordította, egyúttal fürkészően. Némán hallgatta, nem támasztva nagy elvárást, így kevesebb volt az esélye, hogy csalódjon ideiglenes partnerében – bár azt még nem döntötte el véglegesen, hogy valóban összeáll a vadászboszorkánnyal. Még ha csak egyetlen menetre is, amíg a Rovarkirálynőt semlegesítik, a gondolat, hogy valakivel összeálljon, elképzelhetetlen volt számára. Ám a felhívás kritériumával nem szállhatott szembe, legalábbis nyíltan nem és valószínűleg zárt térben sem igazán tudott volna közös nevezőre jutni a céh vezető tagjaival. Egy pillanatra elevezett gondolatai sekély vizeire és végigsorolta magában a céhben összegyűlt fejvadászokat: látott zöldfülűt és veteránt egyaránt, nőt, férfit, különböző éveiket taposván. Jó részüket ismerte is – ennek ellenére hitetlenkedve bár, de megvilágosodott benne, a felek partnerségének egyetlen akadálya van, a büszkeség. A jelenlévők egytől egyig büszkék, holott a fejvadászok kódexe a becsületességet várja el elsősorban, bár azon se csodálkozna, ha valaki összekeverte a két szórt. Belőle hiányzott a büszkeség, javarészt inkább azért nem kötött partnerséget senkivel, mert tudja magáról, hogy néha akkora faszkupak tud lenni, amekkorát Terra sem igen látott. Na jó, ez lehet, hogy hazugság.
Szavaiból hamar leszűrte, ő sem tud többet, mint amennyit hallomásokból és egyéb módon kinyert információk alapján összegezni tudott. Nem kecsegtetett sok jóval partnerségük levegőben lógó szerződésére nézve a dolog, legfőképpen azért sem, mert többszörös hátrányból indulnak, ha meg is kötik az egyezséget. Azonban a hátrányból is lehet előnyt kovácsolni, ha tudja és jól csinálja az ember fia vagy lánya. Olyan soká burkolózott a férfi némaságba, félő volt, hogy inkább visszalép az ajánlattól – utolsó mondata hallatán el kellett ismernie, igaza van a nőnek, mielőtt elharsant volna a kérdés.
– Oké-zsoké, meggyőztél. Viszont nem mondom azt, hogy többet tudok, mint Te, de az ellenkezőjét sem állítom. Ahhoz, hogy a munka, amelyet elfogadunk sikerrel végződjön és a Rovarkirálynő halálával, több tényező is befolyásolja. A másik céh a város kapzsi polgárait besúgókként alkalmazzák, hogy a rovarvadászok sikerrel járjanak, de nem ez a legnagyobb probléma. Senki nem tudja, hol rejtőzik a Rovarkirálynő. Azt sem tudják, hogyan néz ki. Nekem az a gyanúm, csak egy unatkozó boszorkány keze van a dologban. – Ekkor a fejvadász benyúlt kabátja belső zsebébe, kivett egy kisebb, tenyérnyi visszazárható zacskót, amelyben jádekőből vagy hasonló ásványból kifaragott szkarabeusz raboskodott, majd egy A5 méretű, bőrkötéses naplóféleséget. Hagyta egy kicsit, hadd vizsgálja meg a másik is a bizonyítékokat, aztán egy lusta mozdulattal előhúzta kabátja belső zsebének legmélyéről hőn szeretett tüdőropis dobozát és ahogy ajkai közé rázott egy szálat, egy slukkal életre is szívta azt. A csend mintha kezdett volna visszatérni kettejük közé, ám csupán illúzió volt. Szokatlan módon, egy történetet kezdett mesélni, miközben a füst az orrán keresztül távozott.
*** 6 nappal ezelőtt. ***
Négyes gyilkosság híre rázta meg fényes nappal Founs lakóit, melynek elkövetője egy rovarszerű lény volt – legalábbis a szemtanú elmondása szerint, aki ismeretlen okokból kifolyólag túlélte a vérfürdőt. Ez a túlélő egy cselédlány volt, aki már régóta állt a gyilkosság áldozatául esett család szolgálatában. A család negyedik tagja – a két gyermek közül a legidősebb fiútestvér, Pandor, aki a negyedik áldozatnak, a szőlősgazdának dolgozott – rejtélyes módon eltűnt; bár tegnap éjjel még életben látták, amikor felment a szobájába, lefekvéshez készülődvén. A cselédlány állítása szerint reggel azonban Pandor szobájából nem lépett ki más, csak egy rovarszerű lény, aki a megdöbbent családtagok és a főnöke életét hidegvérrel kioltotta, majd elmenekült a tett helyszínéről. A gyilkossághoz kirendelt nyomozó arra a következtetésre jutott ezáltal, hogy ez az ügy túlmutat az ő hatáskörén, ide szörnyvadászt kell hívatni, amilyen gyorsan lehet. Ám a nyomozó túlbuzgó társa rossz számot tárcsázott…
Néhány órán belül azonban nem patadobogás jelezte a téma szakértőjének közeledtét; a horizonton egy ciánkék lebegő jármű bukkant fel, motorházteteje alól szinte semmi hanggal jelet adva magáról, leszámítva a jellegzetes surrogó hangot, ha picivel jobban odalépnek a gázpedálra. Lomhán lebegve keresett a volán mögött ülő sofőr némi parkolóhelyet, amely nincs messze sem a tett helyszínétől, sem a helyi rendfenntartó szerv irodájától, s mikor rátalált, kényelmesen pihenőre küldte járművét. Ajtaja pillangószárnyként nyílt fel és belteréből egy fapofát villantó fejvadász emelkedett ki, szája sarkában az elmaradhatatlan halálpálcával. Pillanatnyi helyzetfelmérést követően eltávolodott a járműtől, amelynek ajtaja automatikusan lecsukódott és a rendfenntartó irodát vette célba komótos léptekkel. Annak ellenére, hogy sürgősnek bizonyult a hívás, nem tartotta fontosnak, hogy minél előbb megkeresse az ügyön dolgozó nyomozót és társát; bár a pénzjutalmat személyesen óhajtották megtárgyalni vele és mivel közvetítője már elfogadta a felkérést, nem mondhatott rá nemet. Mondjuk, nem is igazán szabad ilyesmire nemet mondani, hiszen a megbízásokból a közvetítőnek is van némi jutaléka, a fejvadász pedig a kódex értelmében köteles elfogadni a munkát.
Az iroda bejáratához érve lassan belépett az előtérbe, ahol az iroda recepciója is helyet foglalt s sokat nem tökölvén, a lényegre tért. Érezte, hogy a helyiségben minden szempár őt nézi, tekintetükkel szinte kilyukasztják testét a szélrózsa minden lehetséges irányából, de nem sokat törődött velük. Ami azonban zavarta, hogy amióta átlépte az iroda bejáratának küszöbét, a csend egyre nyomasztóbb lett. Már-már attól tartott, rossz helyre küldték, netalántán meggondolták magukat a megbízók, amikor felbukkant a nyomozó és bugócsiga társa – egy pillanat alatt kiderült a turpisság, hogy rossz embert rángattak el, ám már késő volt egy valódi szörnyvadászt hivatni. Elvégre a nyomozók célja, hogy minél előbb elfogják a rettenetes gyilkosság elkövetőjét és újra béke honoljon Founs lakói között. Kénytelen-kelletlen, elfogadták a fejvadász segítségét, elkalauzolták a tett helyszínére, amelyet alaposan megnézett. Egyedül Pandor, az eltűnt családtag szobájában talált ragadós, nyálkaszerű maradványokat, amelyek a falakra, ágyneműre tapadtak; az éjjeliszekrény fiókjából pedig a korábban említett, jádekőből faragott szkarabeusz és a bőrkötéses naplóféleség került kezei ügyébe – az utóbbi lapjain gyanúsan sokat említett egy Samsa nevű nőt, afféle imaszöveggel körbevéve. Mivel a nyomok nem bizonyultak elegendőnek, a szemtanúval is kért egy találkozót, ám azt csak másnap reggel engedélyezték, zaklatott állapota miatt.
Másnap azonban a cselédlánynak hűlt helyét találták; az ideiglenes szálláshelyére a jelentés szerint nem is érkezett meg, ám ez a tényező nem akadályozta meg a fejvadászt abban, hogy a rejtélyes, rovarszerű elkövető nyomára bukkanjon. A cselédlány írásos vallomását többször is áttanulmányozta, majd Pandor és a cselédlány kapcsolata felől érdeklődött, ismerőseiket felkeresve. Nyilvánvaló volt, hogy valami lehetett közöttük, hiszen ha a rovarszerű gyilkos valójában Pandor, talán nem merő véletlenségből hagyhatta életben. Most pedig elrabolhatta, hogy ne vezesse nyomra – nem tehetett a fejvadász mást, mint a jádekőből nagy gondosságból kifaragott szkarabeusz eredetét kideríteni. Meglepetésére a városban talált egy szerencsehozó talizmánokat eladásra kínáló mozgóárust, aki a talizmán eredetére nem tudott konkrét választ adni, csupán arra hivatkozott, ő csak viszonteladója a szkarabeuszos talizmánoknak. Gyanította, hogy csak részben hallotta az igazságot a talizmánokról, ezért nyomást gyakorolt rá bizonyos kulcselemekkel, ennek hatására kiderült számára, hogy az árus talizmánonként busás összeget kap, sikeres eladás esetén. És ez a busás összeg egyfajta lakatot képzett az árus ajkán, amely megakadályozta abban, hogy elárulja viszonteladója kilétét, ám ez a lakat könnyen megtört a négyes gyilkosságban való segédkezés vádjával való szembesülés során. Ekkor hallott először a Rovarkirálynőről.
Ahogy a napok teltek, úgy tűnt el még több nő, ráadásul az éjszaka leple alatt; a cselédlánnyal együtt összesen 3 nő eltűnését jelentették – a közös bennük, hogy különböző holmijaikat 3 különböző sikátorban találták meg, amelyek elég árnyékosak voltak a tettes beazonosítására, ám a nyúlós, nyálkaszerű maradvány elég bizonyíték volt arra, hogy a város szükségállapotot hirdessen ki. Ezt kihasználva, a fejvadász trükkhöz folyamodott: a negyedik nap éjjelén csaliként felbérelt egy hölgyet, akinek ruházatába nyomkövetőt rejtett. Ennek segítségével találta meg a város szélén levő, félkész épületet, mely rejtekhelyéül szolgált a rovarszerű gyilkosnak, aki a tökéletes álca érdekében emberi arcot formázó maszkot készített nyálkákból és kitindarabkákból. Három áldozata nyálkás, szülőágyszerű gubóban feküdt abnormálisan nagy hassal; a csali szerepét betöltő negyedik nőre éppen akkor talált rá, mikor amaz mély kábultságban egy félreérthetetlen cselekménynek veti alá magát. A fejvadász szerencsére még időben lépett közbe, ami megzavarta az óriásrovart terve végrehajtásában és természetesen ez felbőszítette. A fejvadászra azonnal rátámadt, aki éppen hogy ki tudta kerülni a halálos csapást, majd igyekezett elcsalogatni a dühös, felajzott rovart a fészekből. Elvégre nem akarta, hogy egy eltévedt golyó megölje vagy megsebesítse az áldozatokat. Hosszú perceken keresztül viaskodtak, mígnem az óriásrovarból nem maradt más, mint kilyuggatott, zöld vért könnyező, élettelen kitinpáncél. Utolsó szavai szerint, soha, senki nem akadályozhatja meg Samsát tervében…
Xaxa számára egyértelmű volt, hogy a férfi felismerte őt az arca alapján, bár inkább tűnt úgy, hogy a fejvadász elemzi őt, mint sem a tekintetét fürkészné, mikor a szemébe nézett. Felmerült benne, hogy talán a fickónak nem csak a két karja kibernetikus, hanem szemei is. Sejtelmét azonban nem hangoztatta, inkább a másik válaszát várta, de ő megváratta a vadászboszorkányt. Előbb egy italra invitálta, hogy amellett elegyedjenek szóba egymással, amire a nő igent mondott:
– Ha nem az a környéken a legpuccosabb, akkor nincs ellenemre – követte a férfit határozott gyors léptekkel.
– Király a verdád! – pattant be azzal a lendülettel a kocsiba, amivel követte is őt. Valahonnan a ruhájából előhúzott egy fura szemüveget, és kikönyökölve, kissé kihajolva az ablakon kényelembe helyezte magát. Így élvezte, ahogy útközben a hosszú copfjait enyhén lobogtatja a szél. Megérkezvén az ivóhoz, levette és eltette a szemüvegét, majd rögvest kiszállt a lebegő járműből. Aztán a férfival együtt betért a kocsmába, és mindketten helyet foglaltak a pultnál. A másik hangját először akkor hallotta újra, amikor kikért neki egy sört, amit természetesen elfogadott. Aztán mikor rátért a tárgyra, Xaxa a pultra könyökölve hallgatta a férfi mondandóját.
– A rovarkirálynőről? Hát egyértelmű, hogy a rovarirtó kalandorküldetések neki köszönhetőek, valószínűleg a környékbeli eltűnések is. A pontos célját nem ismerem ennek a valakinek, vagy valaminek. Ötletem sincs, hogy ösztönből cselekszik-e, vagy megtébolyodott agya tettetik vele, amiket csinál, vágod? Valamilyen módon maga mellé állítja a különféle fajú terránokat. Átokkal, méreggel, vírussal vagy valamiféle szertartással azt nem tudom, de hatásos a módszer – mesélt el amennyit tudott.
– Habár nekem ez különösebben nem számít, a rovarokat eltapossák, az embereket lelövik, ha ez a Rovarkirálynő a kettő között van, vagy csak egy kicsit is hasonlít az egyikre, akkor meg lehet ölni – tette hozzá határozottan, és szemei tükrözték vérszomját. Egyesek ilyen kijelentései, vagy épp a tekintete miatt tartották tébolyultnak, de miért tagadná meg önmagát, csak azért, hogy mások kedvére tegyen?
– A bökkenő csak az, hogy kettő vadászt kérnek, ezért kértelek meg, hogy társulj velem – szólt immár aránylag kedves hangon, és úgy tűnt, mintha korábbi vágya az ölésre teljesen megszűnt volna.
– Mindkettőnknek megvan a maga híre, ha tovább várunk nem emelik a vérdíjat, hiszen úgy vélnék, hogy még mi sem merjük elvégezni a feladatot. Ellenben, ha a közeljövőben lecsapunk a hirdetésre, akkor még a pénz dupláját is kicsikarhatjuk a céhtől, elvégre csak mi lennénk rá hajlandóak – vázolta fel jelenlegi helyzetüket saját szemszögéből.
– Így sem sikerült meggyőzzelek? – kérdezte őt Xaxa a sörének végére érve.
Még a fejvadász életében is adódnak olyan pillanatok – amelyek bár ritkák –, amikor kikapcsolódásnak szenteli napjait. Főleg, ha pénzbeli fizetség helyett, szállásjegyet nyomnak a fekete vasmarokba, mely nem máshová szólt, mint Rivenna leghíresebb szállodájába, a Muren szállodába. Bár jobban örült volna a pénznek, viszont Rivennán nincs lefektetve alapként a csak pénzbeli kifizetés lehetősége; így, ha ló nincs, jó a szamár is alapon, de élt a lehetőséggel. Vétek lett volna visszautasítani és nem kihasználni a remek alkalmat néhány napos kikapcsolódásra és pihenésre.
A teltház ellenére akadt szabad helyiség a fejvadász számára, bár benne volt a pakliban, hogy előre lefoglalta számára a megbízó és az adott napon felszabaduló szoba már őt illette. A recepción nem is tartották fel sokáig ahogy a jegyét meglátták, kezébe nyomták a kulcsot és mehetett, amerre látott. Vagy ahova akart éppen – lévén, nem igazán volt terve megszállni a kontinens bármelyik városában, nem volt sok cucca, ezért elsőként nem a szobája felé vette az irányt, hanem úgy döntött, meglátogatja az alagsorban levő bárt. Tisztában volt azzal, hogy egy borzasztó drága hely simára csiszolt kőpadlóján sétál éppen, de reményei szerint a váltópénze kitart, amíg a szállodába szól jegye – 3 nap és 2 éjszaka, ami egy kiadós kikapcsolódásra ugyan nem elég, elegendő időre viszont kitűnő pihenést nyújt. A bárpult közelébe érve máris helyet foglalt az előtte sorakozó tucatnyi szabad szék egyikén és dupla whiskey-t rendelt – nem drágábbat, mint a szokásos, jég nélkül, tisztán. Még alig haladt át a nyelőcsövén az aranyszín tömény malátanedű, amikor a szeme sarkából látta, hogy üléssel arrébb valaki szintén csatlakozik a bárpulthoz. Az alakja ismerős volt, de nem tudta hova tenni, kicsoda is lehet az, egészen addig, amíg meg nem hallotta a hangját, amihez immár képet is tudott társítani. Egy régi ügyfele, Ada, az ork táncosnő volt az, akinek fivérét megvédte a börtönben szabadulása napjáig. Beszédbe elegyedett vele, majd azon vitatkoztak nevetve, ki kinek kérjen italt, aminek az lett a vége, mindketten két kanyart elfogyasztottak. Mire italuk végére értek, a nap már lenyugodott, kezdett beesteledni – ekkor a férfi úgy döntött, kiadós zuhany után úszik egyet a helyi fürdő medencéjében. Ám alighogy leúszott pár tucat métert, a csinos ork táncosnő csatlakozott hozzá. Kerülgették egymást, mint macska a forró kását, piszkálták egymás fantáziáját, amely folytatódott egy kétszemélyes szauna fülledt gőzzel teli kabinfalai mögött. Végeredményben ágyban, párnák között kötöttek ki, egymásba fonódva, gabalyodva, izzadtságtól nyirkos testtel.
Másnap reggel magányosan ébredt, Ada már hajnalban elhagyta a lakosztályát; PDA-ja holografikus sarkában egy nem fogadott hívást jelző piros kagylóikon és egy piros borítékikon villogott. Nem sietett az üzenet elolvasásával, mondván, jelenleg a kényszerszabadságát élvezi és semmiféle melót nem vállal el sem most, sem később. Lustán felkelt, a fürdő felé vette az irányt anyaszült meztelenül; miközben a tus alatt simogatta habok borította testét, a szobaszerviz már be is készítette a bőséges reggelivel megpakolt zsúrkocsit, az elmaradhatatlan, frissen őrölt és főzött kávéval, melynek illata perceken belül belengte a helyiséget. Kilépve a zuhany alól, alaposan megtörölközött, derekára csavarta a felitatott nedvességtől enyhén nehéz pamutdarabot, míg egy másikkal szárazra törölte szőke hajkoronáját, melybe ősz szálak vegyültek. A zsúrkocsihoz lépve elvett egy szárított baconcsíkot, komótosan elrágcsálta és közben úgy döntött, ideje most már megnézni, mi volt olyan fontos korán reggel. Az üzenet egy felhívást tartalmazott, melyben felkérik egy Rovarkirálynő néven emlegetett veszélyes lény felkutatására és likvidálására – eme nem mindennapi melóra a Hanamiban található fejvadászcéhnél lehet jelentkezni. Egyetlen kikötéssel: kettő vagy több fős csapatok jelentkezése szükségeltetik – ennek olvasásakor egyik szemöldöke enyhén felszaladt homlokába. És bár a pénzjutalom nem volt elhanyagolható, nem igazán fűlött a foga egy ideiglenes társuláshoz. A második szárított baconcsík elrágcsálása közben úgy határozott, a felhívás várat még magára. Fontosabbnak tartotta a pihenést, ami még a saját szájából is furcsán hangzott, nemhogy annak gondolata!
Két nappal később, elhagyva a szálloda hallját, a parkolóban pihenő lebegő járműve felé haladt határozott léptekkel. Igazán sajnálta, hogy nem maradhatott tovább, eszméletlenül jól esett neki abban a pár napban pihenni. De most már muszáj valami munkát vállalnia, ami legalább pénzbeli jutalommal is jár, nemcsak holmi jegyet rásóznak jutalomként. Mivel két nap elteltével sem akadt jelentkező a felhívásra, amely Hanamiban várja, úgy döntött, ha törik, ha szakad, kiharcolja magának, hogy egyedül vállalja a célpont felkutatását és likvidálását. Furcsállotta, hogy a díj napról napra emelkedik, ütőképes csapatnak se híre sem hamva. Itt valami bűzlik. Mindeközben járművének vezetőoldali ajtaja felnyílt, a fejvadász pedig bepattant és meg se várva, hogy lecsukódjon, gázt adott, járművének lassan emelkedő orrát Hanami irányába terelve.
Founs és Hanami között nem volt nagy távolság, legalábbis légi értelemben nem. Pár óra alatt Hanami légterébe ért, ahol már lassítva közelítette meg a kiterjesztett híd- és alagútrendszerrel átszőtt város egyik, enyhén forgalmas utcáját, ahonnan percek alatt a fejvadászcéh épülete elé vezeti útja. Még most sem sietett – valahogy nem hozta annyira lázba a felhívás, mint azokat a bolondokat, akiknek csak az egyszerűbb melók jutottak, „bogárirtás” jeligével, egy másik céhnél. Lomhán leparkolva a fejvadászcéh előtt, lusta mozdulattal kaszálódott ki a jármű kényelmes üléséből, majd megkerülte és egyenesen az ajtó irányába lépdelt. Még alig lépte át a határozott mozdulattal kinyitott ajtó küszöbét, érezte, hogy több tucat szempár szegeződik rá, amiből egy szempár sokkal kitartóbban tapadt rá, a többiek hamar levették róla tekintetüket. Pár lépést tett csak meg, ez már bőven elég volt, hogy a kitartóan fürkésző szempár, nem elhanyagolható magassággal rendelkező, kék hajú tulajdonosával egy időben megtorpanjon. A bionikus szempárnak nem kellett sok, hogy a felismerő rendszer alapján beazonosítsa az előtte álló nőt, ám mielőtt válaszolhatott volna a magasságát firtató rácsodálkozó szavakra, a nyakába ugrott hátulról és arca közelébe tolta a felhívás papír alapú formátumát. Ezután még két kérdés ütötte meg a fülét gyors ütemben, amire a férfi továbbra is néma maradt; addigra már a nő nem csüngött a nyakában, viszont az arcába tolt papírt elvéve tőle, úgy tett, mintha vizsgálgatná annak tintaalapú tartalmát. Hirtelen felnézett belőle, összehajtotta a papírt és a belső zsebébe csúsztatta, majd így szólt:
– Mit szólnál előbb egy italhoz, mondjuk a négy utcával arrébb levő kocsmában? – Bármi is akart lenni a nő válasza, nem várta meg, hanem egyenesen kiment a kocsihoz és várta, hogy a nő is csatlakozzon hozzá. A kocsma nem volt messze sem lábbusszal, sem járművel, mégsem sietett. Miután talált egy jóravaló parkolót a közelben, némán kiszállt és a kocsma irányába lépett, melynek küszöbét átlépve mindenféle teketória nélkül a pultnál foglalt helyet. Két sört kért, vagy amit a nő szeretett, arra cserélte az egyik italt.
– Nem kapkodnak a melóért, annyi szent. Szép summát lehet vele kaszálni pedig. Mit tudsz eddig az ügyről? – Kérdezte, majd ajkaihoz emelte a korsót és jókora kortyot nyelt a habzó nedűből.
A Nap már felkelőben volt, de a csillagokat még tisztán lehetett látni az égen, amikor a bárka, amivel Xaxa utazott megérkezett Hanami egyik kisebb kikötőjébe. Ahogy lelépett a dokkra, a víz irányába pillantva már látta miképp kezdenek a narancssárga fények körvonalazódni a horizonton. Néhány másodpercig legeltette még a szemét a gyönyörű jelenségen, aztán elindult a labirintusszerű város szíve felé, legalábbis az ált a szándékában, hogy eljusson oda.
– Legegzotikusabb turistaközpont.. Gyönyörű látványosság.. A lófaszt! Egy kibaszott labirintus – szitkozódott magában a vadászboszorkány.
– Még a táblákra írt jeleket is úgy kell megfejteni, hogy merre is akarnak mutatni.. – tette hozzá sóhajtva.
Megközelítőleg négy-öt óra eltelte után végre beért a város központjába. Itt kaptak helyet a különböző céhházak is. Először a kalandor céhnél nézett körbe, de ott szinte már gyanúsan sok egy kaptafára készült megbízás díszítette a vállalható munkák kihirdetésére szóló falat. Ilyen bogár-, olyan rovar-, amolyan hernyószörny kiiktatása lenne a „nemes” feladat.
– Azért a kalandorok többsége tudja, hogy mitől döglik a légy. Akkor, hogy-hogy itt mégis ilyen sok van? – foglalkoztatta a kérdés a nőt, és míg ezen töprengett, áttért a fejvadászcéh házába.
Belépve az ajtón egyből érzékelte milyen nyomasztó légkör. Először azt hitte azért, mert megelőzte őt a híre, és egyesek talán felismerték a fejvadászok közül, ám nem ez volt a helyzet. Akik tényleg felismerték azoktól is csak egy keserű mosolyra futotta, amit nem tudott mire véljen. Mikor meglátta, hogy az itteni fal mindössze egy célponttal, egyetlen feladattal akarja kiszúrni a fejvadászok szemét, kezdte megérteni miért is ilyen a vadászok hangulata. Mihelyst közelebb lépett, és elolvasta részleteket már látta a teljes képet. Az egyetlen célpont, akit a fejvadászcéh kijelölt nem más volt, mint a Rovarkirálynő, aki megátkozta, megfertőzte, vagy megmérgezte a különböző fajból származó terránokat, akik végül emberforma rovarmutánsokként végezték. Ezért is olyan sok az ezekkel a lényekkel foglalkozó megbízás a kalandorcéhnél. Ezt az egyetlen megbízást pedig az elcsípett beszélgetésekből ítélve félelemből nem vállalják a fejvadászok. Volt itt persze még egy bökkenő, a hirdetés kettő vagy annál több vadász közreműködését kérte az ügyben. Így még a bátrabbak, akik egyedül indultak volna el, hogy végezzenek a királynővel, azok, akik nem szeretnek csapatban dolgozni is meghátráltak, mert nem akarták másnak a bőrét is a vásárra vinni, vagy valaki más épségére figyelni egész idő alatt.
Xaxa egy hirtelen mozdulattal letépte a papírt falról, ezzel tudtára adva minden jelenlévőnek, hogy szándékában áll elvállalni a munkát valakivel együtt. Először a fejvadászok a számukra vakmerőnek tűnő kék hajú lányra szegezték tekintetüket, de aztán tekintetük átterelődött a lányéval együtt az ajtóra, amit hallhatóan elkezdtek kinyitni. Egy ismertebb fejvadász jött be a bejáraton. Xaxa határozott léptekkel indult el felé, aztán amikor elébe ért megállt előtte, ha a férfi is elindult felé, akkor hamarabb torpantak meg egymás előtt.
– Ó, magasabb vagy, mint hittem – jegyezte meg neki a nő izgatottan. Aki ismerte őt az már tekintetéből, és mozdulataiból is tudta volna, hogy be van zsongva. Egyik pillanatról a másikra elkezdett ugrálni, mint egy kisgyerek, aztán pedig a fickó nyakába ugrott. Nem úgy, mint egy feleség a kedvese nyakába, inkább, mint egy gyerek az apukája, vagy bátyja nyakába, miközben kakasviadalra készülnek.
– Ezt nézd! – tolta a képébe papírt azzal a bizonyos megbízással.
– Mit szólsz hozzá? – érdeklődött másoktól, hogy egyáltalán érdekli-e őt a munka.
– Társak? – ugrott le a másikról, és folytatta tovább mondhatni rámenősen. Kezeit hátratéve, egyikkel a másikat fogva, a férfire ártatlanul mosolyogva, az arcába logó tincseket elfújva az arcából, kérlelte őt a tekintetével, és magához képest türelmesen, bár annál izgatottabban várt a válaszra.