Ha szóba kerül egy vámpír otthona, mindenki azonnal egy dohos büdös kriptáktól zsúfolt temetőt képzel el magában, de mikor szembe találják magukat Araloth gróf állandó lakhelyével, jogosan jelenthetem ki, hogy mindenki szája tátva marad. Skulnera hófehér hegyei közt, a végtelennek tűnő holdvölgy mélyén található egy elvarázsolt oázis, mely egy igazi ékkövet rejt magába. A kastély, mely a legenda szerint egy virágzó birodalom utolsó fennmaradt építménye, büszkén áll ma is a rejtett királyság egykori romjai felett. Bár festői szépséggel bíró látvány tárul mindenki szeme elé, kinek lehetősége nyílik eme építészeti remekművet megpillantani, mégis mindenki féli megközelíteni, így csak a távolból merik csodálni.
Azok, kik kicsit is babonásak, hisznek a legendákban és a rémtörténetekben is, melyek sokszor bizonyulnak igaznak. Úgy négyezer évvel ezelőtt egy virágzó és gazdag kultúra népének utolsó leszármazottjai telepedtek le a hegyek oltalmában, ám víz és élelem híján nem várt rájuk más, csak halál. Egy idegen érkezett a gyilkos sivatagon át, nyomában pusztító homokvihar tombolt, ám nem várt barátokra és menedékre lelt az akkor még halott földön.
“Jó tett helyében jót várj, ám ne feledd mindennek megvan a maga ára.”
Szólt az idegen, kinek testét vörös lepel takarta. Így történt hát, hogy az azt követő estén csodatörtént. Az élettelen föld, mely terméketlen volt, egy csapásra virágzó oázissá vált, melyet csak azok lelhettek meg, kik tiszta szívvel és jószándékkal fordultak terrán társaikhoz. Messzi földről érkeztek kereskedők és vándorok kik egy új élet reményében telepedtek itt le, s mire észbe kaphattak volna, eltelt 300 év és egy egész birodalmat hoztak létre. A hatalomtól és vagyontól megrészegülve elfelejtették őseik tanításait, ezzel magukra vonva a vörös idegen haragját, kinek jövetelét megjövendölték évszázadokkal ezelőtt. Élőhalottak ezrei masíroztak be az oázisba, élükön mesterükkel. Egy éjszaka alatt elbukni látszott eme fejlett és gazdag kultúra, melyet megrontott a kényelem és bőség hazug érintése. Az itt élők mindegyszálig életüket vesztették, ám nem lelhettek örök békére. Az idegen ugyanis büntetésből seregébe toborozta a hálátlan népség minden tagját nemtől, kortól és fajtól függetlenül. Azóta eltelt több ezer év, ám a Holdvölgy még mindig ugyan azon személy egyeduralmát élvezi. Gazdája nem más, mint Isack Amsel Araloth, a vörös gróf, kinek élőhalott serege éberen őrzi mesterük nyugalmát.
Az álmok birodalma úgy ragadta el, akár egy éhes fenevad a zsákmányát. Fel se fogta, hogy elnyomta az álom, de ez valahol nem volt meglepő, hisz kimerült volt és sérült. Használta a képességét, holott alig ért valamit a vér, melyet magához vett. Égési sérülései csúnyák voltak, de ennek ellenére már most sokkal jobban festett, mint korábban. Felülve a baldachinos ágyon megdörzsölte a szemét, majd végig simított arcán, melyről viszont már nyomtalanul eltűntek a sérülései, egyedül kezei és a nyaka volt az, ami még gyógyulásra szorult, mégse eredtek el könnyei fájdalmai ellenére se, sőt hangját se lehetett hallani. Felpillantva kezeiről a komornyikra emelte karmazsin tekintetét, s amíg szavait hallgatta kibújt a puha ágy meleg öleléséből. Kissé sután, bukdácsolva lépett elé, kifejezetten sebezhetőnek tűnt, ahogy a férfi mellé lépve annak térdére hajtotta fejét. Sápatag ajkait szorosan egymáshoz préselte, ahogy szóra akarta nyitni ajkait, de látszott rajta, hogy nehezére esik, végül hatalmas szemeivel az öreg kék íriszeibe nézett. –Sajnálom, hogy megütöttelek… Kétszer is…- Valóban érzett némi bűntudatot, de ugyanakkor mélyen még koránt se rothadó kicsiny szíve mélyén büszke volt magára, hogy túl tudott járni két felnőtt férfi eszén is. Érezte, látta és hallotta, hogy a komornyik nincs elragadtatva attól, hogy a mestere alkut kötött vele, ezzel egy újabb kolonc került a nyakába, mégis Isack a sok szenvedés és kínzás ellenére még mindig csak egy ártatlan gyermek volt, aki rossz családba született és szeretet helyett csak kínt és megvetést kapott. Egyedül csakis ikeröccse volt az, aki feltételek nélkül szerette őt és ez a szeretet még azután se tűnt el szívéből, hogy elszakították őket egymástól.
-Bácsi, kérem… Nagyon éhes vagyok.- Fordította el a fejét. –Így nem tudom rendesen meggyógyítani magam és ha nem eszek rendesen, ilyen pici maradok. Sose fogom felérni a könyvespolcok tetejét és akkor magának kell mindig minden egyes könyvet levennie!- Fújta fel pofiját. –Éhesen nem tudok gondolkozni és csak felfordulást csinálok… – Huppant a fenekére fal fehéren. A gyógyulás nagyon sok energiát kivett belőle, így a saját lábán is alig bírt megállni. Apja szintén éheztette, mely megmagyarázta miért olyan alacsony korához képest. A vámpírgyermekek a gyors növekedésükről voltak híresek, ám ha nem kaptak elég vért, nem tudott a testük lépést tartani a képességeik fejlődésével, bár egyes öregek szerint minél később érik be a test, annál erősebb lesz a gyermek veleszületett hatalma. Ez részben igaz is volt meg nem is, bár kevés gyermek élte meg azt a kort, hogy ez kiderüljön, hisz saját erejük emésztette fel őket.
Végül a kimerült gyermek valahogy elszenvedte magát az ágy végénél elhelyezett ládára, majd minden erejét összeszedve, felmászott rá, hogy ott méltóságteljesen kihúzva magát elszánt tekintettel nézhessen újra a komornyikra. –Hát jó, legyen. Ha enni nem kapok, majd én vadászok magam… Helyette szeretnék néhány könyvet az alkímiáról és a mágia külön féle ágazatairól. Mindegy milyen nehéz a szöveg, csak had lássak hozzá a tanuláshoz….- Fonta össze karjait, majd figyelte a férfi tekintetét, arcának legapróbb rezdüléseit. Ki kellett harcolnia a tekintélyt, hisz most már a gróf társa volt, nem pedig holmi áruba bocsájtható tárgy, amit bárki bármikor meg vehet vagy eldobhat. Apja mindig is egy erőskezű, szívtelen szörnyeteg volt, aki oly erős kézzel irányította Skulnera éjszakai lényeit, hogy még Mahel vámpírjai is félték haragját és erejét. Ilyenné kellett neki is válnia, ha le akarta győzni apját, de ahhoz sokat kellett még tanulnia és fejlődnie.
Mikor Jeremy végre távozott, eldőlve a ládán az ablakon beszűrődő napsugarakat kezdte el figyelni.- Milyen komor és rideg egy szoba. Minden ablak előtt ott a vastag sötétítő. Ez annyira lehangoló, mégis… Jobb mint egy koszos cellában a patkányok társaságában…- Legyintve egyet kezével a sötétítő függönyök lehulltak a karnisról, beengedve vele a reggeli nap meleg fényét. Az izzó napkorongra nézve kezdett el hunyorogni, míg végül elmosolyodott.- Csak várjatok… Mindannyiótokat megölöm és végre újra együtt lehetünk édes kisöcsém… Csak várj meg… Ígérem, megvédelek mindentől, főleg tőle. Ez olyan biztos, ahogyan a nap felkél, majd lenyugszik…- Szorította össze állkapcsát, ahogy szülei rémképe bevillant neki, ám a gyomra hangos korgása annyira kizökkentette és zavarba ejtette, hogy teljesen kiment a fejéből a vérbosszúja melyen alig pár másodperce még erősen töprengett. –Annyira megalázó volt könyörögni… Hányszor kell még megalázkodnom, ahhoz hogy túléljek? Ezeknek semmi fogalma nincs egy gyermek szükségleteiről? Adjam nekik írásba, hogy naponta többször kell ennem? Fejlődő szervezet vagyok, az istenit. Tényleg törpe maradok!- Nézett végig magán, ahogy a lábait lógatta le a ládáról. Ha nyújtózkodott is volna, akkor se érte volna el rendesen piciny talpa a földet, sőt még felmásznia is nehéz volt, hát még mi lesz vele, amikor a magas ágyra kell? Tekintete viszont elterelte gondolatait. Ahogy körbe nézett, lelke valamelyest megnyugodott, Egy védett és meleg szobában volt, tiszta és finom anyagú ruhákba öltöztették piciny testét. Rég nem érezte magát biztonságban, mint most ebben a pillanatban, végül tekintete a takarón lévő sötét kabátra vándorolt. A ládáról átmászva az ágyra, fogta meg a meleg kabátot, s mire észbe kapott be is bújt alá, így csak egy szuszogó ruhakupacnak tűnhetett, melyen a gróf otthagyta a kabátját. Ott pihent meg, amíg Jeremy vissza nem ért, de akkor is csak a fejét dugta ki álmosan. Persze mikor a komornyik a sötétítőfüggönyökre nézett, melyek a földön voltak, a fiú csak elfordította a fejét. –Maguktól estek le, hozzájuk se értem.- Ebben volt némi igazság. –Bácsi… Megmutatja majd a kastélyt? Ha kicsit erőre kapok, szeretném körbejárni. –Ez persze csupán stratégiai megfontolásból volt szükség. Jobbnak látta minél előbb megismerni a birtok minden zegét-zugát és annak urát, illetve jobbkezét. Ekkor csapott belé a felismerés, hogy nem mutatkozott még be. Kibújva a kabát alól a baldachinos ágy egyik oszlopába kapaszkodott, nehogy leessen, bár kezei még mindig pokolian fájtak. -Mi a neved? Az enyém Isack Am…- Hallgatott el egy pillanatra, hisz jobb volt, hogyha nem fedi fel kilétét és ezáltal származását, hisz apja sok vámpírmester bögyében benne volt. -Isack…- Hajtotta fejét karjára, miközben alsó ajkába harapott.
Némaságba burkolózva haladt a kastélyba vezető úron, miközben az imént elhangzott szavain gondolkozott. Okosabb kölyök volt, mint gondolta, és ez nem könnyítette meg a dolgát, ugyanakkor hátrányából előnyt is kovácsolhatott. Az alku gondolatát emésztgette és mérlegelte, mikor a megfáradt gyermeki hang felcsendült. Le pillantott rá, majd egy halk, morgással vegyített hümmögéssel nyitotta ki a vaskos ajtót, mely útját állta.
– Nem. – Szólalt meg végül. – Gyötörhetnélek a végtelenségig, amíg meg nem öllek, de azzal mindketten veszítünk. Te az életed, én egy lehetőséget.
Az újabb kérdésre, ami az alkura vonatkozott megállt. Belenézett az őt kutató vörös szempárba, melyhez foghatót eddig nem igen látott. Nem volt az a fajta, aki csak úgy alkukat köt, pláne olyanokat, amiken nem biztos a nyeresége, de ha véghez akarta vinni hosszú távú terveit, kénytelen volt kompromisszumokra. Elijah és a kompromisszumok.. A vámpír számára ez az alku olyan volt, mint elfogadni az alkoholmentes sört, aminek ugyan sör íze van, de egyéb elvárásait nem teljesíti.
– Okkal vettelek meg, igen. De csak részben azért, amiért mások fizettek volna érted. – Felelte őszintén. – Azt akarom, hogy te is egy bábu légy a sakktáblámon, de nem, mint egy feláldozható senki. – Azzal percekre elhallgatott.
Egyetlen szót kellett volna kimondania, ami egyszerűbb volt, mint az egyszer egy, mégis, a férfi úgy érezte, mintha szemfogait akarnák fogóval kitépni ínyéből érzéstelenítő nélkül. Alárendelt szolga helyett partnerként kezelni valakit még mindig idegen és nehéz volt számára, de a rá szegeződő tekintetben megbújó remény valahol önmagára emlékeztette, ami lelkében átbillentette az eddig mereven álló mérleget.
– Rendben van.. Elfogadom az akut.
Ennek hallatán a folyosón álló komornyik eltátotta száját, tüdejében pedig bent rekedt a beszívott levegő. Úgy festett, mint egy partra vetett hal, ahogy a döbbentségtől kikerekedett szemekkel figyelte mesterét és a kölyköt. Évszázadok óta szolgálta a vámpírmestert, de korábban nem volt példa arra, hogy valakivel egy egyszerű alkut kössön. Főleg egy taknyos kölyökkel.
– Gondodat viselem és kitanítalak a legjobb tudásom szerint, amivel rendelkezem. A kastély az otthonod lesz, a menedéked, cserébe segítesz nekem véghez vinni a terveimet.
– Uram…
– Így lesz. – Jelentette ki. – Vidd hírét a kastélyban és a városban, hogy mától a kölyök személyes védelmem alatt áll. Mostantól veled egyenrangúként kezeljék, aki pedig nem teszi, az előttem felel. – Indult tovább.
Jeremy mélyen meghajolva vette tudomásul a birtok urának utasításait, azzal el is indult, hogy teljesítse azokat. Normál tempóban halad a kastély széles folyosóin, hogy visszavigye a fiút a szobájába, hol kipihenheti magát és meggyógyíthatja sebeit. Az viszont nem tetszett neki, hogy szavaira a gyermek egyáltalán nem felelt azóta. A halkan elrebegett szavak hallatán megtorpant és csak állt, mint fasz a lakodalomban, nemtudván mitévő legyen. Érzelmi analfabéta volt mindig is, nem tudta hogyan kezelje mások érzéseit, Cassandra pedig nem taníthatta őt elég ideig, pedig igen csak ráfért volna az a tudás. Szinte robotikus mozgással és csiga lassúsággal tette szabad kezét a fiú hátára, amin kétszer végigsimított, majd bénán, mégis gyengéden megpaskolta fejét is. Úgy emlékezett neje is hasonló dolgokat csinált, ha valakinek eltörött a mécses a közelében, így nagy marhaságot nem csinálhat, ha megpróbálja. Végtére is egy gyerekkel jobban kell törődni.
Egy ideig még próbálkozott megnyugtatni a kölyköt, hogy ne áztassa el ingjét könnyeivel és kenje össze az orrából meginduló takonnyal, majd elvitte a neki kiutalt lakrészbe. A kis álmokfutásának nyoma sem volt, mindent eltakarítottak és rendet varázsoltak a szobában. Az ágyra fektette az alvó gyereket, majd az ablakhoz lépve figyelte pár néma percig a városka éjjeli fényeit, majd összehúzta a vaskos sötétítő függönyöket, hogy a szobára teljes sötétség telepedjen. Amint ez megtörtént, a helyiség gyertyái szinte egyszerre gyúltak ki, apró, pislákoló lángjuk pedig félhomályt teremtett a szobában. Mivel az éjszaka nagy része eltelt és közeledett a hajnal, úgy döntött a fiú várhat a következő napnyugtáig, addigra legalább összeszedi magát.
Köpenyét a gyermeken hagyva lépett ki a szobából, majd útja visszavezetett a dolgozószobába. Amint Jeremy is végzett a körútjával és tolmácsolta szavait, az öreg komornyik azt a feladatot kapta, hogy felügyelje a kölyköt, amíg el nem jön a következő alkonyat. A komornyiknak nem volt ínyére a gyerek pesztrálása, de nem ellenkezett mesterével. Amint nyugovóra tért a birtok többi vámpírjával együtt, gyorsan kiadta könnyebb teendőit másnak, majd beette magát Isack lakrészébe. Érkezésekor még csend honolt a szobában és a szuszogásán kívül nem lehetett mást hallani. Megragadva a zavartalan békét, a szobában lévő fotelt az ágy felé fordította, hogy szemmel tarthassa a gyereket, majd beleköltözve saját papírmunkájával ütötte el az időt, amíg fel nem ébredt.
– Ha szükséged van valamire, csak szólj. – Pillantott fel az ölében tartott könyvből, majd olvasott tovább. – Henderson gróf kiadta, hogy a kastély személyzete maximálisan teljesítse kéréseidet, hogy semmiben ne szenvedhess hiányt. Szavaidnak senki sem mondhat ellent, csak is a gróf és én. Ha nagyobb kérésed lenne, Elijah helyett keress engem, és meglátom, mit tehetek. – Foglalta össze röviden a parancsot, amit még hajnalban kapott.
A fal tövében, egy nagyobb bokor takarásában húzta meg magát remegve, miközben igyekezett sajgó sebeit begyógyítani, ám az efféle sérüléseknek idő kellett. Érezte, sőt hallotta, ahogy a birtok ura közeledik, ám ahogy egyre közelebb ért, ajkaira eszelős vigyor ült. Úgy trappolt akár egy hisztis, kövér perilon, ami saját balfaszságának hála éhen maradt éjszakára. Még az után is vigyorgott hogy elé került és rágyújtott, sőt szavai nagyrésze pont hidegen hagyta, ám mikor a szüleit hozta fel, arckifejezése megváltozott. Hegyes szemfogai kitülemkedtek a sápatag ajkak közül, s ha lett volna ereje, ha más nem is, de biztos megrágta volna Elijah bokáját.
-Túl sokat beszélsz, vénség… Mond, milyen érzés ismét gyengének és halandónak lenni?
Szakította félbe a mondandóját, majd felállva pillantott fel a magas alakra. Lábai remegtek, de nem a félelemtől. Nem olyan családból származott ő, hogy féljen a haláltól. Nem. A halál az ő barátja volt…
-Nagy szavak egy átváltoztatottól, s bár még csak gyermek vagyok, nehogy azt hidd, hogy ezáltal ostoba is. Nem a jószándék vezérelt, amikor megvettél és nem azért próbálod meglóbálni előttem a mézes madzagot, mert olyan nagy és jóságos az a rothadó pókhálós húscafat a mellkasodban. Van némi igazság abban, amit mondasz, de mondd te mivel vagy jobb, mint azok, akik láncra verve kihasználnának? Te is csak nagyobb hatalomra akarsz szert tenni általam. Növelni a területeidet, eltiporni az ellent, miközben bábként rángatsz kényed-kedved szerint. Neked csak egy engedelmes kutya kell, nem pedig tanítvány, de lásd, kivel van dolgod alkut kötök veled, mint egyik vámpír a másikkal az ősi törvényeknek megfelelően. Még egy hozzád hasonló vámpírnak is ismerniük kell eme törvényt, mely mindannyiunk élete felett ítélkezik, elvégre van egy szerződéses szolgád.
Mosolyodott el, majd beljebb vánszorgott a hold égető sugarai elől. Fogytán volt az ereje és jelenleg csupán egy méltányos alku volt az, amivel jól járhatott.
-Tégy esküt az ősi törvényeknek megfelelően, mely alól nincs kibúvó. Esküdj, hogy gondomat viseled, mint mentorom, megadod a kért tudást, s én is megesküszöm, hogy ha szükséged lesz rám én minden hatalmammal segíteni foglak, ám vérszerződést sosem kötünk. Nem hajtjuk egymást rabigába. Tekints rá úgy, mint egy jövedelmező befektetés. Na mi lesz, Papus? Nehogy azt mond, hogy kifogott rajtad egy ötéves gyerek… Vagy bele mész és valahogy megférünk egymás mellett vagy itt és most elválnak útjaink… Pont leszarom, hogy mi lesz velem odakint…
Villantott meg egy fáradt mosolyt, ám látszott rajta hogy tudja miről beszél. Ha egy valamit megtanult apjától az nem más, mint az ősi törvény. Alaposan belerágták a szájába, hogy mit és hogyan kell ilyenkor mondani, így annak látszatát keltve, hogy nagyon is keni-vágja a témát fiatal kora ellenére, bár kivételesen valóban volt alapja tudásának. Isack sose volt átlagos kölyök és most nem vérvonaláról volt szó, hanem tudásáról. Játék helyett könyveket bújt és amikor csak tudott elindult felfedezni apja birtokát, hátha valami világmegváltó dologra akad. Bár jobban belegondolva, néha azért játszott is unalmas perceiben. A válaszra várva méregette az előtte álló felnőtett, ám mikor megérezte, hogy képességeik visszatértek a megfosztottakba, száját elhúzta. Várta, hogy az idős vámpír most ellássa a baját, de ehelyett csak türelmesen várt, míg végül a fiú térdre rogyva lehajtotta a fejét. Ujjacskái görcsösen kapaszkodtak bele az előtte álló ruhájába, s mikor megérezte a testére hulló köpenyt, összehúzta magát. Bár nem félt a haláltól, azért nem szeretett volna megégni és roston vámpírként végezni…
Az őt felemelő karokra eleinte meglepődött, majd kissé bizonytalanul, de karjaival átfonta a férfi nyakát, megkapaszkodva ezzel. Furcsa volt számára, hogy valaki így cipeli. Apja sose vette fel vagy ölelte meg, sőt mindig megtartotta a kétlépés távolságot, s csak akkor ért fiához, mikor kedve támadt ráerőszakolni magát. Fejét Elijah vállára hajtva tette le, majd kilesve a köpeny alól figyelte az utat, melyet nemrég csak futva járt meg.
-Ismét bántani fogsz?… Mint a piacon?…
Kérdezte megfáradt hangon. Kora ellenére már most belefáradt az őt érő állandó bántalmazásokba és kínzásokba, végre nyugalomra vágyott, de hogy ezt megkapja azzal a tudással mellyel kezdhet is valamit, az már nem csak rajta állt.
-Mit mondasz az ajánlatomra? Megférünk békésen, vagy gyötörjük egymást továbbra is?
Pillantott fel rá, szemeiben kíváncsiság csillant meg és valahol mélyen egy halovány remény is. Ha nem volt muszáj, akkor nem háborúzott senkivel. A folyósón álldogáló komornyikra pillantva kissé el is szégyellte magát, hogy kétszer is tökön verte, de bocsánatot nem kért, még nem. Ahogy haladtak, Elijah léptei úgy ringatták félálomba a fiút, kinek teste kissé megfeszült, mikor az álmok és emlékek elkezdték megkörnyékezni, míg végül halkan megszólta álmában.
-Atyám… Kérem… Ne kínozzon tovább, csak végezzen velem…
Szólalt meg remegő hangon, miközben arcán egy könnycsepp gördült végig, mely a férfi vállára hullott.
Miután kiosztotta a parancsot visszatért dolgozószobájába, hogy belemerülhessen a birtok és a kontinens ügyes bajos dolgaiba, hisz hiába van érdekes vendége, nem hanyagolhatta el kötelességeit. A tömör fából készült robosztus asztalon árválkodott már pár átolvasni való papír és bontatlan levél különböző birtokokról.
– Essünk neki… – Lazította ki bíbor kendőjét, majd helyet foglalt az asztal mögött.
Az órák úgy vánszorogtak, mintha ólomsúlyok lennének a mutatókra kötve. A papírok szárazak és unalmasak voltak, mind virágnyelven íródott maszlag volt, melynek tartalmát három tömör és velős mondatba össze lehetett volna foglalni, de nem, inkább írtak minimum két oldalt, hátha kiesik a gróf szeme miközben olvassa. Cirka két óra alatt olyan szinten leépítették az agyát, mintha egy egész éjszakás megbeszélésen ült volna és világmegváltó problémákon törte volna eszét. Jeremy némán állt az ajtó mellett és figyelte nyűglődő mesterét, várva, hogy mikor tépi cafatokra a cirádás leveleket.
– Alkoholt, uram? – Kérdezte, mikor a vámpír zsinórban a negyedik szálra gyújtott rá.
– Az sem ment meg ezektől az idiótáktól. Csak le kellene mészárolnom őket és minden problémám megoldódna a kontinensen. A sok kis birtok úgy picsog, mintha rókát engednél egy teletömött csirkeólba. – Dől hátra székében miközben tekintetét a plafonra emeli. – Semmi kedvem foglalkozni a dolgaikkal. Aki nem képes megtartani egy pár faluból álló hangyafasznyi birtokot, az meg sem érdemli, hogy vámpírmester legyen.
– Ha újabb területszerzésbe kezd, azt lehet, már a tanács sem fogja jó szemmel nézni.
– Jeremy.. Mikor érdekelt a tanács véleménye? Én hoztam létre a hat kontinens tanácsát, hogy ne úgy éljünk, mint a vadállatok. Mint vezető vámpír átrajzolhatok bizonyos vonalakat.
– Mégis, most maga akar vérfürdőt rendezni, mint egy szabadjára engedett állat, akinek nincs türelme, de hatalma igen. – Villannak meg az öreg komornyik ásvány kék íriszei.
– Azt csinálok, amit akarok, és úgy, ahogy akarom. Megvannak a magam szabályai és elvei. Ha valaki… Akkor te pontosan tudod, hogy mi mivel jár. – Állja tekintetét. – Van hír a kölyökről?
– Az őr még nem jelzett.
– Tsk.. Eleget lustálkodott. – Kel fel szájába téve cigarettáját. – Ha hagyjuk aludni a végén átszunyókálja az egész évszázadot.
Elijah sosem volt az a türelmes jellem, mégis képes volt kivárni dolgokat, hogy miként alakulnak. Isack helyzete viszont nem tartozott ebbe a halmazba. Roppant mód izgatta a vámpír kíváncsiságát, hogy mit sikerült szereznie, és hogy a későbbiekben milyen módon válhat hasznára. Ahogy ki tette a lábát érezte, hogy valami nincs rendben, a szobához közeledve pedig a vér illata is megcsapta orrát.
– Ellenőrizd.
Csupán egy szó volt, de a komornyik tudta mit kell tennie. Sietős léptekkel előzte meg mesterét, hogy előtte megnézhesse mi történt, de meglepetésére a nem ő ment a bajhoz, hanem fordítva. Elkerekedett, döbbent tekintettel nézett az apró fiúra, ezt pedig ki is használta a kölyök, termetével együtt és hülyét csinált belőle, ismét. Egy héten belül másodszor játsszák ki, ami már önmagában is megalázó, tekintve, hogy az elkövető egy kölyök, de mestere haragja sokkal félőbb volt hibái miatt. A vámpírban a látottak de ja vu érzést keltettek, így megállt, majd figyelt, akárcsak a piacon. Egyik szemöldökét felvonva figyelte, ahogy rohangált körülötte, mint valami mérgezett egér, amit nem igazán tudott hova tenni.
– Na elég volt a játékból. – Szólal meg egy perccel később, mikor ráun a gyermeteg játékra.
Nem került különösebb erőfeszítésébe elcsípni a pattogó kölyköt, de abban a pillanatban, mikor karmos ujjai a fiú vézna kis karja köré fonódtak és a levegőbe emelték, hogy számon kérje érezte, hogy most ő áll a fasz rossz végén. Ha a különösen szar érzés nem ingatta volna meg eléggé, a kis görcs gondoskodott róla, hogy fájdalmában a falnak tántorodjon. Vicsorogva görnyedt össze, izzó tekintete pedig követte a kölköt, amíg az be nem fordult a sarkon. Jeremy készségesen sietett mesteréhez, de ahelyett, hogy Elijah hagyta volna, hogy segítsen neki, inkább ellökte magától, majd a maga gyök2 tempójában a fiú után indult. Tudta, hogy előbb utóbb utoléri, hisz ha ki is jut a kastélyból, még hátra lesz a város, ahol nyüzsögnek alattvalói.
– Esküszöm… Hogy egy kibaszott Valhurn hátára kötöm lebénítva és addig reptetem a kontinens hegyei közt, amíg a ki nem hányja a lelkét is! Pimasz kis szaros! – Morogta mindvégig.
Ahogy múlt a fájdalom és tudott egyenesen járni, úgy haragja is egyre pusztítóbb magaslatokba emelkedett. Kedve támadt rá engedni Micahot a vakarcsra, de tartott tőle, hogy másik fele semmit se hagyna a fiúból, az pedig igen csak nagy veszteség lenne.
Végül megpillantotta az udvaron a fiút. Látva annak szenvedését nem kellett nagy géniusznak lennie, hogy kitalálja milyen hold alatt született. Ez az információ már most elégedettséggel töltötte el, így még inkább meg akarta tartani. Mivel ereje még nem tért vissza, így semmi vámpíros kecsesség nem volt mozdulataiban, hogy hangtalanná tegye lépteit, ez viszont nem zavarta. Valahol élvezte is, hogy a gyerek hallja közeledtét, ezzel fokozva a benne tomboló érzéseket. Ő azon általános vámpírok közé tartozott, akik hajdan emberek voltak és egy másik vámpír változtatta át, így rá semmilyen hatással nem volt egyik hold sem. Ezt kihasználva szép lassan haladt mögötte, végül megelőzve elé állt rászegezve lenéző tekintetét.
– Tele vagy meglepetésekkel.. Igazán lenyűgöző. – Látta a fiú szemeiben, hogy bár Skulnerai nyelvet használ nagyon is jól érti, hogy mit mond neki. – Ha ott maradsz, nem löklek a holdfénybe. – Nézett rá jelentőségteljesen, majd hátát a falnak vetette, miközben újabb szál cigarettát tett ajkai közé, amit meg is gyújtott. – Azt hiszed, hogy jobb sors vár rád a falakon kívüli világban? Odakint nincs semmid, nem vagy több egy névtelen senkinél. Mégis mihez akarsz kezdeni? Vissza mész anyuci és apuci karjai közé? Miért is kerültél Lafarhoz..? – Teszi fel a nagy kérdést majd látva a fiú arcát elvigyorodik. – Ha innen kiteszed a lábad nem adok egy hetet és vagy a gyengeségbe pusztulsz bele, vagy valaki újra elad és elhiheted, hogy más nem fog rád akkora figyelmet fordítani, mint én. Szolga leszel, egy haszonállat, egy puhapöcsű szajha valami vén vámpírnál, aki arra gerjed, hogy korodbeli fiúkat erőszakol minden éjjel, amíg van bennük élet. Vagy egy láncra vert állat, aki produkálhatja magát a nagyközönségnek pár csepp vérért cserébe, és ha ügyes, akkor nem törik el a csontjait minden alkalommal. – Szív nagyot, majd hagyva egy kis szünetet fújja ki a füstöt. – Választhatsz. – Fordul felé, háta helyett most vállával támasztva a falat. – Vagy kisétálsz és meghalsz, vagy itt maradsz a birtokomon. Itt megkapod az esélyt, hogy tanulj, hogy hatalmat szerezz. Esélyt, hogy legyen belőled valaki. Valaki, aki megmutathatja, hogy több egy bolhás piaci korcsnál. A döntés a tiéd. Válaszd meg a saját poklod, gyermek.
Azzal elhallgatott. Csendesen figyelte és várt a válaszra, mely teljesen mindegy volt számára, hogy szavakkal lesz kifejezve, vagy cselekedettel. Őt csak is a végkifejlett érdekelte. Idő közben érezte, hogy hatalma visszacsordogál, ennek ellenére nem használta, hanem tartotta szavát.
A fiú válaszától függően cselekedett. Ha menni akart ellökte magát a faltól és karját kinyújtva mutatta az utat, hogy vánszorogjon tovább, továbbá parancsba adta a vámpírjainak, hogy hagyják szabadon távozni.
Ha maradni akart, akkor levéve köpenyét a fiúra terítette, hogy bőrét ne érje tovább a hold perzselő fénye. Elnyomva cigarettáját lehajolt, majd karjaiba vette, hogy vissza vigye a kastély falai közé, ami attól a perctől kezdve az otthona.
Nem tétovázott túl sokat, hisz ennél rosszabb úgyse lehet, legalábbis ezt gondolta. A jeges vízbe merülve alig lüktető szíve nagyot dobbant a csontig hatoló hideg kegyetlen érintésére, de még ez se tántorította el. Élni akart méghozzá szabadon. Messze az apjától, messze a gondoktól, szeretett öccse mellett, ám tervei egy szempillantás alatt szertefoszlottak. A teste köré fonódó csápok megragadták az apró testet. Mintha csak egy szörny tört volna elő a fekete fagyos mélységből, mely csak arra várt, hogy lecsaphasson áldozatára. Próbált szabadulni, rugdalózott, kapálózott, sőt még harapni is próbált. Igyekezett hosszú körmeit a fura sűrű anyagba vájni, de mindhiába, az csak még inkább rátekeredett, végül kiemelte a felszínre, ahol szembe találta magát a vámpírmesterrel. Karmazsin íriszeit az aranylóan ragyogó szempárra meredtek.
-Utareul hamereli!/Átkozott korcs!
Kiáltotta fel, s mondta volna még a magáét miközben szabadulni próbált, de a szájába furakodó csáp meggátolta ebben. Öklendezve próbálta eltolni magától, ám ekkor újfent a jeges habok kegyetlen ölelése között találta magát. Rázták, cibálták mint valami rongybabát, ám fizikai erején kívül semmit se használt. Nem adta meg azt az élvezetet a vámpírnak, hogy megmutassa mire is képes, még ha bele is pusztul. A szájába lévő csáp miatt a levegője is fogytán volt, s bár élőhalott lévén nem volt szüksége rá, mégis úgy érezte elhagyja minden ereje, ahogy tüdöjéből az utolsó levegő buborék is távozik, míg végül teljesen el nem sötétült a világ. Karmazsin íriszeiben nem lobogott tovább a perzselő láng, inkább vált üvegessé, míg végül le nem hunyta szemeit. Kezei lassan elengedték a csápokat, teste elernyedt, végül már csak lógott, nem reagálva semmire még az után sem, hogy a felszínre emelték ismét. Volt még benne valamennyi élet, hisz ha ennyibe belehal az szégyen lett volna fajtájára nézve. Ájultan lógott bőrig ázva, míg végül el nem hajították. Ezután a komornyik vette kezelésbe. Napokon át aludt, hisz rettentő kimerült volt. Hónapok óta rettegve merte csak lehunyni szemeit, félve hogy apja rátalál egy balszerencsés pillanatban és újra, olyan dolgokra kényszeríti, melyet sose kellett volna átélnie egy gyermeknek sem. A lidérces álmoknak és a rettegéssel töltött óráknak egy vékony édesen csilingelő hang vetett véget, mely a fiút szólongatta újra és újra.
-Ideje felébredni hétalvó. Ne aludj már annyit, hasadra süt a holdnővérek mosolya. Bátyó! Hallasz engem? Ébredj már… A füledbe dugom a nyálas ujjam, ha nem nyitod ki a szemed!
Abban a pillanatban kipattantak szemei, miközben a füleihez emelte kezeit, kivédve ezzel az esetleges támadást, ám akármerre is nézett sehol se látta Evint. Lassan, kicsit akadozva fordította a fejét jobbra-balra, hogy felmérje a szobát ahol volt, s csak ezután nézett végig magán. A korábbi mocsoknak nyoma sem volt. Testét finom anyagba öltöztették, majd puha ágyba fektették. Haja szépen fésült volt, melyet összefogtak egy selyemszalaggal.
-Cartus szerelmére, ezek díszpincsit akarnak csinálni belőlem…
Nem mintha zavarta volna, hogy tiszta és kulturált ruhákban van, ám ismerte már eléggé a felnőtteket és a nemeseket. Szép díszcsomagolásba öltöztetik a játékszereiket, hogy aztán kényük-kedvük szerint használják és mutogassák azt. -Meg a nagy bánatos Ferox faszt… Abból ugyan nem eszel, te korcs vérszopó…
Kimászva az ágyból indult meg az ajtó felé, de amint közelebb ért érzékei azonnal jelezték, hogy van valaki a túloldalon. Bár nem volt ereje teljében, mégis könnyedén kiszagolta, hogy nem vámpír van a túloldalon, hanem valami elevenebb élőlény. Valami, ami elég intelligens ahhoz, hogy riadoztasson mindenkit, ha kisétálna az ajtón, így cselhez kellett folyamodnia. Egy halkabb sóhaj után az ágyhoz lépett ismét, majd leszedve a lepedőt, elkezdte azt szétszaggatni hosszú csíkokra, melyeket összekötve szép kis kötelet hozott össze. Az egyik végét az ágy lábához kötötte, a másikat pedig kidobta az ablakon, melyen kellemes hideg szellő szökőt be, mely rövidesen ki is kuszott az ajtó alatt, jelezve ezzel az őrnek, hogy valami megváltozott odabent. Nem sokra rá csak egy huppanást lehetett hallani, mely arra késztette a kint őrt álló személyt, hogy a parancsot megszegve, mégis benézzen a szobába, ám ahhoz előbb el kellett pakolnia az ajtó elől. A zár halkan kattant, a szobában félhomály uralkodott, mégis tisztán látszott a fehér anyag, mely az ablakon kidobva lobogott immár a szélben. Az ablakhoz rohanva hajolt ki rajta, ám a fiú mozdulatlan teste helyett csak csillagokat látott, ugyanis olyan erősen vágták fejbe, hogy azonnal padlót fogott.
-Idióta. Bedőlni egy ilyen olcsó trükknek…
Ingatta meg fejét, hisz ha tényleg ennyire ostoba szolgák voltak a kastély falain belül, akkor gyerekjáték lesz meglépnie. Megragadva a férfi ruháját megpróbálta arrébb vonszolni, de vér nélkül erre kicsi volt az esély, így úgy döntött megejt egy gyors későesti reggelit. Hatalmas éjség lett úrrá rajta, ahogyan a forró lüktető vénát nézte, ám nem veszthette el az eszét. Még volt annyi lélekjelenléte, hogy hegyes körmével megbökje a férfi csuklóját, melyen azon nyomban kiserkent a friss forró vér. Aromája belengte a szobát, mely sokat mesélt a katonáról.
-Szóval még sose ittak belőled és te se ittál még vámpírból. Kiváló. Boldog halálnapot…
Azzal agyarait a lüktető artériába mélyesztette. Mohón kortyolta a forró életadó nedűt, melynek minden egyes cseppjével egyre erősebb lett. Sápatag bőre halványrózsaszínné vált, üveges tekintetébe visszatért az élet játékos fénye, sőt még a fekete karikák nagy része is eltűnt szemei alól. Minden egyes kortyot kiélvezett, ám a halál beállta előtti utolsó pillanatban megállt. Ajkairól lenyalta a maradék vért, már amennyire tudta, majd a katona késéért nyúlt.
-Igazán hálás vagyok. Nagy szolgálatot tettél…
Néhány percig még elszöszmötölt, tett-vett, jobbra-balra mire elindult. Az ajtóban megállva körül nézett, s mikor látta, hogy tiszta a levegő, csak akkor vetett az ajtóra erősített keresztekre egy pillantást, mely mosolyt csaltak a vértől áztatott ajkakra.
-Hülye…
Legyintve egyet indult hát meg, miközben a feszületek elgörbültek, némelyik mintha meg is olvadt volna, mikor a fiú elhaladt mellette. Igyekezett minél csendesebben és észrevétlenül közlekedni, de a szerencse istene ma mégse neki kedvezett. Egy óvatlan pillanatában sikeresen belefutott Jeremy-be, ki látszólag ugyanannyira meglepődött, mint Isack. A komornyik mögött pedig nem messze ott jött a birtok ura is. Kicsikét át kellett értékelnie és szerveznie fejben a dolgokat, de még így se esett pánikba. Úgy szaladt át az öregúr lábai között, mint a nyúl, miközben megkongatta annak újfent a családi ékszereket melyek zajos sikert arattak. Hiába próbálta kivédeni, a fiú túl kicsi és fürge volt és valószínűleg nem ilyen ellenfelekhez szokott, mint ő. Már csak Elijah maradt, aki komolyabb kihívást jelentett. Apró léptei egyre gyorsabbak lettek, míg végül ide-oda cikázva valósággal körbe táncolta a vámpírmestert, ki elég érdekesen nézett le rá. Miért is vette volna komolyabb fenyegetésnek, hisz csak egy 5 esztendős porbafingó. Egy bolha. Ha Elijah rá unt a kölyök pattogására és valahogy sikerült megfognia, hát baromira megszívta. Csápok vagy közvetlen kontakt ide vagy oda, amint Isack érintkezett vele, a vámpírmester úgy érezhette magát mintha csak telierőből pofával a falnak rohant volna, miközben minden természetfeletti és fizikai ereje szertefoszlik. A fiú amint földet ért még bokán is rúgta olyan erősen ahogyan csak tudta, sőt ágyékra is mért egy ütést, biztos ami biztos, majd szaladt tovább, röp csókot dobva a két férfinak. Szíve szerint még meg is csavarta volna a vén poros lompost, de az efféle gyerekes bosszúra most nem volt ideje, mégis valami nyugtalanította. Abban a pillanatban hogy megfosztotta Elijah-t a hatalmától, mintha valaki közben a torkát szorongatta volna, mégis széles vigyor ült ki ajkaira, miközben szaladt a hosszú folyósókon. Szerencsére nem futott bele túl sok szolgába, aki mégis keresztezte útját, azt valahogy kicselezte, ám amint a falakon kívülre ért, lábai a földbe gyökereztek. Az égre emelte tekintetét, melyen ott ragyogott a kerek azúrhold, melynek fénye égetni kezdte a fiú bőrét. Ritka jelenség volt és csak azokat a vámpírokat érintette, kik vérhold idején jöttek a világra, mint Isack. Szerencsére mind a kettő jelenség ritka volt. Az azúrhold fénye égette és legyengítette, míg a vérhold újerővel ruházta fel. Arca elé emelve kezeit üvöltött fel fájdalmában, miközben hátrálni kezdett, hogy menedéket kereshessen, mielőtt komolyabb károkat szenvedett volna. Mintha csak a forró déli napsütésben meg locsoltuk volna rákfőző vízzel a virágokat. Szerencsétlen kölyök percekig fetrengett a fájdalomtól, még füstölt is egy sort, mire végre elhallgatott. Mindenre számított, csak erre nem. Szerencsére a frissen fogyasztott vérnek hála az égett bőr és hús gyógyulni kezdett, de nem a várt tempóban. Ha meg is locsolták volna szentelt vízzel az is gyorsabban helyre jött volna, mint ez. Órákba is telhet, mire teljesen rendbe jön, ám az idő ellene dolgozott. Képessége mellyel megfosztotta Jeremyt és Elijah-t a hatalmától csupán 10 percig működött és egy nap csak háromszor tudta alkalmazni személytől függetlenül, az óra pedig ketyegett. Biztos volt benne, ha elkapják, akkor nem ússza meg szárazon, így vánszorogva, de megindult a fal mentén ám így se tudta kivédeni teljesen a hold fényének égető érintését. Lehetetlen volt teljesen elbújni előle, így a fájdalom nőtön nőtt, mégis egyik lépést tette meg a másik után.
-Ha megoldana bármit a legyilkolásuk, szerinted még élnének? A koporsódban hagytad az agyad egy részét? – Rázza meg fejét miközben karjait elegánsan maga elé emeli, hogy lazán összefonhassa. – Jelenleg mindegyik kontinensen a mostaniakhoz hasonló díszfattyak várják a sorukat a vezetői pozícióra. Mára kevés ambiciózus és igazi vámpír maradt talpon.. Elkorcsosodtunk, ez tagadhatatlan. De most, hogy befejezted a Csipkerózsikás játékod, egy seggfejjel több gyarapítja az elfogadható kategóriát. – Mosolyodik el lágyan, melyre ebben az évszázadban még nem volt példa.
Hallva panaszkodását arról, hogy kivakarták az ötszáz éves retekből és fényesre polírozták farpofáit, egyik szemöldöke ismét felszaladt, majd ráncolva homlokát inkább kifelé indult a teremből. A jelenet, melyet vizuális formája lévén elképzelt jó időre az agyába égett.
– Veled a rémálmaim is újra visszatérnek… – Morogta halkan.
*-*-*-*-*
Az idős komornyik megvárta, míg Lafar előhorgászta zsebéből a hatalmas karikát, melyen tengernyi apró kulcs csilingelt, hirdetve a szabadságot. Jeremy követve mestere óhaját lehajolt a fiúhoz, hogy felrángassa a mocskos kőről, de a gyermekben volt annyi erő, hogy egymaga lábra álljon, az öreg legnagyobb balszerencséjére. A gyermeki ütés, mely kényes helyeken felélt egy bivaly rúgásával úgy változtatták az öreg nyugodt arckifejezését gyötörtté, mintha varázslat lenne. Szemei úgy guvadtak ki, mint a csigának, miközben hétrét görnyedve vörösödő fejjel küzdött a fájdalom ellen. Ha lehetséges lenne, ezzel az ütéssel a kölyök legalább 10 aktusra előre megoldotta, hogy a kis fürge gyerkőcökből ne legyen meglepetés.
Lafar dühtől izzó tekintettel vicsorgott a gyerekre, majd meglódult felé, ami a fizika törvényeinek tökéletes alapot szolgáltak. „Kezdősebességgel rendelkező, egyenes vonalú, egyenletesen változó mozgás” Az árus fizikatanárokat megríkató tökéletességgel mutatta be, hogy mi történik ilyenkor; pofával nyalod fel a padlót több méteren, ezzel megmutatva, hogy az a dzsuvás macskakő szép is lehetne, ha takarítanák.
A vámpírmester, ki már indult volna dolgára megtorpant a zűrzavar hallatán majd visszafordult. Semmitmondó tekintette megvillant az éjszakában, követte a fiú álmok futását, mely valahol mélyen belül le is nyűgözte, hisz jelenléte elhanyagolható volt, mégis elrendezte komornyikját. Arcvonásai kemények voltak, olyan érzést és látszatott keltett, mintha porcelán maszkot viselt volna. Tökéletes volt és rideg. Nem állította meg a fiút, csak türelmesen kivárt, hogy mitévő lesz. Mikor célba vette a fagyos vizet ajkai apró, alig látható mosolyra görbültek, s mire a fiú a vízbe csobbant aranyló tekintetét is lehunyta. Hagyta, hogy az ostoba teremtés megtapasztalja balgasága gyümölcsét, majd a vámpírokra jellemző selymes mozdulattal, amit a halandók általában nem is látnak, csak varázslatnak gondolják, meglibbentette köpenyét. A vaskos anyag alól parancsszóra tört elő a füstként gomolygó káosz, ami, mint a csápok hatoltak a vízbe célirányosan.
– Mily szórakoztató… És mily ostoba… – Nyúlt zsebébe gravírozott cigarettásdobozáért.
Sápadt ajkához emelve szájába tett egy szálat, majd kezet cserélve egyikkel visszacsúsztatta a dobozt, míg másikkal meggyújtotta a szájában fityegő szálat. Nagyon szívott belőle, hagyta, hogy a füst kitöltse tüdejét, majd kifújva a füstöt valóságos felhőt képzett maga köré, amiből drámaian kiléphetett, immáron újra villogtatva baljóslatú tekintetét.
– Elismerem mérhetetlen bátorsággal büszkélkedhetsz, amiért megpróbáltál elszökni.. Mondaná egy laikus idióta. Szerintem csak szimplán fogalmad sincs saját gyarlóságodról, kölyök. – Emelik a víz fölé a gyermeket a fekete „csápok”.
Gondosan tekeredtek teste köré. Úgy festett, akár a pókhálóba tekeredett muslinca, aki szabadulni akar az őt fogva ejtő ragacsos szálak elől, mert ha nem siet, az élete hamar véget ér. Elijah elégedetten figyelte a megfagyott fiút, melynek tekintetében tombolt a harag és az élni akarás küzdése. Ez a látvány felcsigázta, ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy ennél jóval többet csikarjon ki belőle.
– Bevallom, a hozzád hasonló férgeket úgy taposom el, mint a csótányokat, de te valamiért nagyon szórakoztatsz. Shhh… – Emeli ujját ajkai elé egy vigyort takarva. – Halkabban, a hangod bassza a fülem. – Szavai épphogy elhagyták száját, az apró testet sakkban tartó csápok jobban rátekeredtek, az egyik pedig egyenesen a fiú szájába erőszakolta magát, ezzel elhallgattatva. Mint egy olcsó polipos szexfilm alapvető jelenete.
– Mutass többet. Szórakoztass. Harcolj az életedért. – Hajolt előre újra nagyot szívva a cigarettából, aminek füstjét most a fiú arcába fújta. – Rajta!
Azzal a lendülettel a fiú újra a jeges vízbe csobbant. A csápok mélyre taszították. Forgatták, fel-le emelgették, ide-oda rángatták a víz alatt és csak akkor emelték ki, mikor már feltétlen szükséges volt. És ez ismétlődött, újra és újra, amíg a fiúban volt erő.
– Gyerünk kölyök! Bizonyítsd, hogy érdemes életben hagynom! – Figyelte arckifejezését.
– Uram.. Ha így folytatja, a fiú nem fogja túlélni. – Lépett mellé a komornyik, egy fokkal jobb színben, mint percekkel ezelőtt.
– Ha túléli, megtartom, ha nem, akkor már rögtön az elején kiderül, hogy kár volt pénzt költenem rá, és akkor Lafar keservesen megbánja, hogy átvert. Az utolsó érméig az elpazarolt időm kamatjával együtt fog fizetni. – Emeli ki ismét a vízből, de a gyerek ekkorra már ne mozgott.
A csápok lóbálták a levegőben, rázták, mint valami szénsavas üdítős palackot, várva, hogy majd robban, de nem történt semmi. Lassan magához emelte, hogy szemügyre vehesse. Jeremy már szúrós tekintettel figyelte Lafart, aki tisztes távolságból figyelte a grófot és reménykedett benne, hogy a fiú él és ezzel megmenti a seggét Elijah kegyetlen haragjától.
– Fogd. – Lendítették a csápok a komornyik felé a kölyköt, mire az idős férfi épphogy elkaphatta a teljesen ronggyá ázott gyereket. – Eszméletlen, de még pislákol benne valami. Vidd a kocsihoz és láncold le, bár amilyen nyomorultul fest, napokig nem tér majd magához.
Jó pár nap eltelt a piac óta, mire a fiú magához tért, már a Hendeson kúriában volt. Míg az igazak álmát aludta, Jeremyre maradt a legnemesebb feladat; vakarja ki a kis görcsöt a mocsokból. Így aztán meg lett fürdetve jó alaposan, ki lett fésülve gubancos hajkoronája és miegymás. Rá sem lehetett ismerni a fiúra, mikor az öreg komornyik megmutatta mesterének, mintha egy díszes süteménnyel akarna dicsekedni.
– Sokkal elfogadhatóbb feje lett. – Állapította meg hosszas csend után, majd hosszú körmével megbökdöste a fiú pofiját. – Mint egy fonnyadt répa.
– Répa? – Ismételte meg meglepette.
– Igazad van. Karfiol. De amilyen undok kis parazita, lehet fehér brokkoli is.
– Uram, olyan nem létezik.
– Most már igen. A brokkolit mindenki utálja és a kölyök fehér.
Erre csak egy lemondó sóhajjal rázta meg fejét a komornyik. Elijah hosszan ült a fiú ágya szélén és figyelte, ahogy békésen alszik. Minden áron tudni akarta, hogy pontosan mire képes, és aztán be akarta törni, hogy talpnyaló pincsit csináljon belőle.
– Zárd rá az ajtót, reteszeld be és aggasd tele keresztekkel. Nem kaphat vért, amíg azt nem mondom. Látva a piaci hányását képes emberi ételt fogyasztani, így azt adhatsz neki bőségesen. Állíts valakit az ajtóba, aki jelez, hogy ha felébred. Velem fog találkozni először.
– Ahogy parancsolja. – Hajol meg készségesen, majd a gróf távozása után úgy tett, ahogy parancsba adták neki.
-Jó reggelt, bátyám! Ideje lenne végre felébredned, hasadra süt a hold.
Hangzott a lágy dallamos hang, mely olyan volt mintha csak egy angyal szólította volna meg Isack rothadó pókhálós lelkét, felébresztve ezzel a vámpírt. Lassan nyíltak ki bíbor vörös szemei, melyek álmosan keresték a hang forrását.
-Evin…
Szólalt meg a rekedt karcos hang, melyet ötszáz esztendeje senki se hallhatott. Hetek teltek el Isack ébredése óta, melynek híre futótűzként terjedt szerte Skulnera vidékein. Eme röpke napokat csupán két dolog töltötte ki. A tanulás és a vámpírmesterek tanácsának ülésének megszervezése, melyek közül utóbbi inkább a férfi testvérére maradt. Fárasztó volt belegondolni, hogy röviddel a visszatértét követően rögtön az acsarkodó vérszopó kutyafattyakat kell majd hallgatnia és vendégül látnia. Nem is értette egykori mentora, hogy közösködhet velük, hisz legtöbbjük azt se tudja mit jelent vámpírnak lenni. Isack sose titkolta, számára egy kivételével az összes vámpírmester vágóhídra szánt állat volt, kikkel egy ideig el lehet ütni az időt, s mikor eléggé meghíztak eljön az ideje a vágásnak és aratásnak.
-Isa… Tényleg így akarsz beállítani a nagygyűlésre? Azzal a kezedben?
Mutatott a magazinra, melyet a vámpír mosolyogva lapozgatott.
-Persze. Van bármi kivetnivalód ellene?
Pillantott rá kérdően, majd felé tartva a színes magazint az egyik képre mutatott, melynek láttán Evin kivörösödve eltakarta szemeit.
-Nem akarom látni a kéjsóvár perditákat! Ne rontsd meg a lelkem még jobban!
Kiáltott fel miközben hátat fordított fivérének, majd egy imát kezdett el mormolni, bűnbocsánatért esedezve.
-Úgy beszélsz mintha lenne még tisztaság a lelkedbe, de nincs. Sötét… Nagyon sötét… Szuper sötét… Ja és még pókhálós is. Nem annyira mint az enyém, de megközelíti.
Nevetett fel, majd lusta léptekkel elindult a nagyterembe, át a hosszú kacskaringós folyósókon ahol a többiek már várták érkeztét, hogy megnyithassák a nagygyűlést. Többeket megbotránkoztatott a férfi megjelenése, főleg hogy bögrével és pornó magazinnal a kezében állított be és akkor még a bolyhos mamuszról szó se esett. Minden volt csak nem elegáns, bár ő magasról tett a dologra. A kényelemre törekedett nem pedig arra, hogy herecsavarodást kapjon az öltönynadrágba. Csendben helyet foglalt egykori mentorával szemben, majd lomhán megemelte a kezét köszönésképp, mintha csak le akarna pacsizni mindenkivel. Egy pisszenést, még annyit se lehetett hallani tőle amint belépett a terembe és ez így is maradt egészen addig míg Elijah meg nem buzerálta. Kérdően pillantott fel egykori mentorára, kinek arca mosolyra késztette a kölyöknek tűnő vámpírt.
-Szeretnéd tán, hogy rendet tegyek köztük? Le is téphetem a fejüket vagy ki is véreztethetem őket, csak egy szavadba kerül. De akár fröcsögő nyállal üvöltözhetek én is arról, hogy megdöglött a fikuszom, amit ötszáz éve ültettem a hátsó kertben. Melyik hangzik jobban?
Csukta össze a magazint, melytől könnyes búcsút vett, sőt még meg is ígérte neki, hogy hamarosan viszont látják egymást. Régen is voltak pornómagazinok, de nem ilyenek, így nem meglepő, hogy hamar belopta magát a férfi rothadó szívébe.
-Szellőzni? Tán még mindig kripta szagom van? Direkt miattad áztam ma órákon át egy kád forró vízben, erre azt mondod szellőzzünk? Ötszáz éve nem dörzsölték be ennyire alaposan a seggem és egyéb testrészeim kamillával, erre ki akarsz szellőztetni? Kegyetlen vagy.
Húzta el száját, de végül csak elnevette magát, mikor megpillantotta Elijah arckifejezését. Már megérte felkelnie. A kert felé vezető úton egy szót se szóltak egymáshoz, de amint a vörös rózsatenger közé értek, csak megeredt a nyelvük. Valósággal magába szippantotta Isacot a múlt, mikor mentora felhozta első találkozásukat. Kínos mosollyal gondolt vissza arra az estére, mely amilyen szörnyűen indult, olyan jól sült végül el.
~
A piac bűze mindent átjárt, megbénítva ezzel több gyerek szaglását, kik közül többen is inkább a halált választották volna, mintsem a szolga lét gyötrelmeit. Elveszett, hontalan árvák. Volt, akit az állandó háborúskodás juttatott oda ahol most van és volt olyan is, akit saját családja adott el, némi kenyérért és érméért. Isack volt a kivétel. Egyszerűen nem vették hasznát, így valósággal Lafar karjaiba lökték, mondván senkinek se fog kelleni mivel értéktelen, ám a kereskedő ennek ellenére is megpróbált jó nagy hasznot csinálni a fiúból, akár igazak voltak a pletykák, akár nem. Pusztán vérvonala, melyből származott megért egy kisebb vagyont, így ha másra nem is, hát villogni jó lesz vele az arisztokraták előtt, ám ennél sokkal több rejlett az alultáplál gyermekben, ki moccanni is alig bírt a nehéz láncok súlya alatt, de mindez csak színjáték volt. Fiatal kora ellenére hamar megtanulta, hogyan adjon elő egy mesteri színjátékot, becsapva ezzel környezetét. Apja fegyvert akart belőle csinálni, ám mivel látszólag semmi tehetsége nem volt a mágiához, így gondolkodás nélkül tovább adott elsőszülött gyermekén, nem törődve azzal mi lesz a sorsa. Visszagondolva érzett némi hálát, mert ez a döntés volt az, melynek hála összefonódott a sorsa Aetryas vámpírmesterével.
Csontig hatolt a hideg, Isack mégsem remegett, csak némán ült, és a macskaköves utat figyelte. Számolta a köveket, az embereket, tanulmányozta a különféle fajokat. Semmi se kerülte el a figyelmét, még az sem mikor egy éjfekete kocsi állt meg nem messze tőlük. Lovak helyett szárnyas bestiák húzták a pompás járművet, melyhez foghatót azelőtt még nem látott. Egy magas idegen szállt ki belőle, arcát eltakarta kalapja. A nyomában lévő idős komornyik néma árnyékként követte mesterét, míg az meg nem állt. Nem nézett rá, sőt elfordította fejét, míg meg nem ragadták. Mint valami állatott, úgy nézegette, méregette a fiút, ki rá emelve vérvörös íriszeit egy határozott mozdulattal elütötte a férfi kezét, mikor az a szájába nyúlt. Épp hogy meg nem harapta a matató ujjakat.
-Isztri efrior nukra durenti! Mely annyit tesz: Megöllek, ha még egyszer hozzám érsz!
Üvöltötte el magát bosszúsan, majd hátrálni kezdett. A legtöbb Skulnerai gyerek nem beszélte a többi nyelvet, így a legtöbb nem értette Lafart, vagy a vevőit, bár Isack poligóta lévén kiválóan beszélte az összes ismert és néhány holt nyelvet is, melyet szintén nem reklámozott, így csak hazája nyelvezetét használta, mikor megfenyegette a grófot. Persze hamar meg is kapta érte a büntetését, mely térdre kényszerítette. Gyomrának tartalma azonnal vissza is jött. Vámpír létére képes volt más ételeket is fogyasztani, mely kapóra jött az életben maradáshoz. Mire összeszedte magát addigra az üzletet már nyélbe is ütötték és a komornyikra bízták a fiút, ki halk sóhajjal könnyebült meg a láncok terhétől. Megdörzsölve csuklóját pillantott a másik vámpírra.
-Otrevern surema kohnerv garemaya. Averisu utamea civamp! –Ne hidd, hogy szolgálni foglak. Nem vagyok a tulajdonod!
Minden erejét összeszedve felállt, majd a felé közeledő komornyikot úgy vágta tökön, hogy az égiek is összerezzentek tőle. Lafar, megpróbálta útját állni, de a fiú úgy cselezte ki a nála jóval nagyobb férfit, hogy öröm volt nézni. Most hogy nem fogták vissza a láncok, könnyedén meg tudott volna lógni, de egy valamire nem számított. A vámpírmesterre. Megvillantva hófehér agyarait, vicsorodott el, majd a lehetséges menekülési lehetőségeket kezdte el tervezni fejében, melyek közül a fagyos víz tűnt a legjobb megoldásnak. Élőhalott lévén valószínűleg nem halt volna bele a fagypont alatti hőmérsékletbe, de mivel le volt gyengülve, nem vett volna rá mérget, mégis ugrásra készen állt.
Hosszú és unalmas. Ez a két szó járt a férfi fejében, miközben előkelő karfás székében pihentette hátsó felét egy kör alakú asztalnál, másik öt társával együtt. Karjaival a vaskos márványlapra könyökölt, ujjait pedig összekulcsolta, hogy állát azon pihentesse. Az aranyba fürdő szempár lomhán nézett végig az asztal körül ülő társain, akik annyira acsarkodtak, hogy félő volt, hamarosan valaki kirepül az ablakon. Kivéve egyet. A jelenlévők közül látszatra a legfiatalabb vámpír lazán ült a férfivel majdnem szemben, bögrét tartogatva kezében, miközben valami színes magazint lapozgatott. Elijah hosszú percekig figyelte, majd megütötte érzékeny fülét a mellette ülő nő hangos kirohanása.
– Igen is annak kell erőteljesen fellépnie, akinek a kontinensén elszemtelenedtek! Nincs értelme összekeverni a vámpírjainkat! Az a vezető, aki nem képes egymaga rendezni a területi problémáit, annak lejárt az ideje! – Jelentette ki hevesen oly hangon, hogy annak hallatán egy halandó elvesztette volna hallását. – Rivenna nem kér Észak-Mahel problémáiból.
Hogy nyomatékosítsa szavait felpattant, kezeivel pedig a márványra csapot, mely mintha fájdalmasan bele is remegett volna. Hosszú körmei ingerülten és türelmetlenül kopogtak a sötét kőzeten, míg várta társai válaszát. Janera Úrnője saját szőke göndör fürtjeivel szórakozott, ahelyett, hogy komolyabb állást foglalt volna. Dél-Mahel őskövülete, aki leginkább lefedi a vén vérszopó fogalmát, csak enyhén bólintott.
– Azért van a tanács, hogy megbeszéljük a bennünket fenyegető és érintő problémákat! – Mordult fel a problémás kontinens ura. – Nem csak az én területemen okoznak problémát!
– Amíg nem globális, addig nem érdekel. – Emeli magasra orrát vitapartnere, melyet Elijah kezdett unni.
– Azt hiszem eleget hallottam. – Szólalt meg, de hangja szinte elveszett a másik kettő szópárbajában. – Azt mondtam… Hogy duguljatok el! – Emelte meg hangját, pillanatnyi figyelmet kiharcolva magának. – Ugye, hogy nem olyan rohadt nehéz alapállásba tenni a szátokat. Javaslom, tartsunk szünetet, mindenki szedje össze a szétesett agyát, hogy normális tanácskozásba kezdhessünk. Utána megbeszéljük, hogyan kezeljük a problémát. Ellenvetés? Remek. Kurvára unlak titeket.. – Tette hozzá a végét halkan.
Utolsónak akarta elhagyni az asztalt, de a hozzá képest kölyöknek nevezhető vámpír meg sem moccant, csak a magazinját nézte, talán még a tekintete is csillogott. Lassú léptekkel lépett hozzá, majd megállva mellette a magazinra tekintett. Egyik szemöldöke kissé kérdően futott homloka közepéig, majd egy laza csukló mozdulattal legyintette meg a férfi tarkóját jelzés célzattal.
– Kölyök… A te kúriád ad otthont a nagygyűlésnek, te meg erre figyelsz? Sose változol meg, igaz? Szellőzzünk együtt a holdfényben, azt a szart meg hagyd itt. – Karcos hangja némileg lágyabb volt irányába, mint az imént a vezetők felé. A közös múlt csodákra képes, még egy olyan öreg vámpírnál is, mint ő. Jól emlékezett a napra, mikor először pillantotta meg Isack Amsel Araloth-ot…
Ilden időszaka már javában tombolt, mikor Ruen hónapjában a mogorva Henderson gróf fülébe jutott, hogy egy különleges gyermek kerül az egyik nagyszabású piacra. Talán az év legfagyosabb éjszakája volt, mikor a gróf megpillantotta a gyermeket, aki nevén kívül nem sokat viselt. Az éjszakában megvillanó arany szempár baljósan figyelte az ifjú fiút, ridegen, nem mutatva semmiféle érzelmet. Szolgájának nyújtva sétapálcáját lehajolt hozzá, hogy jobban szemügyre vehesse.
– Igazat beszélsz, Lafar? – Kérdezte mély, karcos hangján.
– Biztosíthatlak grófom, hogy sose hazudnék neked. Ez a fiú különleges, nagy jövő előtt áll, ha megkapja a szükséges kiképzést.
– Így volna..? – Ragadja meg a fiú állkapcsát jobb kezével.
Hol jobbra, hol balra forgatta fejét, hogy mindenhol megnézze, lát-e hibát, de hibák helyett csak bosszús tekintetet talált, ami nem enyhült meg, mikor szájába nyúlva szemügyre vette fogait. Úgy bánt vele, mintha az állatvásáron akarna lovat venni magának. És a gróf nem is látott többet benne, mint egy új szolgát, a leendő kis kedvencét, aki vélhetően beváltja a hozzá fűzött reményeit.
– Mennyi kérsz a kölyökért? – Engedi el végül.
– A fiú különleges, sokat ér, főleg ilyen fiatalon, mikor még nevelhető. De neked grófom, ha most fizetsz, csak tízezer aranyért odaadom. – Dörzsöli össze kezeit a férfi, egy kedvesnek tettetett mosollyal arcán.
– Az utóbbi tíz percben egy tucatszor hallottam, hogy különleges. Sovány, kissé elhanyagolt, és fogalmam sincs honnan szerezted. – Pillant rá. – Vastag bőr van a képeden, ha ennyire magasra tartod az árát. Vagy tán a haragomban szeretnél fürdeni?
– Ugyan grófom. – Emeli maga elé kezeit védekezően. – Valóban nem kapott aranyhímzéses inget, de tudod, manapság hogyan mennek itt a dolgok. Nem vághatom puccba az összeset, nem töltenek itt annyi időt. Nem szeretnélek megsérteni, mit szólsz a nyolcezerhez?
– Ötezer.
– Na de gró..
– Ötezer, amíg meg nem gondolom magam. Használd ki a jó kedvem, vagy ennyit sem kapsz érte. – Nyújtotta felé kezét, amit a férfi nagy vonakodva fogott meg, hogy megkössék az üzletet.
– Legyen hát. Ötezer, itt helyben fizetve. – Fintorgott.
A vámpír sötét köpenye alá nyúlt, majd elővett egy bőr erszényt, mely dallamosan csilingelt, ahogy a levegőben hajítva gazdát váltott. Elijah lekezelő mosollyal figyelte, ahogy Lafar kiborítva azt a kopott asztalra számolni kezdi az érméket.
– Aztán felpróbáld az összeset, te fillérbaszó… Nem bízol bennem, Lafar?
– Csak a szememben bízom, grófom. – Feleli, miközben gyorsan tornyozza őket.
– Amíg látsz vele. – Fordít neki hátat, majd figyelme újra a kölyökre terelődik, aki immár az ő tulajdona. – Jeremy. – Szólt a mellette türelmesen álldogáló idős komornyiknak. – Rakd rendbe. Keríts rá valami tiszta hacukát, hogy mutasson valahogy, most már a Henderson birtokhoz tartozik. Egy óra múlva indulunk vissza a kastélyba, addigra végezzetek. A kocsinál találkozunk, nekem van egy kis elintézni valóm.