Rivenna egyik legnagyobb kiterjedésű fennsíkja, az egyik legkedveltebb üdülőterület. A terület nagy részét árnyék borítja a hatalmas erdőségek miatt, így rengeteg üdülő száll meg itt a nyár utolsó hónapján. Aztán jön a szüret és az időközben felülkerekedő árnak köszönhetően a lombkoronák közt csónakokkal kezdenek betakarítani a kontinens lakói. Az itt élő lények nagy része vízi életmódhoz szokván, inkább az áradás idején tűnik elő.
{A játéknak vége, a helyszín szabad.}
A férfi éppen csak ellépett a lánytól, amaz váratlanul felugrott. Olyan hirtelen, hogy még Ragent is sikerült vele meglepnie. Megfordult, hogy legalább szembe nézhessenek egymással, bűnös és áldozat. Sajnos benne azonban nem volt annyi belátás, mint bármely másik személyiségben. A gyilkos indulat, ami a lányból áradt, hiába volt jogos egy bizonyos szinten, Ragen egyáltalán nem az a típus volt, aki erre fejet hajtva engeszteli meg a másikat. Dacosan szegte fel az állát, és összeszorította az ökleit.
– Hogy mi? Ribanckodsz és még neked áll feljebb? Egy szóval sem mondtál semmit, most meg téped a szádat! Kibújt a… – kereste a megfelelő szólást amivel élni szoktak, de mivel nem találta, váltott – Kimutattad a fogad fehérjét! – nevetett – Beképzelt hegyesfülű kurva!
Azzal hátat fordított, és eredetit terveivel ellentétben, hogy majd nyugodtan megvacsorázik és alszik egyet, beült a siklóba. Viszketett a tenyere hogy arcon törölje a lányt, amiért megfenyegette, de annyi önuralom még maradt benne, hogy ne tegye. Ha nem lettek volna a támadó szavak, másnap reggel még talán rendezhették volna a dolgot, viszont Lilith (Rido) a halálos fenyegetéssel betette a kaput. Egész addigi életükben azt kellett tűrniük, hogy állatként bántak velük a nem ember terránok. Hajszálon függött az életük minden alkalommal, amikor beléptek egy vámpír hajlékának ajtaján, vagy egy démont látogattak meg. Tűrték, hogy az elfek nemzetsége lenézze őket emberi mivoltjuk miatt. Eddig védeni akarta a lányt a többiektől, mert nem érdemelte meg, hogy gyilkos indulattal essenek neki Camille miatt. A tettére nem volt mentség, és hálásnak kellett volna lennie Lilithnek, de ezt nem tűrte.
– Boldogulj ahogy akarsz, száradjon a húsod a csontodra! – szűrte fogai közt a szitkot, és beindította a siklót.
A motor kellemes hang kíséretében búgott fel, helyeselve a helyszín elhagyását, de talán csak szívesen repült egyet az éjszakai égbolt alatt.
Majdnem megszánta őt az álom, hogy lelke teljesen megnyugodhasson és már szinte átlépett az alfa állapotba, mikor megneszelte a férfi közeledtét. Figyelmen kívül akarta hagyni, de a másik csak nem tágított és rövid felszólalás után, feltehetőleg megszánva Lilithet, adott neki egy pokrócot és némi élelmet. Csak futólag pillantott fel rá, majd a holmikra amit lerakott elé.
“Rido…nem vennéd át kicsit a helyem? Nem akarok itt lenni most…”
Szólalt fel magában, komolyan kérlelve a démon segítségét, aki előbújt a lélekzugból egy ásítás kíséretében.
“Na mi van nem boldogulsz? Tán nem rossz vége lett? Ugye megmondtam, hogy ez lesz..”
Oktatta ki a lányt kissé fennhéjázóan.
“Igazad volt…részben, de kérlek most vedd át a helyem kicsit…pihennem kell…”
Felelte megfáradt, monoton halk hangon, így a lény tudta, sőt mi több érezte is a porhüvelyen, hogy itt bizony erőszak történt. Sóhajtott egyet és engedett az elf kérésének, néha ő is lehet nagyvonalú, meg hát fenn kell tartani a testet és látszólag a hegyesfülű megtépázott lelkére ráfért a pihenés, mielőtt még újabb ostobaságba keverte volna magukat, amivel az alvilági kreatúra is veszélybe kerül.
“Jól van, most az egyszer…de ne hidd, hogy mindig előhúzhatsz, hátvédként, hogy ha már ilyen baromságokba belemész…Legszívesebben itt darabokra tépném ezt a bugris halandót annyira bosszantó…”
Jegyezte meg összehúzott szemekkel, sziszegve.
“Kérlek ne tégy semmi ostobaságot, amit én se tennék…ne bántsd őt, csak légy vele keményebb…amilyen én nem tudok lenni…”
Motyogta keserűen és visszahúzódott ő is egy lélekzugba, teret adva a bestiának.
“Én csinálok ostobaságot?! Te hozol hülyébbnél hülyébb döntéseket, ne varrd a nyakamba…És végre te is megtanulhatnál keményebbnek lenni, nem foglak mindig minden szarból kimosni!”
Kiáltotta neki bosszúsan, mire a leány csak nyugtázta egy néma bólintással és alámerült a megnyugtató sötétségbe, ahol végre nyugta lehetett egy kicsit.
Rido elfoglalta a helyét és átvette Lilith teste és elméje felett egy kicsit a kontrollt. Ahogy “öntudatra ébredt”, tekintete és kisugárzása is teljesen megváltozott. Egy megvető pillantást intézett a férfi fele ami szúrós és hűvös volt.
-Nem kell a szánalmad…ostoba halandó, ezért nincs értéketek.-
Vetette oda neki ridegen, hiszen most tényleg kijárt Avnernek egy kis gonoszkodás és végtére is Lilith valamilyen formában szabad kezet adott neki, ha már testileg nem bánthatta, hát bántotta lelkileg. Az se érdekelte, hogy ha emiatt a kék szemű meggyűlöli az elfet, annyival kevesebb gondjuk lenne az ő szemszögéből. Lilith viszont azt mondta legyen kemény vele, hát most megkapja, ha nem tudja elviseni, akkor bukott ügy az egész, de legalább felszínre hoz egy olyan énképet, aminek lesz tekintélye.
-Nehogy azt hidd, hogy szemet hunyok afelett amit tettél velem..-
Állt fel indulatosan és csak úgy sugárzott az aurájából a fenyegető, megrendíthetetlen magabiztosság.
-Nem tudom, hogy jelenleg mi bajod van, de nem is érdekel…viszont ha még egyszer megpróbálsz megerőszakolni megöllek…-
Fejezte be egy gonosz vigyor kíséretében az durva és kemény szavakat. Lehet, hogy kicsit túlzásba esett, de a testben felgyülemlett feszültséget csak így tudta levezetni, ha már fizikai erőszakot nem alkalmazhatott. Furcsa átmenet lehetett ez a férfi számára, hisz Lilith soha nem mondana ilyet, még ebben a helyzetbe sem, de Rido mindenképp nyomatékosítani akarta a halandóban a határokat.
-Aludj te a rohadt kis járművedben én megleszek, ahogy eddig is…mint mondtam nem kell, hogy szánj, ha már egy bocsánatkérést sem bírsz kipréselni magadból…barom.-
Vágta hozzá még ezeket a “finom” kis megjegyzéseket, majd hátat fordított neki és elkezdett egy ellenkező irányba sétálni lassú léptekkel, orra alatt pedig csak vigyorgott, élvezte, hogy beolvashatott Avnernek, felért egy lelki kielégüléssel.
~Ezek után lesz ami lesz, ha sértődötten visszavonul, akkor annyit is ért…tökéletes próbatétel..~
Gondolta magában, hiszen őt ez amúgy se érintette kényesen, a lány meg nem élhet folyton álomvilágban, néha szembe kell találkoznia a kemény valósággal, ha a helyzet úgy kívánja.
A férfi elégedetten nyúlt el a fűben. Résnyire zárt szemekkel élvezte csendesedő szívének dobbanásait. Tökéletes béke és nyugalom honolt elméjében, a lehető legtisztább csend, amit csak halandó megtapasztalhatott. A tisztuló csillagos égbolt annyira tisztának és közelinek tűnt, hogy úgy tetszett neki, ő maga sem egy füves réten pihen, hanem egyenesen csillagtengerben fürdőzik. Mámorító volt, néhány percre le is kellett hunyja a szemeit, hogy visszanyerje egyensúlyát, mert még fekve is beleszédült a látványba. Kételkedett benne, hogy egyáltalán ezek után fel tudna kelni. A rövid, állatias szex valódi felszabadulást nyújtott neki a feszített tempójú nap után.
Nagysokára ő is összeszedte magát. Feltápászkodott. Figyelt rá hogy elkerülje azt a részt, ahol a fűben feküdtek, aztán ráérős mozdulatokkal öltözködni kezdett. Furcsa volt holdfénynél csinálni bármit. Sötétséghez szokott szemei most mintha emberi természetet meghaladó képességgel bírtak volna, úgy látta a környezetét. Nem kellett sokat keresgélnie hogy magához vegye holmijait. A másik szokatlan dolog viszont az volt, hogy érezni vélte a holdsugarak égetését a hátán. Tudta hogy ez lehetetlen, annyival még ő is tisztában volt, hogy a Holdnak nincsen ereje, a Holdnővérek mosolya nem sugároz meleget. Valamiért a heg mégis húzódott a hátán, s hogy enyhítsen a viszketésen, nagyot nyújtózva megvakarta a sebhelyet a pólón keresztül.
Ekkor pillantotta meg a patakban fürdőző lányt. Alhasában megint érezni kezdte a feszülést, de mivel ez már nem volt annyira kínzó, mint az imént, elhessegette magától a kívánságot. Kezdett neki derengeni valami, hogy mintha Lilith meg sem mukkant volna egész végig, de aztán megrándította a vállát. Ha nem akarta élvezni, mégis megtörtént, az már az ő baja. Borzasztóan kellemes érzés volt benne lenni, ezért nem is bírta sokáig, de ő egyáltalán nem zavartatta magát emiatt. Az a fajta férfi volt, aki úgy gondolta, hogy az csak bók a nőnek, ha a férfi nem bírja sokáig, úgyhogy esze ágában sem volt bocsánatot kérni. Jó volt vele és kész, szívesen megismételné, de az elfről lerítt, hogy nem lelkesedne egy újabb menetért.
A siklóhoz ballagott, és áttúrta, miféle készletet tartogat számukra az odapakolt holmi, de arra is kíváncsi volt, van e a kis járműnek valami készlete. Szerencsére volt. Összeszedett egy pokrócot, meg élelmet és kulacsot, aztán elég zajt csapva ahhoz hogy ne lephesse meg a lányt, odasétált hozzá.
– Nesze. – dünnyögte.
Megszólalhatott a lelkiismerete, mert ahogy észrevette a feldúlt arcot, elvörösödött. Nagyon ritkán esett meg vele hasonló, leginkább akkor, ha túl hosszú ideig kellett uralnia a tudatot, és a többiek nem jöhettek elő. Ilyenkor egy kicsit mindig elmosódtak a határok köztük, még ha ez csak egy nagyon halvány érzés is volt.
Lilith felé nyújtotta a meleg takarót, és az élelmet.
Megköszörülte a torkát, mintha mondani kellett volna valamit, de semmi sem jutott az eszébe. Tökéletesen üres volt a feje. A kalandjai után mindig egy másik személyiség takarított, most viszont nem adhatta át a helyet. Csak most tudatosult benne, mennyire könnyű volt egymásra támaszkodni, és a saját életüket úgy élni, ahogy nekik tetszett. Ő meg volt győződve arról, hogy tökéletes úgy ahogy van. Ebből nem engedett továbbra sem, viszont legalább felmerült benne, hogy viselkedhetett volna egy kicsit másképpen is. Egyik lábáról a másikra álldogállt. Az iménti mámoros érzések elpárologtak, és egy addig ismeretlen dolog vette át a helyüket: szégyen. Most tudatosult benne, hogy elvette a lány szüzességét, és még csak nem is törődött azzal, hogy odafigyeljen rá. Egyáltalán nem érdekelte. Bocsánatot kellene kérnie? Lehet, hogy azzal csak rontana a helyzeten.
Végül nem mondott semmit az esetről. Újra köhintett egyet, aztán hátat fordítva a lánynak visszasétált a siklóhoz.
– Te aludj a siklóban. – jelentette ki.
Már nem kezdett magyarázkodni, hogy bent melegebb van, vagy biztonságosabb. Ennyivel le is tudta a saját részéről az estét, máris azon volt, hogy megtömje a hasát, aztán pedig pihenőre térjen.
Avner újfent átsiklott a kérdései felett, ami talán már nem is volt meglepő, bár fájt neki valahol, hogy ennyire félresepri az ő gondolatait és érzéseit és csak a saját frusztrációjával törődik. Lilith nem tudott felszabadult lenni, hiába kedvelte a férfit talán túlon túl is, most valahogy már nem az a kép volt előtte, mint ami élt benne. Igenis megváltozott, hiába nem akarta belátni és mentségeket keresett kétségbeesetten, hogy ez bizonyára csak átmeneti állapot, nem lehet a halandó valódi arca ilyen. Kezdett egyre jobban összezuhanni, ahogy a szeme előtt vált valósággá a tündérmeséből avanzsálódott rémálom.
Próbált úgy viszonyulni a kis légyotthoz, hogy kellemes emlék legyen, így gyengéd és lágy mozdulatokat intézett a kékszemű felé, ezzel rábírva, hogy kicsit lassítsanak és élvezzék ki a puha érintések által keltett ingereket, azonban a másikat ez sem hatotta meg. Sőt mi több vadabbá vált és az elf kezeit is lefogta, ezzel már tényleg teljesen kiszolgáltatva téve őt a saját kénye kedve szerint.
A hegyesfülű szemeiben egyszerre tükröződött a szomorúság, a csalódottság és a riadtság amit a partnere miatt érzett. A csókok és az érintések már nem estek jól neki, túl gyors volt ez az egész folyamat számára és a lelke is szinte darabokra szakadt, ahogy próbált küzdeni még mindig azért, hogy a fiú maga is csak a körülmények áldozata.
Szemei újra vizenyőssé váltak és kerülték a férfi megszállott, vágyakozó tekintetét, ahogy tudták. Nem akart sírni, nem akart gyengének mutatkozni, állni akarta a sarat, de ez már sajnos az ő tűrőképességének is sok volt. Nem beszélve arról, hogy tényleg érintetlen volt és ez az első alkalom meghatározó és fontos helyet kellett volna, hogy elfoglaljon a kis életében. A lány mindig azt szerette volna, ha olyan személy szakíthatja le a virágát, aki aztán nagy becsben tartja majd és nem csak egy futó kalandból eredő újabb strigulaként. Talán ez fájt számára a legjobban, azok után, hogy annyi mindent megtett Avnerért. Igaz ez a saját botorsága és akarata volt, hisz a fiú sosem kérte erre, de még is úgy érezte, hogy mivel számára egy kedves és fontos személy megéri a fáradtságot.
Lelke viszont szenvedett, aminek hatására a teste is. Az egyre mohóbb és durvább mozdulatok, amivel a srác bebarangolta és villám gyorsan feltérképezte a testét, egyre nehezebbé váltak és ez még csak a szenvedése kezdete volt. A ruhák egy pillanat alatt lekerültek, szétszórva a fűben, teljesen lecsupaszítva és felfedve a reszkető testet. Az igazán kritikus pontok ezt követően jöttek el, amint a halandó elért Lilith kincséhez és nem is időzve ott beléhatolt. Az elf hangja hirtelen megtörte a vidék békés és idilli csendjét, mivel egy fájdalmas sikoly szakadt ki belőle az őt ért hatások miatt és háta is ívbe feszült elég görcsösen.
Nem akarta hallatni a hangját, így a továbbiakban a saját ajkába harapott erősen, hogy elterelje a figyelmét a fájdalmas érzésről. Könnyei ekkor kicsordultak és megállíthatatlanul áztatták el azt a megtört arcocskát. El is fordította a fejét, mert ez már több mint megalázó volt számára, hogy a fiúnak így kell látnia, mert kiharcolta. Az egyetlen dolog amire fókuszálni tudott, az az volt, hogy kapja meg amit akar és legyen vége ennek az egésznek.
Szerencséjére nem is tartott oly sokáig ez az állatias, ösztönszerű tevékenység, Avner ugyanis néhány erősebb lökés után elérte a gyönyört és kihúzva tagját a leányból kiteljesedett. Legalább erre figyelt és nem okozott Lilithnek egy esetleges még nagyobb problémát. A hegyesfülű fáradtan pihegett, talán valamelyest megkönnyebbülve, hogy túl vannak a dolgon és nem törődve már a saját esetleges kielégülésével igyekezett összekaparni magát.
Ez nem ment olyan könnyen mint tervezte, alig tudott eleinte talpra állni az ágyékából sugárzó fájdalom miatt és még egy kis vérzés is jelezte számára azt, hogy bizony már nem ártatlan többé. Oda lett a legnagyobb erénye, a leglelombozóbb módon. Ahogy a teste engedte úgy botorkált oda a szétszórt ruhadarabjaiért, hogy összeszedje őket és nem is törődve a férfival, még csak rá se nézve elsietett egy közeli patakhoz, amit már érkezésükkor a szeme sarkából kiszúrt.
Egy pár méter múlva, amint odaért lerakta ruháit és megmártózott a vízben, hogy megtisztítsa magát. Nem érdekelte az sem, hogy kicsit hideg, mindenképp megakart mosakodni, hogy ezáltal valamelyest megtisztuljon. Noha jól tudta, hogy a valódi gondján ez nem fog segíteni, hiszen ezt már nem lehet visszafordítani.
Haragudott magára, hogy nem hallgatott most az egyszer Ridora és nem tudott megálljt parancsolni, így naivan dobta oda magát mit sem törődve a negatív kimenetellel. Szíve úgy sajgott, hogy majd beleroppant. Kihasználva és eldobva érezte magát, amit szintén nem tudott lemosni. Végül muszáj volt kijönnie a vízből, hiszen már kezdett remegni a hideg érintésétől és most nem akart bevetni semmilyen varázs praktikát a víz hőjének emelésére. A partra kimászva viszont egy kis melegítő varázslat segítségével megszárítkozott és felöltözött, majd összekuporodott a fűbe leülve, térdeit magához húzva és lehunyta a szemeit, remélve, hogy ez az egész nem is volt valóságos.
A férfi valójában sosem ismert mást, mint a pillanatot. Egész életük során Ragen egyetlen egyszer sem ápolt szoros kapcsolatot egy nővel sem, aki hosszabb ideig maradt az életükben, így a leány panaszos szavai meglepték. Senki sem vetette a szemére, hogy csak az alkalomnak él. El sem gondolkodott azon, hogy kellene nekik más. Túl bonyolult volt az életük, és többszörösen is hátrányos helyzetben voltak, gyakorlatilag… Minden hímmel szemben Duatban. Gyengébb volt, mint a démonok és éjjárók fajzatai. Az volt a munkája, hogy nőkkel hemperegjen, amikor pedig nem a lepedőt gyűrte, akkor verekedett. A kettő között elég nehéz volt nekik kapcsolatot fenntartani, így meg is egyeztek abban, hogy a romantika csak múló élvezet. Megesett a kölyökkel vagy Sidneyvel, hogy a kelleténél jobban kötődtek valakihez, de ha az életmódjuk nem lett volna elég hogy távol tartsák a nőt, akkor Ragen gondoskodott róla, hogy megtörténjen a szakítás.
Most is inkább úgy döntött, hogy válasz helyett elfeledteti a kis elffel a kételyeit, ő amúgy is jobban szenvedett annál, hogy lelkizni kezdjen. Még hogy “csak egy pillanat”. Erre nem volt jó válasz. Ha nemet felel, hülyeségbe keveri magukat, viszont ha igen, akkor Lilith elviharzik, ő meg ott fog állni a rét közepén… Nos, szó szerint.
Mordulva nyomta maga alá a lányt, épp csak levegőt hagyva neki két csók közt. Forró nyelve gyakorlott mozdulatokkal hajtotta uralma alá a másikat, elmosva minden esetleges tapasztalatlanságból adódó ügyetlenkedést. Keze, mi az imént még a szép szabású állat és arcot simogatta. Lesiklott a lány nyakára, felfedezte a vállát, aztán a hajába túró ujjak csuklójára fogott. Ellentmondást nem tűrve fogta a lány kezeit a feje fölött a földre, a széles férfitenyér könnyedén szorította markába mindkét törékeny csuklót. Másik keze megindult a lány karcsú testén. Egyelőre csak az oldalát, és puha halmainak oldalsó ívét fedezte fel magának, a cirógatás viszont hamar erőteljes simogatásba csapott át. Érezte, hogy ujjbegyei alatt besüpped a puha bőr, és még többet akart. Sóhajtva nyúlt lentebb, és felhúzta csípője mellé a lány térdét, abban a pillanatban pedig nadrágján keresztül lüktető férfiassága a lány alhasának feszült.
A férfi elméje egyáltalán nem működött, mintha teljesen elmentek volna otthonról. Egyetlen egy cél hajtotta, ami a kielégülését szolgálta. Nem ért rá törődni azzal, hogy Lilith még esetleg érintetlen, és hogy ezért reszket úgy, mint a nyárfalevél. Hidegen hagyta, hogy a lekerülő ruhadarabokkal nem csak a hideg borzongathatja a testét, hanem a félelem is remegésre készteti az izmokat. Vadul csókolt az illatos nyak rejtekébe, mielőtt nekifeszült volna az érintetlen nőiesség utolsó védelmi vonalának.
Lilith egyetlen szerencséje, már ha ebben a nyomorult helyzetben létezett olyan, az volt, hogy a vágyfokozó azután sem hagyta nyugodni a férfit, amikor az utolsó pillanatban kihúzódva hintette szét magját a fűben, hogy ne foganjon gyümölcse tettének, így megadatott neki a lehetőség, hogy az elszenvedett fájdalom után ő is megtalálhassa a kielégülés élvezetét.
Minden reakcióra fel volt készülve, főképp azért, ahogy az imént viselkedett a leteremtéstől a kinevetésig, de nem ez történt. Ami történt az valahol talán várható lett volna egy romantikus lovag regénybe, de ha a helyzetet és a körülményeket nézzük, akkor aligha volt az. Egy összetört illúzió volt, amit a kislányok dédelgettek rózsaszín álmaikban. Ha csak a lecsupaszított tényeket vesszük figyelembe, Avner éppen fel volt fűtve a testi vágyaktól, Lilith pedig megfelelő prédának bizonyult a számára.
Fel is tűnt az elfnek, ahogy levezette kíváncsi tekintetét a férfi testén és megállt azon a ponton, ahol a nadrágja a legjobban feszült, még mielőtt a halandó a bájos kis arcocskát maga felé fordította volna. A lányt elöntötte a vörösség, mikor realizálta, hogy mi is fog ebből következni, ha teret hagy ennek. Szíve hevesen kezdett kalapálni és tekintete zavarossá vált, ahogy a másik egyre jobban közelített hozzá.
A szavaira, csak felvonta a szemöldökét és vegyes érzelmekkel karöltve volt még annyi ideje, hogy választ préseljen ki magából.
-Szóval csak ennyi vagyok? Egy pillanat?-
Nyögte ki és folytatta volna, ha a kékszemű nem veszi kissé erőszakosan birtokba az ajkait. Lilith szemei tágra nyíltak egy halk nyögés kíséretében és hiába ellenkezett nem tudta magától elszakítani a fiút, talán nem is akarta igazán.
A démona pedig úgy volt vele, hogy ha annyira ezt kívánta a lány, bár feltehetőleg nem így, akkor egye is meg amit főzött és birkózzon meg egyedül a helyzettel, ezért nem is tett semmit. Visszavonult a legmélyebb lélekzugba , mert hányhatnékja volt ettől az egésztől és nem akart a részese lenni. Mindenki a saját kárán tanulja meg a leckéket, Lilithre is ez várt, még ha keserédes élvezetbe is volt csomagolva.
A csókok egyszerre voltak hevesek és érzékien bizsergetőek, a hegyesfülű nyelve egy idő után megadta magát és akarva, akaratlanul bebocsájtást nyújtott, hogy a srác jobban feltérképezhesse a terepet. Az elméje kezdett teljesen elködösülni, ahogy néha próbált levegőhöz jutni a heves csókcsata közepette. Mire észbe kapott már el volt döntve a fűben és a holdat, ami megvilágította kipirult orcáját, a fölé magasodó Avner takarta el.
Felakart szólalni, de valamiért teste nem engedelmeskedett neki, egy hang sem jött ki a torkán, hiába erőlködött, csak néhány kósza könnycsepp hagyta el csillogó szemeit, amik a felfokozott hangulatából kifolyólag gyülemlettek fel. Olyan volt ebben a pillanatban akár egy reszkető kis nyúl, akit a farkas tőrbe csalt és felakart falni mindenestül. Valahol viszont nem tudta tagadni, de vágyott a halandóra és ha már az megtette az első lépéseket, az elf akarta a folytatást, még ha kiszolgáltatott áldozattá is vált.
Karjait megemelte és kissé bizonytalanul nyúlt a férfi arcához, majd végigsimítva azt a nyaka mögött átkulcsolva ujjait, húzta le magához, hogy újabb csókot válthassanak. Ebben a pillanatban kiürítette háborgó elméjét és madárként csapdosó lelkét a kételyektől. Úgy tett, ahogy a helyzet és Avner is megkívánta, ha már nem tudott ellenállni és belement. Csak sodródott az árral, nem törődve már a következményekkel. Az majd a holnapi Lilith problémája lesz, nyugtázta magában átszellemülve és lehunyta a szemeit, miközben a puha, de kócos tincsek közé fúrta ujjait.
A szerencsétlenek közjátékának hála, hogy a gyógyszerek összekeveredtek Ailmon laborjában, és a felforgatott szobában összekeveredtek a kapszulák. Ha Ragen értette volna a jeleket, akkor képes elolvasni, mi állt a piciny pirulán, de nem így történt, s ezzel kihívta maga ellen Luszidia istennőt. A kéjvágy úgy feszítette szét bensőjét, mint egy robbanás. Az oldalára fordult, és már közelebb hajolt volna a lányhoz, mikor az felült.
Furcsa volt. Leginkább azért, mert grimaszolt, és mert úgy húzódott ki az érintése alól, mintha idegenek lennének. Pedig ezelőtt mindig hagyta, hogy hozzá érjen, hogy magához húzza, hogy az ölelésébe vonja. Egyetlen egyszer sem ellenkezett. Talán azért, mert a helyzet úgy kívánta meg, de Ragen ezzel egyáltalán nem törődött. A férfi feltápászkodott és felült, aztán lehajtotta a fejét, hogy a zaklatott arcba nézhessen. Kinyúlva támasztotta mutató ujját a lány álla alá, és felemelte az arcát, hogy a visszafojtott sírástól kivörösödött, könnyektől csillogó szemekbe nézhessen.
Olyan volt, mintha az éjszakai égboltot látta volna viszont a szempár mélyén. Ragyogott. Ezer fénnyel és színnel, vonzotta, magába szippantotta. Semmi mást nem akart, csak eggyé válni vele, és ez a vonzás ellenállhatatlanul erős volt. Természetesen nem segített a szédületen, hogy az ágyéka egyre őrültebb módon lüktetett. Félő volt, hogy már a lány is észre fogja venni, mindegy, hogyan próbál másképp helyezkedni.
– Holnap elválnak útjaink, de ez nem jelenti azt, hogy ne élvezhetnénk a pillanatot.
Képes volt egy egész hosszú mondatot végigmondani anélkül, hogy trágár szavak hagyták volna el a száját, ez igazán szép teljesítmény volt tőle. Talán Sidney még meg is dicsérte volna, ha a vészhelyzetre hivatkozva nem húzza meg magát az összes személyiség, és hagyja, hogy Ragen kihasználja a helyzetet.
Érintése a lány álláról az arcára siklott. Tenyerébe fogta Lilith arcát. Apró volt a tenyeréhez képest, törékeny, és puha egyszerre. Mintha egy porcelánbabát érintett volna. Szó szerint azt érezte, hogy képes lenne összezúzni. Ennek ellenére mégis határozottan, tétovázás nélkül hajolt előre. Gyakorlottan vette át a vezetést, és ragadta magához a kezdeményezést. Birtoklón csókolt. Éhes ajkai puhatolózás nélkül, nem törődve az esetleges ellenkezéssel, uralták le a lány puha, falni való párnáit, alig hagyva levegőt számára. Másik kezét egyúttal a lány teste mellett támasztotta le, így elég volt előrébb hajolnia, máris hátra billenésre késztette az elfet, aki ha nem volt résen, pillanatok alatt a férfi alatt találhatta magát, a fűben.
Mivel a másik nem foglalkozott nagyon Lilith bűnbánó és kissé lehangolt szavaival, ezért inkább már nem firtatta a dolgot. Úgy volt vele, hogy Avner talán okkal nem válaszol ezekre és valószínű jobb is így mind a kettejüknek, bár a kíváncsiságát nehéz volt leküzdenie.
Bár még mindig zavarta ez az egész helyzet és semmit sem könnyített rajta az, hogy a férfi mintha mi sem történt volna csillaglesésre invitálja. Pont egy olyan tevékenység, ami még inkább bensőséges és mondhatni romantikus légkört teremt meg.
A lány végül belement, de kétségek gyötörték és nehezen tudott túllendülni és önfeledten mosolyogni. Persze valahol jó érzés volt, hogy a kék szemű mellett lehet még és végre egy kis nyugtuk van attól a sok borzalomtól, amin keresztül vergődték magukat. Próbált ő is a pillanat élvezetének örülni, ahogy a fiún látta, de ez nehezebb volt mint hitte. Gondolataiból a halandó megszólalása ébresztette fel, amire csak elmosolyodott, de nem nevette ki.
-Végül is így már érthető, a reakciód…mindent olyan természetesnek veszünk, amihez már hozzászoktunk, viszont a hiányát megérezzük…és akkor tudjuk igazán értékelni….bár a te esetedben az újdonság varázsa játszik, ami egész aranyos.-
Jegyezte meg nagy bölcsen és közben a csillagokat figyelte, hiszen itt tisztán látszódtak. Amikor megérezte a srác kezének melegét a derekán, kicsit megugrott ösztönösen a meglepettségtől, de nem szólt semmit és nem is nézett rá, nem akart neki figyelmet tanúsítani, hiszen így könnyebb volt, már amennyire egy ilyen helyzet az lehet. Az ember újabb kérdése sikeresen el is terelte a figyelmét a metakommunikációról, így gyorsan ráterelte a gondolatait a válaszadásra.
-Az egy hullócsillag…A világűrből a légkörbe jutó és ott megsemmisülő test, más néven meteor. A legtöbb meteor csupán porszemnyi méretű és a légkörben teljesen elég, ritka az ennél nagyobb és a felszínt elérő égitest.-
Vázolta nagy vonalakban és talán kissé tudományosabb megközelítéssel a jelenség magyarázatát, de úgy tűnt, mikor fél szemmel rápillantott, hogy a másik felet igazán leköti a lány mondandója és szinte issza szavait.
-Tudod szoktak ehhez az egészhez szoktak kötni egy hagyományt, hogy ha ilyet látsz kívánhatsz valamit…de vannak egyéb babonák is, minthogy valaki meg fog halni…Különös mennyi mindent hozzá lehet csatolni a természeti jelenségekhez.-
Állapította meg a mondandója végére és egy kicsit valóban sikerült elterelnie a figyelmét a keserű valóságról. Az még jobban hozzátett ehhez, hogy a férfi előkapott a zsebéből valami kék pirulát és bekapta, még mielőtt bármit is kérdezhetett volna az elf, már meg is kapta a választ.
-Áh vagy úgy, te aztán mindenre gondolsz…kivételes ember vagy, talán ezért is bírod jobban az alvilági lények közt a gyűrődést.-
Jegyezte meg kicsit viccesre véve a figurát és még a végére el is kuncogta magát, de az viszont kizökkentette egy kicsit, hogy a halandó elkezdte piszkálgatni, hogy feküdjön mellé. Eleinte vonakodott, mert tudta, hogy ennek nem lenne jó vége, de a lelke egy része akarta, hogy belemenjen, így ellágyulva hallgatott arra a részre és végül elfeküdt a másik mellett, de nem fordult felé.
Még akkor sem, mikor érzékelte a szeme sarkából, hogy a fiú felé fordulva őt bámulja. Kezdett egyre jobban zavarba jönni és ideges lenni, főleg mikor meghallotta a srác megjegyzését, egyszerű volt ugyan, de célratörő és bevésődő.
“Azt a rohadt, micsoda gavallér, csak ennyit tud kipréselni? “Szép vagy.”…szánalmas.”
Rontott bele a “kedves” kis démon a meghitt hangulatba, mire a hegyesfülű, rögtön rávágta és ráadásul, nem csak magában, hanem hangosan is, hogy:
-Csak fogd be!-
Csúszott ki a száján a heves és rövidke válaszreakció, majd rögtön felült és odakapott a szája elé, amint realizálta, hogy ez hangos volt.
-Öm…mármint nem úgy értettem, nem neked mondtam…vagy is köszönöm a bókot…áh tudod mit nem vagyok az eszemnél, ne is törődj velem…-
Hebegte frusztráltan és csak futólag pillantott Avnerre, mivel tudta, hogy most jól belerondított a köztük lévő törékeny atmoszférába.
“Rido, ha egyszer, valamilyen csoda folytán kikerülsz belőlem, esküszöm, hogy egyesével fogom eltördelni a csontjaidat!”
Kiáltotta magában, erre viszont már figyelve, a lény pedig csak jót nevetett az egészen.
“Ugyan már…ne engem hibáztass, hogy nem tudod magad kontrollálni, meglepő, hogy engem igen, bár most vagy olyan állapotban, hogy felülkerekedjek és a felszínre törjek…rögtön elintézném a kis Avnert…és rövidre zárnám ezt a baromságot.”
“Azt próbáld meg…tudod, hogy ha én meghalok, te is velem halsz…hiszen egyek vagyunk…”
Vigyorodott el gonoszan a lány és ezt teljesen komolyan gondolta, hogy visszavágjon az alvilági teremtménynek.
“Csak blöffölsz, nem ölnéd meg magad…”
Vágta oda haragosan, de kissé bizonytalanul is.
“Hát persze, de a helyedben nem kockáztatnék, hiszen jól tudod, hogy ha valamit komolyan elhatározok, azt meg is teszem!”
Vetette oda szúrósan és már a teste is remegett az idegességtől, a belső harcai miatt. Rido végül kénytelen volt elhallgatni, hogy a gazdatest is megnyugodhasson, az ő érdeke is volt, hogy túléljen.
Külső szemlélőként ez a jelenetsor, ami lejátszódott, hangokat már nem tartalmazva kissé bizarr és furcsa volt, ahogy a lány gesztusai és mimikái váltakoztak, de remélte, hogy a férfi ebből nem sokat vett észre, hiszen félig amúgy is el volt fordulva, ülésbe egyenesedve.
-Ne haragudj…-
Nyögte ki végül egy mély sóhaj kíséretében.
-Nekem ez így nem megy…nem maradhatok veled, de most még is ideédesgetsz…mit vársz tőlem?-
Fakadt ki hirtelen és itt már egyenesen a halandóra pillantott, kissé dacosan és kétségbeesetten, könnyekkel a szemeibe, kezeit ökölbe szorítva.
Nem igazán vette fel a lány ingerült felszólalását, és törődni sem akart vele. Ez az egész nem arról szólt, hogy haragszik-e, vagy megbocsájt. Egyáltalán nem hibáztatta Lilithet. Ők voltak azok akik úgy döntöttek, hogy egy veszélyes kliens kívánsága ellen mennek, és a saját életüket akarják élni. Tetszett nekik a lány, felelősnek érezték magukat érte, és meg akarták védeni. Akkor ezt abban látták, ha maguk mellett tarthatják, most viszont az volt a legjobb, ha távolságot tartottak. Sajnos a többi személyiség nem úgy emlékezett az elfre… Ragen mellett viszont ugyanúgy nem volt biztonságban.
A jelen pillanatának varázsa viszont többet ért annál, hogy a keserű valóságon gondolkozzon. Hagyta magát elvarázsolni, hagyta, hogy az éjszakai égbolt fényei magukra hívják figyelmét.
– Baszki, nem ér nevetni! Soha nem láttam még az égboltot, Duatban nincs ilyen. Úgy nőttem fel, hogy csak egy hamis eget láttam, átszüremlő fényeket, és párafelhőket. Kurvára nem ugyanaz.
Hangja némileg megszelídült. Kinyújtotta kezét, és megcirógatta a lány derekát.
– Az mi volt? – kérdezte.
Hullócsillagot sem látott soha, bár mintha hallott volna már olyan fényekről, amik keresztül repülnek a messzi távolban, ám elképzelni sem tudta, hogy valójában miként néznek ki. Mivel Ragen nem tudott olvasni, így könyvet sem fogott a kezében, amiből legalább képi tudást szerzett volna.
Ha Lilith mesélt neki, akkor áhítatos csendben hallgatta, itta minden szavát. Közben eszébe jutott az allergia gyógyszer is. Rövid fészkelődés után a zsebébe túrt, és kihalászott egy kék pirulát. Kicsit szöszös lett, de a férfit egyáltalán nem zavarta, a szájába dobta mint egy cukorkát. Kicsit ízetlenebb volt mint emlékezett rá, a kölyök miatt Ailmon édesített a formulán, de vállat vonva seperte félre a különbözőséget. Ha a tutort kérdezte volna, akkor jobban jár, és nem történik baleset. Viszont már lenyelte.
– Gyógyszer, az allergiára. – magyarázta Lilithnek – Bármikor gyakorolhat valaki mágiát rajtam, ahogyan te is tetted, de ha minden nap szedem ezt a szart, akkor nem olyan gáz. A kastélyban azért ütött ki szarul, mert kimaradt egy nap.
Kicsit meghúzgálta a lány felsőjének szélét, arra bíztatva, hogy feküdjön le mellé a fűbe. Furcsamód fel sem tűnt neki eddig, hogy nyúzottan is, ennyi menekülést követően, milyen csinos. Talán csak most volt ideje észrevenni? Az illata pedig egyenesen vadító volt. Megköszörülte a torkát, és talpra húzta a lábait, így a felhúzott térdek közt talán nem volt annyira feltűnő félmerev állapota. Ez az utolsó estéjük együtt, nem?
– Szép vagy.
Olyan egyszerű szavak voltak, hogy az már fájdalmasan silány volt, mégis több őszinteség szorult belé, mint bármely versbe. Oldalra fordította fejét, úgy figyelte az aranyszőke, puha hajszálakat, meg a halovány, ám élettel teli bőrt. A lány teste jóleső meleget árasztott, Avner pedig megborzongott. Kívánta Lilithet.
Végre megkapta áhított válaszát a férfitől, amit félig meddig sejtett, hogy Camille tényleg valamit művelt vele és ez magyarázatul szolgál a furcsa megnyilvánulásaira és viselkedésére részben. Nem elfelejtve azt, hogy Avnernek régebben is voltak érdekes személyiségbeli kiugrándozásai.
-Tudtam!-
Csattant fel a hallottakon és szemei csak úgy szikráztak.
-Biztosra vettem, hogy tett veled valamit, más különben nem tartanánk itt…sajnálom, hogy el kellett szenvedned ez miattam…, remélem egy nap majd megbocsájtasz és minden olyan lesz mint amilyen 3 évvel ezelőtt volt.-
Felelte sokkal lágyabban és szomorkásan, mint a mondata első felét. Bár töprengett azon is, hogy azt a csúnya sebet szemügyre venné még egyszer, hátha lehetne vele valamit kezdeni, valahogy rá kéne vennie a srácot, hogy levegye a felsőjét és újra megmutassa.
Jelen pillanatban viszont a halandó nem igazán tűnt kezesbáránynak, olyan volt mintha kicserélték volna, mintha egy másik személy lenne akivel nem egyszerű zöld ágra verődni.
Ez még mindig a Camille általi következmény lenne? Vagy a kék szemű tényleg hordoz egy ilyen személyiséget, aki durvább és nyersebb mint kéne?
Ezek megint olyan kérdések voltak, amikre itt és most nem tudott válaszokat találni. Ki tudja mi az igazság, de Lilith remélte, hogy egy nap meg tudja fejteni Avner titkait is, mert ő hitt abban, hogy ha el is sodorja őket az élet egymástól, majd újra összeakadnak. Ám az tény és való volt, hogy a lánynak az idő múlása teljesen más volt, mint egy átlag embernek, neki pár év nem osztott nem szorzott, viszont egy halandónak igen, mivel az ő idejük végesebb és korlátoltabb, mint más lényeké.
Ez talán egy kicsit aggasztotta a hegyes fülűt, tartott attól, hogy a fiú ideje lejár, mire újra összefonódik a sorsuk.
“Látod Lilith, ostobaság egy halandót szeretni…előbb utóbb úgy is hamarabb patkol el, mindegy, hogy az idő vasfoga, vagy fegyver által, de meg fog halni egy nap.”
Szólalt fel Rido, mert nem bírt magával és felakarta rázni egy kicsit az elfet.
“Nem kell közölnöd velem az egyértelmű tényállásokat, tisztában vagyok vele, hogy egy emberi élet nem hosszú, de mi értelme úgy élnünk sokáig, ha azt nem oszthatjuk meg egy számunkra kedves személlyel? Még ha nem is tart örökké legalább egy ideig boldoggá tesz, a minőség a lényeg és nem a mennyiség.”
Vetette oda neki, kicsit kioktatóan.
“És aztán mihez kezdesz ha meghalt? Ugyan úgy fájni fog, sőt jobban…csak magadnak ártasz ezzel, amúgy is azt mondta nem kér belőled, ints búcsút neki és felejtsd el egy életre…az ilyen érzések amúgy is felesleges terhek, csak elvonják a figyelmedet és gyengítenek…”
Vágott neki vissza és valahol volt is igazság abban amit mondott, de persze mindennek van jó és rossz oldala, ez az élet velejárója.
A lány már nem felelt inkább semmit a belső hangjának, csak maga elé bámult meredten egy ideig. amíg arra várt, hogy a férfi reagáljon a többi kérdésére. Reagált is, de nem úgy ahogy a szöszi gondolta volna. Fel is kapta a fejét a srác megnyilvánulásaira. Kicsit zavarta is, hogy semmibe vette a további kérdéseit, de rögtön megenyhült és akaratlanul is elkuncogta magát a komikusan ható trágár kinyilatkoztatásra. Az unszolásra egy sóhaj kíséretében, megadóan lépdelt a kék szeműhöz, majd helyet foglalt mellette.
-Nem hittem volna, hogy ilyen apró és természetes jelenségeknek, így tudsz örülni…Mond ki vagy te?-
Tette fel a költői kérdést egy fejcsóválás kíséretében és közben kémlelte ő is az eget. Még egy hullócsillag is elszállt előttük, mire a lány kívánt is, mert így tartotta a szokás.
Ahogy a sikló keltette zaj elhalt, fokozatosan kezdett visszatérni az éjszakai élet a természetbe. A környezet megelevenedett. Rovarok kezdtek nyüzsögni, kicsiny világító, csillogó testeik éteri képet festettek lábaik elé a sűrű aljnövényzetben. A vastag fellegtakarón keresztül néha át-átsejlett a Holdnővérek arca, amit Avner kíváncsian figyelt. Végül fáradtan ereszkedett le a fűbe, nem túl messze Lilithtől, aki a fákhoz közelebb választott helyet magának. Csendben hallgatta a beszámolóját, bár amikor Camille neve elhangzott, a teste látványosan megfeszült. Ha tehette volna, lekever egy hatalmasat a szipirtyónak, de az lett volna a legkevesebb. Szívesen pumpálta volna tele testének minden nyílását szentlelt golyóval, aztán még egy gyomormosást is végrehajtott volna rajta, szentelt vízzel. Ha sírna, készségesen megtörölgetné az arcát, lemosná könnyeit… Szentelt vízzel, ugyancsak. Megigazította fegyvereit a helyükön, és válla fölött hátra pillantott az elfre, amikor az mondandója végeztével tőle várt válaszokat a kérdéseire.
Szerette volna durván odavetni, hogy semmi köze hozzá, de Ragen is tudta, hogy ez nincsen így. A kölyök és a lány randiztak aznap, amikor elszakították őket egymástól, még ha csak meg is játszották a kapcsolatukat. Az viszont, hogy az elfecske éveken keresztül kereste őt… Bár ha belegondolt, egy elf számára rengeteg idő áll rendelkezésre, miért is törődött volna azzal, hogy mennyit fecsérel el sikerrel vagy sikertelenül egy barátja keresésére? Azóta a világ arculata is sokat változott. Rosszkedvűen megvonta a vállait, és felmorrant.
– Camille megmondta régen hogy tartsam a távolságot tőled, én pedig ezt nem tettem meg. Tartotta a szavát. Áthelyezett. – felelte kurtán.
Persze tudta, hogy ez önmagában még kevés lesz magyarázatnak.
– Megbüntetett amiért engedetlen voltam. Láttad a sebet. – bökött hüvelyk ujjával a háta felé.
Ezzel már valamennyire ki volt békülve, úgy érezte, hogy talán elég lesz magyarázatnak. Nyúzottnak érezte magát, hát elnyúlt a selymes fűtengerben. Teljesen más illata és tapintása volt, mint a duatinak. Természetesen ott is voltak mezők, mégis csukott szemmel különbséget tudott tenni a két hely közt. Kába mozdulatokkal járatta nyitott tenyereit a fűszálak fölött, hagyva, hogy tenyerét csiklandozzák a zsenge kis szárak, amikor pedig szemhéján keresztül szokatlan fényre lett figyelmes, kinyitotta szemeit.
Pupillái tűhegynyire ugrottak, majd olyan nagyra tágultak, mintha az egész univerzumot képes volna elnyelni. A csodálat és rajongás, mint első pillanatban érzett a Hold iránt, felfoghatatlan mértékű volt számára.
– Ez a Hold? – ült fel.
Félreseperte Lilith aggodalmait, meg sem hallotta, hogy Valdemarról fecseg, vagy épp miatta érez bármit.
– Kurvára szép!
Az áhítatos hang, és a bugris beszéd nem igazán illett össze, de a kisugárzás ami a férfiból áradt, őszinte volt.
– Hallod? Kibaszottul nem láttam még ilyen kurvaszépet! – nézett újra Lilithre, de vissza is kapta a tekintetét az égre – Gyere, ezt neked is nézned kell! Szedd már azokat a gyökér lábaidat, na! – integetett mint egy kisgyerek, aki életében először fogja fel a csoda értékét.
Feltűnt neki, hogy Avnert is meghökkentette kissé a könny áztatta arc látványa, de még sem mondott semmit. Talán ez volt a legrosszabb, ez a mély hallgatás, inkább vágott volna a fejéhez bármit, mint sem tűri csöndben a lány kifakadását.
Végül ahogy összeszedték magukat és Lilith is túllépet ezen a valamelyest, tovább kellett, hogy álljanak, még mielőtt nagyobb bajba kerülnek. Sietősen, hagyta fel a férfi az ottani életének lenyomatait, az elfel az oldalán. Egészen olyanok voltak mint Bonnie és Clyde, csak épp egy komorabb, sötétebb verzióban. A házmester szavai még annyira sem könnyítették meg a dolgot, de Lilith megacélozta a lelkét és nem szólt semmit, próbálta kizárni, mielőtt újra szemébe gyűlnének a könnyek. Azt is nehezen viselte már, hogy a férfi magához húzva bújtatta, de nem volt mit tenni, a saját érdekük ezt szolgálta.
Átvergődtek a városon, amilyen hamar csak tudtak és elérve a járműt egy hosszabb és annál csendesebb út várt rájuk. A lány nem szólt semmit, még csak rá sem nézett Avnerre, csak bámult a messzeségbe és gondolataiba merült. Könnyen átjutottak a határokon, mire a megszokott csendet a srác hangja törte meg, de még erre sem reagált a hegyesfülű. Valahol kíváncsi volt arra mikor törik meg a férfi és kezd el hozzá érdemben beszélni.
Nem is kellett olyan sokat várni erre, mivel lassacskán megérkeztek a kijelölt uticéljukhoz, a Hullámhegyhez. Valóban lélegzetelállító látvány fogadta őket, a levegő tiszta volt, az ég élénk kék, a színek világosak és hívogatóak. Az atmoszféra sem volt rideg és melankolikus, sokkal életvidámabb és barátságosabb. Talán rájuk is fért már egy kis környezetváltozás, hátha majd az jobb hangulatba hozza mind a kettőjüket. Ahogy leállt a kékszemű a járművel, azon nyomban kipattant belőle a szőkeség és mélyet szippantott a friss és szinte harapnivaló levegőből, hogy kitisztuljon a frusztráltságtól ködös elméje.
A szótlanságot valóban a férfi törte meg, mikor végre hajlandó volt szót váltani a leánnyal. Kicsit meg is lepte a kérdés, de nem is, mivel valahol már számított rá, hogy csak felkérdezi őt a srác, csak nem lép le teljes érdektelenséggel.
-Hm már azt hittem meg sem kérdezed…-
Mosolyodott el az orra alatt halványan és egy közeli fa törzsének támaszkodott hátával.
-El kellett vegyüljek abban a közegben és ez volt a legkézenfekvőbb megoldás, közel akartam kerülni Camille-hoz, aztán megakartam ölni…Tudtam, hogy ő miatta tűntél el és, hogy talán tett veled valamit…de úgy tűnik jól vagy, még ha meg is változtál irányomba, vagy ha ez az ára annak, hogy megszabadulj tőle…-
Jegyezte meg és itt már azért rápillantott fél szemmel Avnerre, hiszen lehet, hogy többé tényleg nem láthatja és ha még ez nehéz is, talán jobb ha kihasználja azt az időt amit még vele tölthet.
Az viszont tényleg foglalkoztatta, hogy miért viselkedik így a fiú, ha külön is kell, hogy váljanak szeretett volna válaszokat ő is. Persze előtte újfent meg kellett hallgatnia a halandó éles szavait, de most lepattantak róla, felfogta, de nem törődött már a súlyával különösebben.
-Megértettem, viszont mielőtt még elválnának útjaink, áruld el nekem, hogy mi történt veled…Ennyivel tartozol, még ha meg is gyűlöltél és csak kényszerből segítettél…-
Emelete rá újfent tekintetét, de ez most más volt, ez komoly és határozottságot sugárzott az ember felé, amit ritkán láthatott Lilithtől, hisz a szöszi inkább a szeleburdi és játékos, vakmerő oldalát mutatta a világnak, mint sem a komolyabbat.
-Illetve lenne itt még valami ami nem hagy nyugodni…az a másik vámpír…Valdemar, mi a fenéért segített nekünk?-
Tette fel a félig költői kérdést és elkezdett lecsúszni a fa tövébe.
-Nagyon vizslatott téged, neked ismerős volt?-
Intézett még egy kérdést hozzá és a fa lombkoronáját kezdte közben vizslatni, ami alatt ülésbe helyezte magát.
-Van egy olyan érzésem, hogy még hallani fogunk róla, nem is hinnéd milyen messzire elér ezeknek a dögöknek a keze…, de én nem félek tőlük, nem ismerik a legrosszabb arcomat…-
Húzta egy sejtelmes és gonoszkás mosolyra ajkait, majd folytatta.
-De téged féltelek…tudom, tudom nem akarod ezt hallani és ne is próbáljak érzelmileg hatni rád, de komolyan mondtam…-
Fejezte be egy sóhajtás kíséretében, majd végül felállt és hátat fordított a másik félnek, majd nyújtózkodott egy nagyot.
A férfi bólintott, mint előtte már oly sok más alkalommal is. Talán nem lett volna ostobaság inkább kinyitnia a száját, hátha a sértő szavak és a durva hangnem segít Lilithnek eltávolodnia tőle, de igazság szerint még az érdes felületű személyiség szívébe is éket vert a könnyek látványa, miket a csillogó szemekben látott. S nem csak éket vert belé, de kipeckelte a száját. Állkapcsához szegezte a nyelvét, kitámaszkotta szájpadlását, és úgy érezte, hogy ha megmozdulna, akkor az ék átszúrja a nyálkahártyát, a csontot, és az agyáid szakadva ölne meg benne valamit. Nem, ezesetben még ő is megnémult. A maradék holmit segített még összerámolni, aztán ahogy érkeztek, úgy is távoztak. Avner még odalépett a portáshoz, és lehajolva, emelt hangon beszélni kezdett hozzá. Olyan szőrpamacsok nőttek ugyanis az öreg fülekben, hogy csoda volt egyáltalán, ha bármi is átjutott a sűrű kazlakon.
– Hé, tata! Lelépek! Adja el a cuccokat bent, a magáé ami maradt!
A ráncos arc úgy vigyorgott, hogy szemeinek csíkjai egészen eltűntek a barázdák mélyén, a ritkás fogsor pedig szuvasszürkén villant elő.
– Tán házasodik, s nem férnek meg? Adok nagyobb lakást!
– Nem, vénség! Lelépek! Húzok a picsába! – integetett Avner tiltakozva.
Pénzt csúsztatott az öreg elé, aki még egy darabig próbálta volna marasztalni a párost, pláne hogy többet remélt tőlük, ám a fiatalok persze hajthatatlanok voltak.
Megunva a diskurzust, Avner újra a hóna alá csapta a lányt. Nem törődött az érzéseivel. Kizárta, hogy pár perce még megríkatta. A szőke haj és a csinos fülecskék túl feltűnőek voltak, így inkább bőrkabátjának védelmébe burkolta Lilithet, és csak akkor eresztette el, amikor biztos volt benne, hogy senki sem fogja jobban megnézni őket magának. A várost is akadálytalanul hagyták el, minden olyan volt, mint máskor. Csak az ő szíveik zakatoltak hevesen minden egyes utcasarok előtt, félve, hogy majd ellenfél bukkan fel. Avner keze néha a nadrágja hátuljába csúsztatott pisztoly markolatára csúszott, hogy szükség esetén előránthassa, míg a másik az oldalához simulva bújkált.
A siklót is úgy találták, ahogyan azt hagyták.
Hosszú, de legalább eseménytelen repülésnek néztek elébe. Avnernek csak körülbelül volt fogalma arról, hogy hova mennek. Mivel soha nem járt a felszínen, csak elképzelése lehetett arról, hogy milyen odafent, de szerencsére elég pletyka és szóbeszéd terjedt arórl, miként lehet feljutni. Nagy meglepetésére a kéreghatár átlépése egyáltalán nem volt problémás. Ellenőrizték őket, de amikor látták, hogy egy ember és egy elf kívánnak átkelni, minden további nélkül átengedték őket. A srác megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Tartása érezhetően engedett feszességén. Valószínűleg, ha valamiféle éjszakai teremtmények, vagy démonok lettek volna, akkor korántsem ilyen egyszerűen zajlanak az események. Rivennát is minden további nélkül elérték.
– Simán megy minden. – törte meg nagysokára a csendet, amikor már órák is eltelhettek, hogy egy kukkot is szóltak volna egymáshoz.
A sikló belseje hűvös volt, és nekik éjjel sikerült átkelniük. Felhős volt az éjszaka, így nem sokminden látszott a felszín csodájából. Avner egyelőre csak annyit állapított meg, hogy itt még éjszaka is világosabb van, mint Duatban. Még az ő halandó szeme is különbséget tudott tenni Intera éjszakájának, és a felszín éjszakájának színei közt. Óvatosan letette a járművet egy megfelelőnek ígérkező rét közepén. Fáradtan dőlt hátra, és szusszant kettőt.
– Miért voltál Elias vámpírja? – kérdezte lehunyt szemekkel.
Nem akart ránézni a lányra, de kíváncsi volt rá.
– Ide figyelj, szöszi… – kezdett bele reszelős, fáradt hangon újra a mondandójába, miután meghallgatta Lilith kiselőadását – Hálás vagyok hogy segítettél, komolyan. De ahogy mondtam, itt most a mi útjaink elválnak. Reggel mindenki megy amerre lát. Világos?