Messze földön híres a Jáde farkas története, melyet a mai napig mesélnek az öregek. Úgy 70 évvel ezelőtt egy jáde farkas tartotta rettegésben a hegyekben lévő kis falut mely az  Ekilisz névre hallgatott. Sorra vesztek oda a bátrabbnál bátrabb kalandorok, egészen addig amíg egy idegen úgy nem határozott nem öli meg a bestiát, inkább elfogja és betöri. A terve be is vált. A fenevad a ketrecből éveken át próbált kitörni, ám végül minden erejét felemésztette. Ezután a bátor ifjú féldrágakövekkel kínálta a bestiát és jaktejjel, mellyel egy évtized után  elnyerte a farkas bizalmát és így lett a vérszomjad bestiából hűséges társ, aki a legenda szerint mindenhová követte azt a nőt aki új életet adott neki. Mikor a kalandor letelepedett és férjhez ment nyitott egy kis kocsmát melynek a Jáde farkas nevet adta. Amikor a nő meghalt a farkas olyannyira elkeseredett hogy a kocsma előtt megdermedt és soha többé nem mozdult, így őrizve a pillanatot mikor újjá született.

Subscribe
Visszajelzés
guest
1 Comment
Inline Feedbacks
View all comments
Dava
2021.11.29. 18:30

Az ajtó alig vágódott ki, csak páran voltak, akik a gömbvillám után valós figyelmet szenteltek a fogadón keresztülsüvítő szavaknak. Persze a társaság józanabb tagjai, és azok, akik nem azért érkeztek hogy csak úgy üresen múlassák az időt. Volt akit a kirobbanó verekedés akadályozott meg a cselekvésben, másokat a meztelen ifjú szerelt le egy-egy bravúros mozdulattal. A káosz láttán a varázslónő finom kezei a galériakorlát karfájára feszültek, körmei alatt megroppant a megvékonyodott lakk ami a famunkát fedte. Mellkasát harag feszítette, lélegzetét visszatartva fékezte magát. Nem volt szokása sem könyörögni, sem pedig ismételgetni a parancsait, arra voltak a szolgái. Dühös kézlegyintéssel jelzett kísérőjének, aztán sarkon fordulva indult vissza a folyosóra, hogy szobájába vonulva átöltözzön, aztán pedig kártérítést követeljen későbbiekben a tulajtól.
  Karcsú alakja homályba burkolózott, csak a fenyegető kisugárzású, addig egészen szótlan óriás vetette meg lábait, majd csapott ököllel a korábban gyenge ujjak által szorongatott korlátra. A fa reccsenve jajdult fel a durva bánásmód alatt.
– Kutyafattyak, fületekbe kövült a zsír, vagy surelt szoptatok?! – üvöltötte el magát a melák, miután úrnője haját meglebbentve válláról hátat fordított a verekedő pórnépnek, és visszavonult szobájába – Utána! – mutatott vaskos ujjával az ajtóra – Aki visszahozza élve a kurafit, azt Alicia Montreo bőségesen megjutalmazza!
Persze akadtak akik ez után is csak morogtak, jobb volt nekik a kocsma melegében pépesíteni az aktuálisan kiszemelt arcot, akik viszont ismerték a varázsló nevét, és annak hatalmát, készséggel a hölgy szolgálatába szegődtek. Lovak nyihogtak fel, hátasbestiák horkantak gazdáik hívására. Az egyik mágiához valamit konyító simlis valami varázslat félét mormolt, mire ajkai közül sötét pára szökött elő, s gazdája előtt alakot öltve egy folyékony mozgású ebbé változott, melynek bőre alatt sejtelmes, zöldesen villogó fények sejlettek fel minden szívdobbanásnyi idővel. Az agártestű teremtmény nekiiramodott, gazdája pedig öszvérére ülve rácsapott az állat farára, hogy gyorsabb tempóra ösztökélje a barna jószágot. Egy másik delikvens az egyedi patanyomokat kutatta a feltúrt úton, és amikor megtalálta a szerinte helyes csapást, az erdő fái közé vetette magát. 
  Az erdő nyugalmát avar zizegése, majd szélzúgás váltotta fel. A hajszolt mén hörögve engedett gazdája akaratának, aki széles vigyorral dőlt előre a nyeregben. Nem volt valami kényelmes helyzetben, elvégre csupasz fenekére csapatnyi kocsmatöltelék és válogatott nyomolvasó, s ki tudja még miféle szerzet kívánt rácsapni, hogy visszacipeljék a varázslónőnek, mégsem törte le széles kedvét a játszma. Bal keze a kantárszárat és lova sörényét markolta, jobbjában ruházatát és könnyű vértjét szorongatta. Háta fényes volt a verítéktől melyet a fogadói fürdő párája, majd az üldöztetés csalogatott bőrének felszínére. Csalfa nimfa lányok kuncogtak a nyomában, megbámulva, összesúgva, hívogatva integettek, de a férfi csak tovább hajtotta lovát, melynek szügyére már fehér tajték csorgott. Patadobbanásai felszaggatták az erdő sovány földjét, lankán bucskázó, szállingózó leveleket hagyva hátra. A következő kidőlt fatörzs átugrása után éles balkanyar következett. A föld háta meghasadt, a nyirkos avar csúszott, de a szilárd kötésű mén mégis biztos léptekkel szánkázott le a völgyben csacsogó patakig. Ott lovasa végre pihenőt adott neki. Inai még csak meg sem remegtek, kiváló hátas volt, s parádés léptekkel, szinte már egykedvűen ügetett tovább a folyás irányával szemben. 
– Ez igen! – veregette meg nyakát a férfi, és engedett térdeinek szorításán, mellyel addig a nyereg fölött tartotta magát, hogy szabad mozgást biztosítson a galopp alatt a lónak.
A patakvízből egy pajkos najád emelkedett fel, tenyerének érintésével lemosta a habot a ló mellkasáról s nyakáról, míg írisztelen, sötét szemei a daliás ifjún csüggtek. 
– Bájos vagy Dusal, és kedves tőled, de ma nem. – nevette fejét ingatva a lovas, tudván, hogy mit szeretne tőle a természet leánya. 
Rögtön utána cirógató ujjak érték a hátát, felfutottak domború izmain, lapockáihoz hűvös test simult. A széles férfikéz megragadta a nyakába fonódó kart, hüvelykujja a határozott fogás ellenére kedves érdességgel simítottak az alig tapintható test tűnékeny bőrére. 
– Sheesal, bocsáss meg, nincs most időm a játékra. 
– Elrejtlek! – súgta a szellőcske a levelek hangján.
– Az kellene még, hogy egy leány mögé bújjak! – hangzott a nevetős válasz.
Rögtön ingéért is nyúlt, és ahogy sikerült lehámoznia magáról a ragaszkodó ölelést, öltözködni kezdett. A széltündér lesiklott mögüle, s összesúgva a najáddal kuncogva méregették a lovon öltözködőt, ahogyan távolodott párosuktól. 
  A ló patái halk csobbanások kíséretében merültek el a patak habjaiban újra és újra. Egyáltalán nem zavartatta magát, amiért nyergében szokatlan mozgás történt, és amikor megkapta a megfelelő jelet, egy könnyed emelkedős részen felkaptatott a domboldalon. Dava körbe nézett, hallgatózott, majd a sűrűbb rengeteg felé irányította lovának lépteit. A mén most már egész puhán lépkedett, okosan kerülve a száraz gallyakat, a zsenge hajtásokat, hogy a letört ágak ne hagyjanak jeleket maguk után. Volt egy olyan kellemetlen érzése, hogy még mindig nem sikerült mindenkit lerázni, de nem futhatott örökké csak mert egy kisasszonyka megpillantotta a férfiasságát. A képtelen helyzeten kénytelen volt felnevetni, hiába szolgáltatta a konfliktus alapját, hogy a leány lovának fizetett helyét sajátította ki. Lustán lova nyakába dobta a gyeplőt, és hagyta, hass vigye hátasa kedve szerint. 
  Egészen ráesteledett, mire megálltak. Út közben nyulat is lőtt, megvolt estére a vacsora. A tapsi már hűlten lógott a nyeregtáska mellett, várva sorsát, mely valószínűleg lángok általi sültté változást jelentett. Ahhoz persze tüzet kellett gyújtani. A férfi összevonta szemöldökeit, a dilemma nagy volt. Ha tüzet gyújt, kockáztatja hogy a kitartó vadászok rátaláljanak, de ha nem teszi, korgó gyomorral kell aludnia. Tétován lovára nézett, melynek arckifejezése egyértelműen a tűz ellen szólt, ám megpillantva magát a sötét szem tükrében olyan szánalmasnak látta a kiéhezett ábrázatát, hogy mély szánalmat kezdett érezni saját maga felé. 
– Egyszer élünk, de enni kell! A hús pedig hús! – indokolta meg alaposan döntését. 
A ló fújtatott egyet, és megrázta sörényét, jelezvén ellenvéleményét, de tudta hogy gazdája úgyis azt csinál, amit akar, így hát perceken belül vidáman pattogó tűz gyulladt, és az erdő vadjai a megbontott nyuszi illatára gyülekeztek, hogy az árnyak közül villogtassák irigykedő szemeik világát a serényen ténykedő férfira, aki utolsó simításokként a rögtönözve épített állványra tette a nyúzott, vézna testet átszúrt karót.