A jég örvénye
Onrein és Simpel kalandja
Szilárd talajjal a talp alatt bíztatóbbnak tűnik az ösvény, mi a következő kanyonba vezet, mi hajtű kanyarral vezeti tovább a kalandorokat. Itt már a hegyek arculata is más. A fényes felszínű, vaskos jégtömböket markánsan égnek szegeződő csúcsok váltják fel, mintha egy eltemetett fenevad gerincének csigolyatüskéire irdalt volna néma üzenetet a könyörtelen fagy.
-
- Made with Inkarnate.com
Hallván Selany elutasításra kész szavait, látván Simpel ellenkezésének kirobbanó dühét, érezvén szorító ujjai alatt a gyermek gyilkolásra kész mozzanatait, Onrein tekintetéről sietve foszlottak szerte aggódó vonásai. Számításai között volt hogy kérését mindkét oldal elutasítja.
„Egzisztencia Morf!”
Mintha csak egy kapcsolót kattintottak volna fel, az ördögfióka piciny teste bombához hasonló módon robbant szét. S a parányi hálószobát, valamint a benne tartózkodó másik két lélek testét elöntötte a Nagster több mázsásra hízó, szurokfekete zseléje. S ezen nyálka, akár megelevenedett sötét fantázia, lökte Simpel testét ki, egyenest a nappaliba, s azon belül is az idősödő padló egyetlen bolyhos szőnyegének felszínére. Az alant lévő szerkezet fájdalmasan reccsent fel a hirtelen ránehezedő súly megtartásától.
-Azon ábrándozom, azon ábrándozom…- Rezzent fel a Nagster eltorzult, groteszké csökevényesedett hörgése, messzire száműzve az előbb még oly lágyan csengő női hangot. -…hogy miért is ver a sors ilyen haszontalan, gyönge elméjű bandával?-
Simpel érezhette, amint a rá nehezedő massza egy vaskos kéz alakját ölti fel, mely most óvatosságot nélkülözve szorította nyakának zsenge bőrét, megakadályozva hogy az éltető levegő elérhesse tüdejét.
S a szörnyeteg felismerhetetlenségig torzult teste kirajzolódott a sötétség szurkának mocskából. Közepén az éjcsillag medúzaszerű magja villant fel szempillantásnyira, majd ásta magát mélyre a kiformálódó test izomzata alá. Lüktetésének ereje tisztán érezhető rengéssé változott a teremtmény folyékony részein keresztül.
-Nagyon rosszul viselkedsz most, Simpel. Talán ez majd segít lehűteni a mérged.- Hörögte a kraken ivadéknak, majd a nyálkával tarkított tekintet a boszorkány felé fordult. Simpellel ellentétben a testét betakaró nyálka hamar elengedte Selanyt.
-Igyekszem hozni a legkedvesebb formámat, amióta belecsöppentem ebbe a befagyott pokolba. De a fejvadász, a falusiak, a gyermek, és mostmár te is… minden tőletek telhetőt megtesztek hogy az idegeimre menjetek. Hahh… Lehet bölcsebb döntés lett volna, ha a kezdetektől pusztán csak felfalok minden utamba kerülő teremtményt.-
Furcsa mód, a rém szavai mögött nem húzódott düh. Nem áztatta éktelen méreg hangját. De tán még felkavaróbb lehetett a felismerés, hogy gépiessé vált szavai egyáltalán nem tartalmaztak semmilyen érzelmet. Így minden egyes kiejtett mondata egyszerre tűnt hihetetlennek, de teljesen valóságosnak is.
-Nos… akkor mit tanácsolsz? Vigyem magammal őt vissza a fagyba? Legyen a következő áldozata a jég birodalmának őrzőjének? Ohhh… mily csodás is lenne. A lelkes gyermek, ki hőn szeretett anyját bőszen követve vált a fagyott szív átok szobrává. Igazán… könyvbe illő történet… De sajnos, nem egy könyvben vagyunk…- S a groteszk tekintet visszafordult a marka alatt raboskodó testre. –…Ez a kíméletlen valóság.-
Amennyiben Simpel ellenkezése alábbhagyott, úgy engedett neki újra levegőhöz jutni.
Az elf boszorkány figyelmesen, de bizalommal követte tükörképeik mozgását. Neki látszólag semmi furcsaság nem tűnt fel, ezért Onrein óvatoskodását egyszerű kíváncsiságnak tudta be. Annak a fajtának, amikor kérni készül valamit a másik, de közben azt nézi, milyen reakciót váltanak majd ki szavai abból, akitől szívességet vár. A szó, mit várhat, egy dolog, de az arckifejezés rezdülése, a lélegzet sóhajának változása sokkal őszintébb. Ígyhát ő nyugalmas víztükörként várta a követ, amit Onrein belé vetni készült.
A fiola nem különösebben lepte meg. Emlékezett rá, hogy Onrein elvette az emlékeiből a receptet, s még ki tudja, mi minden mást. Olyan dolgokat, amikről nem tudott, vagy olyanokat is, amiket rejtegetni akart? Ami sötét folt volt elméjében, az nyilvánvalóan nem hiányzott neki sem, amit viszont titkolni szeretett volna, jó eséllyel Onrein tudomására jutott, csak még, mint olvadó hó, úgy fedtek fel egy-egy hívóképre magukból addig lényegtelennek tűnő részleteket, várva, hogy ha eljő az idő, akkor Onrein mindennek birtokában lehessen. Ez így volt megírva, másként nem is lehetett.
-Nemes a felajánlás és a szándék, ám… – komorodott el, mikor szóba került a gyermek.
Simpel nála is gyorsabb volt, és felcsattant:
-Nem! – rázta meg fejét, csápjai dühében bíbor színűre változtak, és reegni kezdtek, mint a nyárfa levél, ha őszi szellő hidege érinti – Nem, nem nem!
Okkersárga karikái kifehéredte világítottak a mélybíbor bőréből, szemei is egészen átváltoztak. Pupillái egy-egy X-et formáltak, a teljes elutasítás jeleként.
-Gyermek… – próbált Selany halk hangon szólni, majd nyugalmát átsugározni felé, de Simpel keményen ellenállt minden elméje felé irányuló próbálkozásnak.
A gyermek üvöltött, mint aki képtelen tovább szavakba önteni érzéseit, de ahelyett, hogy Onrein ellen fordította volna haragját, Selanyra rontott, hogy életét vegye. Azt remélte, hogy ha megöli a boszorkányt, akkor nem hagyják hátra.
Csöndes dobbanással szólott a könyv teste, midőn Onrein lehunyta lapjait. Látván házalójuknak új életre kelt magabiztosságát, tekintetének vonásai tán csipetnyi megnyugvást sugároztak. A kérdő szavakra először nem válaszolt. Olybár tűnt, gondolatait igyekszik sorrendbe állítani. Felkelt az ágyból, majd némaságába zárkózva csatlakozott a tükörhöz telepedett Selany-hoz. Mögötte állt meg, s szemeiben látszott, amint óvatosan kezdi elemezni a boszorkány, fogadott gyermeke, majd a saját tükörmását is.
-Valóban, kellemes ez a hely. Meleg, békés és lehetőségekkel teli. Rejtett oázis ez, mely védelmet ígér a kint tomboló fagy rémségei elől. Viszont, van egy dolog ami nem illik bele… Én.-
Zsebébe nyúlva előhúzta az egyik fiolát, miben a fagyott szív széruma kavargott, akár egy tengerkéken izzó nehéz köd.
-Szeretném, ha erre vigyáznál. Ha nem sikerül elérnem a célomat, ha nem sikerül elűznöm a sárkány átkát, akkor legyen ez ajándék a következő próbálkozónak…- Átnyújtotta a szérumot, majd elengedett egy gyöngéd sóhajt.
-…És van még valami. Vigyázz Simpel-re. Azt szeretném hogy tanítsd, és otthont nyújts neki, ahova hazatérhet.-
Ezt követve tekintete fogadott gyermekére terelődött.
-Simpel. Nem engedhetem, hogy további veszélyeknek tedd ki magad mellettem.- Szavai gyöngéden csengtek, viszont bársonyos fellegük masszív hegyet takart, ami akaratosan tornyosult a piciny kraken-ivadék lelki szemei fölé.
-Oly sok mindenen jutottunk túl az elmúlt időkben. Büszke vagyok rád mindenért, amivel megajándékoztál ezen idő alatt. De… mellettem nem fogsz másra lelni, csak kínzó, kielégíthetetlen éhségre, és végezetül egy gyötrelmes, borzalmas halálra…- Onrein karjai megemelkedtek, s emberi kezeit gyöngéden simította gyermekének vállaira. Ujjai óvatosan feszültek meg szorítása alatt. Aggodalma megalapozott volt, hisz tudta már, hogy jelenlétében nem lesz jó vége a poronyt történetének.
-De itt, lehetőséged nyílik erőssé válni. Olyanná, aki képes kiutat lelni bármely befagyott hajó bendőjéből. Kérlek, ne a gyomrod éhségével pillants Selany-ra, hanem az elméd éhségével. Simpel Nabootser. Meg tudod ezt még tenni nekem?-
Minden jel szerint, Selany nem félt hogy majd álmában fognak rátámadni. Semmi sem zavarta pihenésének nyugalmát, még az ártó szándék sem, ami fölé emelkedett. Lelke meg sem rezzent, teste tökéletes kisimultságban pihent nyoszolyáján.
Tudata lassacskán ébredezett, a simító kéz pedig végleg visszahozta őt az ébrenlét színterére. Érdekesmód, ahogyan feleszmélt, úgy rajzolódtak ki Simpel és Onrein vonalai is a tükörben, majd tökéletes alakjuk akkor vált teljessé, amikor Selany felült az ágyban. Mintha a tükör egy másfajta valóságot mutatott volna, ami az események során hol idomult, hol eltért saját síkjuktól. A boszorkány maga is változni látszott. Arcára visszaköltözött a magabiztos, kiegyensúlyozott mosoly, és lassú mozdulatokkal felült az ágyban. Mozgása folyékony volt, egyenletes, mintha tagjaiban higany mozdult volna.
-Milyen szívélyes vendégeim vannak! Ágyam melegéről gondoskodnak, álmomat vigyázzák. Sikerült elkészítened a szérumot amit szerettél volna, Onrein? – kérdezte.
Hangjából hiányzott minden megbánás, ami korábban szégyenfoltként virított arcán. Tekintete újra egyenes volt, szemeinek tükrei ezer titkot rejtő tavakként csillogtak.
-Valóban távozni kívántok? Szívesen marasztallak titeket a házamban. Meleg és kellemes otthon, és mint látjátok, hárman is megférünk. – mutatott az ágyra.
Simpel némán, mint egy állatka, figyelt az ágy végéből, ahol Onreint is szemmel tarthatta. Áhitatos tekintettel figyelte továbbra is anyját, de szemeiben egy kérdés lobogott: ,,felfalhatom?”
-Persze ha ragaszkodtok a távozáshoz, sajnos nem tehetek mást. Mire van még szükséged?
Selany felkelt, és az ágy alól előhúzott egy színes szőttes kendőt, amit a vállaira terített, majd a tükör elé ülve megigazította a haját. Fésűért nyúlt, egyenként kiszedegette az alvásban elcsúszott csatokat, aztán hosszú, egyenletes mozdulatokkal fésülködve nézte tovább vendégeit a tükörben.
Lassú léptei óvatosan vezették át a csendesség völgyébe ereszkedett épületében, és csupán egy-két deszka adta recsegve hangját öregségének. Még mindig volt egy ajtó, mely mögött az ismeretlen sötétség húzódott, de bárhogy is törte elméjét az Éjcsillag magja, választ nem talált kíváncsiságának kérdésére. Tán a boszorkány elméjén védelmező varázslat lehetett, mi meggátolta bizonyos emlékek lemásolását? A zárt ajtó előtt egy másodpercre megtorpant, majd lépett is tova. Hisz nem volt oka vendéglátójuk portáján tovább kutakodni. Így a hálószobához vezetett útja, miben a másik két lélek is tartózkodott.
-Mit csinálsz?- Tette fel suttogva kérdését gyermeke mögé lépve, majd ő is belepillantott a tükör tekintetébe. Szemöldökei persze meg is emelkedtek a furcsaság láttán. Miért lenne itt egy tárgy, miben csakis gazdája láthatja magát viszont? Mi célt szolgálhat? Milyen titkokat rejthet? A kérdések máris vadul kezdték döngetni Onrein elméjének ajtaját, viszont az nem válaszolt a hívogató szavakra. Hisz mint említettem, oka nem volt rá hogy további válaszok után kutakodjon. Megszerezte már amire szüksége lehet, s tán még többet is. Egyetlen dolog maradt csak hátra.
Az ágyhoz lépve lepillantott a szuszogó testre, s elméjén azonnal át is futott a kérdés. Mily botor gondolat szülhette Selany ezen ötletét, hogy két húsfaló szörnyeteg társaságában hajtsa álomra szemeit? Akár egy védtelen nyuszika, mi most éhező farkasok otthonában választotta az álomföld békés ígéreteit. Mily egyszerű is lenne most életét venni, testén lakmározni, rémálommá változtatni békéjének utolsó pillanatait. A gyilkos gondolatok megfoganásával Onrein marka emelkedni kezdett. Hegyes pontokban végződő ujjait fenyegetően tárta szét, s a vékony gyermeki kar groteszkül vastaggá hízott különleges izmai befeszítésével. Csupán egyetlen gyors, precízen landoltatott mozdulat, és szívét is ellophatná a boszorkánynak, véglegesen száműzve lelkét az álmok földjére…
Valamennyi idő eltelhetett a szoba békés sötétségében, mikor is Selany végre felébredt erőltetett sziesztájából. Egy apró, gyermekies, selymes bőrű kéz cirongatta gyöngéden hajzuhatagát. S Onrein mellette ült, hátát a fejvégnek támasztva. Szabad kezében pedig egy aprócska könyv pihent, mit képes volt nemcsak megtartani, hanem lapjait sértetlenül, mesteri módon hajtani tovább mindössze hüvelykujjával. Macskásra hasított lélektükrei könnyedén olvasták a sorokat a félhomályban, miket ajkai jól hallhatóan, mégse erőszakosan formáltak érthető szavakká.
-…Akadálytalanul haladtam előre, sehol nem harsant kiáltás, ami arra utalt volna, hogy észrevettek. Óvatosan körülkémleltem, s egy pillanatra önkéntelenül lelassítottam lépteimet, hogy elgyönyörködjek a holdfényes tenger gyönyörű látványában, mely büszkén és fenségesen hullámzott az utca végén túl…-
A könyv borítója egy süllyedő embert ábrázolt, kit megannyi árny keringett körbe, akár egy mélységekbe húzó örvény baljós manifesztációja. Alján pedig egy cím volt kiolvasható: Árnyék Innsmouth Fölött.
-…Messze túl a hullámtörőn halovány, fekete csík derengett: az Ördögzátony. Amikor megpillantottam, óhatatlanul eszembe jutottak a sötét mendemondák, amiket az utóbbi napokban hallottam róla – hogy ez a kopár sziklahát valójában titokzatos kapu volna, mely valamiféle torz és természetellenes mélyvízi pokolra nyílik, ahol soha nem látott iszonyúságok tenyésznek.-
Szavaiban megállt, s letekintett az ébredezőre. –Jó reggelt.- Mondotta semleges hangszínében. S csakugyan érzéketlen pillantásaival jutalmazta házalójuk figyelmét.
-Távozásom előtt van még egy-két dolog, aminek szeretném ha eleget tennél, Selany…-
(Frissült a helyszín képe)
Zseniális volt az adomány, melyet Onrein birtokolt. Simpel őszinte csodálattal nézte anyjának változásait, a legapróbb rezdülést is úgy itta, mint mézes harmatot.
-Éhezem anyám húsára, más nem elégíthet meg, bármennyit is faljak. – hízelegte gyermeki módon, és boldog mosollyal törleszkedett a simító kéz alá.
Őt nem különösebben hatotta meg Selany hangulatainak változása, jól körbehatárolt létezésének ideje alatt neki természetes volt, hogy aki erős volt, az a megfelelő nyomás alatt könnyen tört. És az, aki titkot birtokolt, vágyaknak hódolt, sosem lehetett valódi támpillér, hisz ha titkát fény fedte fel, vagy vágyát fordították ellene, lénye megroppant. Onrein pedig különös könnyedséggel érzett rá, hol kell nyomást gyakorolni, és okosan tett fel kérdéseket megfelelő időben. A boszorkány Simpel számára csak egy felfalható hús test volt.
Mivelhogy csendre intették, ő szófogadó gyermek lévén nem sündörgött feleslegesen az útban. Néha reagált a környezetében lezajló változásokra, de inkább érdekelte a szoba, ahol a boszorkány lepihent. Félre hajtotta a függönyt, mi mögött a hálófülke rejtőzött, és körbehodrozta tekintetét a helységen. Az ágy végében volt némi nagyobb hely egy asztalkának, tükörrel. Egyszerű szépítkező asztalnak látszott, de amikor a tükörbe nézett, nem látta magát, csak a szoba képét, és magát Selanyt, ahogyan az ágyon szuszog.
A megannyi reakció közül, mire Onrein magjának pattanásig feszült idegei készültek, tán a legváratlanabb, s egyben a leg lehangolóbb is lett a jussa. Hisz Selany, az eddig magabiztosságot sugárzó, és a rejtélyek már már fenyegető köntösébe burkolózott boszorkánya, most testét összehúzva állt előtte. Akár egy gyönge gyermek, kit épp most dorgáltak meg szigorú szülei. S az éjcsillag nyálka előtt kibontakozó látványról egy hófehér, de fonnyadt szirmokat erőtlenül bontó amarilisz emléke jutott eszébe. Mily sajnálatra méltó. Mily csalódottságot keltő. Mily szánalmas. S ujjai tán meg is álltak volna a védtelenség ezen megnyilvánulására, de házalójuk hallgatása most saját feltételezéseinek adott komor igazságot.
Csupán ujjának megkeményedett begyét érintette a remegő kézhez, s az emlékekbe burkolt tapasztalatok tengere sietve töltötte meg a mag tudásra éhes üregeit. Ezt követve némán, rezzenéstelen várta, hogy Selany visszavonuljon szobájába. És mikor ez megtörtént, Onrein végre engedhetett képessége mellékhatásának nyomására. Térdre rogyott, markait pedig sietve kapva tekintete elé. Szemei felakadtak, s mellkasában megannyi izom húzódott össze a befogadott emlékek sokkjától, mire nyálkája ömleni kezdett szemeiből, füléből, orrából, s szájából is. Néhány csepp a padlón ért földet, a többit sikerült markába fognia, mit most igyekezett visszatuszkolni ajkai közé. A kelletlen jelenet végeztével, nyugalmát visszanyervén emelkedett újfent két lábra. Megszerezte az emlékeket, mik a Fagyott Szív szérum elkészítéséhez voltak szükségesek. S mikor mérge teljesen elpárolgott, vissza adta eltorzult tekintetének fiatalos szépségét. Mellkasa megemelkedett, az ördögfióka pedig eleresztett egy elnyújtott, gondterhes sóhajt, majd a mellé lépő Simpel-re pillantott.
-Ne légy túl mohó.- Intette fegyelemre a habzsoló gyermeket, de szigora mellé most kezét is nyújtotta bíztatóan, hogy megsimítsa a piciny kobakot. Az egy simításból lett kettő, majd három is. S közben Onrein arcára a keserédesség enyhe vonásai ültek ki. Hisz nem csak az elixír receptjét kaparintotta meg, de megannyi más emlékfoszlány is az elméjében kavargott. Akár egy örökbefogadott tudat, Selany lénye immáron az ő lényének része is volt, akár megannyi más elme, kiken eddig hatalmát használta. S az elf kapzsiságának förtelmes mocskában ott pihent a magány keserves remetéjének vénsége is. S hogy miért is választotta a boszorkány ezen elhagyatott helyet lakhelyéül? Az egyenlőre titok maradt, de immáron kettő lélek titka.
-Minden rendben lesz…- Említette bíztatóan, bár nem tudta volna megfogalmazni nyugtatásának okát, így folytatta. -…Elkészítem a csodaszert, ami segíthet megzabolázni a telet. Addig is kérlek, ne zavarj.- Súgta békésen kérését, majd mondatát befejezvén közel hajolt, hogy egy apró puszit nyomjon fogadott gyermekének homlokára.
Ezt követve ha Simpel szót fogadott, megkezdte testében megalkotni a szérumot. A Jykoira szívmagjának héja lett végül az üst, miben elkezdte manifesztálni a többi hozzávaló sorait is. Volt itt Fahorom gyökere, Kókuszgekkó vér, Shiiriu lepke szárnyak, s még oly szentségtelen dolgok is, mint egy Vérfenyő kérge. S ha kellett sürgetni vagy erősíteni a kémiai reakciókat, Onrein Meenea magjának beizzításával tekerte fel testében a hőmérsékletet. A folyamat bonyodalmas volt, és erős koncentrációt igényelt részéről. A percek sietve kezdtek pörögni, s tán órák is lettek belőlük. Sosem látott és egyesek számára groteszk módja lehetett az alkímia szakmájának ezen testben folytatott űzése, de a kívánt eredményt végezetül sokkalta gyorsabban hozta meg, mintha a nem is oly rég még nosztalgikusan ható, klasszikus módszert választotta volna az asztalon pihenő felszereléssel. Összesen három adagra való szérum született meg, s két üres üvegcsét elvéve az egyik polcról, a résnyire nyílt ajkai közül kifolyó elixirrel töltötte meg őket. A pontot munkájának végére a parafadugó recsegős hangja tette rá, midőn lezárta a fiolákat.
Munkája végeztével Simpel, valamint Selany keresésére indult…
Boszorkányunk önfegyelmét megtépázta az idő, így ezzel együtt azpn képességét is, hogy megfelelő képpen tudjon uralkodni testbeszédén. Hiszen nem volt szükség arra, hogy bármi hasonló módon óvja magát bárkitől, így most olyannak érezte magát, mintha teste üvegből lenne. Az átlátszó anyag mélyéről pedig gondolatai, érzései kristálytiszta láthatósággal áramlottak elő, akarata ellenére. Félt, hogy egyedül marad megint, de attól is, hogy ha hazudik, akkor azzal friss ismerősein keresztül magának is ártani fog. S minthogy Onrein haragja növekedett, félelme igazolódni látszott.
Simpel érdeklődve figyelte a jelenetet, mint egy ugrásra kész macska. Fején a két kis nyúlvány úgy meredt előre, mintha azonnal vérét ontaná a hegyesfülűnek, amiért az megsértette anyját a színjátékkal. Az ő indulatai is tiszták voltak. Kíváncsisága a varázshatalmú vére iránt még magát a boszorkányt is elérte, aki most ragadozók közt érezte magát. A sarokba szorított állatka pedig megroppant.
Lehajtott fejjel nyújtotta ki kezét, ujjai remegtek. Hagyta, hadd vegye el az idegen tőle, amit csak akar, úgyis csak újabb fájdalmat tudna magáénak, ha elhagynák őt… És biztos volt benne, hogy ez a két utazó sem fog vele maradni.
Amikor Onrein végzett, szótlanul, lehajtott fejjel ment hálófülkéjébe, és lassú, halk surrogás kíséretében húzta be a függönyt maga mögött, hogy ne kússzon fényesség árnyat kívánó, pihenő szemeire. Hamarosan álomigét mormolva merült alvásba. Simpel fürge léptekkel a kis dolgozó fülkében termett, és belemarkolt a lepkeszárnyakba, majd teletömte velük a száját.
-Miaz? Nagyon finom.- Válaszolta gyenge érvelését a grimaszoló tekinteteknek, s arcán tán megcsillant a komiszság elhalványult mosolya.
-Nos?- Kérdezte ismét, s jobb szemöldöke enyhén megugrott. Nem sejtette hogy a válasz amit kap, szikraként gyújtja be Meenea magjának forró haragját. Az eddig csak bágyadtan pislákoló ametisztjeinek izzásai újult erőre kaptak, mikor is lélektükrei kikerekedtek, arcáról pedig lefagyott minden egyéb érzelme. Normális esetben, nem zavarta volna ilyen apró kis malőr, sőt tán még kedvét is lelte volna egy második taktikai sziesztában, ezen kimerítő utazásának egyetlen békés pontján. Viszont most akadt egy tényező, mely rútul itta Onrein apadó türelmének tavát, mégpedig az idő. Túl sok időt töltött már itt, mi felébresztette sietségének belső rémeit. Így bármily bölcsességet is igyekezett előhúzni feszültségének nyugtatására, ezen pillanatban próbálkozásaiból csupán annyira futotta, hogy ne idézze meg aurájának gyilkos örvényét, mely minden bizonnyal rövidre fogta volna az otthonos kuckó nyugdíjas végnapjait.
Kikerekedett szemei körül és homlokán, bőre megfeszült, kimutatva nem természetes arcizomzatát. S kidülledt arcerei mellett már nem is volt szükséges másra, hogy prezentálhassa mérhetetlen belső dühét.
-Te most szórakozol velem?- Tette fel sziszegve rút kérdését, minek hideg lejtése pengeként hasíthatott az azt hallgatók szívébe.
-Tán megcsapolható aranybánya lettem a szemeidben, kedves Selany? Tán átfutott elméden a gondolat, hogy engem is egy befőttesüvegbe zárva gazdagítsd a drága gyűjteményedet? Hogy a hatalmamon élősködve szökellj új magasságokba?- Nem tudott rajta segíteni, muszály volt valamilyen formában kieresztenie gőzét. Persze a lehetősége sem volt kizárva, hogy légből kapott vádjai valós alapokon nyugszanak.
-Tán egy kicsit többre becsültelek a kelleténél. Rendben van. Menj és pihenj nyugodtan…- Bele egyezése tán hozhatott pillanatnyi megnyugvást, de még nem végzett. Lelkében aktiválta Narancssárga Szakrális Csakráját.
-…De előbb, kérlek engedd meg, hogy megérintselek…- Kitines váza halkan ropogott kinyújtott ujjai között, s jobb tenyere lassú mozzanattal, fenyegetően indult meg a tudás hordozója felé.
-…Ne aggódj. Csupán megbizonyosodnék néhány dologról.- Feltett szándéka volt immáron használni pszichometrikus hatalmát, hogy Selany tapasztalataival, emlékeivel, tudásával gazdagodva, maga készítse el az említett elixírt.
Selany elborzadva figyelte, hogyan tűnik el a szottyos bubork buborék Onrein szájában. Az első rágómozdulatot halk pukkanás hangja követte, jelezvén, hogy a héj szétpattant. Kellemetlen szagú gáz töltötte el a nyálka-származék száját, de ahogy lélegzett, enyhén körülötte is érezhetővé vált a kénes szag. Simpel orrának érzékenységét az jelezte, hogy a leányzó undort tükröző fintor kíséretében takarja el az orrát, aztán valami kellemesebb illatú szagminta után kezdett kutatni. A műveletet követően sikeres termelési folyamat indult be, pótolva Selany megcsappant, és kifogásolható minőségű készletét. Az elfszabású kicsit elsápadt.
-Nos… – köszörülte meg a torkát, és a könyvei felé fordult, ahol lapozgatni kezdett.
A mondat viszont nem folytatódott, csak akkor, ha Onrein újra kérdést szegezett neki.
-Rosszul emlékeztem, nem a jykoira lélegzete, hanem a szívmagja kell a Fagyott szív szérum elkészítéséhez. A lélegzet csak bájital alapanyag.
Hogy csak rosszul emlékezett, vagy pedig hazudott, nehéz lett volna megállapítani. Előbbi esetben igencsak szégyellhette tévedését, ha ilyen látványos reakciókat produkált, és biztosan rosszul is érezte magát miatta. Utóbbi esetben pedig kínos volt, hogy lebukott, és azt sem tudta, mégis miként.
-Az átok nem a jykoira szívmagjától ered, csak az az ellenanyag része. Az átkot Fagyföldről hurcolták be a Rémuralom látogatása után, a második kor végén. Legalábbis a Könyvtáros szerint. A Fagyott szív átka nagyon hasonlít a Rémuralom hatalmához, itt ugyanis jéggé válik az élőlény, amit nem lehet felolvasztani. A jykoira pedig egy gólem szerű bestia, amiben találkozik a kő, és a jég. Állítólag olyan teremtmények a felmenőik, amelyeket már elkezdett megkövesíteni a Rémuralom átka, de hamarabb fagytak halálra. Mivel viszont két halál nem érhet egyvalakit, ezért… – kicsit belepirult a szövegébe, mintha kezdtek voltna összekuszálódni a fejében a szálak.
Elfáradt.
-Ne haragudj, borzasztóan kimerültem. Nem szoktam hozzá a látogatókhoz, sok ez az izgalom. – pihegte – Nem bánnátok, ha egy kicsit ledőlnék? Ha pihentem, nekilátunk elkészíteni a szérumot.
Ülőhelyéről lehuppanva követte Selany-t alkímikus menedékébe, s a bejáratban megállapodva figyelte azon szakma művészetének alapjait. Nosztalgikus érzés kapta el, látva a megannyi különböző formájú üvegcsét és eszközt, valamint azok gazdájának komoly tevékenységeit. Önmagára emlékeztette, mielőtt még kapott hatalma szükségtelenné tette az efféle bonyodalmas előkészületeket. Lelkében csipetnyi irigység lobbant, s gondolatain újfent átkelt vágyainak tárgya, a káoszmag. Tán megszerzésével végre búcsút inthet átkos erejének, vissza ereszkedvén a hétköznapi teremtmények szintjére. S tán újra találkozhat majd Praat-al is, ki régi képességének egyik részét alkotta. Egy mesterséges elme, ki társaságot nyújtott Onrein legmagányosabb pillanataiban. Egy tökéletes társ, kivel mélyebb kapcsolatot ápolt mint legközelebbi barátaival, társaival, szerelmeivel. Egy eszköz, mely mindig pontosan tudta testének állapotát és az azt ért, fizikai vagy mágikus ártalmak pontos hatásait. Most viszont csak reménykedhetett benne, hogy az eddig elkészített eszközei elégnek bizonyulnak az átkos hideg távoltartásának, mely titkon még mindig sejtjei között bujkált, akár egy csöndes szörnyeteg.
-Hála égnek…- Sóhajtott, megbékélve sikerének tudatával. Felnyílt mellkasában visszakúsztak bordái a helyükre, majd átlátszó héja felöltötte fakó bőrszínét, így lezárván felsőteste műhelyének ezen területét. Fura érzés volt, immáron három szívmaggal rendelkezni. Munkáik az első pár másodpercben még meglehetősen kaotikusnak bizonyultak, mostanra viszont tökéletes szinkronban követték egymás dobbanásait, mik visszhangozva járták be különös belsejét.
-Tán valami baj van?- Kérdezte az eredményesség szülte szokatlan reakciót megpillantván, majd a következő említett hozzávalóra pillantott, a szottyadt magköpenyekre.
-Mutasd.- Selany mellé lépve a dobozért nyúlt, miből kivett egy, immáron inkább megtermett mazsolára emlékeztető magot. Következő mozzanatában azt szájába dobta, s alapos rágást követve lenyelte a növényt. Kellett pár pillanat míg kitin-fedte tenyerén újfent előkészítette manifesztációs műhelyének ajtaját. S midőn azt a doboz fölé emelte, sorra kezdtek kipotyogni a friss bubork magvak, színültig töltve a bélelt dobozt.
-Szóval… a Fagyott Szív átka, mi a sárkányt érte, csakugyan a Jykoira-k szívmagjától ered?- Tette fel következő kérdését, érdeklődve figyelvén a Tudás Hordozójának rekcióját.
Simpel volt az első, aki talán vérkötelékének, talán nyers ösztöneinek köszönhetően, de észlelte az Onrein testében végbemenő változásokat. Testén libabőr futott végig, és tágra nyílt szemekkel meredt anyjára, aki ugyan külsőre nem sokban változott, mégis átalakult. Selany alig egy gondolattal később figyelt fel arra hogy vendége mit tesz. Ő a kamrácskában maradt, és ott pakolászott, de erre megállt a keze a mozgásban, és kíváncsian nézte, hogyan állítja elő Onrein a legfontosabb komponenst, amit a vadonban igencsak nehézkes lett volna beszerezni. Mondhatni egy próbatétel annak, aki nem képes ilyen átható átalakulásra.
-Megvizsgálhatnám? Nem bánod? – kérdezte, ahogy alkalma nyílt rá.
Fehér ujjai vigyázva fogták az üvegcsét, és vitte vissza dolgozó kamrájába. Az asztalon bunsen égőt gyújtott, folyadékot forralt fölötte, amibe száraz zörgés kíséretében morzsolt valami levelet. Átlagos tea színe lett. Hosszan nyőló üvegcsőbe eresztette a páráját, amit pipettával szippantott fel. A jykoira lélegzet halványan derengő kéksége megült az üveg alján. Beledugta a pipetta szárát, és hozzáengedte a színtelen párát. A lélegzet felkavarodott, és vadul csapott le a hozzáengedett másikra, ami piros lett, aztán a kékségbe olvadt.
-Ez tényleg valódi! – bólintott, és szégyenkezve beharapta az alsó ajkát.
Hogy miféle gondolat késztette mégis erre, azt nem lehetett tudni.
-Minden más megvan itt ahhoz, hogy elkészítsem a lélegzettel az elixírt. – pillantott a polcokra, ellenőrizve, hogy valóban ott van minden, amire szükségük van az elixírhez – Jégribizli, közönséges bubork, egy vízi lurpa szeme, egy tűz lurpa gégéje, és porrá tört sellőcsont. – sorolta a hozzávalókat. – Oh, tévedtem! Közönséges a közönséges bubork elég régi, frissebbre volna szükség. – emelte le a selyempapírral bélelt dobozt, amiben valóban elég szottyadtak voltak már a hártyavékony buborékok.
Elmerülvén a bestiárium világában, tán észre sem vette hogy léptei időközben visszavezették őt az ablak melletti étkezőasztalhoz. Helyet foglalván letette maga elé a könyvet, s szakadatlan folytatta annak tanulmányozását. Magja rendkívüli pontossággal szívta magába a mondatok és képek emlékekké alakuló információit, s szándékosan hagyta utolsónak a Jykoira leírását. Így mikor tudatosult benne, hogy találkozott már az emlegetett teremtménnyel, már a felírt összes fajról rendelkezett megfelelő információval a beazonosításukhoz. Extra lélektükrei ahogy jöttek, úgy tovább is illantak tekintetéről.
https://www.youtube.com/watch?v=AlYd2l-pMU0
„Hmmm… így megpróbálhatom reprodukálni…” Öltözeteként szolgáló selyemrétegét lejebb húzta nyakánál, felfedve mellkasának egy részét. Itt bőre átlátszóvá lett, bordáinak egy része pedig először csak üvegessé vált, majd szerte foszlott. Majd húsát képző, csakugyan átlátszó nyálkája önnáló életre kelvén készítette elő lassú hullámzásának képében materializáló műhelyének színterét.
„Piros gyökér csakra…” Aktiválván első csakra pontját, mindenek előtt Felsőbbrendű természettudományi ismereteihez nyúlt. Így tapasztalataira és tudására támaszkodva, gondolatban is képes volt reprodukálni a Jykoira anatómiáját.
„Értem már… nem képesség az ami a különleges leheletét adja, hanem pusztán a biológiája, ami ebben a formában reagál a mágikus részecskék áthaladtára…”
Következő lépésében egy légmentesen zárható befőttesüveget materializált, mit óvatosan emelt ki kis műhelyének bendőjéből, lassú mozdulattal téve le a becsukott bestiárium mellé.
„És most… a lehelet…” Változó testében apró morajlások hallatszottak, míg saját magja és a Meenea szív mellett megformálta a Jykoira szívmagját is. Ezt követvén tüdejét alakította át a szükséges formára, majd megkezde aurájának gyöngéd manifesztálását. Zseléjén keresztül jól lehetett látni, amint a mana áramlása tengerkék színeivel vílágította be kevés szervének formáit. Ajkait résnyire nyitotta, majd a feltárt üvegcsét elé emelte.
Mély lélegzetet vett, s sóhaját lassú ütemben kezdte kifújni. Kiáramló lehelete testéhez hasonlóan, halovány-kék színekben tündökölt, s könnyedén elkülöníthető volt az átlagos levegőtől. Sűrűbb volt, akár egy nehéz köd, mi most könnyed massza módjára folyt bele az üvegbe, mígnem színültig töltötte azt.
Kísérletét befejezvén lezárta az üveget, s ametisztjeinek izzása elveszett legújabb kreálmányának szépségében.
-Készen van.- Súgta maga elé elégedettein szavait. Persze a lehelet eredetiségéről, a végső ítélet kinyilvánítása tapasztalt vendéglátójukat illette. Így amennyiben Selany kérte, át is nyújtotta azt.