Aetryas fővárosa a kontinens dobogó szívén helyezkedik el. Hivatalosan a háborún felül álló terület, tehát a városban szabadon járhat bármelyik nép és faj bármelyik képviselője. A várost egy lebegő, egy földszíni, és egy földalatti harmadra osztották. Míg a földalatti körzetekben javarészt gyárak, munkásszállók, és az interai határt őrző állomások vannak, addig a földi kerületekben az előkelőbb negyedek és körzetek kaptak helyet. Az égi negyedben a levegő terránjai élnek és tevékenykednek, és itt található a város legforgalmasabb léghajókikötője. A három körzet és a kontinens sorsáról a tanácsosi alsó- és felsőház határoz. Malivor állandóan pezsgő életét és folyton derűs hangulatát látszólag nem árnyékolhatja be semmi. A folyamatos nyüzsgés azonban óhatatlanul okoz bajt is. Ahol ennyi faj találkozik, ott még egy tüsszentés is gyakorta lincshangulatot vált ki, ám nem ez a legnagyobb probléma. A város lakói néha meglehetősen fura tüneteket produkálnak: egyik napról a másikra elfelejtenek embereket, történéseket. Hogy mi állhat a jelenség hátterében, még rejtély. Egy betegség? Egy parazita? Esetleg egy szervezet ármánykodása? Ilyen és ehhez hasonló titkok árnyékolják be Malivor városát.
A homlokát érő csók megzavarta, nem tudta mire vélje. Nem igazán tudott még kiigazodni Aishán. „Értékelem a bocsánatkérésed, de…” ezektől a szavaktól Xaxát kirázta a hideg, minden egyes alkalommal valahogy, így kezdődött azoknak a mondandója, akiktől hajlandó volt bocsánatot kérni, és a folytatás, a szavak, amiket ez után kapott, amikkel illették nem voltak éppen szívmelengetőek. Már felkészült a legrosszabbra, azon se lepődött volna meg, ha a hercegnő felpofozza. Aztán hirtelen, szinte sokként érték a nő kegyes szavai: „ …tudd, nem neheztelek rád.” Szemeivel egyenesen a másik szemeibe nézett, a tekintetén látni lehetett, hogy egyszerre volt hálás, és közben rajongott is a nőért, aki hozzá beszél. Mikor a sorsról esett szó, és arról, hogy a találkozásuk mondhatni úgy lett elrendeltetve, akkor a vadászboszorkány elgondolkozott. Úgy sejtette ez valamilyen utalás akart lenni, ám mielőtt tovább vihette volna a kis elméletét, valami mással kötötték le a figyelmét.
Most már nem érte akkora meglepetésként, hogy Aisha a szeme előtt állt neki vetkőzni, ezért esze ágában sem volt leállítani őt. Inkább letéve az ágyra a cápát, hátradőlve, kezeivel megtámaszkodva, egy enyhén elégedett mosollyal az arcán élvezte a műsort. Még most is elpirult, csak hogy már esze ágában sem volt rejtegetni azt, hogy zavarban van, ahogy azt sem, hogy tetszik neki, amit lát. Titkon remélte, hogy végül a nő melltartója is lekerül, de sajnos pont ott a legizgalmasabb résznél ért véget az egész.
– Nem haragszom – jelentett ki Xaxa nevetve – Már az első gomb után valami ilyesmire számítottam – mondta mosolyogva.
– Amúgy is – harapta meg ő is az ajkát – miért haragudnék meg azért, mert egy ilyen szexi, és vonzó nő elkezd vetkőzni előttem? – bókolt a hercegnőnek, aztán figyelmét az újabb mutatványára fordította. Ha a név hallatán nem is, de a szétszedés említése után már volt elképzelése mit is akart neki mutatni. Figyelmesen végignézte, ahogyan egy kisebb örvény jelenik meg a másik nő mellett, és egyre inkább növekszik, míg nem a semmiből előhoz egy hatalmas oroszlánt. Igen, a ragadozó első ránézésre aranyos volt, legalábbis addig, amíg azzal volt elfoglalva, hogy felmérje, hol van, és mi van körülötte. Mikor az állat Xaxára morgott, a nő elkezdett reszketni. Nem éppen szép halál egy ilyen ragadozó eledeleként végezni, így nem csoda, hogy megijedt. Több percen át csak bámulta a nagymacskát, miközben a szíve majd ki akart esni a helyéről, annyira erősen kalapált. Szemeit csak akkor vette le róla, amikor Aisha hozzászólt, de a hercegnő szavai sem voltak rá éppen nyugtató hatással. Ahogy Zico odalépett hozzá, és megszaglászta akaratlanul is felsikított, csak miután levágta magát előtte, és mancsait felé tartotta, mint egy csecsemő, akkor volt képes teljesen megnyugodni.
– Ezt már annyira nem tartom humorosnak – jegyezte meg Xaxa, miközben a kezeire nézett, amik nem voltak hajlandóak abbahagyni a remegést. Végül vett egy mély levegőt, nyelt egyet, aztán óvatosan rátette tenyerét Zico mancsára. Mikor a hercegnő leült mellé, csak akkor merte megcirógatni az oroszlán hasát. Ahogy látta, hogy az állat hagyja magát, úgy egyre bátrabban kényeztette őt. Mire észbe kapott már a földön fetrengett vele együtt.
Mikor úgy döntött szünetet tart két dögönyözés között, visszaült az ágyra, és az arcába lógó tincseit elhúzta a szeme elől. Ujjai valamilyen síkos folyadékot töröltek le homlokáról, majd ahogy alaposabban megnézte, majd látta a színét is, egyértelművé vált számára, hogy vér volt. Szinte egyik pillanatról a másikra kapcsolt, és eszébe jutott, ahogy Aisha megpuszilta a homlokát. Ránézett a nőre, aztán megfogva az állát szétnyitotta az ajkait. Mint ha meg akarta volna őt csókolni olyan közel hajolt hozzá, de igazából csak egy felületi sérülést, egy sebet keresett.
– Gyönyörűek az ajkaid, szinte csókra teremtették őket – flörtölt a hercegnővel, és megtalálva a sebet, az abból kibuggyanó vért akár a rúzst úgy kente szét a száján. Úgy gondolta, hogy ez egy tökéletes alkalommal arra, hogy valamilyen formában viszonozza a két vetkőzős heccét. Olyan közel hajolt a másikhoz, amennyire csak tudott, nehezen állta meg, hogy ne érintse össze az ajkaikat, de aztán rájött, ha ilyesmit akar, akkor is érdemes húznia az időt.
– Maradj így – szólt halkan Aishához, aztán odacsúszott az éjjeliszekrényhez. Kinyitotta, és kivett belőle egy dobozt. Levette a tetejét, aztán előhúzott belőle egy fiolát, amiben valamilyen zölden fénylő folyadék volt. Ellenőrizte rajta a szavatosságát, leszedte a tetejét, hüvelykujjával betömte a nyílást, és így fordította fejtetőre. Az ujjára került folyadékkal kikente a saját ajkait, majd miután eltette a fiolát visszahúzódott a hercegnő mellé. Ülés helyett ez alkalommal mellé térdelt, és fölé hajolva, arcát sajátja felé fordítva közelítette meg újból az ajkait.
– Ne haragudj – kért előre bocsánatot, majd adott egy apró csókot a sérült ajkára – de ezt meg én nem tudtam kihagyni – tette hozzá, majd elégedetten mosolygott, ahogy látta a gyógyital kifejti hatását, és begyógyítja a sebet. Xaxa ez után, mint ha mi sem történt volna visszaült az ágyra.
– Zico szokott enni? – tette fel a bugyuta kérdést, ahogy hirtelen az oroszlánra nézett. Mivel soha nem találkozott patrónussal, se semmi hasonlóval, így nem értette, hogyan működik ez az egész. Tulajdonképpen nem ez volt az a kérdés, ami igazából foglalkoztatta őt. Csak, hogy gyerekkora óta nem tette fel azt a kérdést senkinek, ezért elég hülyén érezte magát, és úgy döntött inkább várni fog vele.
Vajon mire készült? Aisha csak találgatni tudott, amikor elfordult a mellette ülő. Nem ismerte a kontaktlencse fogalmát, így igencsak meglepte a szemszín váltás. Valamiféle varázslatnak tudta be, hiszen meg mert volna esküdni rá, hogy eddig nem ezt az árnyalatot látta. De ez a kék… Észre se vette magát, ajkai pedig enyhén elnyíltak egymástól, ahogy szinte eltátotta a száját. Valóban igézőnek találta ezt a tekintetet. Gyönyörű volt ez a kék szín. Mintha maga a hullámzó tenger lett volna bezárva a ragyogó íriszekbe.
A második sokk a könnyek voltak, amiket arcán látott lecsordulni. Vagy piszok jó színész volt a nő, vagy sikerült valami olyat mondania akaratlanul is, ami felszakíthatott valami sebet a lelkében. Az ösztönei inkább a második opciót súgták valószínűnek, ami miatt elég kellemetlenül érezte magát. Bár még is miért kellene így éreznie? Megríkatta a gyilkos jelöltjét. Na és? Nem történt az ég világon semmi különös, mondhatni még meg is érdemelte. Ezt viszont jobb volt megtárgyalni a mellkasát szorongató kellemetlen érzéssel.
Miután végre kivágták magukat a kellemetlen kérdések kereszttüzéből, a hercegnő elé olyan ételeket tettek le, amiket még sosem kóstolt idáig. Valahol talán hálás volt amiatt, hogy ilyen eldugott helyen élt ezidáig. Hiszen így az egész világ egy nagy csodának tűnt, ő maga pedig úgy érezte magát, mint egy kisgyerek. Mindent meg akart fogni, megkóstolni, megszaglászni, amit csak lehetett! Az újdonság varázsa még szebbé tett minden élményt. Mivel kapott segítséget, szerencsére nem bőgött le az asztali etikettet illetően. Alaposan megfigyelte, Xaxa mit és hogyan fogyaszt el, majd minél precízebben igyekezte leutánozni. Ami azt illette, Aetryas konyhája a kedvére való volt. Hiába voltak teljesen másak az ízek, a fűszerezések, amiket az otthonában megszokott, igen ínycsiklandó végeredményt érte el vele azok, akik az ételeket készítették. Sikerült is úgy teleennie magát, hogy a desszert elfogyasztása után az az érzése támadt, miszerint menten kidurran, mint egy labda, amibe túl sok levegő került.
A szájtörlős kis közjátékra enyhe pír szökött az arcába. Kicsit zavarban érezte magát, hogy sikerült magát ilyen szépen összekennie. A nevelőnői biztosan kikeltek volna magukból, ha ennek a szemtanúi lettek volna. Még szerencse, hogy igencsak távol tartózkodott jelenleg figyelő tekinteteiktől.
– Igen ízletesek voltak az ételek.- bókolt a hercegnő távozásuk előtt- Legyen további szép estéje mindenkinek!
És végre, megszabadultak a zavaró társaságtól és a kényelmetlen szerepektől.
A szobába érve alaposan körbenézett, megfigyelt minden kis részletet. Úgy érezte, ez akár sokat elárulhat a tulajdonosáról. A falak mentén óvatosan végigvezette ujjait. Valamiért tetszettek neki ezek a minták. Személyesebbnek tűnt tőle a helyiség. Összehasonlítva a saját szobájával, ami a palotában a tulajdonában volt, ég és föld volt a különbség. Még is, valahogy ez a hétköznapokba jobban beillő nyerte el a tetszését inkább. Bár tisztában volt vele, hogy Xaxa családja sem épp hétköznapi volt, ahogy ez az egész birtok sem.
Elsőnek fogalma sem volt, mit is mondhatott volna. Nem kicsit érték meglepetésként a bocsánatkérő szavak. Van szíve. Már biztos volt ebben. Talán ha más körülmények között találkoznak, hamar barátnőkké váltak volna. Egy másik helyen, másik időben, másik életben… A haragja annak a féregnek az irányába újfent fellobbant benne, s mérgében úgy beharapta alsó ajkát, hogy fel sem tűnt neki, kiserkentette a vérét. Végül sóhajtott egy nagyot, majd lejjebb görnyedve egy lágy csókot hintett a nő homlokára, ahogyan elsöpörte onnan a rakoncátlan, kék tincseket.
– Értékelem a bocsánatkérésed, de tudd, nem igazán neheztelek rád.- hangja kissé rekedtes volt, amikor megszólalt- Hiszek a sorsban, és abban, hogy nincsenek véletlenek. Ez számomra így lett elrendeltetve. innentől már az én dolgom, hogy formálom.
Hamar kapott az alkalmon, amikor hozzá került a staféta. Nem csak Xaxa volt, akiben túltengtek az érzelmek. A hercegnő is nehezen kezelte azt a sok gondolatot, érzelmet, ami benne kavargott jelenleg. Jobb volt inkább elzárni egy ládába, amit az elméje hátuljába száműz, hogy ne is kelljen foglalkoznia vele. Gyorsan ki is ötlött valamit, hogy változtasson a hangulaton.
Egyszerűen nem bírta ki, hogy ne rosszalkodjon. Túlságosan magas labda volt ahhoz, hogy ne csapja le. Ráadásul emlékezett rá, mennyire megilletődött korábban a vetkőzése láttán. Elé lépett, és kínzó lassúsággal gombolta le a gombokat, az ing pedig lecsúszott kecses vállain, ahogy egyre jobban szétnyílt. A hercegnő játékosan beharapta alsó ajkát, ahogy az ücsörgő nőre nézett. Ujját beakasztotta melltartója pántjába, s lassan kezdte lejjebb húzni magán. Ám mielőtt még bármi illetlent is megláthatott volna Xaxa, kacagva fogta össze magán az inget.
– Ne haragudj, kihagyhatatlan volt.- csendült fel a csilingelő hang, arcán széles mosoly terült el- Zicot szeretném neked bemutatni. Nyolc nap hosszú idő, szeretnék fair maradni. Szóval nem lenne szerencsés, ha szét akarna téged szedni.
Ez után szemeit lehunyva koncentrált, ahogyan némán hívta a társát. Ugyan a szobában nem volt huzat, mégis, mintha feltámadt volna a szél néhány pillanat erejéig, míg végül egy örvénnyé nem formálódott. Elsőnek úgy tűnt, semmit nem vitt magával, ám később tökéletesen láthatóak voltak az apró homokszemcsék, amint eszeveszett sebességgel keringtek körbe-körbe. A legfurcsább talán az lehetett az egész jelenségben, hogy semmit nem sodort le a helyéről a szobában. Minden úgy maradt, mint akkor, mikor beléptek ide. A forgás egyre csak gyorsult, a tetőfokon pedig megnőtt a jelenség, majd amilyen hamar jött, olyan hamar eltűnt. Ám vamit hagyott maga után. A hercegnő mellett egy termetes nagymacska ült, borostyán szemei élesen vizslatták a környezetet.
– Nincsen semmi baj.- mormolta Aisha, ahogyan megsimogatta a hatalmas fejet. Ziconak egyértelműen nem volt szimpatikus Xaxa első látásra. Idegesen morgott, bojtos farka ide-oda csapkodott. Ahogy eltelt néhány túlságosan is hosszúnak tűnő perc, a patrónus megérezte, hogy gazdája felől nem áramlik félelem, vagy túlzott aggódás.
– Ha szereted a cuki dolgokat, ahogy korábban mondtad, ez tetszeni fog.- somolygott titokzatosan. Erre a nagymacska közelebb battyogott Xaxához, finoman megszaglászta, majd mint akit nem bírtak el a lábai, pontosan előtte vágta magát hanyatt. Hatalmas mancsai az égnek meredtek, ahogyan dorombolásra emlékeztető, zörgő hang érkezett felőle, de olyan intenzíven, hogy az egész állat mellkasa beleremegett.
– Dögönyözd meg bátran. Most már biztos vagyok benne, hogy a kezed és az ujjaid a helyén maradnak.- kuncogott fel halkan, s ő maga is letelepedett az ágyra, a vadászboszorkány mellé.
Igaz, Aishának sikerült meggyőzni a többieket arról, hogy tényleg együtt vannak, de a kérdések, amikkel a hercegnőt bombázták kezdtek már kissé kihallgatásszerűvé válni, ezért olykor Xaxának is asszisztálnia kellett, hogy hitelesebbnek tűnjenek válaszai.
Mikor kifejtette, hogy mi volt az, ami megfogta őt, mi lenne az a kis plusz, ami miatt Xaxát választotta, akkor egy elég klisés válasszal állt elő, de ennek köszönhetően a vadászboszorkány könnyen ki tudta színezni szavait, néhány kisebb interakcióval.
Miután Aisha a tekintetére szépségjegyként hivatkozott, és felvették
egymással a szemkontaktust, úgy pattant ki a fejéből egy egyszerű ötlet, ami még inkább alátámaszthatja, hogy ők ténylegesen egy pár.
– Megint csak célozgatsz… Tudom, hogy jobban szereted, ha az átlátszó lencséimet használom – mondta neki úgy, mint ha fél szavakból is megértenék egymást. Aztán a zsebéből előkerült a kis tartó, amiben a lencséit hordta magával. A közönséget elkerülve kicsit elfordulva az asztaltól kicserélte a színeseket az átlátszóra. Óceán kék szemeivel egyenesen belenézett Aisha smaragdként tündöklő élénkzöld szemeibe. Nem különösebben foglalkozott azzal, hogy így felfedte a nő előtt az egyik gyenge pontját, inkább arra szeretett volna fókuszálni, hogy gördülékenyen menjen minden, és mindketten a lehető legkevesebb kellemetlenséget átélve hagyják el az asztalt. Amikor a személyiségét is megemlítette, hogy az volt az oka, amiért tényleg vele maradt, akkor elkezdett kicsit könnyezni, ami nem azért volt, hogy a színjátékuk hitelesebb legyen, hanem azért, mert tudta, hogy ilyesmit valószínűleg egész élete során nem fog hallani, hiszen senki sincs oda a hangulatingadozásos, labilis lányokért. Könnyeit nem csak ő vette észre, hanem az egykori szerelme is.
– Xaxa, te sírsz? – kérdezte Lizzie meglepődve a jelenlegi párja húgát.
– Igen… – jelentette ki Xaxa határozottan, de valamennyi indulatot és dühöt is ki lehetett venni a hangjából, ha valaki ténylegesen odafigyelt – … Aisha nem igazán szokott ilyen nyíltan beszélni ezekről a dolgokról, így eléggé meghatódtam. Néha jól esik ehhez hasonló dicsérő szavakat hallani valakitől, ha előtte szinte egész nap engem hordanak el mindennek – magyarázta meg sírásának okát, miközben letörölte könnyeit. Bár nem volt egyértelmű, talán még maga Xaxa számára sem, de bőven volt mögöttes tartalom a szavaiban.
Miután a vadászboszorkány könnycseppeket ejtett, Lizzie jobbnak tartotta terelni a témát, hogy a két egymással hogyan és miképp. Teljesen meg lett győzve arról, hogy egy igazi szerelmespár ül vele egy asztalnál. Inkább a történteket szerette volna tisztázni, mert vendégük eszméletlenségének oka, még nem derült ki. A hercegnő tökéletes mesét talált ki rosszulléteiről, ami olyan hihető volt, hogy nem is merték megkérdőjelezni szavainak igazát. Xaxa is jól tudta ez a hazugság később akár többször is a hasznukra válhat. A társalgás közepette találták a különféle fogásokat, amiknek egy része idegen volt Aisha számára, így Xaxa volt az, aki kisegítette, hogy mit hogyan kell enni, vagy éppen megpucolni, esetleg szétszedni. Már a desszertnél tartottak, mikor a hercegnő összekente a szája szélét az egyik krémes süteménnyel. A vadászboszorkány kapott az alkalmon, és hüvelykujjával letörölte a nő arcát, majd lenyalta ujjáról a krémet: – Pont olyan édes, mint te vagy – flörtölt vele szándékosan a család előtt. Erre a napra Aisha már bőven megnyerte magának Xaxát, ennek a nő halkan hangot is adott, bár arra nem számított, hogy a válasz az lesz, hogy szeretne mutatni neki valamit. Az eddigi nyugalma így hamar szertefoszlott – mégis mit akar nekem mutatni? – gondolkozott el magában, és hirtelen ezernyi lehetőség futott végig az agyán, némelyik elfogadhatóbb volt számára, némelyik nagyon meredek. Mivel nem akarta ennél is jobban túlgondolni, ezért inkább úgy döntött, hogy az étkezés után gondoskodik arról, hogy tölthessenek némi időt kettesben. Mikor minden étel megfogyatkozott az asztalon, Xaxa jelezte, hogy Aishával elvonulnának:
– Ha megbocsátotok, szeretnék némi időt kettesben tölteni a vadmacskámmal, szóval igénybe vennénk a vendégszobát, ha nem gond – próbált udvariasan távozni, de meglepő választ kapott.
– Ugyan, ne nevetessetek. Használjátok nyugodtan a saját szobádat. Minden úgy van, ahogy hagytad – jelentette ki édesanyja egy kisebb mosollyal az arcán. Xaxának elég fura volt, hogy a szobájához nem nyúltak, de nem most akarta kideríteni ennek miértjét, inkább csak élt a lehetőséggel, hogy a saját kis birodalmába térhessen vissza.
– Rendben, úgy lesz – helyeselt, majd megfogva a hercegnő kezét gyengéden maga után húzta, hogy megmutassa neki, merre van az ő hálója.
Mikor odaértek a szobaajtó félig nyitva volt, Xaxa teljesen kitárta az ajtót, és észrevette, hogy a szobakulcs ott volt a zárban, belül, teljesen úgy, ahogy hagyta azt. Mielőtt bement volna, előreengedte Aishát, akit bent egy teljesen más látvány fogadhatott, mint amire számított, egy előkelő család egyik lányának szobájától. A falak szürkék voltak, téglaszerűek, hangszigeteltek, és tele voltak fújva festékszórósprével. A freskók különböző motívumokat ábrázoltak, mint például állatok, felhők, szívecske, lőfegyver, töltény és társaik. Bármennyire is tűntek a falak kaotikusnak, magában a szobában rend uralkodott. Az ajtóval szemben volt egy falba épített ruhatár, mellette pedig két oldalt mágiával, és technológiával kapcsolatos könyvek százai sorakoztak rendezetten a nagy polcokon. Jobb kéz felől egy kisebb fegyver gyűjtemény díszítette a falat, bal kéz felől pedig egy a megszokottnál nagyobb franciaágy helyezkedett el, az ágynemű lila volt, és rózsaszín, de nem ez volt, ami odavonzhatta a vendége tekintetét, hanem az csomó plüssállat, ami ezen az ágyon pihent. Az ágy melletti két oldalt volt egy-egy éjjeliszekrény, az ágy előtt pedig hatalmas szőnyeg, illetve a szoba közepén valami furcsa fémszerkezet, aminek a csöve egészen a plafonig ért, igazából ez adta a hideg napokon a meleget. Az ajtóhoz közelebb lévő sarkok egyikében egy boxzsák lógott le a plafonról, a másikban egy gép volt, amiről ránézésre is elmondható volt, hogy amellett, hogy ütheted a gép is képes visszaütni. Bár nem egy dolog töltötte ki Xaxa szobáját, de tágassága miatt még így is foghíjasnak tűnt a berendezése. Úgy nézett ki, mint ha soha sem lakták volna be teljesen.
Miután mindketten bementek, Xaxa becsukta maga után az ajtót, és leült az ágya szélére.
– Mielőtt belekezdenél, vagyis megmutatnád, amit szeretnél, előtte szeretnék mondani valamit – előzte meg Aishát mielőtt bármit is mondhatott, mutathatott, vagy tehetett volna.
– Szeretnék bocsánatot kérni – jelentette ki Xaxa, és közben maga elé vett, és magához ölelt egy hatalmas plüss cápát – Tudom, hogy furcsa lesz tőlem ezt hallanod, de akkor is úgy érzem, hogy el kell mondanom… Sajnálom, hogy ott korábban meg akartalak ölni.. Te nem érdemled meg, hogy agyonlőjenek – bújt egyre inkább a plüss mögé, mert támadhatónak érezte szavait.
– Tudom, hogy most azt kérdeznéd, hogy mások, akikkel már végeztem szerintem megérdemelték-e, de tisztában vagy azzal is, hogy velük nem volt alkalmam megismerkedni – sóhajtott.
– Félre ne érts, nem azt várom, hogy megbocsáss nekem, de úgy éreztem megérdemled a bocsánatkérésemet, azok után, amit értem tettél, ráadásul úgy, hogy meg sem érdemeltem volna – nézett fel a hercegnőre csillogó szemekkel, de amint észrevette, hogy fennáll a veszélye annak, hogy sírni kezd, mint egy kislány, inkább teljesen beletemette az arcát a cápába. Mivel már nem volt mit mondania, és a sírást is megelőzte, kiemelte arcát a plüssből, és a vele szemben álló nőre nézett, majd átadta neki a szót.
– Csak ennyit szerettem volna mondani. Azt mondtad mutatni akarsz valamit, szóval a tiéd minden figyelmem – mosolygott Xaxa Aishára.
Sunyi tett volt a részéről, de gondosan elraktározta az agyába az információt, miszerint néhány ruhadarab hiányával milyen szépen ki lehetett billenteni a nyeregből a nőt. Már-már édesnek is találta a zavart, amit felfedezett rajta azokban a pillanatokban. Még a hasznára válhat akár a későbbiekben, hiszen alapból egy elég rendíthetetlen egyénnek tűnt. Ettől még nem játszott piszkosan. Annyira…
Elsőnek azt hitte, hogy el is lett ásva az egész beszélgetés. Kész, menthetetlen. A kisebb vitát követően beállt a kínos csend, amitől csak még feszültebbnek érezte magát. Kíváncsi lett volna egyébként, a mellette ülő mivel érdemelte ki azt, hogy ne tartsák a család részének. De ez nem az ő dolga volt. Na meg illetlenség lett volna beleütnie az orrát. Túl sok ideje nem is volt foglalkozni ezzel, mivel a figyelem középpontjába került valami oknál fogva. Mintha annyira érdekes lett volna.
– És mi fogott meg téged a testvéremben?- kérdezte kíváncsian Xaxa nővére. Valahol az volt az érzése, hogy az egész család, na meg a nővér párja is kételkedtek abban, hogy sikerült a legfiatalabb gyereknek fognia magának valakit. Furcsálta valahol ezt. Csinosnak találta egészen a mellette ülő nőt. A személyiségét nem ismerte, ám feltételezte, hogy biztosan talált volna magának valakit. Elvégre még a legőrültebb, legszörnyűbb és hasonló szélsőséges személyeknek is volt egy tökéletes lelki társuk. Már csak az volt a kérdés, az istenek hajlandóak voltak-e úgy szőni a szálakat, hogy a két megfelelő sors összefonódjon egymással.
A kérdésen agyalgatva emelte tekintetét a másikra, mintha csak újra fel akarná idézni azt az egykori érzést, ami lángra lobbantotta a szikrát a szívében. Valójában próbált rajta keresni bármit, amit rögtönzötten be tudna nyögni.
– Talán elsőnek a kisugárzása volt az, ami valamiért megragadta a figyelmemet. Utána következett a tekintete.- ahogyan kimondta a szavakat, fel is vette vele a szemkontaktust- Végül, ahogy elkezdtem megismerni a személyisége volt az, aminek köszönhetően mellette maradtam.
Kicsit azért belül pusztította az ép agysejtjeit egy ilyesfajta válasz, ám minden erejével megfékezte, hogy ez az arcára is kiüljön. Hihető is lett volna egy nyálas ömlengés, ha közben olyan fejet vág, mint aki citromba harapott, vagy szorulása van.
– Végül is mi történt, amikor rátok találtunk? Azt azóta nem mesélte el senki sem.- ezúttal Lizzie volt az, aki érdeklődött. Aishának az volt a sejtése, hogy nem hitte el, miszerint baleset volt az egész. Hiába ez volt az igazság, nem derülhetett ki.
– Olykor hajlamos vagyok a rosszullétre, ami rosszabb esetben ájulással is járhat.- találta ki a következő hazugságot. Ezzel legalább tényleg ki tudja játszani többször a kártyát, hogy kicsit elvonulhasson a család elöl, ha úgy tartotta a kedve.- Amikor megtaláltatok bennünket, akkor is egy ilyen helyzet állt fent.
Többet nem magyarázkodott. Lezártnak tekintette a témát a részéről. A végén még a túlbonyolítással sikerül egyszer belekavarodni a kis meséibe, az pedig nem lenne semmikép sem túl jó.
Úgy tűnt, a kedélyek valamelyest lecsillapodtak. Persze ez nem azt jelentette, hogy az asztalnál ülők időnként nem vágtak volna egymás fejéhez kellemesebb megjegyzéseket. Ilyenkor általában kicsit erélyesebben szólalt meg, ahogyan felvetett valamiféle témát. A Layla festményeiről szóló kis beszámolót még szívesen is hallgatta, el kellett ismernie. Ám ahogy itt ült, játszva a szerepét, rá kellett döbbennie valamire. Ha valaha megtalálja azt, akit a sors neki szánt, sosem tapasztalhat ilyes fajta beszélgetéseket a saját családja oldaláról. Ahogy egyre jobban behúzta az örvény, és kezdte elnyelni a vad tenger, mely elméjében hullámzott, a beszélgetés egyre inkább foszlányokban jutott el felé, míg nem teljesen el nem halt. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg benne, mely tele volt “ha” és “volna” szavakkal. Pedig milyen felesleges volt ezen rágódni! Úgy sem történhetett meg, így csak a saját szívét fájdította. Persze ember legyen a talpán, akinek egy érzelmileg gyenge pillanatban van még logikus gondolkodásra kapacitása. El sem hiszitek, milyen szerencsések vagytok. Ahelyett, hogy marnátok egymást becsüljétek meg, hogy mind együtt vagytok.- gondolta magában, s mélyen felsóhajtott. A végén még ő lesz az, aki menni akarna. De nem most fogja feladni.
– Egyébként ha újra kettesben maradunk, szeretnék neked valamit mutatni.- súgta oda Xaxának- Nem lenne jó, ha kimaradna.
Zicot szerette volna összeismertetni a nővel. A nagymacska ösztönei szinte tévedhetetlenek voltak, így rögtön megérezné, hogy valami nem stimmelt kettejük között. És hiába volt csábító csalni, nem akarta felrúgni az alkujukat azzal, hogy áldozatból lesz gyilkos. Márpedig ha Zico nem csillapodik le, biztosan vér fog folyni. Agresszív tudott lenni, ha a társa védelméről volt szó. Na meg Xaxa azt mondta, szereti az aranyos dolgokat, egy macska pedig határozottan az volt. Még akkor is, ha kicsit nagyobb kiadású volt, mint átlagosan.
Végül sikerült megegyezniük. Aisha még csak nem is próbált meg variálni a feltételeken, ami nagyban megkönnyítette Xaxa dolgát, ugyanis nehéz lett volna valami mást kiötlenie, miután egyértelműen megfogalmazta a követeléseit. Miután a hercegnőt elkísérte a fürdőszobához, már csak arra várt, hogy befáradjon, és gyorsan végezzen a tisztálkodással. Álmába se gondolta volna, hogy a nő a szeme előtt fog nekivetkőzni – Mi a francot csinálsz? – gondolta magában, de akkor ott köpni-nyelni nem tudott. Az arca egyre jobban elvörösödött, ahogy a másik egyre közelebb ért az arcához. A magasságbeli különbség, és a helyzeti előnye ellenére is úgy érezte elvesztette az irányítást a szituáció felett. Hiába nézett ki kívülről úgy, hogy Xaxa a hatalmas szörnyeteg, Aisha pedig a nála sokkal gyengébb potenciális áldozat, valójában ebben a helyzet pont fordítva volt, mint mikor a természetben a nagyobb vad ösztönösen aláveti magát a kisebb akaratának. A száját elhagyó meleg levegő kíséretével érkező szavak voltak a kegyelemdöfés a vadászboszorkány számára.
– Re-rendben – nyögte ki nagy nehezen, és közben egy kissé előrehajolt, mint ha azt akarta volna, hogy az ajkait képző puha párnák összeérjenek a másikéval. Csak a hercegnő távozása után vette észre, hogy másodpercek töredéke alatt majdnem elcsavarta a fejét.
– Csúnyán játszol – állapította meg a földre szegezve tekintetét, és közben a vállán lévő ruhadarabot odaterítette a többihez, ami a karján pihent. Nem kellett kopogtatnia a fürdőszoba ajtaját, hiszen gyorsan elkészült a leányzó. Mikor kilépett az ajtón, Xaxa egyből elvitte tekintetét az egy másik irányba, és úgy nyújtotta oda neki a ruháit. Még mindig kicsit zavarta, ami az előbb történt.
– Később adok neked néhány göncöt, amit én már kinőttem – próbált úgy viselkedni, hogy belerázódjon a szerepébe – nem lehetsz mindig ugyanabban – indokolta meg korábbi szavait.
Mivel a színjátékhoz elengedhetetlen volt az, hogy kellő ismerettel rendelkezzenek a másikkal kapcsolatban, ezért a visszafelé vezető úton megosztották egymással az információt. Ki kinek mije, és hogyan. Emellett felvázoltak egy hamis háttértörténetet a megismerkedésükről, és egy helytálló mesét a hercegnő családjáról, arról, hogy miért ment el otthonról:
– Az apám Ivar Vondatrias, egy fegyvergyár tulajdonosa, egy szigorú, kimért, karót nyelt személy, önfejű, és akaratos, nagyon ritkán mutatja ki a szeretetét, úgy tesz, mint ha az valamiféle gyengeség lenne. Az anyám Layla Vondatrias első sorban pénzügyekkel foglalkozik, de fest is, és a műveit is értékesíti, jellemre Xanához hasonlít. Xana mindenkiben a jót látja, de nem tudja levetkőzni magáról azt a kimértséget, amit a származásunk megkövetel, vannak pillanatok, amikor hozzám hasonló kirohanásai vannak, ezt láthattad korábban, amúgy ő a tartományok közötti importtal és exporttal foglalkozik. Az a dög, aki pedig jelenleg a nővéremet szédíti Lizzie, ő… régen sokat jelentett nekem, de azóta kiharcolta magának a végtelen gyűlöletem, ha jobb lenne tőle, akkor biztos megölném, csak tisztában vagyok vele, hogy nem érezném tőle jobban magam. Amúgy ő bájitalokkal foglalkozik, és tisztavérű boszorkány, bár a varázslathoz túlságosan nem konyít, de egy tollat meg tud reptetni.
– Jó, akkor te csak egy előkelő családból származó lány vagy, akinek az apja homofób, az anyukája pedig elfogadja, és félti őt a nagyvilág veszélyeitől – ismételte el saját szavaival, amit Aisha mondott.
– Ha bármi balul sülne el, akkor hivatkozzunk arra, hogy még nem vagyunk olyan régóta együtt – ötlött ki valamit, ami jó ütőkártyaként szolgált, ha nehezen megoldható helyzetbe kerülnének.
– Magamról nem tudok mondani semmit, nem vagyok jó az ilyesmiben – kezdett kissé pánikolni, ahogy egyre közelebb értek a többiekhez – ömm.. fegyverek, falfreskó, cuki aranyos bármi, szóval, hogy ezeket szeretem – erőltetett ki magából néhány az ismeretségüket alátámasztani tökéletes infót. Mikor odaértek a többiekhez, akkor a vadászboszorkányon eluralkodott a félelem, főleg édesapjától tartott, nem tudta mi vár rá, és azt se, hogy így mibe rángatja bele Aishát. Mikor a hercegnővel összekulcsolták ujjaikat, akkor kicsit erősebbnek érezte magát, és a szavak melyek elhagyták a nő száját, bátorságot és lelket öntöttek belé, bár ismét úgy érezte, hogy megint elvesztette az irányítást a dolgok felett. A következő pillanatban már ott ültek az asztalnál, és a szerelmét alakító nő elkezdett bájologni a szüleivel.
– Mondanám, hogy részemről a szerencse, de nem rég értesültem arról, hogy Xaxa megtévelyedett példáját követve, te is elszöktél otthonról – nézett elítélően Ivar a vendégére.
Xaxa ekkor hirtelen megtáltosodott, és azonnal reagált apja szavaira:
– Először is ő elszökött, te pedig kitagadtad a lányodat a házadból, a kettő ég és föld – emelte fel kissé a hangját a kék hajú lány, de annyira nem, hogy az sértő legyen bárki számára is.
– Amúgy is csak azért jött el, mert az apja nem engedte, hogy velem legyen – vázolta fel a helyzetet, és szavai hallatán apja, anyja, testvére, és egykori szerelme egyszerre szinte szinkronban tette fel a kérdést: – Csodálkozol?
– Velem. Velem, mint egy lánnyal – tette világossá mindenki számára, hogy itt most nem ő a rossz, hanem a kitalált apa. Szavaival elérte, hogy Aishához empatikusabban viszonyuljanak, de őt még mindig mindenki megvetette az asztalnál, talán mélyen legbelül még a hercegnő is.
– Egyáltalán miféle bajba keveredtél most, ami miatt a kedvesedet eszméletlen állapotba juttatták? – kérdezte érdeklődve az édesanya.
– Nem csináltam semmit! – tiltakozott a gyermek.
– Miért van az, hogy bármi is történik körülöttem, a szemetekben mindig csak én vagyok a rossz? – tette fel a kérdést, ami jó ideje foglalkoztatta már, és meg akarta rá kapni a választ.
– Mert mindig te vagy a baj okozója – jelentette ki az apa, és közben egyenesen Xaxára nézett.
– Annyi lehetőség állt előtted, de mégis mindet eldobtad magadtól csak azért, hogy úgy élj, mint egy bűnöző – csatlakozott a Xaxát támadók táborához Xana is.
– Szabadon? Mint akinek nincsen betáblázva minden napja? Mint akiből nem csinálnak kirakatbabát? Bocs, hogy ha nem vonzz ez az egész! – mutatott két kezével az egész pompában úszó házra – Nem erőltethetitek rám ezt a… a mindent, ami itt van – nyögte ki végül kicsit visszafogva magát. Vett egy mély levegőt, egy pillanatra felállt, rátette kezét az asztalra, és egy utolsó mondattal befejezte a kis beszédét:
– Ha azt akarjátok, hogy a részese legyek, akkor el kéne érnetek, hogy akarjak is az lenni, nem pedig rám erőltetni mindent – ült végül le, és közben erősen sóhajtott.
Aishára nézett, és elgondolkodott, hogy vajon ő hogyan érezhet az uralkodással kapcsolatban. A későbbiekben a hercegnő vált a beszélgetés középpontjává, családja főleg vele foglalkozott, úgy tűnt, hogy a nő megnyerő jelleme végül tényleg eleget puhított rajtuk, és a hangulat kezdett oldódni, de még messze voltak attól, hogy szent legyen a béke.
– A mai napot megnyerted magadnak, vadmacska – súgta halkan, édes hangon a hercegnő fülébe, aztán rámosolygott.
A mosoly, mely ezen alkalommal került az ajkaira, teljesen más volt, mint a korábban látott. Ez teljesen őszinte volt. Nicsak, ezek szerint nem egy pénzéhes vadászkopót eresztettek utána, aki életet élet után oltott ki pusztán azért, hogy utána a markába kerülhessen a jutalma. Mintha az valaki életét lehetett volna pénzben mérni egyébként… Mindegy is, jobb volt nem ezen filozofálgatnia. A világot a pénz mozgatta alapvetően, ez ellen pedig nem lehetett semmit tenni. Figyelmét inkább Xaxának szentelte, akinek sikerült felkeltenie az érdeklődését. Nem egy mindennapi alak lehetett, ezt már most megállapította. Türelmesen végig hallgatta a nő minden egyes feltételét, majd egyesével végig is gondolta őket. Egyik pont sem volt teljesíthetetlen, így igen csak csábította a hercegnőt az, hogy beleegyezzen. Vesztenivalója úgy igazán úgy sincsen.
– Áll az alku, kedvesem.- maradt a becenévnél, ahogyan határozottan bólintott egyet. Ha már úgy is el kellett játszania, hogy szenvedélyes tűz izzik közöttük, nyugodtan maradhatott ennél. Még talán aranyosnak is fog hatni a külső szemlélők számára a becézgetősdi.
– Igen, valóban szeretném használni. Nem csupán ürügy volt a kérésem, hogy alkudni tudjak veled.- beszéd közben már le is oldotta magáról a köpenyét. Alatta egy egyszerű, sötét vászoninget viselt egy barna bőrnadrággal, mely szépen követte teste vonalát. Szívesebben viselt volna valami szellősebbet, és kicsit előkellőbbet, de olykor alkalmazkodni kényszerült. Na meg Xaxa is felhívta a figyelmét a cudar időre, megfagyni pedig nem szeretett volna.
Nem sokkal a kis tárgyalásuk után megérkeztek a céljukhoz, azaz a fürdőhöz. Annak ellenére, hogy otthon Aisha nyomában mindig szolgálók jártak, ez alkalommal valahogy feszélyezte más jelenléte. Végül viszont leküzdötte kislányos zavarát, és cselekvésre bírta magát. Viselkedése teljesen ellentétben állt a korábbi hangulatával, mivel teljes nyugalommal gombolta le magán az inget. Szeretett játszani a tűzzel, és figyelt is mindig arra, hogy ne nagyon égesse meg magát. Következőnek a feszes nadrág került le róla, így már csak fehérneműben ácsorgott. A karjára hajtogatta a levett ruhadarabokat, majd a nőhöz lépve terítette a köpenyt annak vállára, mintha csak egy élő fogas lett volna. Erre nem volt most szüksége, csak a helyet foglalta volna.
– Néhány perc, és jövök, csak lemosom magamról az út porát. Ha túl hosszú ideig lennék bent, kopogj.- szavait veszélyesen közel suttogta a másik ajkaihoz. Forró lehelete már csiklandozhatta a puha párnákat. Kicsit tesztelte, meddig is mehetett el a játszadozásban, amíg nem lépi át a határt. Mindig ezzel kezdte. Aztán, mielőtt még felocsúdhatott volna kísérője, már be is libbent a fürdőbe, magára zárva az ajtót.
Ígéretéhez híven nem töltött túl sok időt a tisztálkodással. Valóban sokat segített, hamar érezte is azt, hogy a feje egyre tisztább. Sokkal komfortosabb volt ilyen állapotban nekivágni a kihívásoknak, amik elébe néz. Hiszen volt egy olyan sejtése, hogy nem lesz egy fáklyás menet, ha az egész család összeül majd. Szinte kézzel lehetett tapintani a feszültséget a tagjai között. Miután előkeveredett, visszavette a köpenyét, készen az indulásra.
– Amíg újra vissza nem érünk, szeretném, ha egy picit mesélnél a családodról. Nem kérek sok mindent, csak neveket, foglalkozásokat, és hasonló apróságokat. Mintha valóban ismernénk már egymást.- közölte a kérését a nővel- Illetve… Megkérnélek, hogy velem kapcsolatban hazudj egy kicsit. Nem szeretném, ha kiderülne a valódi származásom. Maradjunk annyiban, hogy hozzád hasonlóan én is egy előkelő család sarja vagyok. Apám miatt szöktem meg, konzervatív, és nehezen fogadta a kapcsolatunkat. Anyám az, aki aggódik miattam, és ő kért meg rá, hogy vigyél haza. Az ismerkedésünk kapcsán bármilyen improvizálás jöhet, majd igazodunk egymás történetéhez.
Néha elképesztő volt, milyen találékonnyá tudott valaki válni, hogyha nyomás alatt volt. Aisha is így érezte magát jelenleg. Amennyiben Xaxa eleget tett a kérésének, figyelmesen hallgatta, hogy annyi információt raktározzon el hirtelenjében, amennyit csak tudott. Mondjuk reménykedett benne, hogyha kicsit bizonytalanná válik, majd kisegíti, hogy fent tudják tartani azt a látszatot, amit kialakítani készültek. Úgy tűnt, nem csak kint volt vihar. Bent is készülődött egy, legalább is a hatalmas csend nagyon erre engedett következtetni. Ahogy ,,kedvese” a kezére szorított, világossá vált számára, mi lesz az első cselekedete, amivel elnyeri a mai napra túlélés jogát. Kisegíti a bajból. Ujjaikat összefűzte, majd finoman viszonozta a szorítást némán jelezve, hogy számíthatott rá.
– Nem kell izgulnod, minden rendben lesz. Csak ülj a közelembe az étkezés alatt.- súgta úgy, hogy csak a mögötte ácsorgó hallhassa- Majd megvillogtatom a szüleidnek a megnyerő jellememet, hogy ne rád figyeljenek. Ha pedig nagyon nem bírnád már elviselni a társaságot, csak lökd meg a lábam, és rosszullétet tettetek, hogy vissza tudjunk vonulni.- vázolta fel terveit. Hiába kérte, hogy adja önmagát, egy kicsit szüksége volt a maszkjára, különben biztosan nem tudna illendően elcseverészni. Már most a háta közepére kívánta az egészet, pedig el sem kezdődött. Mondjuk, ha úgy nézte, a maszk is egy része volt jellemének, szóval nem róhatja fel neki. Egy határozott, ám de óvatos mozdulattal rántotta maga mellé, hogy lassan az asztalhoz vezesse.
– Üdvözlet.- törte meg végül a csendet, miután helyet foglaltak mind a ketten- Szeretném megköszönni, hogy ilyen szívélyesen fogadnak a hirtelen érkezés ellenére. De egyikünk sem számolt a kis balesettel, ami megzavarta az utunkat.- itt kissé zavartan megmasszírozta a tarkóját. A kezdeti terveivel szemben most óvatosnak kell lennie azzal, hogy mit mond majd, avagy mit nem. A játékszabályok megváltoztak, szóval az új cél az lett, hogy megpróbálja elkerülni a hatalmas viták kirobbantását, és igyekezzen megtartani a békét.
– Nem tudom a lányuk mesélt-e már rólam valamit, amíg távol voltunk.- vetett egy futó pillantást az idősebb Vondatrias lányra, majd a szülőkre- A nevem Aisha. Igazán örülök neki, hogy alkalmam nyílik megismerni a kedvesem szüleit.
Bensőségesen összenézett a mellette ülővel, ahogyan elmosolyodott. Csak reménykedni tudott abban, hogy egyikükön sem látszott, mennyire idegesek is voltak valójában.
~ „Ugyan, semmi probléma” mit is mondhatna szegény, mikor most menekült meg a hálál elől? Nem csodálom, hogy miután egy hajszálnyira volt attól, hogy megöljem, most nem telik tőle többre. Ám ez a mosoly, szinte már képként ég bele a szemembe, és az agyam szinte biztos, hogy örökre elraktározza, mint valami fontos emléket, mert éppen tudatni akarja velem, hogy az én mosolyom is ilyen. Aisha és én, bármennyire is tűnik nekünk úgy, hogy nem így volna, de mi ketten teljesen ugyanolyanok vagyunk… vagy legalábbis nagyon hasonlítunk egymásra ~ fogalmazta meg magában gondolatait Xaxa, ahogy a hercegnőre nézett, mikor legyintett, és magára erőltette azt a mosolyt. A mély gondolatokból végül az a személy rántotta ki, aki okozta azokat. A zöld szempár szinte már igézően kezdett hatni, és a kedvesem megnevezéssel pedig behízelegte magát az asztalnál ülőknél, a fenntartott szemkontaktus miatt Xaxa egy kis időre elpirult, de végül sikerült válaszolnia neki.
– Persze, Cicám – használta szándékosan a másik számára talán kissé provokatív becenevet, majd elindultak kettesben a fürdőszoba felé. Abban a pillanatban, hogy olyan messze értek a többiektől, hogy már nem hallhatták őket, Aisha nekilátott mondandójának, ami enyhe mosolyt csalt a vadászboszorkány arcára, ugyanis ezek szerint a hercegnő mégsem volt olyan naiv, mint gondolta. Végighallgatta mondandóját, és közben az ablakon keresztül az eget fürkészte, a szél, ami korábban letépte róla a köpenyt, még inkább felerősödött, így a másik nő hiába is szerette volna, nagy valószínűséggel még egy jó ideig nem mehetnek innen sehova, nagy eséllyel ez lesz idén a legnagyobb vihar egész Aetryasban. Minden évben van egy, de sose tudni mikor, csak az előjelei jellegzetesek, ugyanis az ég, úgy ahogy most is, elszíneződik.
– Mást szeretnék… – jelentette ki határozottan Xaxa a nőre nézve – nekem nem kell a pénzed, nem vagyok leégve – magyarázta – hiszen néz körbe – tette hozzá savanyú ábrázattal.
– Nézd! – mutatott az ablak felé, és egy gyors mozdulattal Aishát is afelé forgatta.
– Az ég azért ilyen színű, mert mindjárt megkezdődik ennek a környéknek az egyik legrettegettebb vihara, hiába hivatkoznánk valami sürgős dologra, nem engednének el bennünket, sőt a mi részünkről is hülyeség lenne elindulni olyan időjárásban, ami meg is ölhet minket. – vázolta fel a kilátástalan helyzetüket.
– Ha tényleg azt szeretnéd, hogy ne öljelek meg, akkor három dolgod van, az első, hogy maradj a szerepednél, mint a „kedvesem”. A második, hogy legyél önmagad, nem akarom ismét látni a kamuvigyort az arcodon, kihoz a sodromból, nem otthon vagy, szóval nem kell úgy viselkedned, mintha minden rendben volna. A harmadik pedig, és talán ez lesz a legnehezebb számodra – próbálta kihívás elé állítani a másikat, ha már életről-halálról alkudoznak – nyolc napon keresztül, a mait is beleszámítva adj minden nap valamilyen okot arra, hogy ne lőjelek agyon – tette fel ezzel az i-re a pontot. Maga se tudta igazán miért ment bele a gyermeteg játszadozásba, de ha Aishának sikerül teljesíteni minden kérését, akkor a szerződés lejárta után, azaz pontosan nyolc nap elmúltával, szabadon távozhat.
– Elfogadod a feltételeim? – kérdezte komoly ábrázattal. Nemleges válasz esetén, később úgy is folytatja vele az alkudozást, így már csak egy dolog volt vissza. Még pedig az,
amiért eredetileg otthagyták a többieket.
– Amúgy tényleg használni szeretnéd a fürdőt? – kérdezte őt érdeklődően. Nem meglepő, hogy a hercegnő rábólintott, hiszen nem is olyan rég még eszméletlen volt. Xaxa elkísérte őt a fürdőszobához, ami a mellékhelyiséggel szemben volt, nekidőlve a klozet ajtajának szólt ismét a nőhöz: – Menj csak én itt kint megvárlak. Úgy sincs hova szöknöd.
– Menj már, nem fogok leskelődni – noszogatta Aishát, hogy ha tényleg szeretné használni a fürdőszobát, akkor most van rá lehetősége.
Míg a két nő elvolt, addig Lizzie és Xana is váltottak egymás között néhány sort, főleg arról, hogy a két „szökevény” mennyire összepasszol, és milyen édesek együtt. Később a gondolataik már vadabb dolgok felé vették az irányt, miután a két nő túl sokáig időzött el a mosdóban. A pletykálásukat végül a szülők hazatérése szakította félbe. Miután ők is megérkeztek a vihar is megmutatta magát, a szél tépett és nyúzott mindent a ház hatalmas kertjében, az eső úgy verte az ablakokat, mint ha kaviccsal dobálták volna azokat, a tető úgy zörgött, mint ha több ezren futkosnának rajta fel és alá, a villámlás állandó volt, a dörgések pedig olyan rémisztőek, hogy még az is aggódott miattuk, aki egyáltalán nem féli a vihart. Xana finoman adagolta szüleinek, hogy Xaxa itthon van, aztán azt is, hogy nem is egyedül érkezett, amiből végül az lett, hogy mind elcsendesültek. Ők csendben voltak, a vihar okozta zajok pedig egyre hangosabbnak hatottak mivel senki, még a szolgálók se engedtek meg maguknak egy szót sem. Az asztál ülve mind a négy előkelő csak bámult maga elé, és a hiányzó két személyt várta. A folyosóról már hallatszottak lépteik, hangjuk egyre erősödött, ahogy éppen társalogtak valamiről, és mikor beléptek a terembe, ahol korábban a kis teadélutánjuk zajlott, mindketten elhallgattak. Aisha nagy rá az esély azért, mert újabb két idegennel lett összezárva, Xaxa viszont azért, mert nem akart a szüleivel beszélni. Észre sem vette, hogy ösztönösen egy kicsit a hercegnő mögé bújt, vállát az ő válla mögé rejtette, belemászott az intim terébe úgy, hogy kissé közelebb lépett hozzá, mint eddig, és végül a kezét is megfogta, bár csak úgy, mint ahogy két játszópajtás fogná. Aztán enyhén megszorította azt. Ez egy fajta burkolt segítségkérés akart lenni tőle, ami zsigerből jött, és nem tudta kontrollálni.
Halvány sejtése sem volt arról, hogy ennyire ismeri a terepet az üldözője. Oh, bárcsak sejthette volna! Akkor talán másképp cselekedhetett volna. Balga módon örömöt érzett néhány pillanatig, mivel ahogy hátra-hátra tekintgetett semmi nyomát nem látta az idegennek. Így azt feltételezte, lerázta. Nagyobbat nem is tévedhetett volna… A hercegnő alakja alig bontakozott ki egy hatalmas épület árnyai közül, már is eldördült a lövés. Akkor, szinte biztos volt abban, hogy itt a vég. Az utolsó dolog, amit még látott maga előtt annak a tekintete volt, aki meghúzta a ravaszt. Elszántság tüze lobogott benne. Profi- döbbent rá Aisha, átkozva ostobaságát. Lehetett volna óvatosabb is. De már mindegy volt. Úgy érezte, mintha a szemhéjaira ólom súlyok kerültek volna, teste pedig elnehezedett. Szerencsétlen oly kecsesen vágódott el végül a földön, mint egy zsák krumpli, s immáron teljesen elvesztette az eszméletét.
Amikor kezdett magához térni, hangokat hallott maga körül. Női hangokat. Talán Ritris lesz az, hogy elbírálhassa, milyen életet élt. Sejtései szerint nem lett volna elégedett, hiszen gyáván megfutamodott, maga mögött hagyva a gyökereit. Ez náluk egyenlő volt az istenkáromlással. Szóval már készült is arra, hogy vezekelnie kelljen. Ám legnagyobb meglepetésére nem egy istenség társaságába került. Legelsőnek a nőt ismerte fel, aki rálőtt. Rajta kívül még ketten tartózkodtak vele egy helyiségben. Vajon kik lehettek? És még is miért hozták be ide? Sok mindent el lehetett róla mondani, de teljesen bolond nem volt. Így kizártnak tartotta, hogy a kék hajúnak az lett volna a célja, hogy ide behozza. A kérdés hallatán bágyadtan csillogó tekintete a kérdezőre siklott, viszont a válasz jogát elvették előle. Ami különösebben nem zavarta volna, hiszen a nyelve még nem forgott, tekintve, hogy nem tért még teljesen magához. Ám olyan hirtelen csendült fel a nő hangja, hogy gyanút ébresztett benne. Ezen pedig egy kicsit sem segített a tény, miszerint tisztában volt a nevével. Pedig pontosan emlékezett rá, hogy nem mutatkozott be. Immáron biztos volt abban, hogy nyakig benne volt a pácban…
A következő percekben csak jobbra-balra kapkodta a tekintetét, ahogyan próbálta felvenni a fonalat a veszekedés alatt. Micsoda családi dráma! Talán még hasznot is tud belőle húzni. Hiszen annyira lefoglalta a testvéreket és a kis barátnőt egymás marása, hogy szinte teljesen elfelejtették egy ideig a jelenlétét. Ha egy kicsit többet megtud róluk, akár vitát is szíthatna közöttük a tökéletes végkifejlet érdekében. Nem volt valami erkölcsös dolog, de nem tudott vele mit tenni. A sarokba szorított vadállatok voltak a legveszedelmesebbek, ugyan is bármilyen alantas húzásra képesek voltak a szabadulások érdekében. Aisha is jelenleg sarokba volt szorítva, így ez a megállapítás rá is érvényes volt.
– Ugyan, semmi probléma.- legyintett egy aprót, ahogyan egy már jól begyakorolt műmosolyt festett az ajkaira. Régebben, mikor nem volt kedve részt venni egy-egy rendezvényen, gyakran kényszerült jó képet vágni még is az egészhez. Néha még is csak volt valami haszna annak a sok dolognak, amit eddigi élete során tanult.- Minden családban vannak nézeteltérések.
…és amíg ezt megoldják, addig akár kicsit félre is vonulhatna. Támadt is egy ötlete.
– Igazán röstellem, hogy félbe szakítom a csevegésüket, de merre van a mosdó? Megmosnám az arcomat egy kis hideg vízzel.- vezette végig tekintetét egytől-egyig ,,vendéglátóin”. Nem volt teljes hazugság, hiszen valóban jót tett volna számára egy kis hűsítés. Az már csak bónusz volt, hogy körbe nézhetett addig lehetséges menekülési útvonalak után kutatva. Hátha rámosolyog a szerencse. Még akkor sem volt minden elveszve, ha nem talál semmi bíztatót. Volt egy B terve erre az esetre. Ám arra a következtetésre jutott, hogy felcseréli a két eshetőséget. Mivel nem ismerte annyira a környéket, jobbnak látta, ha a szökést tartogatja utoljára.
– Elkísérnél, kedvesem?- ezúttal a zöld íriszek egyetlen egyénen állapodtak meg: Xaxán. Ha jól játssza ki a kártyáit, akár még alkut is tudna kötni vele. Elvégre az már nyilvánvalóvá vált a számára, hogy nem akart volna a továbbiakban kivenni a részét ebből a szívélyes, családi beszélgetésből. Valahol nem is tudta hibáztatni ezért. A nő testvére nógatni is kezdte, hogy menjen csak vele. Úgy tűnt komolyan kezelte ezt a vendég dolgot. Amint hallótávolságon kívülre kerültek, megtörte a kettejük közt beálló csendet.
– Mielőtt még megpróbálnál bolondnak nézni. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen szándékaid lehetnek. Ám van egy ajánlatom.- a megfelelő hatás érdekében tartott egy kis szünetet- Nem okozok neked fejfájást azzal, hogy felfedem valódi célodat velem kapcsolatban, ezzel ledobva egy bombát a már most is elég puskaporos helyzetre. Még akár ki is menthetlek azzal, hogy valami fontos ügyre hivatkozva mihamarabb távozunk. Tudom, jogosan merülhet fel a kérdés számodra, miszerint mit nyersz ezzel igazán? Elvégre úgy tűnhet, hogy elengeded a célpontod.- közelebb lépve a nőhöz hajolt a füléhez, hogy a további mondandóját halkan búgja számára- Csak mondj egy szimpatikus összeget, és megadom neked. Feltételezem, ha tudod a nevem, a rangommal is tisztában lehetsz. Így tudod, hogy nem átverni próbállak.
Ahogy hátralépett, ideiglenesen elhallgatott. Bár a kincstárhoz jelenleg nem nagyon tudott volna hozzáférni, így is volt vagyona. Az ékszerek, melyek birtokában voltak megérték a pénzüket. Szín aranyból voltak, ritka drágakövekkel díszítve, melyek Skulnera csak azon vidékén fordultak elő, ahonnan származott. Mivel nagy valószínűséggel az élete múlt jelen helyzetben, hajlandó volt megválni néhánytól, ha a nő rábólint az ajánlatára.
– Nem szükséges most válaszolnod. De gondold meg jól, mit választasz.- egészítette ki még a mondandóját. Ismerte az alakot, aki nagy valószínűséggel felbérelte. Nagy csaló volt, ő maga is áldozatául esett már az átverésének. Ahogy az eset eszébe jutott, akaratlanul is végigsimított a nyakán futó hegen. Egy életre megtanulta a leckét akkor. Gyakran abban sem lehetett bízni, aki a legközelebb állt az emberhez, mert olykor ők a legnagyobb árulók.
A vadászboszorkány abban a pillanatban, hogy a másik nő füst bombája földet ért, reflexszerűen hátraugrott. Mielőtt a sűrű gázt kidobta volna magából a kis szerkezet, látta, ahogy Aisha menekülőre fogja. Higgadtságát megőrizve nézte végig a másik távozását, majd az ellentétes irányba fordulva tett meg néhány lépést. Ekkor botlott bele egy gyerekek által felfirkált ugróiskolába, amin pontosan tíz ugrással lehetett átjutni.
– Pedig kaphattál volna egy kis egérutat, cicám, de rossz irányba indultál – állapította meg Xaxa magában beszélve. Tisztában volt vele, hogy amerre a másik indult, az az út csak egy helyre viheti, hiába kanyarodik bármerre is végül a házuknak, annak az oldalán fog kiérni, amerre a felrajzolt gyermeteg ábra is mutat. Ha elsőre pont az ellentétes irányba kanyarodott volna, még lett volna esélye, de valószínűleg a rögtönzött döntés, és a helyismeret hiánya sarkalta arra, hogy ne így cselekedjen. Másfél percet kellett csak várnia a királylányra, ez alatt egy számolós gyerekdalt énekelve végigcsinálta az ugróiskolát, végül az utolsó tíz másodpercben felkészült a sorsdöntő pillanatra, maga elé tartotta a pisztolyát, nagyjából megsaccolta, hogy hol fog kiérni a nő. Már hallotta a lépteit, ahogy a végzetébe rohan. A szél felerősödött, és letépte Xaxáról az álruhaként szolgáló köpenyt, de most ez sem foglalkoztatta, teljesen átszellemült. Mivel ezzel az alkalommal biztosra szeretett volna menni, jobbnak tartotta, ha először csak elkábítja, és utána végez vele. Az utolsó pillanatok egyikében egy izzadtság csepp gördült le az arcán. Éppen, hogy földet ért az a csepp, mikor eldördült a lövés. A golyó fizikai sérülést egyáltalán nem okozott, mintha csak láthatatlanná vált volna, mielőtt a testbe fúródhatott volna. Igazából csak álompor lett belőle. A kék hajú nő eltette a fegyvert, és lassan odalépett az eszméletlenül fekvő fekete hajú hajadonhoz. Felvette őt a földről, akár egy férj, mikor felveszi feleségét, hogy átlépjenek a friss ház küszöbén.
– Ha az az igazán gátlástalan bűnöző lennék, akkor korábban tuti nem a pénzed miatt állítottalak volna meg – jegyezte meg az ájultnak, miközben végigmérte a testét, aztán megfordult, és elindult volna vele a gazdag negyedből kifelé.
– Kár érted, – kezdett volna bele következő mondatába, amikor a szavába vágtak.
– Xaxa? Xaxa, te vagy az? – csengett egy ismerős hang a nő fülében.
– Mi történt? Ugye te jól vagy? – került végül vele szembe a nővére.
– Xana, mi a baj? – kérdezte egy újabb ismerős hang, egy másik irányból. Xaxa a hang irányába vitte tekintetét, ahol meglátta Lizziet.
– Szívem, a húgom barátnőjével történt valami, hívd a szolgálóknak kérlek – szólt oda Xana Lizzienek.
– Szívem?? – nézett Xaxa értetlenül a nővérére. Miközben Lizzie is felismerte Xaxát:
– Xaxa? Hogy mi? Miért? Hogyan? – hebegett-habogott az exe a maga nőies zavarában.
– Lizzie ezt egyszer már megbeszéltük, és itt lehet, hogy életek forognak kockán. Menj, kérlek! – szólította fel Xana Lizziet, hogy minél előbb rendelje ide a személyzetet.
Végül olyan gyorsan történt minden, hogy Xaxa már csak azt vette észre, hogy ott találta magát, ahol a legkevésbé szeretett volna lenni, újra saját házuk négy fala között, a csecsebecse asztalkánál, a csecsebecse csészécskékből teát szürcsölgetve a nővérével, az exével, aki a nővére jelenlegi párja, és a célponttal, akit időközben felébresztettek, elláttak valahogy.
– Szóval mi történt veletek errefelé? Miért voltál eszméletlen, kedves? – törte meg a kínos csöndet Xana kérdése, amit Aishának szegezett, de mielőtt válaszolhatott volna rá Xaxa megadta a válasz: – Aisha elszökött otthonról. Engem kértek meg, hogy vigyem őt haza – magyarázta a dolgot, szavai igazak voltak, de kihagyott egy-két részletet, ami miatt talán még Aisha szemében is másnak hathatott az összkép, mint eddig.
– Pont téged? – támadta le Lizzie az egykori szerelmét, amitől még feszélyezettebb lett a hangulat.
~ Mi lesz később, ha esetleg a szüleim is hazaérnek? ~ Xaxának közben már ezen is eleget járt az agya, nem hogy azon, hogy hogyan végezze el ilyen körülmények között a rábízott feladatot.
– Egyáltalán hova ez a nagy kedvesség? – fakadt ki végül az ifjabbik Vondatrias leány – Csak azért, mert jelenleg az egykori párommal kamatyolsz, nem kell kedvesnek lenned velem! Bár eléggé meg vagyok lepve, régebben soha nem fogadtál volna el még egy használt ruhadarabot se! Amúgy, ha jól emlékszem, te magad is egyetértettél azzal, hogy kitagadjatok ebből a fényűző megtestesült undorból! – emelte fel a hangját.
– Attól még a testvérem vagy – csapott az asztalra nem éppen egy előkelő valakihez illően a nővér.
– Kicsim, ilyet nem illik – jegyezte meg Lizzie, de a két testvér egységes tüzét terelte csak magára.
– Te kussolj! – förmedt rá szinte egyszerre Xaxa és Xana. Xana sóhajtott egyet, majd folytatta:
– Nem azért lettél kitagadva, mert nem tartunk a család tagjának, hanem azért, mert nem tudsz a család nevéhez méltóan viselkedni – magyarázta Xana.
– Én nem, így emlékszem, hogy édesapánkat idézzem „Te már nem vagy a lányom”, vagy ezt te már elfelejtetted? – folytatta a veszekedést – mert én nem, és tudod jól, hogy köpök arra, hogyan kéne viselkednem, én soha nem fogok beleilleni az idealista elképzeléseitekbe – tette hozzá.
– Látod, pont erről beszéltem – temette arcát az egyik kezébe – Ne haragudj Aisha, sajnálom, hogy ezt végig kellett hallgatnod – kért elnézést Xana a vendég szemébe nézve.
A napok szinte mind ugyan úgy teltek. Reggel felkelt, összeszedte azt a kevés kis holmiját, majd elindult. Ment, amerre a sors szele vitte, mintha csak egy lehullott falevél lett volna. A monotonitás miatt az idő összefolyt, így már nem léteztek percek, órák, vagy napok. Azzal sem volt már tisztában, mióta csinálta már ezt. Csak abban volt biztos, hogy elég ideje ahhoz, hogy belefáradjon. Otthon és család nélkül a vadidegen világban sodródva… De erősnek kellett maradni. A népéért, az apja emlékéért, és saját magáért. Ezek a dolgok vitték előre. Ezek a dolgok miatt hagyta a mostani reggelen is maga mögött a lepukkant kis szobát, ahol éjszakára meghúzta magát.
– Akkor majd napnyugta után.- túrt reszkető ujjaival még utoljára abba a dús sörénybe. Zico, az oroszlánja hangos dorombolással nyomta hatalmas fejét társa combjának, mintha csak nyugtatni próbálta volna. Az ifjú hercegnő valami miatt különösképp szorongott, noha ez gyakori volt nála. A nap óta, ami megváltoztatta az életét kialakult nála egy paranoid gondolat, miszerint bármikor valaki a túlvilágra küldheti, a fejét pedig tálcán viszi majd megbízója elé. Az egészben pedig az volt a legijesztőbb, hogy nem is tűnt olyan alaptalannak ez a görcsös félelem.
– Vigyázz magadra.- búcsúzott el végül patrónusától, aki erre válaszul csak morrantott egyet, majd köddé vált. A távolság ellenére viszont árgus szemekkel figyelte társát, hogyha bármikor szüksége lenne rá, újra mellette teremhessen.
Aisha vett egy mély levegőt, majd elindult, hogy körbe nézzen az előkelőbb részeken. Abban reménykedett, hogy esetleg talál egy olyan nagyobb befolyású szövetségest, aki hajlandó támogatni. Elvégre lehetetlennek bizonyult, hogy csupán egyedül szerezze vissza a trónt. Muszáj volt támogatást szereznie, méghozzá lehetőleg minél hamarabb. Ha egyáltalán ezt akarja… Hiába tűnt határozottnak a jövőbeli céljaival, a kétely ezeket mindig beárnyékozta. Biztosan ezt akarja? Uralkodóként akar élni, hogy a rengeteg teher az ő vállát nyomja?
Mivel teljesen elveszett gondolatainak viharos tengerében. észre se vette a fürkésző tekintetet, mely minden lépését követte. Hangja rázta vissza a valóságba, de akkor már késő volt. Kénytelen volt engedelmeskedni a parancsnak.
– Sajnálom, de ha ez egy rablás, nem szolgálhatok semmivel.- közölte a lehető legnyugodtabban, amennyire persze egy ilyen helyzetben tőle telt. Mert hát erről lehetett szó, nem valami komolyabbról… Elvégre a remény halt meg utoljára, hiszen ő maga volt a gyilkos. Óvatosan hátrasandított a válla felett, hogy felmérhesse az idegent. Még sosem látta ezelőtt, így fogalma sem volt róla, ki lehetett. Ám nem az a benyomása támadt tőle, hogy egy teára szeretné esetleg majd meghívni a későbbiekben. A rossz előérzetet pedig csak erősítette, hogy a köteléken keresztül Zico felől is feszültség áradt. Ez elég volt arra, hogy cselekedésre bírja. Bízott a nagymacska ösztöneiben, hisz nem egyszer mentette már meg a bőrét.
Mielőtt még az idegen bármit is reagálhatott volna, Aisha lendületesen a földhöz vágott egy füstbombát. Szinte meg sem várta, hogy a trükk kifejtse a hatását, úgy indult meg, mint akit puskából lőttek ki. Ha sikerülne kikeverednie a gazdagok körzetéből, nagyobb esélye lenne a menekülésre. Csak bele kellene vesznie a járókelők tömegébe, üldözője pedig hamar is a nyomát vesztené. Persze ez az egész mind csak feltételes mód volt. A sikere attól függött, hogy mennyire tapasztalt egyénnel sodorta össze a sors.
Egyik kanyart vette be a másik után, szíve hevesen dübörgött a mellkasában. A nagy sietség miatt sikerült is elég szépen feltarolnia egy házaspárt. A férj a pozíciójához képest igen illetlen szitkokat kiabált utána, ám jelenleg nem volt ideje ilyesmivel foglalkozni.
– Igazán sajnálom!- kiabálta azért oda bocsánatkérést, hogy a lelkiismerete még is csak nyugodt maradhasson, majd megszaporázta a lépteit.
A papírdarab sárga volt, akár egy régi könyv lapja, szinte ropogott Xaxa ujjai között, mikor a kezébe vette. Egy egész szerződés volt rányomtatva, és egy hely a nő aláírásának. A nyomtatvány egy bizonyos Aisha ibnat Nur ad-Din nevű nő levadászásáról szólt, a megbízó külön kérésben fogalmazta meg, hogy a megbízottja hozza el neki a célszemély fejét, vagy a teljes holttestet. Az apró betűs részben az is szerepelt, hogy amennyiben a vadász nem képes tíz napon belül végezni az adott személlyel, úgy a szerződés érvényességét veszti, ezután a megbízó már nem köteles kifizetni bérencét, és felbérelhet valaki mást a feladatra. A megbízott pedig, ha csak életét nem vesztette, akkor semmisnek tekintheti a bérlő kérését. A vadászboszorkány kissé gyanúsnak találta ezt a feltételt, de végül odabiggyesztette aláírását a vonal fölé.
A szerződés aláírása óta két nap telt el. Xaxának nem kellett sokat utaznia, mivel a kapott információk alapján Aishát utoljára Fellegvárban látták. Mivel a vadászboszi jól kiismeri magát Aetryasban, így be tudta lőni, hogy hova tart az uralkodói sarj, ezért ment egyenesen Malivorba. Hiszen, aki el akar rejtőzni ebben a tartományban annak érdemes abban a városban meghúznia magát, ahol akkora a nyüzsgés, hogy mindenki csak azt a valakit látja, aki éppen előtte, vagy mellette áll. Azért, hogy megkönnyítsék Xaxa dolgát, részletes leírást kapott arról, hogy hogy néz ki Aisha, és patrónusa. A vadászboszorkány sokszor elképzelte már, hogy milyen lesz visszatérnie ide, de nem gondolta volna, hogy egy munka miatt kell újra betennie a lábát ebbe a városba. Azért, hogy elterelhesse a feleslegesnek érzett gondolatait, egyből nekiállt beteljesítendő feladatának. Először a földalatti körzetekben keresgélt, a házak tetejéről nézelődött, hogy látja-e a fekete hajú lányt. Később a munkásszállókon érdeklődött, hogy nem járt-e arra az általa leírt hölgy, de nem volt eredményes a keresés. Ezután a földi kerületekben nézett szét, ahol szinte már mindenhol járt, kivéve egy helyen. Még pedig az előkelőbbek körzetében, abban a negyedben, ahol saját családja él. Szívesen nézte volna meg először az égi negyedet, de nem bocsátotta volna meg magának, ha saját érzései miatt szökik meg előle a célszemély, mert nem volt hajlandó megnézni azt a részt. Magára húzott egy csuklyás köpenyt, hogy még csak véletlenül se állítsa meg senki se beszélgetni, vagy letartóztatni egy korábbi ügye miatt. Ezen a környéken nem járkáltak annyian az utcán, de ez nem is csoda, a munkás réteg mindig is nagyobb volt az előkelőbbekénél. Körülbelül negyed órát sétált egyfolytában egyenesen, mire végre látott valakit, aki hasonlított arra, akit keres, de mikor közelebb ért azzal kellett szembesülnie, hogy ez a valaki nem az a valaki, akit ő szeretne megtalálni. Aztán az egyik ismerős utcában jobbra fordult, és akkor észrevette őt, biztos, hogy ő volt a célszemély, a karmok, a bőr- és hajszín, minden stimmelt, de persze az előkelő öltözetet elhagyta, ami egy okos húzás volt tőle. Xaxa lassan, halk léptekkel beérte, és végül halkan hozzászólt:
– Ne mozdulj! – figyelmeztette őt, és már vette volna elő a pisztolyát, amikor két dolog is hirtelen eljutott az agyáig, az első és fontosabb az volt, hogy nem látja sehol azt a bizonyos patrónust, az oroszlánt. A másik kevesebbé jelentős az volt, hogy a lehető legrosszabb helyen állt meg ahhoz, hogy intézkedjen, ugyanis annyira a célpont levadászására koncentrált, hogy közben akarata ellenére is saját házuk bejárata előtt állította meg a másikat.