– Sok varázslatnak az összpontosítás az alapja. Az illúzió bűbáj is ilyen. Az a lényege, hogy kigondolsz valamit, amit meg szeretnél jeleníteni. Aztán mellé gondolod azt is, hogy ezt a valamit mások is látják ilyen-olyan úton-módon. Ezután borzasztó erősen koncentrálsz erre a két dologra, egészen addig, amíg a benned rejtőző mágia működésbe nem lép és tényleg létre nem hozza az illúziót – kezdte el Marcus Estoriának magyarázni a bűbájt. – Akkor lesz tartós egy ilyen délibáb, ha elhiteted te önmagaddal, hogy igazi. Különben ott marad a fejedben a kételkedés, hogy ez csak egy illúzió, ami bármikor szertefoszolhat, amitől instabillá válik a varázslat és tényleg könnyedén szétesik a kép. Ráadásul ez utóbbi esetben a bűbáj fenntartása is nagyobb erőfeszítést igényel.

 A tömör gyorstalpaló után még hozzátette a lidérc:

 – Ja és ügyelj a részletekre. Szemet szúr a terránoknak, ha az illúziódnak nincsenek részletei, vagy pont, hogy túl részletes a bűbáj.

…

Marcus először meglepődött, hogy Estoria tudja, hol van a térképbolt.

– Igazán produktív madame Mesterdetektív – jegyezte meg csipkelődve, de közben hitetlenkedve a könyvlidérc, ám aztán eszébe jutott egy másik kérdés (hogy hogyan cipelte el őt a lány idáig) és az arra adott válasz mindent megmagyarázott számára.

…

– Érdekes dolgokról beszéltek ti… Nem vagytok átlagos turisták, az biztos. – Marcus olyan gyorsan pördült hátra a hang gazdája felé, hogy kis híján elesett. Majdhogynem szívrohamot kapott a semmiből felbukkanó személytől s az sem nyugtatta meg, hogy a kocsmárossal találja szembe magát, mikor megfordult.

~ A fenébe is, vajon mióta hallgatózik már itt? ~ suhant át a lidérc agyán a gondolat. Egyikük sem szólalt meg, csendben farkasszemet néztek egymással. A kocsmáros arcán nyoma sem volt a korábbi gyilkos tekintetnek, ellenben unott és – ahogy Marcus felfedezni vélte – valamiért kissé megkönnyebbült ábrázattal vizslatta őket.

Ekkor a szellemlény orrát megcsapta annak a furcsa alkoholkülönlegességnek az illatta, s a szaggal együtt egy sürgető kiáltás is érkezett.

– Hol marad a söröm?! – A goromba fogyasztó hangjára megrándult a kocsmáros szája széle, majd kényszeredett mosollyal az arcán visszaszólt:

– Máris érkezik! – azzal intett egyet Marcusék felé, hogy ne merészeljenek lelécelni, s visszament az ivóba, hogy kiszolgálja a vendéget.

Marcus már éppen azt tervezgette, hogy merre fussanak, miután észrevétlen megléptek a sikátorból, mikor megszólalt Estoria.

– Szerintem várjuk meg és hallgassuk meg mit akar. Ha meg bead minket egy Skarlátosnak az tuti megszólít majd. És elvezet majd a nagyfőnökhöz.

~ Ha bead egy skarlátosnak, az nem a nagyfőnökhöz, hanem egyenesen a tömlöcökhöz fog vezetni ~ nyelt egyet feszengve Marcus. De volt igazság abban, amit a kölyök mondott, így csak annyit válaszolt: – Rendben. Ha meg rosszra fordul a helyzet, majd szedjük a lábunkat.

Nemsokára visszatért a kocsmáros, miközben a kezét törölgette egy ronggyal. Behajtotta maga mögött az ajtót, hogy az ivóban ülők még véletlenül se láthassanak ki a sikátorra, majd fél vállával a falnak dőlt.

– Szóval pontosan mi járatban is vagytok ti ketten itt, Óvárosban? – szegezte rögtön Marcuséknak a kérdést a kocsmáros. – Mert hogy nem a helyi alkohol-specialitásokért, az biztos.

– Nagyon szívesen az orrodra kötném nagyságos uram, de abból semmi hasznunk nem származna – vágta zsebre a kezeit Marcus. Nem bízott a fickóban. – Inkább te mondd, mit gondolsz, mi járatban vagyunk itt?

– Először azt hittem, ti is azok közé a kereskedők közé tartoztok, akik a Skarláthoz jönnek üzletelni mindenféle veszélyes holmival – mosolyodott el ravaszkásan a kocsmáros. Marcus furcsállta, hogy mindenféle fenntartás nélkül elmondta nekik ezt az információt. – De azt hiszem, az ott elég egyértelmű bizonyíték arra, hogy nem ez a szándékotok. Vagy csak nagyon rossz üzletfelek vagytok – bökött a krumpliszsákként a földön heverő Marcus-Skarlátos felé.

A lidérc Estoriára nézett, majd visszafordult az idegen fickó felé.

– Mi problémád van a Skarlát üzletfeleivel, nagyságos uram? Tán elcsalogatják az ivódból a törzsvendégeket?

– Ha csak annyi baj lenne! – legyintett a kocsmáros. – De mit szólnátok ahhoz, ha ezt inkább valami diszkrétebb helyen beszélnénk meg? Még a végén a nyakunkra jön egy kupac Skarlátos…

Marcus vonakodva bólintott. Továbbra sem bízott a kocsmárosban, de még így is szerethetőbb figurának tűnt, mint 20 szektás, akik lándzsát nyomnak a torkához.

A lidérc felnyalábolta az ál-Marcust, és a kocsmáros beinvitálta őket az ivóba. Mielőtt atlépett volna a hátsó bejárat küszöbén, Marcus Estoriához hajolt.

– Valami furcsa nekem ebben a fickóban. Azt ajánlom figyeljünk minden mozdulatára. Nem szeretem a meglepetéseket – súgta a lidérc.

Miután beléptek az ivóba, egy kis hátsó helyiségben találták magukat, ahol ruhafogasok és egymásra tornyozott ládák, dobozok álltak. A szobából két ajtó nyílt a hátsó kijáraton kívül. Az egyik résnyire nyitva volt, az nyílt a kocsma fő terébe. Életteli, mámoros hangzavar szűrődött ki onnan. A másik, árnyékba burkolózó ajtóhoz lépett a kocsmáros és kitárta Marcusék előtt. Lecsattintott egy vaskos fémkart, mire lámpák sora gyulladt fel előttük. Marcus bizalmatlanul méregette a lába alatt húzódó poros lépcsősort. 

Egy pincelejáró küszöbén álltak.

Marcus kissé úgy érezte, az egójába tapostak, de akarva-akaratlan, el kellett ismernie, hogy Estoria tökéletesen rávilágított sebtében összeállított tervének sarkalatos gyenge pontjaira.

– Jelszó? – Marcus először nem értette. Igazából másodjára sem. Már éppen elgondolkozott volna a dolgon harmadjára is, mikor Estoria meglendítette a kezét.

Az ütés éles szikraként érte az arccsontját. Minden támadásra fel volt készülve, csak arra nem, hogy útitársa fog “ellene fordulni”. Arcához kapva háratántorodott.

– Hé hé hé hé kölyök! – Marcus védekezőn felemelte a kezét arra az esetre, ha Estoria még egyszer használná az öklét – Értem én a dolgot, de ezt egyszerűbben és kevésbe fájdalmasan is meg lehet oldani – mondta, majd a lány arcát fürkészve újabb támadástól tartva elhúzta a feje előtt a tenyerét, különféle sebeket és kék-zöld foltokat varázsolva az arcára. A jónéhány mű sérülés között fájón lüktetett és púposodott szeme körül a monokli.

– Megköszönném, ha nem pofozkodnál ilyen meggondolatlanul – morgott Marcus – Meglehetősen fáj… Ha gondolod, megtanítom ezt az illúzióbűbájt, csak ne páholj el!

A lidérc a lány egy másik ötletét már jobbnak találta, így felnyalábolta az ál Marcuson heverő holmikat. A kezében tartott dolgok mögött egy pillanatra elmélázott, majd végül kihúzta a kupacból a lány tőrét a tokjával együtt.

– Ezt szerintem inkább tartsd magadnál. Bármikor jól jöhet – nyújtotta vissza Estoriának a kést. Rossz előérzete volt kettejük kis kalandjával kapcsolatban. A Skarláttal packázni nem tűnt kifizetődőnek.

– A fickó neve pedig… Hm. – Marcusnak hirtelen világosság gyúlt az agyában – A térkép! Volt nálad egy térkép! Ha nem is azé a fickóé, de biztosan köze van a dologhoz, elvégre ott találtad a feltört pecsét termében. Talán a térkép készítőjén keresztül közelebb kerülhetünk a rejtélyes világpusztítónkhoz… – merengett Marcus.

Mikor nyugtázta magában, hogy ismét “milyen remek ötlettel állt elő”, a lidérc fütyörészve felnyalábolta az ájult ál Marcust. Közben eszébe jutott még valami, amin még regenerálódás közben gondolkodott.

– Egyébként mi történt azután, hogy kiütődtem? Hogy sikerült elcipelned idáig? – intett a lidérc a motel irányába. A körülöttük álló épületek teljesen más stílusban épültek, mint amilyeneket Marcus az ájulása előtt látott. Ebből arra következtetett ha nem is egy városrésszel, de minimum három utcával odébb voltak, az összecsapás helyszínétől.

A modern házak ismeretlen látványa kényelmetlen érzést keltett Marcusban. Inkább elfordította a tekintetét és az utcára pillantott. Az még mindig vészjóslóan kihalt volt.

– Az én időmben itt, Óvárosban vásári forgatag volt mindig – sóhajtott a szellemlény. – Vajon mi történhetett…?

Ekkor hirtelen egy hang szólalt meg a hátuk mögött, a fejük fölött:

– Érdekes dolgokról beszéltek ti… Nem vagytok átlagos turisták, az biztos.

Marcus (vélhetőleg Estoria) dörömbölésére azonnal kikászálódott a könyvből és a korábbi sebhelyes férfi helyett a jól megszokott fiatal fiú képében alakot öltött. Még pislognia sem volt ideje, útitársa máris egy papírköteget nyomott a képébe.

A lidérc a kezébe vette az újságot. Estoria Marcus kérdő pillantására csak rábökött egy felhívásra, ami az egyik lap alján díszelgett.

– Egész jól eltalálták a kinézetemet – jegyezte meg elégedetten a szellemlény, miután átfutotta a szöveget és a rajzokra tévedt a pillantása. Majd Estoriához fordult:

– Meglehetősen kellemetlen hír, hogy már köröznek minket. De pozitívum, hogy csak rólad tudják, hogy képes vagy a varázslásra. Ez nagy előny, később még jól jöhet.

Marcusnak volt egy olyan érzése, hogy a portás nem fogja tartani a száját és beárulja őket. Tehát gyorsan kellett cselekedni valamit, nem volt idő gondos terv kieszelésére.

A lidérc még egyszer átolvasta a felhívást. “…a Skarlát tagot túszként használva.” A szöveg hirtelen egy szerinte zseniális ötletet juttatott eszébe.

Marcus csettintett egyet majd a szekrényhez ugrott. Kirángatta a még mindig ájult Skarlátost és a padlóra fektette.

– Csapj olyan zajokat, mintha éppen dulakodás lenne és szedd össze a holmidat – utasította a hökkent Estoriát a lidérc, miközben felkapta a könyvét a székről. Kirohant a konyhába és előkaparta a szektás köpenyét, amit még hússütés közben talált meg. Visszaszaladt a szobába, jó hangosan döngő léptekkel, hogy a motel többi vendégének tényleg úgy tűnjön, mintha verekedés folyna éppen.

Marcus előrángatta a fiókból a felszerelését és magára csatolta. Ezután saját köpenyét összezsugorította, zsebre vágta, majd felhúzta a Skarlátos köpönyegét. A szektáshoz lépett, annak homlokához érintette egyik ujját, majd elhúzta maga előtt a kezét, mintha csak végigmutatna saját magán. Pár másodperc múlva már az ájultan heverő Skarlát tag képében ácsorgott a szoba közepén. Megismételte ugyanezt a procedúrát, csak most a saját homlokához érintette az ujját és a szektás előtt húzta végig a kezét. Csakhamar ott feküdt a szőnyegen a magas, sebhelyes, fehérhajú férfi, ájultan, megkötözve. A Skarlát tag képében feszítő Marcus néhány zúzódást varázsolt a földön fekvő arcára, hogy élethűbb legyen, majd a vállára kapta a férfit. A szektás masszív termetének meg se kottyant a mázsás súly.

– Remélem nem bánod, hogy most fogoly leszel – mondta Estoriának a Skarlátos-Marcus, majd maga előtt tolva a lányt kiléptek a motelszobából.

Sietősen lementek a portára, s Marcus levágta a szobakulcsot a meglepett és aggodalmas arckifejezésű portás elé.

– Emiatt a két haramia miatt ne aggódjon. Nem fogja megtudni senki, hogy itt jártak. A kis motelja hírnevén nem fog csorba esni – vetette oda a tulajdonosnak Marcus. – A károkat meg majd írja a nagymester számlájára – rögtönzött valamiféle Skarlát-szöveget a lidérc, miközben próbálta jelezni Estoriának, hogy még ha akar is, ne szóljon közbe, mert akkor nekik annyi.

Végül Marcus elköszönt a portástól és kissé meglökte a fogoly szerepébe kényszerített lányt, hogy induljon kifelé a motelből.

Kiléptek az utcára, ami továbbra is vészjóslóan kihalt volt. Marcus egy közeli sikátorba terelgette Estoriát, majd mikor meggyőződött róla, hogy senki nem figyeli őket, levágta az álcázott Skarlátost a földre.

– Szerintem már sejted kölyök, hogy mi a tervem, de azért elmagyarázom – fordult tarkóját vakargatva a lány felé Marcus – A lényeg az, hogy úgy állítjuk be a helyzetet, mintha az elrabolt Skarlátos felülkerekedett volna a fogvatartóin és most a Skarlát vezetőjéhez kísérné őket. Ehhez én felvettem a Skarlátos alakját, őt magát pedig a saját korábbi képemre változtattam, mint láttad. Amíg nem tér magához, nem is lesz vele probléma. Így utólag átgondolva, ezzel a tervvel két legyet ütünk egy csapásra: megoldjuk a körözés problémáját és a Skarláthoz is rögtön bejutunk – Marcus elégedetten elvigyorodott – Na mit szólsz hozzá?

Marcus számára úgy tűnt, évek óta bámulta már az Óváros felett elúszó felhőket, amikor végre megint kezdte érzékelni maga körül a világot és hallotta Estoria kiáltását. Ám a rövid varázsige után rögtön berántotta őt a jól ismert helyváltoztató varázs és a lidérc úgy érezte, szétrobban a feje. El is vesztette ekkor az eszméletét, s legközelebb már egy olcsó motelszoba mennyezetét bámulva tért magához.

Pár perc zavart pislogás után végre összekaparta magát és felült az ágyban. Már hajnalodott és egy kósza napsugár arcátlanul a szemébe tűzött. A lidércnek szokatlan volt a környezet, hiszen sosem járt még motelban, de hasogató feje és sajgó esszenciája miatt szinte azonnal túllépett meglepettségén. Mikor észrevette a székeken kissé félrecsúszva alvó Estoriát, kikászálódott a takaró alól.

– Nem kell nekem ágy, te lüke. Éveken át egy kőtömb volt a fekhelyem, elalszom én bárhol… – morgott Marcus az orra alatt, miközben elindult a lány felé, kicsit nehézkes léptekkel. Át akarta rakni Estoriát az ágyba, mert kedvesség és betegápolás ide vagy oda, a lidérc nem akart semmiféle fájós hátú, beállt nyakú útitársat magának. Alig két méterre a lánytól azonban mintha láthatatlan falba ütközött volna, Marcus útját áthatolhatatlan akadály zárta el és valami kissé hátra rántotta. A lidérc megtapogatta a hátát és nem túl meglepetten nyugtázta, hogy a könyve nincs ott. Ekkor jött rá arra is, hogy a köpenye, az öve és vele együtt az összes felszerelése hiányzik.

– Hát persze. Túl gondos betegápoló vagy, kölyök. – motyogta a lidérc, miközben visszafordult az ágyhoz. Marcus átkutatta a fekhely környékét, hogy megtudja, hova pakolta Estoria a kódexet, s közben meg is jegyezte magában, hogy milyen ügyesen bekötötte a sebeit. Végül rálelt a kis éjjeli szekrény fiókjában a kötetre és azon nyomban vissza is csatolta a hátára. Az övét a rajta lógó mindenféle kacattal együtt otthagyta, mondván úgysincs rá most szüksége. Ezután a még mindig békésen szuszogó Estoriához ment, átcipelte az ágyhoz és betakargatta, hadd aludjon tovább.

Marcus körbejárta a helyiségeket, majd miután már kissé jobban kiismerte magát a motelszobában, úgy döntött ideje valami ennivalót szerezni, hiszen emlékei szerint Estoria a könyvtár óta nem evett semmit, a lidérc pedig a korgó hasú, éhes útitársakat sem szerette.

A köpenye és a kijárat megtalálása után kilépett a motelszobából. Némi bolyongás és a portás megijesztése után az utcára is sikerült kijutnia. Hihetetlenül gyengének érezte magát. Nem volt elég energiája, hogy a jelenlegi termetes külsejét könnyedén működtetni tudja, ahhoz viszont az esszenciája volt túl kimerült, hogy alakot változtasson.

Némi sétafikálás után talált egy sarki fűszerest, akinél cipót, húst és valamiféle furcsa édességet vásárolt. Az útközben felszedett és aranyérmévé változtatott kavicsokkal fizetett és remélte, hogy a boltos nem veszi észre a turpisságot. Ezután visszament a motelba és a frissen vásárolt dolgokat letette a konyában. Miután fogalma sem volt a „modern” tűzhelyek működéséről, nemes egyszerűséggel tüzet rakott a konyhában lévő gáztűzhely tetején, az egyik széket használva tűzifának. A groteszk tábortűzön megsütötte a húst, majd a kész sültet és a cipót félrerakta Estoriának. Ezután a drazsé-szerű édességet magához véve ellenőrizte a Skarlátost, akire a korábbi felfedezőútja során bukkant a szekrényben, majd miután nyugtázta, hogy foglyuk is az igazak álmát alussza, letette a könyvét a szobában maradt (még ép) székre. Rövid üzenetet írt Estoriának egy cetlire, amit a kódex tetejére rakott. Ez állt a cédulán: „Kölyök. Élelem a konyhában (nem vagyok egy nagy szakács, de azért remélem ehető). Visszahúzódtam a könyvembe regenerálódni. Ha kell valami, kopogj a borítón. Marcus”

Ezután fogta magát és visszaszállt a könyvébe. A lapok sötét űrjében lebegve Marcus úgy érezte magát, mintha újra a szellemvilág kavargó anyagába olvadna. A drazsét eszegetve várta, hogy szépen lassan gyógyulgasson és újra megerősödjön az esszenciája a könyvnek köszönhetően. A kódex belsejében nem érzékelte az idő múlását, de nem is bánta. Úgy döntött, hogy amíg nem regenerálódik teljesen az esszenciája vagy Estoria nem kopog, hogy kéne valami, ő bizony ki nem mászik a könyvből.

A lidérc épp azon elmélkedett, hogy az idegent letámadni, vagy megzsarolni lenne-e célszerűbb, amikor Estoria elkezdett idegesen fel-alá járkálni. Szeme sarkából látta, hogy a Skarláttag is ugyanolyan értetlenséggel figyeli a lány mászkálását, mint ő, és ez a komikus jelenet a szokásos rekedtes kuncogását csalta elő a torkából.

Vigyorgását Estoria hirtelen mozdulata szakította félbe: egy tőrt nyújtott felé, de olyan váratlanul tette ezt, hogy Marcus egy pillanatig azt hitte, a lány le akarja szúrni.

– Idefigyelj, van egy ötletem. Mivel pocsék vagyok harcolásban így nem merem megkockáztatni, hogy harcba, keveredjek így rád bízom, hogy mit keddel, ezzel a Skarlát taggal csak kezdj, valamit itt van hozzá a tőröm. – nyomta Marcus kezébe a rövid kést.

– Hé kölyök! Ezt nehogy itthagyd, van nekem saját tőröm – kiáltott Estoria után, de társa addigra már eltűnt a házsarok mögött. Megcsóválta a fejét.

– És én még azt hittem a nők felelősségteljesebbek… – motyogta miközben sóhajtva visszafordult az idegen felé. Ám a fekete köpenyes helyett egy csillogó pengéjű szablyával került szembe. A fényes fegyver mögé pillantva a köpenyest is megtalálta, hiszen az tartotta rezzenéstelenül Marcus orrához a pengét.

– Héhahó, nem kell olyan gyorsan felkapni a vizet – meredt kínos vigyorral a szablyára a lidérc – Egy kis beszélgetés után is ráérünk gyilkolászni egymást! – mosolygott rá a Skarlát tagra, majd óvatosan megpróbálta odébbtolni a pengét, mert felettébb zavarta, hogy egy acéllap mered az arcába, de a szablya – amint félrelökte, máris visszatalált a lidérc arcához.

– Á, szóval nem vagy beszédes kedvedben -vágott fancsali képet Marcus, miközben a fekete köpenyes szemébe nézett, aki rezzenéstelen arccal, némán állt vele szemben.

– Jó hát akkor felőlem harcolhatunk is előbb, aztán majd társalgunk – vonta meg a vállát Marcus, majd hátraszökkent és villámgyorsan előhúzta a Nimu-ban talált hullámos tőrt. A két késsel a kezében várta, hogy a szektás támadásba lendüljön. Ez nem is tartott sokáig, a köpenyes Marcus felé ugrott, szablyájával a lidérc felé suhintva. A szellemlény egy szempillantás alatt odébb ugrott, így a kard a füle mellett zúgott el. Egy pördüléssel a szektás mögött termett és az alkarjával hátbalökte a köpenyest, aki így kissé elvesztette az egyensúlyát. A lidérc már ugrott volna, hogy hátulról lefogja a Skarlát tagot és a torkának nyomja az egyik tőrt, így kényszerítve beszédre, de ellenfele sem volt újonc a párbajok terén és azonnal kitért a támadás elől. Újra egymásnak estek. Hol a szablya csattant a tőrökön, hol Marcus taszította újra és újra hátba-oldalba ellenfelét. A lidérc úgy érezte többszörös hátrányban van. Először is, neki élve kellett az ellenfele, így nem szúrhatta le csak úgy egyszerűen. Másrészről sosem volt a legerősebb a harcművészetekben, szellemlény mivoltából eredendően, ezt a könyvtárban töltött hosszú idő pedig csak felerősítette. Harmadszor még mindig magas férfi képében volt, nem a jól megszokott alacsony, fürge fiú alakjában, így némiképp lassabb is volt, de nem akart átváltozni, hiszen akkor több szempontból is elárulta volna magát. Ígyhát forgatta a tőröket, ahogy csak tudta és próbált kitérni a szektás csapásai elől. Néha-néha egy-két egyszerűbb varázst is elmormolt, de azok egyszerűen lepattantak a köpenyesről. A párbaj közepette ellenfele kiverte Marcus kezéből az Estoriától kapott tőrt, mire a lidérc nem túl elegáns megoldáshoz folyamodva mágiával félbetörte és kirepítette a köpenyes markából a szablyát. A lidérc elvigyorodott, látván ellenfele döbbent és rémült tekintetét. De Marcus fölénye csupán pár másodpercig tarthatott: a szektás az övéhez nyúlt, majd hirtelen mozdulattal a lidérc felé hajított egy tucat dobócsillagot, s hátat fordítva menekülőre fogta a dolgot. Marcus oldalra vetődött, s közben felkapott egy követ a földről, amit az elszaladó szektás felé dobott, varázslattal némi kezdőlöketet adva neki.

A kő tarkón találta a Skarlát tagot, aki egy mukkanás nélkül elterült a földön, pont mielőtt kiérhetett volna a főutcára. Ám pont ebben a pillanatban a dobócsillagok is elértek a lidérchez, s bár jórészüket sikerült kikerülnie Marcusnak, kettő így is mélyen beleállt a jobb karjába. A lidérc felordított a fájdalomtól, hiszen a csillagok iszonyúan égették és marták nem csak a húsát, hanem az esszenciáját is. A dobófegyverek nem egyszerű acélból készültek, hanem ezüstből. A dobócsillagok körül másodpercek töredéke alatt megfeketedett a lidérc bőre, miközben esszenciáját láthatatlan tűz marcangolta. Fittyet hányva arra, hogy a tenyere is megég és elfeketedik, mintha csak valami sav marná, kirántotta a felkarjából a két ezüstcsillagot.

Kötszert és gyógyfüveket halászott elő az övére rögzített tasakokból és üvegcsékből. A tökéletességgel nem törekedve kiválasztott, majd összemorzsolt néhány növényt és a felkarjára nyomta a morzsalékot. Esetlenül bekötözte a csillagok hagyta sebet, miközben egész testét remegés rázta. A csillagok valószínűleg fel is voltak szentelve és néhány bűbáj is lehetett rajtuk, hiszen pillanatok alatt hihetetlenül megcsapolták a lidérc esszenciáját. Marcust az ájulás kerülgette és úgy érezte széthasad a feje, miközben teste szinte teljesen elerőtlenedett. Éppen verejtékező homlokkal, sziszegve próbálta ügyetlenül bepólyálni megégett bal tenyerét is, amikor futó léptek zaja hallatszott, majd befordult valaki a sikátorba. A zörgő léptekből Marcus tudat alatt felismerte, hogy Estoria jött vissza, de elméjét ködbe vonta az erőtlenség és fájdalom.

– Kölyök… – hörögte a lidérc, miközben még mindig a kezével bajlódva az egyik házfal tövébe roskadt – Kötözd meg… azt a szerencsétlen..  Skarlátost… ha még ottvan.

Ekkor egy újabb görcs nyilallt a fejébe és Marcus teljesen elerőtlenedve a háztetők fölött kavargó szürke fellegekre bámult. Lihegett és remegett, és csak arra gondolt, mennyivel jobb lett volna tényleg elkerülni a nagyvárosokat még pár száz évig. Marcus pár pecig nem igazán érzékelte maga körül a külvilágot és csak reménykedett benne, hogy Estoriának sikerül egyedül is boldogulnia az ájult Skarlát taggal. Az nem is jutott eszébe, hogy a lányt esetleg más szektások is észrevehették.

– Kicsit több mint 120 éve rakták ki a papírt. Ez a nyilatkozat már érvénytelen, mert a Skarlát kezd, új erőre kapni bár az árnyékban mozognak. Mi mikor tanultunk róluk azt mondta a tanárunk, hogy senki sem tudja biztosan, hogy most pontosan mi van a Skarláttal, de az biztos, hogy még mindig van egy kettő tag. De én úgy gondolom az a legjobb hogyha…
 
Marcus a Skarlát jelenlegi helyzetét próbálta tisztázni a fejében Estoria beszéde alapján. ~ Vajon mostanra hány tagot számlálhat a Skarlát? És mi lehet a céljuk? ~ elmélkedéséből a lány hangszínének megváltozása rántotta ki. A lidérc nem értette, mi váltotta ki ezt a hirtelen fordulatot Estoria viselkedésében, zavart arccal bámult a lányra. De aztán körbenézett és megpillantotta a kocsmárost, aki gyilkos pillantásokkal méregette őket.
 
–     Azt hiszem kölyök jobb lesz, ha mihamarabb… – Hirtelen Marcus is átváltott a turista-hangsúlyra – Ó, igazán? Rendben menjünk, itt úgysincs semmi érdekes!
 
Azzal sietős léptekkel elindult a kocsmával ellentétes irányba, afelé a képzeletbeli szebb panorámás utca felé, oldalán a lánnyal.
 
Egy kis ideig mentek a kihalt főúton. Marcust zavarta, hogy a széles utca ilyen néptelen, csak néha-néha láttak egy-egy lakost, de azok is azonnal elfordultak, amikor megpillantották a lidércet és a lányt.
 
–     Mi a fene… ez a város mostanság mindig ilyen rideg? – kérdezte a lánytól fojtott hangon.
 
Amikor már úgy gondolták, hogy a kocsmáros nem láthatja őket, behúzódtak az első sikátorba.
 
–     Na, most mihez kezdjünk, kölyök? – fordult Estoriához a lidérc. – Ha tényleg az árnyékba húzódott a Skarlát, nem hiszem, hogy a műhelyüket vagy valamelyik gyülekezőhelyüket szem előtt hagyták volna… és mint jól látható, nem igazán szívlelik egyesek a kérdezősködést…
 
–     Viszont sajnálatos módon nekünk csak ez az egy kis nyom áll rendelkezésünkre – tette hozzá Marcus, majd benyúlt a zsebébe, hogy felmutassa az egyetlen nyomukat, a liliomos gombot nyomatékosítás-képpen. Ám a kis fémkorong helyett egy hegyes fogakkal körberakott, kis állkapcsot találtak meg az ujjai, ami kíméletlenül bele is mart a lidérc húsába.
 
Marcus fájdalmas szisszenéssel húzta ki a kezét a zsebéből, amin ott csüngött a patkány, amit még a könyvtárban keltett életre. El is felejtette, hogy a rágcsálót is ebbe a zsebébe tette.
 
Patkány-mentes kezével újra a zsebbe nyúlt, de hiába tapogatta át többször is a ruhaanyagot, a gombot csak nem találta.
 
–     A fenébe is! Csak nem te nyelted le a gombot, te torkos dög? – rázta meg a kezét és azzal együtt az ujjain lógó patkányt.
 
A kisállat szeme sokatmondóan villant egyet, majd az állkapocs szorítása hirtelen elengedett és Marcus ujjai kiszabadultak. A patkány a földre huppant és egy gyors körbekémlelés után kiszaladt a sikátorból.
 
Marcus habozás nélkül utána iramodott.
 
–     Futás kölyök, nem hagyhatjuk, hogy meglógjon az a dög! Valószínűleg lenyelte a gombot! – kiáltott hátra a lánynak, mielőtt kikanyarodott volna a főútra. Azt már nem tette hozzá, hogy a rágcsáló elvesztésével nem csak a gombról mondhatnak le, hanem Marcus jó pár napnyi egészséges elmeállapotáról is.
 
Hosszan üldözte a patkányt, ami fáradhatatlanul és meglepően gyorsan szedte apró lábait. Végül a kis állat egy zsákutcába futott be, ahol a lidércnek sikerült fülön csípnie. Marcus megpöckölte a patkány homlokát, amire az mágikus álomba zuhant. Estoria pont akkor toppant mellé, mikor az övtáskájába süllyesztette az alélt állatot.
 
–     Na szóval ott tartottunk… – nézett fel a lidérc, de mielőtt a lány felé fordulhatott volna, egy sötét ruhás alakba botlott a pillantása. Az idegen meglepett testtartásban, alig öt méterre állt tőlük. Fekete köpenyén pedig vérvörös liliommal díszített gombok sorakoztak.