Avagy a Halott Város.
Egykoron borzalmas katasztrófa árnyéka borította be a várost, amikor egy rég elfeledett diktátori birodalom szétszóródott félkatonai szervezetei újraegyesültek és felesküdtek egy új birodalom felépítésére. Katonai puccsot végrehajtva túszul ejtették a város kereskedelmi központjában évente megtartott találkozón megjelent vezetőket és ultimátumot adtak a világnak, amennyiben 4 órán belül nem adnak szabad utat a diktátornak a börtönből, óriási következményekkel fognak szembenézni.
Azonban senki nem sejtette, hogy a diktátor hívei ravasz tervet eszeltek ki arra az esetre, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ők eltervezték. A Fellegvári Katonai Akadémia legjobbjai közül kiválasztott katonákból verbuvált kommandó ugyan sikerrel járt, ám ennek levét a kimenekítésről lecsúszott lakosság itta meg. Három bomba robbanása rázta meg a várost, halálos sugárzással és egy titkos kísérleti vírussal szennyezve légterét. Az igazi fenyegetés mellett eltörpült az évek során elhalványult sugárzás mértéke: mutánsok, kannibálok, húsevő növények várják éhesen a gyanútlan kincsvadászokat.
A helyszín szabad.
Amint megkapta az engedélyt már rohant is pakolni, még a nap se kelt fel mikor ő már a léghajó kikötő dokkjait rótta. Az út több napig tartott, de egy cseppet sem bánta. Kiélvezte a helyzet adta lehetőség minden legapróbb pillanatát. Délutánonként a korláton ülve figyelte e lélegzetelállító tájat, a felhők közt felvillanó zöldellő hegyeket, a levegőben úszó szigeteket. Órák hosszatt rajzolgatta az aranyszárnyúak nagfényben ragyogó raját, szárnylemezkéik a legnagyobb részletességgel örökítette meg minden apró fénysugárral, mi megcsilan rajtuk.
S mikor egy matróz végre felszólalt
“Elhaladunk Portwest felett”
úgy kapta fel fejét, mintha csak hazaérkezne.
Teljes lendülettel vetette magát a korlátnak, már félő volt, hogy át is bucskázik rajta, de karmait mélyen a vaskos fába vájta. Csillogó tekintettel merült el az előttük elterülő város indákkal benőtt tornyainak látványában.
Évek óta csak erre a pillanatra várt, felidézte azokat a meséket, mit e bizarr, tragikus történetű városról hallott. Lelki szemei előtt élénken sejlett fel a jelenet, a robbanás mi megrázta e egész földet, ahogy a természet lassan visszafoglalta magának betonfalait újszületett szörnyeivel. Notesze telve volt a portwesti nawkák és gyilkos ajkak rajzaival, ám azokat a képeket csak gyér fantáziája teremtette. Most viszont… Most végre életében először saját szemeivel csodálhatja meg e különös és veszélyes teremtményeket. És ki tudja milyen titokat fed fel róluk, miknek nyomába eddig senki másnak nem volt mersze eredni.
Talán még valami díjat is kap majd felfedezéseiért, márha túléli. Bár míg eltudja juttatni valahogy jegyzeteit Fellegvárba addig még ez a lehetőség se aggasztotta. A tudás minden életet megér.
-Itt nem szállhatunk le. Túl veszélyes. -szólalt meg a kapitány.
-Semmi gond. Van egy jó hosszú kötele? -kérdezte vidáman.
Az egyik matróz adott neki egy kötelet, a hajó pedig olyan alacsonyra ereszkedett ahogy csak lehetett, míg Tani az árbóchoz rögzítette.
-Akkor… a viszont látásra! És további jó utat! -köszönt el.
A kapitány csak egy horkantással viszonozta, majd különös útitársuk eltűnt a zöldellő mélyben.
A kötél sajnos nem volt annyira hosszú, mint kellett volna, így esés közben a fák ágaival próbálta tompítani a zuhanást.
Szerencséjére valami elég puhára esett.
-Azt hiszem eltört valamim. -tápászkodott fel fájdalnasan s meglepetten realizálva, hogy egy férfi volt, kinek teste tompította zuhanását.
-Elnézést! -pattant fel. -Mondja él még? -hajolt le hozzá aggodalmasan.
~ Lezárva. A helyszín ismét szabad. ~
– Ne pazaroljuk az ivóvizet, ki tudja mi csap le ránk út közben. – hárította el fejének egy intésével a felkínált vizet.
Az imént amikor lenézett a sziklafalról, a szél vízpermetet sodort felé, így nem került sokba észrevennie a kisebb hasadékot, amin keresztül forrásvíz zúgott a mélybe. Nem volt túlságosan mélyen, a régi időkben talán a híd karmaival közel tartott tartományrészen is átfutott az üdítő víz. Ügyes mozdulatokkal mászott az egyik kiszögellésre, cseppet sem zavartatva magát azért mert itt erősebb volt a légáramlat. Legalább kiseperte fejéből a kéretlen gondolatokat, homlokán pedig felszárította a maradék cseppeket. Szíve a mélység hívó szavának suttogásában elcsendesedett, és mire elöblítette a tálakat, és visszamászott, már meg is nyugodott. Kicsit furcsán voltak bekötve az idegei, annyi szent. Végighordozta tekintetét az eltakarított tábor nyomain, elégedetten biccentett, és ő is nekilátott a felszerelkezésnek miután a fejvadász a laposra nyomott tányérokat is visszatette a zsákjába.
– Csak egy pillanat türelmet! – pattintott ajkai közé egy füstrudat.
Jóleső sóhajjal szívta be az ebéd utáni első slukkot, lehunyt szemmel kiélvezve annak minden egyes ízét, de nem hagyott magának sok időt a nyugodt dohányzás luxusára. Szabad szemmel látható sebességgel futott végig a parázs a fehér pálcácskán, mintha sietve akart volna a vörös ajkakra csókolni. Mielőtt viszont a kelleténél jobban megközelíthette volna az áhított párnák puha ölelését, a nő megdörzsölte a csonkot, mely hasonlóan a korábban látott névjegykártyás trükkhöz, hamuvá porladt, csikknyomot sem hagyva utánuk.
– Jól hallasz, Szöszi? – kérdezte miután saját sisakja beburkolta a fejét.
A kapcsolat ellenőrzése pozitív eredménnyel zárult.
Linn vetett egy aggodalmas pillantást keletre, ahonnan a sötéten göndörödő fellegek érkeztek egyre sokasodó tömegükkel. A szél haptákba vágta magát, majd a sziklafalhoz simult. Nagyon nem tetszett neki ez az időjárási jelenség, de egyelőre csendben maradt. Kétszer megtúráztatta a járgány motorját, mely türelmetlenül erősödő majd kényszeredve halkuló duruzsolással tudatta vele, hogy a dugattyúk elég gyorsan járnak, és kész arra hogy lovasát útján szolgálja. Szerencsére a sekély patakokon át nem kellet gázlót keresni, és a közepes vastagságú, kidőlt fatörzsek sem jelentettek akadályt, hála a motorok mágiával turbózott rendszerének, mely úgy igazodott a terepviszonyokhoz, mintha egy élő és lélegző nyergesbestia hátán tették volna meg az utat. A vihar viszont bosszantóan viselkedett. Folyton folyvást a sarkukban járt. Sosem közelítette meg őket túlságosan, de biztossággal magasodott mögöttük. Néha hallani lehetett a hevesen kopogó esőcseppek hangját, ám mintha a javát még tartogatta volna. Egyetlen mennydörgés sem hangzott, villámlás sem szaggatta az ózonszagú levegő áttetsző fátylát. Mint csendes fenyegetés, türelmes vadász járt a sarkukban, vigyázva nehogy mégis túlságosan közel merészkedjen. A guberálónak az az érzése támadt, hogy a vihar valójában nem is követi, hanem hajtja őket, bár irányt egyszer sem változtatott, és nem kényszerítette le őket az útról.
Mikor megálltak uzsonnázni, a nő szótlanul bámulta a már megtett utat, és a vadászó bestiák türelmével várakozó viharfelhőket. Gépies mozdulatokkal rágcsálta a szárított hússzeleteket, melyek kellemesen fűszeres és sós ízzel töltötték el száját, gondoskodva a megfelelő nyáltermelésről. Így csak a fűszeres ízeket kellett lemosnia nyelvéről a fémbögrében kapott vízzel, a szomját kevesebb is oltotta.
– Szokatlanul viselkedik. – dünnyögte maga elé komoly ábrázattal.
A délután aláereszkedő napot már szinte teljesen eltakarták az égi birkák, így olyan homály ereszkedett rájuk, mintha már legalább alkonyat lenne. Bárhogyan is bűvölte azonban tekintetének izzó sugarával az elérhetetlen messzeségben lebegő bodrokat, azok nem mozdultak.
– Volt már dolgod viharboszorkával? – biccentette meg fejét és válla fölött kísérőjére nézett – Vagy viharvarázslóval? Mindegy, a lényeg a viharmágián van. Bosszantó népség. – fújt ki egy eltévedt tincset homlokából, miközben visszaadta a bögrét.
Többet azonban nem mondott, akár kérdezték, akár nem. Gerince mentén az összes kis szőrpihe égnek meredt a gondolattól hogy találkozik egyel, akaratlanul is enyhe elektromos impulzust cikáztatva végig bőre finom felszínén a ruha alatt.
– Remélem nem leszel zárlatos, ha megcsap a mennykő! – vigyorodott el halványan mielőtt újra visszatette volna fejére a sisakot.
Szinte közvetlenül Solomis előtt voltak, így elég kellemetlenül érintette volna ha pont most csap le rájuk a fura vihar ura, bár logikus lett volna tőle hogy nem engedi őket terránok közé vegyülni. Nekivágtak hát a hídnak, mire nem sok csodálkozni valót hagyva, a fellegeket terelő szélkutyák láthatatlan falkái is újra csaholni kezdtek, ezúttal már jóval hangosabban. Nem csak az égi nyájat hajtották. Fákat téptek, földet markoltak fel és szórták a levegőbe a sűrű port, elhomályosítva a láthatárt. A híd túloldala egészen ködbe burkolózott. Linnek nem egyszer kellett egy elsodródó ág elől félrehajolnia.
– Hogy a hétcsecsű Terra adott volna a harmadik melle helyett kobrát a szádba mérget szopni! – morrant fel hangosan, nem törődve azzal hogy a férfi is hallja, mikor egy a motor elé sodródott madarat nem tudott már kikerülni, és a tollas jószág nem csak a lökhárítón, de a sisakja plexijén is koppant egyszer.
Kibillent az egyensúlyából, ám abban a pillanatban agya vészüzemmódra kapcsolt, és a mélyen gyökerező túlélési ösztön és a tanult dolgok egymással összekapaszkodva átvették fölötte az irányítást. Csak ennek köszönhette hogy ő személy szerint a motorra és a sisakjára kenődött vért leszámítva sértetlenül elérte a túloldalt, s ezzel együtt Solomis határát is.
Miután a füst utolsó molekulája elhagyta ajkai szélét, lassan kortyolt egyet a hűs vízből, zölden ragyogó szempárja továbbra sem óhajtotta figyelmen kívül hagyni Vörösbegyet. Valahonnan sejtette, hogy nem pusztán a hasára csapott, amikor az ötletet felvetette; a felszerelése, mozdulatainak precizitása, higgadt természete és türelme árulkodó volt, vagyis nem ma kezdte a szakmát, illetve a szakmával való pénzkeresés és kuncsaftok szerzésének kiaknázását. Gyanította, hogy nem szívesen hagyná veszni az ötletét egy kis könnyű pénzszerzésre, ami talán neki is jól jönne, ha már a kivitelezéshez hozzájárul segítő jobbot nyújtva. Kis pillanat elteltével másodszor is kortyolt egyet a vízből, ez idő alatt átgondolta, hány százalékot fölözzön le magának a haszonból, aközben jutott arra ideje, hogy két összecsukható tányért elővarázsoljon. Pár mozdulattal mélytányérrá alakította, az egyikhez mellékelt egy bontatlan csomagolású 3 az 1-ben evőeszközt, melynek egyik fele villa, szélén apró, recés késsel, másik fele pedig kanálban végződött. Úgy tűnt, saját magának nem készít evőeszközt, amikor azonban kevlárral átszőtt kabátja belső zsebében kezdett matatni, hamar kiderült a turpisság: egy pár monokróm kompakt evőpálcika jelenlétét fedte fel, a két kis ceruzaszerű hengert aprócska klipsz tartotta össze, hogy kallódhasson el egyik fele sem; három mozdulattal egy teljes méretű evőpálcikává transzformálta kompakt méretéből és tányérja szélére helyezte. A bionikus szempár csak néhány pillantásra szakadt el a nő aranyszín íriszeitől, hallókái azonban információkra éhesen nyitva maradtak s fémkezei egyetlen percre sem tétlenkedtek, a kempingfőző rácsai ez időre már teljesen kihűltek és az egy híján 12 darabos liofilizált tasakkészlet is követte példáját a hátizsák mélyére. Eközben lett fül- és szemtanúja a mulatságos módszerekkel átszőtt történetnek, melynek főszereplője egy ügyvéd volt, aki nem éppen jó humanoidhoz intézte szavait. És általában az ilyen eseteknek ütésváltás a vége, ami jelen esetben nagyon egyoldalúra sikeredett és az ügyvéd szerencséje az volt, hogy a zöldbőrű visszafogottan törölte meg orrát öklével. Az ütés pontossága, őszinte, egyenes üzenetközvetítése kevésbé volt lényeges a történet szempontjából a fejvadásznak; sokkal inkább a küzdőnem alapállása keltette fel a figyelmét, melynél ha fel is fedezte a hibákat melyek lehetnek szándékosan és véletlenek is, nem érezte, hogy szóvá kell tennie őket. A nevén kívül keveset tudott a nőről, ennek ellenére gyanította, hogy valamit tudhat a katonai önvédelemről – ezek alapján régebben részesülhetett e fajta kiképzésben.
Az ebéd elkészültét jelző idő már jó ideje letelt, mely a belső kijelzője egyik sarkában villogott vörösen – a férfi komótos mozdulatokkal megfogta a tasakokat, melyek szájából gőz és gyömbéres-mézes illatfelhő csapott fel, ahogy szétnyitotta őket. Óvatosan kiöntötte a csirkés gőzgombócokat a tányérokra – a bézsszínű gombócokat sötétbarna szósz követte szezámmaggal és karikákra vágott zöldhagymákkal. A nő adagjához kibontotta a 3 részes evőeszközt, mely hasonló anyagból készült, mint a karja és az étel közepébe szúrta, majd a tányért jelzésértékűen felemelte. Egyáltalán nem látszott Vörösbegyen, hogy kifáradt volna a bohókás, de nyomokban komoly jeleneteket tartalmazó előadás során és bár a közös, vadkempingi ebéd csendben telt, a vége felé a férfi bionikus szempárjának elemző része vörös, háromszögbe foglalt felkiáltójelet mutatott. Külsőleg semmi változást nem észlelt a nőn, de az elemző szerint hirtelen megemelkedett a pulzusszáma egy olyan tartományba, amely normál keretek között csakis terhelés alatt fordulhat elő. Egy darabig éberen figyelte, hátha mégis észrevesz valami változást a mozdulataiban, aztán az utolsó falatot elfogyasztva lágy mosollyal nyújtotta a tányért Vörösbegynek.
– Igazad van, ideje indulnunk. A kannában maradt némi víz. – Egyenesedett fel, majd amint a kanna felemelkedett, az alatta stabilan lerakott kisebb köveket és kavicsokat beszórta a füves területre, hogy kevésbé felfedezhető nyoma maradjon ittlétüknek, aztán amint társa végzett a mosogatással, ami jobbára öblítés volt, elpakolt maga után. Az összekészített hátizsákot felkapta hátára, határozott léptekkel a lebegő motorhoz trappolt, fejére kapta sisakját, álla alatti csatját egy mozdulattal rögzítettel, míg egy másikkal kattanásig lezárta a füstszínű vizorral együtt az állvédőt és nyeregbe pattant.
– Hölgyeké az elsőbbség! – Hangzott a másik sisakjában a szubvokálisan küldött üzenet. A híd legalább 150 kilométer hosszú volt, Panterániát azonban ennek többszöröse választotta el tőlük. A két véglet között pedig vad hondurok és valhurnok raja repkedett vígan, a kolónia nagy része már visszatért a vadászatból. A fejvadász felkészítette lélekben magát, hogy ha sor kerül harcra, nem lesz rest a derekán levő tokból előrántani a Vamp névre hallgató energiapisztolyt. Ahogy Vörösbegy elindult a híd felé, majd megtett annyi métert a hídon, hogy a férfi is követni tudja, nem sokat tökölt és utána eredt. Bionikus szempárja folyamatosan pásztázta a lebegő motor nyergében környezetét.
Kicsivel több, mint 90 perc alatt a híd másik felén találták magukat, pillanatnyi pihenő után egyeztették a térképüket és nekivágtak a vadon keskeny, kanyarulatokkal teli útjainak. Itt már nem igazán hódoltattak a száguldásnak a néhol rövid, kiszámíthatatlan kanyarok miatt, de a látvány és az élmény mindkettejüket kárpótolta érte. A férfi kedvét nem igazán szegte a kisebb-nagyobb dombokkal, kidőlt, változatos méretű fatörzsekkel és sekély, de széles patakokkal tarkított vadregényes táj bebarangolása, miközben útjukat kénytelenek voltak záporral a seggükben megtenni, így az út az előbbinél sokkal hosszabb ideig tartott és örülhettek, ha legalább 9 óra alatt teljesítették a második függőhídig tartó távot. Ekkor ismét egy hosszabb pihenő következett, újra előkerültek a fémbögrék, a víz, pár darab energiaszelet vagy energiaostya, ki mit választott. A férfi hátizsákjában még adagokra kimért szárított, különféle ízekben kapható húschips is volt, mely kiváló fehérjeforrásként szolgált. A második híd már nem nézett ki annyira biztonságosnak, mint az első, minden figyelmükre, energiájukra, lelkierejükre és legfőképp reakcióidejükre szükség volt, hogy biztonságosan átkelhessenek rajta.
A nőnek nevethetnékje támadt. Afféle őszinte, szívből jövő kacaj volt, hátravetett fejjel, ami egészen az égig szállt.
– Nem légből kapott ötlet pedig! – kacsintott aztán Szöszire mikor a kacaja alább hagyott, majd elhalt.
Szó mi szó, tényleg megesett vele párszor hogy egy bunyó után nem kis összegre tehetett szert. A másnap munkába, vagy asszonyukhoz siető terránok könnyen adtak ki pénzt a kezeik közül annak érdekében hogy a verekedésnek ne maradjon nyoma. Volt szerencséje még ügyvédhez is, aki az est nagyrészét azzal töltötte hogy meglazított nyakkendőjét vállára vetve, ingén két szétpattintott felső gombbal gurította le egyik tömény italát a másik után, hogy aztán egy meggondolatlan szóváltás után egyenesre szabott orrával az ork öklébe nézzen. Nem volt sem kellemes hangzása, sem pedig szép a látványa az eredménynek. De Linn szerencsére ott volt, és a reggeli tágyalást már úgy kezdhette meg a tisztes ügyvéd úr, hogy senki meg nem mondta volna róla, milyen fájdalmakat élt át törött orra miatt. Az volt a szerencséje, hogy a csont nem csúszott fel az agyáig. Akkor már nem aggódott volna semmiért. Helyéről felpattanva a történetet előadta a fejvadásznak is. Persze pár részletet a kellően szórakoztató előadásmód érdekében még el is mutogatott, mint azt, miképpen zúgott előre a jobbegyenes. Tisztességes ütés volt, precíz, lényegretörő. Igaz, saját mozdulatai sokkal könnyedebbek voltak mint a történetben szereplő ork feltételezhető mozgása, és a beállás amit felvett, kísértetiesen emlékeztetett egy bizonyos küzdésnemre. Nem vetkőzte le egészen a krav maga mozdulatait, de kétségkívül voltak szándékosan, vagy szándéktalanul becsempészett hibák… Amiket külső szemlélőként alig vett észre az, aki nem volt jártas a műfajban, aki viszont igen, annak talán elkezdhetett bizseregni a bőre, hogy kijavítsa ezeket.
– Tisztán! – nyúlt az ízesítetlen víz felé, és egy hálás mosollyal elvette.
A mesélés közbeni mozgásban még csak ki sem fulladt, de azért leült, már csak az ebéd miatt is, ami a gyorsan repülő percek alatt el is készült. Evés közben ezúttal kivételesen csendben maradt. Mintha egy egész emberöltő telt volna el mióta ilyen ételt evett, így nem volt csoda, hogy megrohanta a nosztalgia.
~ o ~
Mindig Zulu főzött. Nem mintha nagy tudomány kellett volna hozzá, vagy alantas feladat lett volna és ezért más nem vállalta, de Zulu tartózkodott legtöbbet a táborban. Ő volt a “hátsó terrán”, aki a visszatérőket fogadta és gyógyította. Bármilyen súlyos sérülést képes volt kezelni, egyszer Alphát még vissza is hozta. Kedves mosolyával mindig üdítő színfolt volt, a legnehezebb nap után is… Aznap viszont csak a letarolt tábor várta őket, közepén a kövekre tett lábassal, benne a gőzölgő étellel. Az ételben Zulu szemei és nyelve úsztak.
~ o ~
Egyszerre elment a kedve a gőzgombócoktól, mégsem mutatta jelét hogy megváltozott a kedve. Arcán és testtartásán legalábbis nem változott semmi, de szíve a fülében dörömbölt, és hideg veríték ütközött ki a homlokán, amit egy kósza kézmozdulattal kesztyűjének kézfejére kent.
– Csak a közelgő vihar. – vigyorgott a férfira, ha annak feltűnhetett bármi is abból amin keresztül ment – Egy egészen kicsikét érzékeny vagyok rá, de semmi komoly!
Az utolsó falatot szinte rágás nélkül küldte le a torkán.
– Induljunk, nehogy a hídon kapjon el minket a vihar java. – kászálódott fel, és kezét a másik megüresedett tányér felé nyújtotta hogy elvegye, azzal a szándékkal hogy elmossa.
Nem váratta sokáig azzal, hogy az alkalomhoz – vagy inkább kedvhez – illő ételcsomagot kiválassza, így amikor a kezébe nyomta az amúgy kétszemélyes tasakot, ő sem lacafacázott. Először a vertikális felezővonal segítségével kétfelé szedte határozott, de kimért mozdulatokkal, majd letépte a csomagolások tetejét. Fél tucat másodperccel később a kanna felsípolt, ezt követően a férfi eloltotta egy gombnyomással a kempingfőző lángját, felegyenesedett a guggolásból és elindult, hogy a környékről néhány kisebb követ vagy ha más nem is adódott, pár nagyobb kavicsot összeszedjen kannaalátétnek; köztudott, hogy a tömör kőzetek hosszabb ideig képesek megtartani a környezet hőmérsékletét. Ahogy ellépett, másodperceken belül vissza is ért, elrendezte a talált köveket vagy kavicsokat, hogy sima, stabil felületet adjanak a kannának, mikor ráhelyezi a kannát. Erre pusztán két okból volt szüksége: miközben a kövek átmelegednek, de a kanna tartalma pár fokot lehűl, melegen tartja azt elég időre, így a kempingfőző rácsának van ideje annyira lehűlni, hogy biztonságosan visszahelyezhesse hátizsákjába. Vörösbegy szavai nem zúgtak el a füle mellett, miközben a fejvadász tett-vett, sőt, a tekintetét is csak rövid másodpercekre vette le róla. A tasakok száját lassan nyitotta szét és még óvatosabban emelte fel a kannát, hogy a gőzölgő víz bizonyos mennyisége egyenletesen ellepje liofilizált tartalmukat.
– A Te ötleted vitathatatlanul jobb. Bár a másik felét inkább elcserélném egy nyugodt sörözgetésre és másfajta szórakozásra. Tartok attól, hogy nem más törött orráért fogod bevasalni a zsozsót. – Komoly arccal zárta le a gőzölgő tasakokat, hogy azok tartalma több, mint 5, de kevesebb mint 10 percig érlelődjenek, aztán hirtelen, amikor a két szempár ismét összekapcsolódott, a férfi elmosolyodott ravaszul. Ajkai között füstöt eregető bagórúd már a feléig leégett, amikor úgy döntött, ideje szabadabbá tennie beszélőkéjét.
– Szóval az a kívánságod, hogy elfenekeljelek? Nos, rendben. Csak az a kérdés, kibírod-e Solomisig. Vagy a vadkempingi fürdőzésig. – Csapta le a hamut a porba, majd ismét a hátizsákjához lépett, ajkai közé vette a tüdőropit, előguberált két, karabineres fémbögrét, megtöltötte az ivózsákban tárolt hűs vízzel és némi italport, amelyek hideg vízben is kiválóan oldódnak. Nem tett fel több kérdést, elég volt csak a két szempárnak összetalálkoznia és a néma pillantásból is tisztán sütött, szabad választást ad a nőnek, hogy tisztán szeretné a hideg vizet inni, vagy ízesítetten. Abban a pillanatban, hogy eldőlt a víz miként való elfogyasztása részéről, két slukkot még szívott a blázból, aztán motoroscsizmája talpa mellé ejtve, egy mozdulattal kioltotta szikráját, füstjét lassan az ég felé engedve, mint egy kolosszális gyárkémény.
Szikrázóan vörös tincsei mintha lángra gyúltak volna a déli nap hevének szikrái alatt, ahogyan a szél belekapott a frissen szabadult hajkoronába. Már csak szemeinek huncut csillogása volt csipkedősen fényesebb.
– Apu, büntess meg, illetlen voltam! – biggyesztette le alsó ajkát ahogy kiskutya szemekkel egy cseppet sem bűnbánó pillantás kíséretében elváltoztatta hangját – A térdedre feküdjek vagy a motornyeregre, hogy elfenekelhess?
Kérdés nem volt, izzott köztük valami kémiai vegyület féle, de hogy azt mi táplálta igazán a szövevényes agytekervények rovátkáinak mélyén, megfejtetlen maradt. Csak a jó hangulat volt biztos.
Fejét felemelve hunyorgott az égre, kutatva az égen gyülekező fellegeket. Árnyalatukból és haladásuk tempójából még nehezen lehetett volna megjósolni, mikor fog lecsapni a vihar, de a jellegzetes feszült levegő amiben ózon illata feszengett, még váratott magára. Homlokához emelt tenyereivel eltakarta szemei elől a tolakodó napsugarak fényét, és a peremhez sétálva letekintett a mélybe. Maga mögül a keresgélés hangjait hallgatta, ajkai közt békésen füstölt a cigaretta, melynek füstje unos untalan próbált párja felé nyújtózkodni, hátha elérheti s kígyó füstjeik összecsavarodva olvadnak egybe, de amazt is messze hordta a szél. Csak a csalóka fogócska maradt, a füstcsíkok és bodrok csalfa játéka. Itt már hűvösebb volt a levegő, köszönhetően a szabad széljárásnak, de így is lehúzta dzsekijének cipzárját. A szél azonnal belekapott a kabát szabaddá vált szárnyaiba, és megtáncoltatta azokat a karcsú derék körül.
A megszólításra elemelte szájából a cigarettát, a mélybe hamuzta, és visszafordult útitársához.
– Micsoda választék! – guggolt le egy vigyor kíséretében, és szétterítette maga előtt a gondosan felcímkézett tasakokat, mígnem egyet kiemelt a többi közül – Ezt kérem, legyen szíves séf úr! – nyomta Szöszi fémkezébe a csirkés gőzbatyut ígérő tasakot, hamár megkapta a választás lehetőségét.
A víz hamar felforrt, rotyogva adva tudtukra hogy készen áll küldetése teljesítésére, Linn pedig kényelembe helyezte magát saját zsákjának tetején. Megszokás volt, a lehető legbiztosabb módja annak hogy senki se nyúljon a cuccához, és egész biztosan ne keveredhessen el.
– Ugyan, a reggel történtek miatt egyáltalán ne fájjon a fejed! Csak egy kis csuklótorna volt számomra, ilyesmi nem fogja a kedvemet szegni semmitől. A szentbeszédet sem azért kaptad, felejtsük is el! – biccentett egyet hogy nyomatékosítsa szavait – Az étteremhez meg nem ragaszkodom, inkább igyunk meg valami jóféle vidéki sört egy kis krimóban. – kacsintott sokat mondóan – Nincs is jobb nap végén, mint egy alapos kocsmai verekedés, aztán pedig legombolni a népről a suskát a törött orrok rendbe tételéért… Viccelek ám! – nevette.
Gyanította, hogy a fejvadásznak is szimpatikusabb lehet egy hasonló program mintsem hogy étterembe menjenek, aminek amúgy is egyrészt túlságosan bensőséges hangulata lett volna, másrészt pedig nem is illett ő sem a fehér abrosz, sem a romantikus kockás terítő mellé. Legalábbis saját véleménye szerint.
Nem sejtette, hogy az utolsó közlekedési lámpától számítva, több száz kilométer megtétele után – és legfőképpen, egy tét nélküli, afféle bemelegítésnek szánt versenyen – őt illeti az első hely. Bár fölénybe került, nem vette le a szemét a visszapillantó tükörről, de nem is hajtott annyira gyorsan, hogy Vörösbegy túlzottan lemaradjon tőle – veszély esetén bármikor kihasználhatta a hirtelen fékezési manővert, mellyel útitársa mögé sorolhatott jó időzítéssel. A Dustjumpereket nem sebességre tervezték; nagy teljesítményük inkább a teherbírásra és takarékos üzemanyagrendszere pedig a nagy távolságok megtételére vonatkozott. A teljes táv harmada normál esetben több mint 3 órás, monoton motorozást jelentett, a szinte nulla vagy jobb esetben is csekély forgalom azonban megkönnyítette a dolgukat, hogy lefaraghassanak belőle pár tucat percet némi adrenalinfröccsel.
Teljesen másfajta választ kapott, mint amire számított, valahogy mégsem lepte meg – pimasz mosoly villant meg a bukósisak felnyitott állrésze alól felelet gyanánt, hűvös széláramlat cirógatta arcának védtelenné vált részét.
– Kérdésre kérdéssel illetlenség válaszolni, ugye tudod? Főleg kettővel. – Hangzott el a csípős kontra, aztán protektoros kéz egyetlen mozdulattal kioldotta a sisak rögzítőcsatját, miközben azon ügyeskedett, hogy a lebegő gépmusztánggal leparkoljon egy jól megközelíthető, de védett helyen, csak ezután szabadult meg sisakjától és szállt le a nyeregből. Az égbolton sötét gomolyfelhők kezdtek gyülekezni, s zöld szempárt nem is voltak restek magukra vonni. A hideg fuvallat ismét megcirógatta arcát, szőke hajtincseibe is belenyúlt vékony ujjaival, tekintete pedig megállapodott egy pillanat múlva Vörösbegyen.
– A valhurn legyen a legkisebb problémánk. Reménykedjünk, nem fog a nyakunkba zúdulni a vihar, amíg átkelünk a hídon. – Pár métert távolodott a motortól, keresve egy alkalmas helyet, ahol leguggolva lerakhatja hátizsákját, kibonthatja és előkeresheti mélyéről a gázfőzőt, vízforralót, 3 az 1-ben kanálgépet és az egy tucat csomag visszazárható tasakos, liofilizált gyorsélelmet mely Terian minden tájáról tartalmazott legalább egyféle ételkülönlegességet, köretként rizzsel vagy tésztával. Időközben felnézett a nőre és szembetalálta magát egy cigarettás dobozzal, melynek tartalma csábítóan vigyorgott rá; a kézzel készített dohányterméket egy biccentés keretében ajkai közé helyezte, majd kölcsönkért némi tüzet és életre szívta a koporsószöget.
– Mint kísérőd és testőröd, nem javasolnám a valhurn-háton való utazás kényelmességének tesztelését. Inkább segíts kitalálni, mit főzzek ebédre! – Vigyorgott rá két sűrű szürke füstpamacs felpöfékelése közben, tüdőropival a szája sarkában, miközben hátizsákjának egyik felében levő 2.5 literes ivózsákjából vizet töltött a rozsdamentes forralókannába. Megerősítést nyert a gyanúja, hogy bizony, a valhurnok Vörösbegy kedvenc állatai és elhatározta, valahogy kerít neki próbalehetőséget, természetesen biztonságos keretek között. Türelmesen kivárta, míg a nő kiválasztja az elfogyasztandó tasakot a maga részéről, eközben a kimért vízmennyiséggel rendelkező kannát a kompakt gázpalackos kempingfőzőre helyezte, melyet egyetlen gombnyomással begyújtott.
– Ami a korábbi kérdésemet illeti… nos, tét nélküli verseny volt és arra gondoltam, tiéd az elsőbbség, hogy kívánj valamit. De előtte válaszolok a kérdésedre, még ha illetlen is volt: csupán azt kívántam, hogy remélem, némileg sikerült ezzel a kis versennyel kiengesztelnem téged, amiért ismét rendbe kellett tenned az arcberendezésem, főleg kora reggel. Ha mégsem, akkor talán Solomisban sikerülni fog egy éttermi vacsorával.
Olajozott gépezetként dolgoztak, szinte szükség sem volt arra hogy megbeszéljék, ki éppen mihez nyúljon hozzá. Amint a nő végzett a pakolással, a férfi is egyből munkához látott. A motoros kabát cipzárja hangtalanul siklott fel a női test dombjain. A guberálónak nem volt olyan spéci felszerelése mint a fejvadásznak, de még csak egy kurta pillantás sem rebbent pilláin, melyek arról tanuskodtak volna hogy irigyli vagy csodálja a másik felszerelését. A sisakok hangolása is flottul ment, a nő ajkainak szegletében egy kicsiny, de kevéssé leplezett mosoly tudatta: látta a meglepettség felvillanó szikráját, és jól szórakozik rajta.
– Csigavér, ha kell, befogom ám a piros kis ajkaimat, tudom hogy csukva is ugyanolyan szépek, mint amikor épp el vannak foglalva valami mással. – viszonozta a pajkos pillanatot, aztán saját járművéhez sétált, és átvetette lábát a nyereg fölött.
A vasparipa jellegzetes, sima dorombolással búgott fel mikor feloldotta rajta az indítórendszert. Hangja köszönőviszonyban sem volt az előző napi tuningmasinával, tiszta duruzsolása önmagában is jóval több erőt sejtetett, mint amennyi az utcai cirkálóba szorult. Még egy ellenőrző pillantást vetett a műszerekre, mikor füle mellett felcsendült a férfi kellemes hangja. Önkéntelenül is elvigyorodott a szubvokálisan küldött, felerősített jelre amit a rendszer tökéletesen konvertált az ő füle számára is tisztán hallható formátumba.
– Bemelegítésnek éppen belefér! – nevette, aztán a plexin felvillanó térkép szemmozgásait lekövetve kijelölte a célt, amit átküldött a fejvadásznak is.
Letámasztott jobb lába körül irányba faroltatta a motort, ami jelentős port kavart fel a ritkán takarított utcácskában. Csak egyszer próbált rá a gázkarra, mielőtt sebességbe kapcsolt, és meglódult. A szűk utcácskán nem volt lehetőség előzésre, így rövid kis előnyre tehetett szert. Jól ismerte a csendesebb utcákat ahol később kezdett beindulni az élet, így a forgalmat elkerülve könnyedén tarthatta a kényelmes, emberi reflexekkel követhető tempót. Átvágott egy még mindig gőzben úszó utcán, aminek végén nem felejtett el pirimet dobni a mindig konténerek tövében éjszakázó hajléktalannak, aki biztos ami biztos alapon, szemmel tartotta a lakását, és időnként utcai információkkal is ellátta. Linn hunyorított, aztán az ösztöneire hagyatkozva, figyelembe véve saját sebességét és a mozdulatok idejét, hüvelyk ujjának körmére illesztette a zsetonocskát, amit a megfelelő pillanatban rugóként lőtt ki. Az alamizsna gesztusa hétköznapinak számított, a levegőn pengve átperdülő, fényes érmécske pontosan a kolduspohárban landolt.
A városból kivezető útszakasz viszonylag hosszabb volt, és kifelé még nem, inkább befelé érkeztek a munkába eredő polgárok. Az utolsó közlekedési lámpánál egymás melletti sávokban állhattak meg, várakozhattak a jelzésre. Hirtelen felszökött benne az adrenalin szintje. Egy hosszú útszakasz következett, ahol nem a sebesség fog kizárólag dönteni, hanem inkább az ügyesség, és hogy ki tud jobban reagálni a másik mozdulataira. Oldalra fordított fejjel figyelte pár másodpercig partnerét, aranyló szemei szinte világítottak a sisak árnyékában, mint az arany krediketre hulló első reggeli napsugár. A távolban még foszlányokban úszkáltak a hajnali pára kósza felhői, az út széle nedves volt a harmattól. A közlekedési lámpán összegyűlt a víz, s egy egyre növekvő cseppecske megtörte, és szétszórta a napfényt mielőtt megremegett, és lehullt. Zöld utat kaptak. A hajtóműből távozó anyag bőgve festett maguk mögött fekete sávot és könnyedén tovaszálló, szürkés füstfelhőt.
Rendesen dolgozott benne a versenyláz, de nem hagyta hogy elvegye a józan ítélőképességét. Tekintve hogy sem természetfeletti reflexekkel, sem pedig egyéb, tudomány adta beépített segédeszközökkel nem volt ellátva, hűségesen igazodott az aktuálisan felvillanó figyelmeztetésekhez, és csak akkor feszítette meg vagy lépte át a határokat, amikor biztos volt benne hogy biztonságosan megteheti. Ennek eredményeként végül a győzelem a másikat illette édes csókjával.
Az első függőhíd bár nevében ezt sugallta, inkább hasonlított egy épített, szilárd hídhoz mintsem az asszociációként először bevillanó kötélből készített őséhez. A “pallókat” szorosan egymáshoz illesztették, és a vastag öntvényeknek a belsejében futottak az erős acélsodrony kötelek, melyek épp annyi elmozdulást engedtek mindig, hogy a híd hajlékony maradhasson, ne törjön, és biztonságos legyen az átkelés. A korlátoknak köszönhetően melyek az erős széllökésektől és a kisodródástól védtek, inkább nézett ki egy beton csúszdának. Előtte és utána kisebb szabad terület kínált pihenőhelyet, vagy biztosította hogy lezárás esetén az aktuális őrség állomásozhasson.
– Kellett volna? – vette le sisakját a nő, és kicsit megrázta a fejét, hogy összetapadt vörös tincseit átfésülhessék a szél ujjai – Miért, te mit kívántál? – nevetett vissza.
Végignézett a függőhídon. Csak a főváros és Malivor körül voltak ilyen biztonságosak a hidak, tudta hogy amint messzebb haladnak, egyre kevésbé lesznek biztonságosak az utak, Solomis előtt pedig kifejezetten hanyagolják a hidakat. Ott inkább a vasutas közelekedésre fordították a fejlesztések összegeit. Alattuk a szakadék mélyén Panteránia hullámai csillogtak elérhetetlennek tűnő mélységükben, Aetryas utai és a mélység közt pedig vad hondurok és valhurnok rajai ébredeztek.
– Remélem, hogy nem fog egy valhurn sem felmerészkedni. – segítette meg a szél munkáját és félresimított egy, az arcába hulló vörös tincset – Ültél már valhurn háton? – vigyorgott – Állítólag haláli! Ha nem a dög ken fel a sziklára, akkor a társai szednek le. Egyszer kipróbálnám, igaz e. Egyszer! – tarotta fel mutató ujját egy eszelős, életteli vigyor kíséretében, aztán előkereste zsebéből a féltve őrzött cigarettás dobozt, és megkínálta a férfit, aztán maga is rágyújtott.
Laikus szemmel nézve úgy tűnik, a férfi hallgatása nyomokban sértettséget tartalmaz, ám a valóság sokkal kiábrándítóbb: sunyi módon kihasználta a csend ajándékaként adódott pillanatot egy kis információszerzési kitérőre. A változatosság kedvéért Harlandot, alsóvárosi rejtekhelyének házirobotját bízta meg a feladattal, fedje fel a hidegvérű duó identitását – ha már Vörösbegy nem volt hajlandó elárulni, miféle kapcsolat fűzi a xolimorhoz. Gyanítja, hogy az ismeretségük inkább az implantok javításából ered, ám ennél jóval több információra van szüksége, ha ismerni akarja az ellenfelét. Pontosabban nem is a xolimorra és a sárkányfattyra volt kíváncsi – sokkal inkább az érdekelte a fejvadászt, kinek dolgoznak. Arcán nyoma sem volt a változásnak; semmi jel nem utalt arra, hogy a háttérben kommunikálna valakivel. Ez csak egy módon volt lehetséges: szubvokalizálás mellőzésével, ami annyit jelentett, hogy szöveges, képpel társított üzenet formájában küldte el kérését egy kódolt csatornán.
És bár hallgatásba burkolózott, figyelmét időnként magára vonta a nő, ahogy a kávé kezdte testileg-lelkileg – és persze sejtszinten – átjárni, véleményét nem rejtette véka alá. Ha akarta volna, sem tudná megtenni, arcának pozitív kisugárzása tagadhatatlanul hirdette, elégedett a kávé minőségével, amit a férfi egy pimasz félmosollyal nyugtázott. A figyelmesség, amelyet a kávé váltott ki belőle, kissé meglepte, majd egy megrovó pillantást villantott; normális esetben értékelni szokta, de jelenleg nem izgatta, hogy az anyósülés és környéke egy utcányi idő alatt morzsanyomokkal lesz tele. Majd kitakarítja a legközelebbi töltőállomáson – persze, miután visszatérnek és nem feledkezik el róla…
A kocsi oldalának dőlt, hogy reggelijét kényelmesen elköltse, miután a garázs ajtaja feltárult előtte; Vörösbegy eközben a polcok között járt, szüntelenül mozgó állkapcsa éppen a félbehagyott bagel darabjait őrölte. Egy darabig nem keltette fel semmi a figyelmét, ugyanis javarészt különféle szerszámok repkedtek táskája mélyére, ám egy nagyobb doboz két kezének szabadságát igényelte. A még meleg kávé első kortya után sokkal figyelmesebben nézte meg a bélelt doboz lekopott címkéjének egy ragaszkodóbb darabján levő sorozatszámot, amelyről megállapíthatta, tartalma nem más, mint egy nagykaliberű puskához tartozó lőszer. Egy gyors pillantással visszakereste a listát, melyet digitálisan „kézhez kapott” és ekkor látta, hogy nem szerepel ilyen tétel. Azt is furcsállotta, hogy az aprócska maroklőfegyverhez viszont sem póttárat, sem lőszert nem rakott el, bár meglehet, az már táskája részeként van jelen. Sokat nem törődött vele, a papírpoharát néhány korttyal kiürítette, reggelijét pedig pár falattal gyomra mélyére száműzte s már jött is az ő köre a motorok felszerelésével, no meg a parkolócserével.
Javában az egyik protektoros kesztyű szíját igazgatta, amikor elcsípte a nő mosolyát, miközben szótlanságát megjegyezte.
– Egy kissé. – Szúrta oda válaszul pimasz mosollyal, utalva arra, nagyon is sokat fecseg és bizony, tudott volna megoldást, hogy fecsegésének elejét vegye. De nem akart udvariatlan lenni vele, főleg úgy nem, hogy nem fogyasztotta el lélekmelengető reggeli kávéadagját. Parányi meglepetés költözött a zöld szempárba, mikor bukójának alsó pereméhez ért vékony ujjaival és alig észrevehetően rásimult a rejtett kapcsolóra. Fogalma se volt, honnan tudott a létezéséről, elvégre a saját bukósisakja volt – megszokásból hozott magával egyet, a motorosruha mintája ugyanaz volt, mint a sisakjáé, azaz vörös és fehér színekben pompázott. A felvillanó kódsor jelezte, hogy sisakjuk összekapcsolódott, már csak engedélyeznie kellett a kapcsolat létrejöttét. Ebben a pillanatban vette észre, hogy egy boríték villog értesítései között: Harland nem igazán sietett az információk gyors megosztásával, de annyira nem is bánta. Legalább menet közben tanulmányozhatja az üzenet tartalmát; lassan a második protektoros kesztyű is felkerült az ellenálló anyagból készült fémkezekre.
– Egy verseny az első függőhídig? – Kérdezte szubvokálisan, egyrészt tesztelve a kapcsolat stabilitását, másrészt pedig egy cseppnyi adrenalinnal igyekezett feldobni a hangulatot. Szándékosan nem mondott tétet, inkább túráztatta kissé a motort, szemei előtt egy gyorsulási versenyen is használatos, háromszínű váltólámpa fényei lebegtek. Ám a jelzést nem a képzeletbeli zöld fény felvillanása adta meg, hanem az a tény, hogy Vörösbegy gázt adva nekiiramodik gépparipája nyergében. Szerencsére sem Alsóvárosban, sem NeonVölgyben nem volt erős, kora reggeli forgalom, így kedvezett számukra a versengés, főleg, hogy nem kicsi távolság áll előttük, melyet legalább 8 óra alatt le kell gyűrniük.
Harland nem fukarkodott az információkkal: a hidegvérű duó nevétől kezdve röviden, tömören összefoglalt élettörténetükön át mindent előbányászott, a legfontosabbat a végére hagyva. A xolimorról jól gondolta, hogy Vörösbeggyel csupán azért kapcsolható össze, mivel implantjait nagy gonddal szervizeli és javítja; a sárkányfatty korábban underground harcos klub bajnoka volt, ám egy térdsérülés miatt visszavonult. Mindketten egy J’ora-mug nevű ogroxaath fajt képviselő, nagy hatalmú bűnvezér beosztottjai, aki a Xaath Szindikátust képviseli. Az ogroxaath-ok hosszú élettartammal megáldott, két lábon járó, humanoid felépítésű, démoni eredetű, békaszerű lények, melyek Intera felső részéről, azon belül Duat tartományban levő Zuronból származnak. A faj képviselői nem beszélik a közös nyelvet: akaratuk szóbeli érvényesítésére gyakran használnak fordító készséggel rendelkező szolgát. Kegyelmet nem ismerő, végtelen étvágyú és erőszakos szórakozás iránti rajongással megáldott faj, melynek csekély százaléka az évszázadok során kiemelkedett a zuroni démon közösségből, amely kontinensek közötti vándorlásra és kíváncsisággal vegyes felfedezésre sarkallta őket. Vándorlásaik során hozzájuk hasonló, hidegvérű fajokkal léptek szövetségre és ebből a szövetségből jött létre a Xaath Szindikátus, mely a pályafutása elején legális tevékenységekből tartotta fenn magát, ám mivel időközben nem térült meg a befektetett idő, pénz és energia, az illegalitás útjára léptek.
Az első függőhídig több száz kilométeres út vezetett, mely tele volt különféle kanyarokkal, kisebb-nagyobb emelkedőkkel; ritkán adódott nyílegyenes pálya, ahol kipróbálhatták, milyen, ha plafonig teljesít a gépmusztáng. A verseny kimenetele nem azon múlott, melyikük a leggyorsabb, hanem, hogy kettejük közül ki folyamodik cselhez. Egy tét nélküli versenyen senki nem kockáztatja meg, hogy elsőként érjen célba, így amíg el nem hagyták Alsóvárost, majd nem sokkal később NeonVölgyöt, féktelennek ugyan nem mondható száguldás vette kezdetét. Akárki győzött, a férfi tette fel az első kérdést pimasz mosollyal a szája sarkában, melyre bármilyen válasz illik.
– Kívántál valamit?
A levegő alig észrevehetően, de megdermedt, mint hűlő leves tetején a zsír. Ha nincs a nő könnyed beszélőkéje mely egy pillanatra sem állt be, még attól lehetett volna félni hogy a rájuk telepedő ragacsos, kellemeslen állagú hallgatás amibe a férfi burkolózott megfojtja őket, és a sikeresnek ígérkező munka eredményét is. A guberáló azonban gondoskodott arról, hogy az aranyló felszínen úszkáló megszilárdult cseppecskék ne ragadhassanak össze. Őt egyáltalán nem feszélyezte hogy a másik hallgat, és az sem érdekelte, hogy miért teszi. Ha vitába szállt volna vele, akkor tovább gombolyította volna érveinek fonalát, ha viszont nem kívánta tovább boncolgatni a témát, akkor hamarosan ő is elengedte saját álláspontjának igazát.
– …és újra itt a bájos pofi! Nem mondom, annak is van egy varázsa, ha a szivárvány színeiben játszik egy férfi arca, de azért megnyugtatóbb ez a látvány.
Seperc alatt összekapta magát, mintha a reggeli beavatkozás a korai rutinjának része lett volna csupán, és nem egy fizetővendég helyre rakását kellett volna lebonyolítania. Máskor is megesett már, hogy egy esti csetepaté után ugrott be valaki hozzá akit össze kellett rakni, hogy mire becsengetnek a munkahelyen, vállalható arc társuljon a méretre szabott öltöny, és a passzoló nyakkendő mellé. Ha csak ezután érkezett meg a kávé adag, sok esetben az sem volt baj… A szerencsétlenebbek azonban kaptak pár morgós megjegyzést, vagy megtapasztalhatták a nő keményebb kezének érintését, ha az bal lábbal felkelve kellett helyrerántsa őket.
A tripla presszó olyan vígan ugrott a kezébe, mintha életének célja lett volna hogy a karcsú nyelőcsövön át szánkázzon le a gyomrába, és váljon sejtjeinek erejévé.
– Fantasztikus! – sóhajtotta olyan elégedettséggel az arcán, amit bármely férfi szívesen látott volna miután meggyűrte vele a lepedőt.
A kisimult vonások most viszont a kávé érdeméért szóltak, a bagel pedig elégedett hümmögést váltott ki. Az hogy le volt foglalva mindkét keze, nem akadályozta meg az információ átadásában. Valóban a szomszédos utcácskába kellett legurulniuk.
– Jaj bocsi, meg sem kérdeztem hogy ehetek e az autódban?! – nyíltak hirtelen valószínűtlenül kerekké az aranyló szemek.
Úgy tűnt, a kávé végre elkezdett dolgozni az agyában, mert a szóáradat elapadt, és némi figyelmességet is csempészett a nőbe.
– Tudom hogy vannak akik kényesek a kocsijukra, a világért sem akarnálak megsérteni… – ingatta a fejét, aztán eltette a bagelt, de a kávéját továbbra is lassan iszogatta.
A jelzett utca csendes volt, gyakorlatilag egy zsákutca, melyet csak garázsok alkottak. Több ajtót is lakatok, láncok zártak, drágább védelmi rendszer látható nyomai egyiken sem mutatkoztak, elvégre az elárulta volna, hogy ott bizony olyasmi lapul, aminek nagyon nem kellene lába kéljen. Koyalinn garázsa is egy volt azok közül, amelyeket méretes tagek tarkítottak, és kívülről csak egy méretesebb lakat zárta. Amint azonban a lakathoz ért, egy halvány fény izzott fel, egy ujjlenyomat olvasó. Ha ezt a lépést kihagyta, vagy rossz kódot kapott a rendszer, azonnal jelzett. Ha ez után a zárat próbálták meg feltörni, egy figyelmeztető hang szólalt volna meg amely távozásra kéri fel a betörőt, felsorolva a jogi következményeket… Amiket általában nem volt szokása senkinek végighallgatni. Így nem jutottak el odáig hogy figyelmeztessen a bent elhelyezett lézeres védelmi rendszerre, melynek inaktiválását pont a kért ujjlenyomat végezte el. Enélkül ha fel is nyitották az ajtót. A behatoló a mozgásba lendülő nyalábok mozgása nyomán húspuzzle-vá vált volna. Őket ez persze nem veszélyeztette.
A garázsajtó felgördült, a lámpák automatikusan felkapcsoltak, és a salgósorok közt ott állt a két motor is.
– Szolgáld ki magad! – mutatott széles mozdulattal a két szépségre.
Míg befejezték a reggelijüket, Linn a polcok közt járba látszólag véletlenszerűen beledobált a táskájába ezt-azt, amire úgy gondolta hogy szükségük lehet. Nagyrész szerszámok voltak, ám egyik alkalommal letette zsákját a földre, és egy egészen nagy, hússzor ötvenszer tizes fém dobozt csúsztatott a varázszsákba. A fejvadásznak feltűnhetett, hogy hasonló tárgy nem szerepelt a felszerelés listán. A vastagon bélelt doboz tartalma nem volt más, mint a nő fegyvereihez tartozó lőszerek utánpótlása. A szokatlanul nagy töltények csendesen pihenve várták, mikor kell akár egy sárkány pikkelyein átütniük.
Felesleges toporgás nélkül sikerült felszerelni a motorokat, kihozni őket a garázsból, és helyükre beparkolni az autót.
– Aludj jól! – intett ujjait táncoltatva a gépnek mielőtt lezárta volna az ajtót, és aktiválta a garázs védelmi rendszerét is – Nem kell aggódnod miatta, ahogy hagytuk, így kapod vissza. – vigyorgott a még mindig szótlan férfira – Elvitte a cica a nyelved, Szöszi? – mosolyogta – Remélem nem vetted a szívedre a hegyi beszédemet. Tudom, sokat fecsegek… – sóhajtott színpadiasan, aztán a férfi bukójának alsó peremén megérintett egy kapcsolót – Tessék… Nekem nincs a fejemben egy implant sem, így nem tudok szubvokálisan kommunikálni. Te viszont rá tudsz csatlakozni a sisak rendszerére, ha jól gondolom.
Megérintette a saját sisakjának belső oldalán elhelyezett kapcsolót, mire a plexin apró betűkkel felvillant egy kódsor, ami a kapcsolat létrehozásához volt szükséges.
– Ha beszélsz, így már hallani foglak, a beépített hangszóróknak hála, és viszont.
Felvette ő is a sisakját, ellenőrizték a kapcsolatot, és indulhattak is.
Nem voltak különösebben késésben, de estére azért jó lett volna Solomisba érniük.
A fejvadásznak hamar feltűnt, hogy a bókra nem is igazán reagált, ellenben a drasztikus fellépésre egy rosszalló nyelvcsettintéssel fejezte ki nemtetszését. A reggeli mosoly ragyogása inkább hasonlított egy hamis gyémántéra, még annak ellenére is, mekkora motiváltság sugárzott belőle, ami nem igazán ragadt át a férfira. Kezdetben némán, enyhén összevont szemöldökkel hallgatta a nőt, aki enyhén korholta nem éppen kedves és feleannyira sem bölcs módszerét, megszabadult a sérült, hasznavehetetlen műhámrétegtől. A ráncos szemöldök lassan kisimult, ahogy a lapos, ám terebélyes tégely tartalmának szúrós szaga orrlyukaiba kúszott, miközben arcának háromféle színben pompázó felére elmaszatolt kenőcsféle álmosító melegségbe burkolta a szivárgó sebet – gondolatának sekély rétegén hajózva azon kapta magát, Vörösbegy ismeri a hallgatózó párost. Nyelve hegyére csúszott egy megjegyzés, amit szíve szerint egy kérdés követett volna, ám elvetette annak ötletét, hogy szavakba öntse őket. Egy mély lélegzettel lenyelte – tudott volna a nővel vitatkozni jelen pillanatban, de nem látta értelmét. Pléhpofát vett fel, szemei azonban éberen figyelték környezetét, miután az új műhám a helyére került. A csendesen feltett kérdésre sem vette a fáradtságot, hogy valamilyen érvvel is előrukkolva válaszoljon, látszott rajta, nem akar többet foglalkozni a témával. Rossz hír volt számára, hogy terve nem hozott előrehaladást, mivel nem tudott meg semmi érdemlegeset, a megbízói összeg is néhány száz, ha nem pár ezer pirimmel, de kevesebb lett; ennek tetejébe bölcsességfóliába csomagolt oktatócsomaggal traktálta Vörösbegy, hasznosabbnak vélt információk megosztása helyett. Csigatürelemmel kombinált lassúsággal fordult ki a műtőszékből, miközben útitársa már megpakolta az útra szánt füstölnivalóval fémdobozát és a túrazsákjának szíja is válla ideiglenes díszévé avanzsálódott. Csak akkor kelt fel végleg a székből, amikor a bakancsok fűzői is szép csomókban szorították a felemás zoknikba bújtatott lábakat, majd ugyanazzal a lassúsággal indult utána, Jet felbukkanásával már nem is törődve.
Hosszú némaság után, mint aki fogadalmat tett, a fejvadász csupán akkor hallatta ismét hangját, és tekintett Vörösbegyre amikor elhagyván a lakást, melytől a nem messze parkoló tűzpiros járgányra terelődött a szó.
– Pattanj be. A hátsó ülésen van kávé és reggeli. – A központi zár szinte hangtalanul oldott ki, ahogy a közelébe ért; a férfi nem viccelt, a hátsó ülés előtt egy kompakt méretű étel- és italtároló láda árválkodott, jelen pillanatban melegítő funkcióban. Két, papírpoharas kávé és némi tojásos-baconös bagel árválkodott benne – a papírpoharak között a rajtuk levő írás volt a különbség: amíg az egyiken semmi nem volt, a másikon egy kissé elmaszatolt TP+TC díszelgett vékony alkoholos filccel rákanyarítva. Miután kényelembe helyezték mindketten magukat, rászánta magát, hogy rákérdezzen, melyik szomszédos utcára gondolt. Bár, ha a nő volt olyan kedves, hogy elküldte a garázs koordinátáit, egy szó nélkül, lassan elgurult – hagyván, hogy kényelmesen megreggelizzen, ha a kocsiban kívánja elfogyasztani a frissítő tripla presszóját.
Néhány perc múlva a garázs előtt parkolt le a járgánnyal, nem közvetlenül előtte – elvégre, a Myriad típusú lebegő motorok helyére tervezte eredetileg beparkolni, hogy a küldetés ideje alatt is biztonságban legyen sportkocsija. Kivárta, míg Vörösbegy a kapunyitási módszerek valamelyikével feltárja előtte a garázs belterét és csak azután pakolta ki a kocsi csomagtartójából motorossisakját, túrazsákját és a 2-2 plusz tartályt, melyet a motorok hátuljára, azon belül is két oldalukra kívánt rögzíteni. Ezek a tartályok már tartalmazták a részben mágikus, részben hagyományos üzemanyagot, tehát egy darabig talán kibírják az utat velük. Miután a motorokat felszerelte a szükséges módon és helyet cseréltek a tűzpiros járgánnyal, a férfi vállaira vette megbűvölt túrazsákját és a sisakját fejére illesztve nyeregbe pattant, majd szó nélkül gyújtást adott a motornak. Türelmesen várta, hogy Vörösbegy is hasonlóképp elkészüljön, miközben fémkezeire protektoros kesztyűt húzva igazgatta őket. Egy intéssel jelzett, hogy a nőké az elsőbbség, így amikor szép lassan elindultak, az óra már jócskán negyed 8-at is elütötte.