A jég örvénye
Amalia és Onrein kalandja
A viharból kiérve egy tónál ér véget az út. A környéken sehol egy lélek sem, ellenben egy üres evezős bárka vesztegel az öbölben. Rég nem használhatta már senki, fája több helyen korhadt. Előttük jégtáblák és zátonyok sokasága. Nehezen megállapítható, hogy hol milyen állapotú a jég, hajó nélkül átkelni vízbe eséssel fenyeget.
Kiemelt veszélyforrás: a fagyási sérülések szerzésével testrészek elvesztése várható.
A teremtmény mely addig a mélység sötétjében rostokolt, vinnyogó, göthös macskára emlékeztető hangot hallatott, aztán elnyitotta fogakkal teli szájnyílásait. Sorra bukkantak elő a főszem alatt a rések közül a hegyes fogak, mik inkább marásra és tépésre voltak alkalmasak, mintsem rágásra vagy aprításra. Csápjai, melyek körös-körül a testéből eredtek egymás alatti rétegekben, mintha csak egy féreg szelvényezett testéből nyúltak volna ki végtagjai.
Groteszk megjelenése ellenére a lény nem támadt. Saját nyelvén nyervogott valamit reszelős hangon, talán a nagy hideg a hangszálaira telepedve rontotta meg hangadási képességeit. Bár csak egy lába volt, azon nem ugrált, hanem lábujjait használva önálló lábakként pakolgatta egymás után karmait, ezáltal egészen érdekes járásmintát mutatva be. Egészen készségesen követte Amaliát a hajó fedélzetére, ahol szemeinek egy része Onreint kezdte kíváncsian vizslatni, majd… A hideg hatására a teremtmény összement, nagyjából feleakkorára, mint korábbi termete. Megannyi szeme, befejezve új ismerőseinek vizsgálatát, a környezetét kezdte felmérni, majd vélhetőleg kérdő hangszínnel befejezve nyekergését, befejezte az egyoldalú disputát.
Rendkívül sokszínű világ ez, tele megannyi szépséggel és szörnyűséggel. A szem sokszor csalfán elkendőzi az igazságot, a külcsín mögött rejlő romlottságot, s a torz réteg takarta kincseket. Amalia nem vette észre azonnal, hogy nincs egyedül, ám amint ez bekövetkezett, adott helyén lecövekelt. Nem volt az a fajta élőholt, aki a borítója alapján ítél egy könyvről. Saját magából kiindulva, bár elővigyázatos kézfeje már kabátja alá siklott, az első szilárd, vékony nyelet megmarkolván, a megmoccanó furcsa sziluetthez közömbös, higgadt kérdést intézett.
– Ki vagy?
Ahogy amaz jócskán fölébe emelkedett, úgy ereszkedett lassan, alig feltűnő ütemben a padló felé a fejvadász teste, térdeit rugaszkodásra görnyesztette. Mint hogy a kelleténél jóval több szembogár kezdte fürkészni, illetve derengéshez szokott íriszei egyre inkább körül rajzolták a fura szerzetet, megkísértette őt egyfajta baljós érzet. Harc előszele kuncogott a kintről beérkező levegőben. Hirtelen mozdulatokat mellőzve hátrálni kezdett, ugyanis a rendelkezésre álló teret semmi esetre sem látta alkalmasnak összecsapásra, ráadásul a hajótest állapotát sem kívánta rontani. A fedélzetre kellett jutnia, hogy valamiképp a bárkán kívülre juttassák, amennyiben ellenük fordul. Nem ismerve a létforma tulajdonságait, az utolsóként felnyíló, legnagyobb szemmel kerülte a kontaktust. Egy pillanatra a padlóhoz fagyott, midőn Onrein felbukkant a nyílásnál.
– „Valamit”, igen. De még nem láttam ilyen teremtményt. – válaszolta, s valóban ez a helyzet állt fenn. Mintha ez a létforma társához hasonlóan alakot kívánt volna váltani egykoron, de tanácstalanságában megrekedve végül nem sikerült eldöntenie, mi is akar lenni. Egyaránt emlékeztette növényre és bestiára, semmire s egyúttal mindenre, csak épp terránra nem.
-Értem…- Reagálta dünnyögve, csipetnyi csalódottsággal segítségének elutasítására. Nyálkarétege sistergő hangok mellett elvékonyodott, majd visszafolyt test nyílásaiba. S Onrein ismét ördögfióka alakjában térdelt társa mellett. Szakadt öltözetét felváltotta egy ép darab, melynek lilás árnyalatú, sűrű bundarétege rejtette el gyermeki testétnek legjavát. Szárnyszerű kitinképződményei esetlenül szimulálták repülni akarásukat háta mögött, eredeti fényüket visszanyert ametisztjei pedig érdeklődve vizsgálták markainak ökölbe szorítását, majd kiengedését.
Vizsgálódását követve örökké kíváncsi pillantásai Amalia-ra vetültek, midőn a fejvadász önregenerálását befejezve felfedező útra kívánt térni a piciny bárka gyomrába. Szavaira Onrein könnyed hümmögést engedett el.
-Menj csak. Nekem szükségem van még némi pihenésre, ha klónjaim segítségét akarom újból hasznosítani.- Közölte gondterhesen összevont szemöldökei társaságában, majd míg társa leereszkedett a mélybe, addig Onrein lábai lótuszülésbe vezették testét. Szemeit lehunyta, s igyekezett elsimítani érzelmeit, kiüríteni gondterhes elméjét. Harmadik csakra-pontját készült ismét feltárni, de az érzés nehézsége most hasonlatos volt egy széf feltöréséhez, gyakorlat nélkül. Valami gátat szabott neki. Valami, mi beékelte magát megégetett lelkébe. Egy frusztráló érzés, mely most hegyes késként döfte hatalmának újbóli felszabadítására törekvő akaratát.
Elmélyüléséből ismeretlen hangok keltették, melyeket jól érezhetően nem társa adott ki. Így az Ördögfióka pihenését megszakítva, négykézláb mászott a csapóajtóhoz, majd tekintetét ledugva, fejjel lefelé mérte végig társának helyzetét.
-Találtál valamit?-
A hajó orrába vezető csapóajtó feltárult, és a jeges örvény fényei fehér nyalábokként tűzdelték tele a kabin fenekét. Alant szűk, könnyedén lejtő padlójú fülke bújt meg, minek falait a hajó orra, illetve egy függőleges deszkafal jelentette, mi a túlsó, vélhetőleg rakteret választotta el.
Néhány jégtörmelék hullt alá, velük együtt kicsi hókristályok gurultak a szoba sarkába. A fényről eltűnve csillogásuk megvakult, az árnyak tökéletesen elnyelték. Valami viszont megmozdult lent. Alig remegve a hidegtől, de ott fagyoskodott a homályban, várva megmentőjére vagy áldozatára, aki majd rárúgja az ajtót, hogy kiszabadítsa a fagybörtönből.
Számtalan szem nyílt fel, vörösen izzó karmazsin színben, majd olvadó jég nedves csúszásának hangja nyalta végig a padlót. A valami megkapaszkodott, karmai a deszkákba vájtak, majd kínkeresvesen felemelkedett. Jó 180 centis magasságával büszkén emelte magasba főjét… Min a takaró hártyák visszahúzódtak, és egy újabb, világító szem nyílt fel hús hasadására emlékeztető hang kíséretében.
Fejvadászunk eleinte némaságba burkolózva gubbasztott a deszkapadlón, majd ahogy helyre álltak beszédhez szükséges részei, nyugodt magabiztossággal utasította vissza udvariasan Onrein ajánlatát.
– Köszönöm, magam is elintézem. Nem először szenvedtem ilyen mértékű fagyást.
Egyesével zongorázott végig rekreáló erejével testének minden porcikáján, így talán tovább tartott ténykedése, mint a nyálkának sajátja, de nem kellett soká várnia Amy-re. Végtagjait hagyta utoljára, ez talán némi bizonyságot adott arra, hogy nem számolt további hirtelen, álnok mozdulatokkal hallgatósága irányából. Ahogy befejezettnek érétkelte a procedúrát, felkelt, s egész az ajtóig lépett. Hátában a tűz melengető ölelése, szemből a fedélzeten keringőző kósza fuvallatok jéghideg cirógatásai érték, ám ebből mit sem érzett. Elveszett emlékezetében hiába keresett erre utaló foszlányokat, így sosem érthette meg, mit jelentenek ezek a halandó teremtményeknek, hogy élet s halál uraivá is emelkedhetnek.
– Lemegyek a gyomrába. Nem veszem zokon, ha velem tartasz, de meg is várhatsz idefenn. Nem biztos, hogy bármi érdemlegesre bukkanunk magán a bárkán kívül. Utána indulhatunk is tovább. – követte beszédét mozdulatokkal. Bekémlelt ugyan a rácsok közt, az említett helyiség homályos derengésében nem vett ki sokat. Midőn a csapóajtóhoz ért, s épp hajolt volna, még egyszer hátrafordult, intézett társának egy kérdést.
– Tudnál pár másolatot készíteni magadból? Több evező kar gyorsabb haladást érhet el. Idefenn is kell egy személy, aki kormányoz. – egyelőre nem volt többre kíváncsi. Ahogy szavai sugallták, személy szerint vállalkozott rá, hogy a lent található posztok egyikét ő foglalja el. Amennyiben ezen ajtó is oly könnyen adta magát, mint a kabinba vezető, egymaga nyitotta fel, ha viszont jobban szorongatták a jég rabláncai, Onrein segítségéért folyamodott.
A hajó testére telepedett jégpáncél tökéletes szigetelésnek bizonyult. A piciny kabinban hamar kellemes lett a hőmérséklet. Onrein a polcok között kutatott, míg rálelt egyetlen szükséges eszközére. Egy aprócska üstre, melynek odafagyott alját egy ügyetlenkedő nyögés keretében választotta le. Hirtelen nyert lendületében a hátra esés veszélye fenyegetett, de még időben sikerült megálljt parancsolnia egyensúlyának.
-Jólvan…- Dícsérte magát suttogó szavaival, majd új tulajdonával helyet foglalt a fal tövében, alig egy-két lépésnyire társától. A főzőedényt letette maga elé, s lábait mellkasához húzva karolta át, majd homlokát térdeire engedte.
Ezt követve ő is megkezdte testének helyreállítását saját módszereivel. Részeiből szurokfekete nyálkája buggyant ki, több helyen is piciny réseket képezve bőrén. Egyre több és több massza látott napvilágot, mígnem az teljesen körbe ölelte humanoid testét, s immáron egy méretes cseppformát öltött fel. A tűz fénye nem bizonyult elégnek hogy a kíváncsi szemek új küllemének mélyére lássanak, s időnkénti megrándulásai mellett csupán hallásukkal érzékelhették a nyálka testében történő morajlásokat. A folyamat egyszerűnek volt nevezhető. Onrein egyesével választotta le a jéggel fertőzött részeit, majd helyükbe új csontokat és szerveket manifesztált. Mikor egy részével elkészült, a sérült darabja felvándorolt cseppformájának tetejébe, ami előre nyúlva az üst fölé emelkedett, s leválasztotta darabját. Az elkormosodott szövetek mély cuppanás keretében érkeztek az edénybe.
Magjának megalkotásához a masszája mélyén rejtőző humanoid alakja térdeire emelkedett, s kezeit úgy nyújtotta, mintha épp vizet merne egy hegyi forrás medréből. Tenyereinek féltő védelmében született meg új magja, mely minden egyes dobbanásával egyre erősebb és erősebb, hófehér fényt kezdett árasztani. Ezen fény végett immáron kívülről is látni lehetett emberi formájának sziluettjeit, midőn központi szervét óvatosan tessékelte bele törzsébe.
-Hahhh…- Engedte ki megkönnyebbülve az újraélesztést követő első lélegzetét, mely most úgy visszhangzott a nyálka testén át, akár több tucatnyi lélek közös szonátája.
Gyógyulását befejezvén, amennyiben Amalia még mindig dolgozott saját gondján, úgy felé fordult, s cuppogó hangok keretében mászott közelebb a fejvadászhoz. Testében pihenő, hófehér magja mellett még lélektükrei izzottak az ametiszt színeiben, melyekkel most kíváncsian kereste nyálkarétegén keresztül a társának mécseseit.
-Segítsek..?- Visszhangzott kérdése. -..Helyre tudom állítani a te tested is… sőt mi több… Persze, csak ha képes vagy még megbízni bennem…-
(A környezet mozdulatlan, nincs mesélői hozzászólás)
– Alma… – ismételte halkan s önmagában a nevet fejvadászunk. – Érdekes is, szép is. – a továbbiakban csak vállai moccantak.
Odabent, a hideg derengésben nem bukkant csapdára, semmilyen veszélyforrásra, így Onrein-t egy intéssel invitálta be. Egyedül voltak, mintha a mogorva tundra utolsó mozgó lényeit üdvözölte volna, kiket nem szegezett még kemény földjéhez a jég és szél. A nyálkának kétszer sem kellett mondania, voltaképp már nyúlt is ajándék kövükért, midőn társa elkérte azt. Átnyújtotta neki, esze ágában sem volt kezét, főleg ilyen állapotban, a még újszülöttként pattogó tüzecske közelébe helyezni. Ellenben két lépést hátrált, majd letelepedett. A vörös fénytől iszkoló hideg fokozatosan a sarkokba szorult, s ha már ott sem volt maradása, úgy csikorgó fogaival az ajtóból sziszegett a bent pihenőkre.
Ezen a ponton Amalia teste kívül és belül drasztikus változásokon esett át, az addig csak kellemetlenkedő sötét foltok megkezdték bőre alatt a szövetek roncsolását. Arca soványabb lett és kezdett hasonlítani egy aszott gyümölcshöz, a menthetetlenül lefagyott részek pedig szinte megkönnyebbülve váltak le gazdájukról. Amalia Santero élőholtként is egész kellemes külsővel rendelkezett, ha egyéb, alacsonyabb rangú feltámasztott teremtményekhez viszonyítjuk. Most azonban eléggé megkopott ezen tulajdonsága, lévén helyenként előbukkantak csontjai is. Nem gondolta, hogy Onrein-t ez felzaklatná, ki a saját testével kapcsolatban rengeteg bizarr és kevésbé szemrevaló jelenséget tapasztalhatott már életében. Mégsem nézett a leányra, csak a vörös szalagot lengető könnyed táncost figyelte, várt, míg rothadása oly mértékben lassul, hogy nagyobb erőfeszítés nélkül nekiláthat a helyreállításnak.
Ajkai közül megkönnyebbült sóhaj szökött ki, midőn a lélekégetés okozója távozott szervezetéből. S kérdő tekintete enyhe megdöbbenésben teljesedett ki, midőn társa karjaiba emelte testét.
-Hah!- Horkant pimasz hangnemében válaszul az okító szavakra, s elfordította tekintetét. –Ez semmiség! Az én hatalmam korlátlan! Nem állhat útjába mágikus fagy, sem átok, sem maga a halál!- Ellenkezett szavaiban, de kisvártatva visszapillantott hordozójára, s gőgje megadó arcvonásba csapott át. –Azért… azért ne ejts le…- Motyogta erejét veszítve, s gyöngéden markolt bele a bőrkabátba, tekintetét pedig Amalia mellkasához érintve, lehunyta szemeit.
Onrein jelenleg élőholt állapotban volt. Ez az Egzisztencia Morf képességének volt köszönhető, mely engedélyezte hogy míg mágikus tartalékokkal rendelkezik, használhassa anyagi testét, függetlenül annak állapotától. A testét ért mágikus fagynak fájdalmát nem volt képes észlelni, lévén hiányzott fájdalom receptorainak legjava. Viszont annak helyreállításában és újraélesztésében nagy akadály lett, mely csakis az érintett részeinek eltávolításával orvosolható.
Valamint Harmadik, Negyedik és Ötödik Csakra-pontja lezárult, így ideiglenesen elveszítve hatalmának legjavát. Rejtett, elsajátításra váró potenciál jele volt ez az ezüstélű fegyverek gazdájának. A hatalom, hogy lélekégetésével magukban a képességekben is kárt tegyen, ellehetetlenítve a használatukat. Bár Onrein-nek megvolt rá a hatalma hogy elzárt csakra-pontjait ismét feltárja, ezen opciója most szorosan kapcsolódott gyógyulásának beteljesedéséhez.
-Említetted, hogy nem vagy más csupán egy rothadó alma…- Kezdett bele újbóli mondandójába békés, csendes hangnemében. -…Tudod, ez volt az első nevem. Alma. Sok nevet viseltem már magamon a vándorlásaim során. Az idő szép lassan elmosta mindet. Viszont az első nevemre a mai napig emlékszem.- Megeredt beszédében ismét feltekintett a társára. –Te egy harcos vagy, Amalia. Ezen tény is szerepet játszott a küzdelmünk kezdeményezésében. Azok közé tartozol, akik jobb szeretnek beszélni a fegyverükkel, semmint a saját nyelvükkel.- Ajkaira enyhe mosoly ült ki, de közben kelletlenül húzta össze még ép izmait a teleportálás hatására.
Letételénél nem ellenkezett. Talpra érkezett, s jóleső nyögdécselés keretében nyújtóztatta ki végtagjait, melyek lassan kezdtek elvékonyodni, visszatérve gyermekies vonásaikhoz. S míg társa a hajó feltérképezésére fókuszált, Onrein sérüléseit kezdte kielemezni. Üvegezett mellkasában pihenő magja elpusztulva lebegett. Már nem ontotta hófehér fényét, csupán koromsötét iszapgolyóként pihent az eljegesedő hús börtönében.
-Indulás előtt még szükségünk lesz tűzre, és némi pihenőre.- Jegyzetelte szavakban az egyértelműt, majd követte társát a hajó belsejébe.
Az aprócska helységben egyszerű volt felfedezni a tűzrakót, mely újraélesztésének feladatát Onrein sietve vállalta magára. A száraz fa materializálása és begyújtása már rutinos feladatnak számított, mely még megviselt hatalma számára is gyerekjátéknak bizonyult.
-A Meenea követ.- Pillantott élőholt társára az első szikrák feléledésekor.
Súlyos csizmák dobbantak a deszkákon, de a korhadozó fa reccsenésénél volt más, mi vészesebb vasmacskaként húzta le a lélek hevét a kaland tavának mélyére. Onrein cselekedete, ahogyan azt Amalia is sejtette, nem volt következmény nélkül. Magjába szúrva utat engedett a fagynak, mi viháncolva rejtette el saját szilánkját a nyálka testében. Részévé vált, gyötrő tövissé, mi gyökeret verve gyorsan alkalmazkodott. Onrein energiáiból táplálkozva hitette el szervezetével, hogy annak szerves része, még ha kintről származó idegen magva is, akit boldogan kellene üdvözölni, mint hazatért tékozló gyermeket. Egyikük sem úszhatta meg következmények nélkül ezt a kis kitérőt, mit a kikötőben vesztegelve egymás kerülgetésével tettek meg. Míg Onrein testét belülről fenyegette veszély, addig Amaliának szembesülnie kellett azzal, hogy elfagyó húsa csak oly nehezen helyreállítható, mintha egy gránit tömböt próbálna meg helyreállítani akár egy gyurma darabot. Hiába simogatod, hiába nyomkodod a kősziklát, az nem fog engedni akaratodnak. Volt viszont nagyobb gondja is. Még nem vette észre, de orra elfagyott, s elég volt egy megfelelő pillanat, egy rossz mozdulat, az cafatnyi rohadt húsként esett le arcáról, s ez várt füleire és ujjaira is.
A parancsnoki híd alá vezető ajtó a kapitányi kabinba nyílt, minek ajtaját Amalia megpróbálta. Könnyen nyílott, leszámítva a jég recsegését, mikor a megbillentett zárnyelven megtört a hártya, és lefeszült a zsanérokról is a vékony réteg. Odabent homály volt, és hideg. Az ablakokat befedte a zúzmara, de már olyan vastagon, hogy csak ólomüveghez hasonló átlátást engedett. A külvilágnak csak sziluettjei, fényei s árnyai sejlettek keresztül a kilátást biztosító felületeken. Egy lélek, de még csak test sem volt bent. A bútorok megviselt állapotban, de legalább akadt egy melegedést ígérő tűzrakó hely. Szűkös kis kabin volt, belépve egyből szemben találta magát egy asztallal. Az asztal mögött törött lábú szék dőlt oldalra, alacsony polcokon egykori kötetek és tekercsek maradványai roskadoztak. Lapjaik mind megfeketedtek, vagy széttöredeztek. Olyan hideg volt, hogy itt még premlipor sem ült meg, hogy emlékekkel ajándékozzák meg a betérőt. Az ajtó mellett jobbra priccs húzódott, jobb időket is megért bunda maradványaival takarva le a csupasz deszkákat.
Mindhiába emelte volna karját a süvöltő élek felé Amy. A jelenet túl nagy sebességgel játszódott le, hogy másik tőrért nyúljon, a kezében csillanó példány pedig legfeljebb egy kard sújtását tompította volna, tehát elkerülhetetlen volt a sérülés elszenvedése. De nem látszott arcán cseppnyi változás sem. Mintha tudta volna, hogy az útja nem itt ér véget, nem Onrein keze által. Időszakos víziói alapján úgy vélte, egy nap maga a túlvilág fogja érte küldeni magas, szikár árnyalakját, így tehát minden más, mi ellene tört, csupán bosszúságot okozhatott neki. Nem lepte hát meg az Ördögfióka következő lépése, bár nem pont ezen történésekre számított.
– Befejezted végre a játé- korholta volna a fejvadász, ám teljesen új és nem várt fordulatként érte, amit a leány tett önnön magával. Rögvest kirántotta volna, de a bal kar ezúttal tényleg oly haszontalanul raboskodott a kitinkarmok szorításában, mint az egy hullához illik. Egy lépést hátrálva nézte hát, miként hagyja el az élet ezt a képlékeny testet, s miként rogy le üresen a jéghideg talajra. Csak ekkor szabadult meg, ám kézfejét már nem tudta használni, így előbb helyre kellett állítania. A hidegben ez jóval nehezebben ment, s recsegve-ropogva pattantak helyükre csontjai. A testét más pontokon ért nyomást még nehezebb lett volna formáznia, akár a jégveremből frissen elővett, kőkemény húst. Utóbbinak úgy határozott, nem azonnal lát neki.
Mindeközben Onrein visszatért e megdermedt világra, noha eléggé megviselt, ramaty állapotban. Amy leguggolt hozzá és óvatos, precíz mozdulattal segédkezett a tőr eltávolításában. Maradék, szanaszét heverő ezüstéleit magához hívta, s azok a lég útján sebesen siettek gazdájukhoz. Ott aztán egymásra halmozódva várták, hogy a dupla rétegnyi kabát melegébe helyezzék vissza őket sápadt kezek. Gyanítva, hogy mindkettejüknek van bőven regenerálni valójuk, ezek után a kimért nő karjába kapta az alacsony, ugyanakkor a látszatnál éppenséggel nehezebb teremtést és a lélekvesztő felé vette az irányt. Útjában csak egyszer torpant meg, hogy felszerelje levetett pajzsát és fejszéjét.
– A potenciálomat „zörgő gyíkokra” tartogatom, veled ellentétben. Ostoba… hogy akarsz csatába menni, ha előtte szándékosan meggyengíted magad? – morogta fogai közt. – Ha nem tűnt volna fel, ez nem természetes fagyás, aminek épp most engedtél egyenes utat egy fontos szervedbe. – ezt a testvérinek is érezhető fejmosást persze a maga hidegen búgó hangnemében adta elő, hisz ő is tapasztalatlan volt a mások iránt ébredő aggodalom területén, nem ismerte fel az érzést.
A bárka testét szorosan tartó jégpáncél bár jó rég növelhette vastagságát és szilárdságát, mégsem bizonyult biztos tippnek. A legkönnyebb utat választva Amy a fedélzetre hajított egy tőrt, s amennyiben az gond nélkül koppant a fadeszkákon, Onrein-nel egyetemben felteleportált rá. Védelmét persze most sem engedte le. Egy efféle ódon szállítóeszközt is lakhatott volna valamiféle gonosz, a vidék hangulatában benne volt a lehetőség. Óvatosan letette útitársát, ha csak közben nem állt talpra, majd éber szemekkel és fülekkel megközelítette, s kitárta a hajócska belsejébe nyíló ajtót.
Suhintott, minden cseppnyi erejével. De pengéjének éle most sem érhette el célját. Amalia közvetlen mögötte bukkant fel, s ekkor a fejvadász megpillanthatta az ördögfióka lombkoronájából kipillantó szemet, mely most egyenest rá meredt. Bár a hátsó szem hasznossága hamar kiapadt, lévén az élőholt oly erővel mért kobakjára csapást, mely azonnal ki is nyomta azt. A becsapódás hatására repedések sora futott végig Onrein koponyáján, akár a pókháló. Normális esetben, az efféle brutális fizikai trauma hatására az agy belülről kezd nekicsapódni a koponyának, újra és újra és újra, akár egy flippergolyó, míg a mozgási energia áthalad rajta. Az eredmény pedig súlyos agyrázkódás, melytől az alany azonnal eszméletét veszti.
Onrein viszont abban a másodpercben már pördült is Amali irányába, kinek így nemjutott ideje a hátrálásra. Olybár tűnt, az ütés semmi hatással sem volt rá. Ennek oka pedig a mellkasában lüktető magja volt. Hiszen a nyálkáknak a magjukban helyezkedik el a központi idegrendszer is. Így Onrein jelenleg két aggyal rendelkezett, melyek közül ha egyik le is sérül, úgy a megmaradt szervével könnyedén képes eszméleténél maradni.
Amalia-nak megmaradt terve gyors válaszreakciója maradt, hogy tőrjével védje magát. Ám ezúttal már az ördögfióka fizikai ereje és gyorsasága tűnt feljebbvalónak.
Ennek oka pedig a következő: Fizikai erőkifejtésnél az izomrostok összehúzódásában úgynevezett motoros egységek is részt vállalnak. Aktivitásuk az idegrendszer által küldött ingerek erősségétől függ, mely edzéssel növelhető. Ezért is van az, hogy az azonos izomtömeggel rendelkező erősportoló és edzetlen ember közül bizonyos, hogy az erősportoló jóval nagyobb erőkifejtésre lesz képes csupán azért, mert izomzatának nagyobb arányát képes egyszerre működtetni. Úgy ismert, hogy maximális inger hatására az összes motoros egység bekapcsolása csupán egy elmélet, és az izom száz százalékos kihasználása nem létezik. De Onrein hatalmának köszönhetően, képes ezen közhiedelmet megcáfolni.
Újfent elengedte jobbjából fegyverét. Volt hátsószemének köszönhetően pontosan tudta, merre vezesse mozdulatait fordultában. S üresen maradt, kitinvázas markával megragadta a fejvadász tőrt szorongató markát. Szorító ereje oly erős volt, akár a satunak. Így társa érezhette, ahogy csapdába került ujjai vagy eltörnek, vagy kificamodnak. Onrein baljában még mindig ott pihent kardjának másik fele, melynek éle most a másodperc töredéke alatt érte el Amalia torkát. Azonban alig egy centiméterre, a penge megtorpant a levegőben. Az általa idézett szél gyöngéd hullámban vándorolt szét társának hajtincsei között.
-Megvolt most rá az esélyed, hogy halálos sebet okozz nekem. De te eldobtad.- Szólott érzelemmentessé simult ajkai közül gondterhes beszéde. –Mily becsületes. Mily megalázó.- Szemeit pillanatnyira lehunyta, elengedve egy megadó sóhajt.
-Rendben van, fejvadász. Feladom. Te nyertél.- Szavai ellenére még mindig erősen szorította Amalia kezét, melyben a szorongatott pengéjét most önmaga felé irányította.
–Megjutalmazlak…- A tőrt mellkasához érintette, majd egy hirtelen mozdulattal beledöfte azt. Partnere testközelből nézhette végig, amint a pengéje utat tör az átlátszó test üvegezett bordái közt, egyenest bele állva Onrein magjába. Az ördögfióka tekintete ismét görcsbe rándult. Szemeiből nyálka buggyant, mely csiga lassúsággal folyt le megviselt bőrén. -…me-megmutatom neked… ho-hogy mennyire másképpen is érint engem… a h-halál…- Préselte még ki utolsónak hitt szavait. Magja hirtelen feszült meg a behatoló idegen tárgytól, majd mozdulatlanságba dermedt. Onrein fenyegető pengéje eltávolodott a fejvadász torkától. S az alacsonyabbik fél eleresztve társának kezét térdre rogyott Amalia lábai előtt, majd eldőlt. S gyöngéd némaság telepedett a küzdőtérre. Az agresszív aura megszűnt, elengedve az élőholt testének szorongatását. Nemlehetett hallani mást, csupán a parton elhúzódó jégszirt repedéseinek moraját.
Azonban, néhány pillanatot követve, Onrein teste ismét megmoccant. S kezén megtámaszkodva emelkedett ülő helyzetbe, majd felpillantott a győztes félre. Élettelen lélektükreiben egy különös izzás gyúlt fel, melyet Amalia bizonyára viszont látott már a tükörbe pillantva.
-Ez fáj…- Súgta érzéketlen, elhalkulva, majd elengedve kardját, igyekezett kihúzni magából a tőrt. –Nagy potenciál van benned. De te mégsem óhajtod azt tovább csiszolni. Fájdalmas a lélekégés, de téged nézni még fájdalmasabb.- Súgta halkan szavait, majd lesütötte tekintetét.
-…De épp ezért olyan édes is, mint az élet.- Újabb nyögés szökött ki ajkai közül. Olybár tűnt, a tőr eltávolítása nagyobb nehézségeket okoz a beszúrásától.
(nincs mesélői beavatkozás)
– Megízlelted, legyen ez elég. – morogta testének látható üzenetét megpillantva kézfejein Santero. Tehát össze kívánják zúzni, lassan, ám biztosan, mint mozsárba szórt magvakat. Nem túl ideális halálnem volna egy élő számára, bár neki sem fűlt hozzá a foga. Míg rá ez a veszély vonatkozott leginkább, esetleg a nyílt seb elszenvedésének lehetősége a fagy miatt, utóbbi már megkezdte támadását a szemben álló Onrein szervezete ellen. Mérhetetlen ostobaságnak tartotta, hogy valaki a harc kedvéért képes legyen vállalni a fagyhalált, vagy valami igen hasonlót.
– Felfalni? Igazán érdekes és prózai ötlet, de velem cseppet sem lennél több. – emelte jómaga a nyálka példájára saját fegyverét. Közben körkörösen lépdelt Onrein baljának irányába, hogy hirtelen mozdulatok végzéséhez ne adják fel idejekorán tétlen lábai. – Árnyék vagyok csupán. A hamu, mely az elporladó élet után maradt. Egy régi vérfolt, mi otrombán bemocskolja a tiszta papír fehérjét. Alma, melyből kiharaptak egy darabot, majd a földre hullva rothadásnak indult, s már sosem lesz újra üde és egész. Az a darab talán már a túloldalra ért, vagy elveszett valahol félúton. Meglehet, ezt a testet sem tudhatnám magaménak, ha ismerném ébredésem körülményeit.
Ahogy a küzdőfél elrugaszkodott, a fejvadász alkarjait lendítve könnyed, erőtlen mozdulattal a levegőbe dobta mindkét tőrét, egyikük messzebb, míg másikuk egész közel célozta meg landolási pontját.
– Mégis, mindezek után, a létezést választom. Én, akinek semmi oka rá. Szóval légy önmagad egy töredéke, kiterjesztése vagy bármi, térj észhez és ne dobd el magadtól az életet, csak mert a halál téged másképp érint. Keress okot az életre, ahelyett, hogy a halál után kutatsz. Ez nem erkölcs dolga. – sóhajtott. Nem mozdult, látszólag egyetlen izma sem feszült Amalia-nak, bevárta a vágás tényleges megtételét ellenségétől. Akár a sötéten gomolygó füst, úgy ölelte puhán, simogatva a lány kardjainak élét az élőholt tovatűnő testének maradéka. Az Onrein hátát karcolás nélkül súrolni készülő, zuhanó dobófegyver nyelén materializálódott tenyere, s vele egész alakja, ám ahelyett, hogy karját lendítve megsebezte volna őt, az élőholt elvonta tőle a pengét, helyette másik kezét ökölbe szorítva jókora ütést intézett az Ördögfióka koponyája felé. Függően attól, hogy ez sikerült-e vagy sem, a hóban hemperegve került olyan távol, amennyire csak tudott, avagy tőrt szorító karján kívül egy gyors válaszreakciótól semmi más nem tudta védeni testét.
Midőn a fejvadász színe elé teleportál, csupán dermedt merevségében figyelt rá a nyakához szegett penge hatására. Amalia pislákoló mécsesei jól láthatták a hófehér arcra kiülő vörösséget, a résnyire nyílt ajkakon pihenő fél vigyort, a kikerekedett lélektükrök élőholt-húsba maró figyelmét. S ahogy pengéje mozdult, úgy Onrein kitinvázas marka is, igyekezve belemarkolni ellenfelének elérhető részeibe. De lévén ezen célja partnerének újbóli helyzetváltoztatásával kudarcot vallott, úgy saját arcára volt kénytelen rá telepedeni tenyere, leszorítva a ketté nyílt húst. Teste begörnyedt az lélekégető sérülés újbóli megtapasztalásából, s hangja elfojtott nyögésben szökött ki ajkai közül. Viszont ezen fájdalom koránt sem volt oly heves mint az előző, s kínja ritmusos kuncogássá alakult át.
-Rendben van, Amalia…- Pillantott ki rá kitines ujjai közül. -…Ez így rendben van… Tudod, volt ez az érzés, ami a kézfogásunkor ébredt fel bennem. Mikor a múltadban kutattam. És lassan növekedett, a gondolataimon falatozva, akár egy élősködő. Míg akkora méreteket-nem öltött, hogy képtelen voltam már elrejteni…- Kulcscsontja alatt az összehúzódott sebének éktelensége most ismét jól látható lett, midőn koromfekete vonalak jelentek meg körülötte, utalva a nem evilági fagyásra, mely gyógyító képességei ellenére is utat talált testében. S hasonlatos foltok jelentek meg homlokán is.
-…Megakartam ízlelni… A pengéid élét… Biztos megérted hát, hogy mily csalódottság uralkodott el rajtam, a te drága erkölcseid hallatán!- Ordította már mondata végére. Hangjában keveredett mérge és fájdalomtól fűtött, groteszk élvezete. Leemelte arcáról kezét, sebéből pedig újfent nyálka és gőz keveréke buggyant elő, majd húzódott is vissza, összezárva a részt. Hamarosan, bizonyára itt is felbukkan majd a mágikus fagy gyilkos széncsíkja.
-De még mindig nem elég…- Nyögte elhalkulva elégedetlenségét, s közben végtagjain feljebb kúszott kitinpáncélja, kitöltve testfelszínét egészen a mellkasáig. Lenge ruházatának felsőjébe markolva szakított bele az anyagba, hogy egy szempillantás elejéig partnere jól láthassa mellcsont körüli védtelen részét. Húsa átlátszó volt. Bordái akár a formált üvegszobrok. S a szívének helyéről hófehér fény szűrődött, ahol is medúza alakú magja lüktetett, egyre hevesebb ritmusban.
-Kíváncsi vagyok, hogy meddig is vagy képes még elviselni az aurámat… Nem hiszem hogy sok időbe telik már, hogy az ízületeid is használhatatlanságig zúzódjanak!- Féloldalt fordult, takarva mellkasát, s fegyverét felvéve ismét fenyegetően mutatta annak hegyét a fejvadász irányába.
-Együtt fogjuk elhagyni ezt a világot, Amalia. Még ha ez azt is jelenti, hogy előbb fel kelljen téged falnom!- Jobbjához hasonlóan többi végtagjában is megszaporodtak precízen elhelyezett izmai, küzdve a fagyás hátráltatásával. Halkan ropogtatva, feszítve kemény kültakaróját. -És akkor a részed velem lesz, az idők végezetéig!- Zengte hangosan zavarban lévő, berekedő hangszínében, majd meglódult. Első rohamához képest sokkalta hevesebben. -Mily csodás is lenne!- Ezúttal karjai szorosan egymás mellett mozogtak, készen rá hogy egy vízszintes dupla vágást intézzen partnere irányába.