A jég örvénye
Onrein és Simpel kalandja
Szilárd talajjal a talp alatt bíztatóbbnak tűnik az ösvény, mi a következő kanyonba vezet, mi hajtű kanyarral vezeti tovább a kalandorokat. Itt már a hegyek arculata is más. A fényes felszínű, vaskos jégtömböket markánsan égnek szegeződő csúcsok váltják fel, mintha egy eltemetett fenevad gerincének csigolyatüskéire irdalt volna néma üzenetet a könyörtelen fagy.
-
- Made with Inkarnate.com
Az élőholt csupán azt követően realizálta környezetük vélt hőmérsékletét, hogy szemeinek sugarát körbe vezette. Teljes érzéketlenséggel viseltetett a hideg iránt, ám ez testét nem mentesítette a fagyás elszenvedésétől. A sűrűn hulló hópelyhek leplén át nem látott egyértelmű veszélyforrást, ám ez épp úgy zavarta.
– Egészségedre. – adott választ a tüsszentésre, társnője azt megelőző megjegyzésétől viszont felemelkedett egyik szemöldöke. – Különös egy teremtés vagy. Nálam is kevesebbre tartod magad és mintha beérnéd ezzel. – suttogta maga elé, bár bizonyos volt benne, hogy Onrein is hallja. – De legyen, beleegyezem. Most már koncentráljunk arra, hogy ne kerüljünk olyan helyzetbe.
A hollófekete hajú leány újfenti változása már kevésbé érintette váratlanul a látottak után. Azonban talán még neki is szüksége lehet egy komfortosabb, meleg helyre.
– Jól látod. A hőmérséklet nem zavar, de előbb-utóbb megdermednek a tagjaim. A lomhább mozgás hatalmas hátránnyá válhat, főleg most…
Szüntelenül az ismeretlen terepet pásztázta, s fülelt. Aztán próbaképp, és talán egy nevetséges, ugyanakkor kellemetlen esést elkerülendő egy tőrt dobott a jéglepte lépcső aljára. Várt pár pillanatot, majd kézen fogta Onrein-t és Fantomtáncát kamatoztatva átugrották a tér csekély szeletét, mi elválasztotta őket a hóban heverő pengétől. Lehajolt érte, miután nem érte őket földi vagy isteni beavatkozás.
– Nem tetszik ez a vidék. Sem madarak éneke, sem ágak reccsenése. Egyetlen hang sincs. Azok ott. – mutatott előre a remegő fénycseppek irányába. – Kosfej, havas táj, árulkodó. Mégis kétlem, hogy Észak-Mahelbe kerültünk volna, csapdát sejtek. Ha viszont tévedek és valós település bújik meg arra… érdemes lehet kockáztatni. Maradj mellettem, kérlek. Az sem feszélyez, ha szeretnéd fenntartani a kézfogást. Mindig legyünk egymás látóterében. Képes vagy esetleg érzékelni, ha közeledik felénk valami? – zárta kérdéssel javaslatainak sorát, azonban meghagyta a lehetőséget ellenérvek felhozatalára is, hisz Onrein intelligenciája már cseppet sem volt kétely előtte.
Noha a teleportálás nem járt semmilyen fájdalommal, vagy anyagi testük csipetnyi veszteségével, Onrein számára az érzés mint mindig, kellemetlen hidegzuhanyként teljesedett ki. Nem volt a kedvence, s ezért használja saját praktikáját is csak mikor az mindenképp szükséges. Persze ez nemvolt látható megenyhült arcvonásain, mikor kilépett a boltív alól.
https://www.youtube.com/watch?v=Fh8mM8xeDXA
S a csend, pehelykönnyű lepellként terült szét vállain. A kristályos szerkezetű hópihék sűrű zuhataga békés, elbűvölő dallammall borzolta az eléjük táruló, fagyot világ felszínét. Orra apró szimatolásokat ejtett meg, hisz a fagyos levegő ellenére még mindig érezte benne a gyanta mámorító illatát. Ajkait résnyire nyitotta, s jóleső sóhajtás keretében fújta ki teste meleg levegőjét, mely parányi gőzfelhőben tört utat a pelyhek között, míg végleg eggyé nem vált a hideggel.
-Minden rendben, Amalia. A klónok nem mások számomra, csupán eszközök. Az emlékek, csupán eszközök. Az érzelmek, csupán eszközök. Nem hagy bennem rosszat a velük való játszadozásom, sem elvesztésük. Hiszen én teremtettem őket, mint képességeimet is. És én is használom őket, akár az eszközöket. Ahogy engem is használ az eredeti énem, hogy a Terianon szerzett tapasztalataimmal táplálhassam őt.- Súgta halkan szavait, hisz ezen némaságban így is tisztán hallhatóak voltak. Hátrafordulva ismét feltekintett a fejvadászra. A kapu elmúló fényeiben megcsillantak eddig ametisztjei mélyén rejtőzködő pupillái, olyan hatást keltve mint egy vad teremtménynek.
-Rendben van. Legyünk óvatosabbak. De ahogy klónjaim halála se számított, úgy az enyém se. Így hát egyezzünk meg. Amennyiben olyan helyzetben találjuk magunkat, hogy csak az egyikünk menekülhet meg. Úgy azon személy te leszel. Tudom, hogy megbízhatatlan teremtésnek tűnök. Ezen nem segítenek sem szavaim, sem tetteim. De akár elhiszed, akár nem, segítek neked. Ígérem.- S ekkor, a váratlan testi reakció aprócska grimaszt költöztetett az ördögfióka gyermekies arcára, mely bár citromba nem harapott, most egy jóleső tüsszentést eresztett meg ajkai elé emelt tenyerébe.
-Ejnye…- Aprót morrantott kelletlenségében, s letekintett mezítelen lábaira. Azon végtagok eddigi sima bőrfelületéből, most sűrű bunda szálai törtek elő, mígnem bolyhos kis tappancsokká lettek.
-Folytassuk utunkat. Hisz te élőholt vagy, és a testhő hiánya azt jelenti, hogy hamarosan melegre lesz szükséged, ha nem akarsz egy jégszoborrá fagyni. Vagy tán tévedek?- Kérdezte, s közben amennyiben partnere megindult, úgy ő is.
Áldozathozatal. Erről szól a létezés jórésze. Döntéseket hozunk, miknek megfizetjük az árát legyen az jó, vagy éppen rossz. Az elágazások sokszor még csak nem is egyértelműek, a terrán lélek vakon határoz sorsa felől. Néha kisebb, máskor nagyobb dolgokat kell az istenek lábai elé helyezni, hogy megismerjük döntéseink súlyát és helyességét. Olykor csak a boldogság az ár, máskor pedig az egész létezés. Semmibe vesző, jelentéktelennek tűnő dolog, mégis a legértékesebb, amivel bárki bírhat, ki egyszer e világra született, történjék az bármilyen módon. Etrosz láncai csörögve hívták vissza testvérének kígyót, melyek az áldozat beteljesítésével elhagyták a halandókat.
Magukra maradtak.
A kiválasztott portál jégkék felszíne barátságos hunyorgással hívta magához a két idegent, kiknek talpai végül köveire simultak. A fény vigasztaló hullámzással emelt köréjük kedves burkot. Talán csak most tűnt fel nekik, hogy a választott kapujukat fenyők fogták körbe. A gyanta illata kedvesen kúszott orrukba, és váratlanul hűvös szellő csípte meg arcukat. Pajkos kölyökként táncolta körbe őket, hópelyhek csillogó örvényével burkolva be kettejüket. A fák susogva hajoltak össze, jótékonyan nyújtották mélyzöld tüskeleveles karjaikat, búcsút intve.
A völgy üressé vált.
A kapu fölötti kos koponyán, Észak-Mahel jelképén eleinte csak hajszálvékony, majd egyre mélyebb repedések futottak végig, a kő pedig recsegve adta meg magát sorsának, s a mélybe hullt.
~ o ~
A kapu vaskos oszlopai nehézkesen emelték a boltívet az ég felé. A félfák közt fodrot vetett a valóság tükrének tekintete, majd megrázta magát, és rásimult az érkezők testére, mint egy második bőr, mi a valódi alá szívódva veszítette el fokozatosan azúrkék színét. A levegő hideg volt. Nem csak érzésre, hanem a szaga is a fagy kesernyés illatát hurcolta magával. Sűrűn hulló hópelyhek rontották a látási viszonyokat, néhány percnyi sétaútnál nem is igen lehetett halandó szemmel messzebbre látni. A kaputól síkosra fagyott lépcsők vezettek le, a járatlan ösvényre mit szűz hó takart. Csendes csillogással leste az érkezőket.
A távolból derengett valami fény, több melegsárga pontocska integetett: erre, erre!
Körös körül sűrű erdő, magasba törő csúcsú, büszke fenyves. S olyan csend, miben még a lehulló pelyhek csilingelését is hallani lehetett.
Hallgatta a feketébe öltözött lányka mondandóját, ámbár nem hatotta meg különösebben. Neki már oly mindegy volt egy tényszerű információ a világról, mint a nála erősebb emberi lények… Ezzel mindvégig tisztában volt, s a mindenre rácsodálkozó melegvérűekkel szemben kevesebb érdeklődést mutatott szájhagyomány útján terjedő, kezével nem tapintható, saját szemével nem látható dolgok felé.
– Nem, nem talállak. Talán épp ez a gond, de eddig nem találom elég szórakoztatónak egy csapdához, hát úgy veszem, nem célod az elpusztításom. – jelentette ki egyúttal beismerve, hogy ezidáig szemernyi bizalmat sem táplált irányában.
– Nem tudom. Ez a tulajdonsága belőlem ered, de más fegyverrel nem próbáltam, a dobótőrök az én műfajom. – indultak útjukra ajkai közt a mondatok, ám mielőtt bővebben kitérhettek volna a kérdés átfogóbb körül járására, elnehezedett a légkör. Enyhe borzongással vette tudomásul a jelenlétet, hallotta a hangokat, ám ezen egy síkra korlátozódott valója nem volt képes behatárolni a fensőbb entitások érkeztét. Már azt hitte, érzékei tréfálták meg, mikor Onrein klónjainak tragikus végzete rávilágított a keserű s könyörtelen valóságra. Tehetetlenül állt, már az is energiát követelt tőle, hogy megérthesse, mi folyik körülötte. Az sokkal jobban aggasztotta, hogy még a nagyobb hatalmat birtokló hölgyemény is csupán példáját követve nézhette, miként semmisülnek meg a belőle született hasonmások.
– Azt mondod, istenek? – most először mutatott emberi érzelmeket keményre faragott arcvonásai helyén. Őszinte, ösztönös nyugtalanság honolt haldoklón derengő szempárjának fényénél és orcáin egyaránt. Az egyik istennel viharos viszonyt ápolt, bár ezt csak Amalia részéről tekinthetjük viharosnak, hisz még ő maga is puszta feltételezésekre alapozta a vele való kapcsolatát.
– Részvétem. – szólt hozzá Onrein második és harmadik lenyomatának elhalálozásához. Látszott, mennyire megérinti ez fogolytársát, noha állítása szerint amazok nem rendelkeztek lélekkel. Mégis, mintha csak a tőreinek áldozatát látta volna… Valahol mégis sérült a lelke.
– Legyünk eztán óvatosabbak. Bármikor megtörténhet velünk ugyanez, ha rossz döntést hozunk. – mondata végére érve bíztató célzattal újdonsült partnere vállára helyezte kezét, miután mellé lépett a portálhoz.
-Ohh, nem. Nem roham. Ahogy bármely más teremtménynek, úgy nekem is megvannak a határaim. Így bölcsen kell használnom hatalmamat. Ha nem is mágikus forrásaimat, de józanságom épségét. Többször nem fog ez megtörténni, ígérem.- Ecsetelte magabiztos mosolya keretében, de Amalia szavaitól visszatért semlegessége, s két másolatára pillantott, kik közben elérték varázsköreiket.
-Másoktól való félelmünk csakis a saját szegénységi igazolványunk lehet, Amalia. Tudod… én láttam őket. Oly hatalommal bíró halandókat, embereket, akik még az istenekkel is képesek lennének dacolni. Kik kedvükre képesek formálni a teret és az időt, s lábaik előtt hevernek a legerősebb teremtmények is. Hozzájuk képest, én semmi vagyok. – S itt, visszafordult az élőholt felé.
-Viszont ez egy másik világ története. Mond csak, Amalia. Te félelmetesnek találsz?- Tette fel kérdését, de választ nem várva orraival aprót fújtatott mosolyában, mint aki tudja már előre a fejvadász válaszát. S közben kíváncsian mérte fel a pengét.
-És ha esetleg egy ugyanilyen, de idegen forrásból származó, ezüst élű penge kerülnie a tulajdonodba, akkor azzal is képes lennél használni a Lélekfullánkot?- Tette fel érdeklődve kérdését, de az elkövetkezendő pillanatban hirtelen kapta vissza tekintetét testvéreire. A levegőben furcsa hidegség ölelte fel a kis völgyet. Nyomasztó hangok, akár a csiszolópapír kellemetlen súrlódása, visszhangozva járták be az étert. S két ikrének halálát kikerekedett szemeivel figyelte végig.
~Ez meg mi? Éteri forma? Nem… Asztrális? Mentális? Lelki?~ S feloldotta ötödik, Torok Csakra pontját, mellyel elnyerte felsőbbrendű szintű mágikus auráját és hatodik érzékét.
-Gondolhattam volna… Isteni szint. Valószínűleg transzcendens entitások. Félő vagyok, hogy Terian valamely istenségének a játékába csöppenhettünk.- Mereven figyelt, mígnem por se maradt másolataiból. S ekkor, míg szemeivel még mindig a másik két, időközben kialudt kapu fényeit figyelte, léptei megindították a kék kos kapuja felé. Hisz hallotta a suttogó szavakat.
-Menjünk…- S borongós némaságába fordult míg felértek a mágikus körhöz. De a kapu aktiválása előtt még utoljára felszólalt.
-Éppen most haltam meg. Kétszer is… hmmm… Tudod Amilia… ők én vagyok. De én sem vagyok az eredeti. Igazából, már képtelen vagyok követni hogy hányan is lehetünk… Szétszóródva a világok, a dimenziók között… S kik többet, kik kevesebbet kaptak az eredeti hatalmából. Nekik nem volt lelkük, úgy számukra véget is ért itt az útjuk. Nekem viszont van. Azon tűnődőm… Azon tűnődöm… hogy ez, vajon tényleg föléjük helyez? Nem… Én szeretném úgy hinni, hogy egy lélek nélküli teremtmény is ér annyit, mint egy lélekkel rendelkező.- Fújta gondolataiba mélyedve a szavakat, majd ismét elhalkult. Várva, hogy a kapu átszállítsa őket a következő helyszínre…
A határozott választás nyomot hagyott egy láthatatlan síkon is. A hely ahová hozta őket a varázskapu, nem egy egyszerű völgy volt, hanem egy felsőbb hatalom által megformált bölcső, melyben választás elé állították a megmérni kívánt lelkeket. Itt nem volt köztes út, nem volt olyan lehetőség, mi több irányba visz. Az egybehangzó határozat átformálta az energiák áramlásának vonalait, és a két másik kapu fénye kihunyt. Sem Onrein sem Amalia nem láthatta, hogy mennyire aprók valójában Atreiosz csarnokában, ahol Natren felállított asztalain a kihívás bajnokai elfogadva a meghívást, megtették első lépéseiket. Még porszemeknek is aprók lettek volna, az istenek viszont minden lépésüket számon tartották.
– Milyen kis agyafúrt az idegen világi nyálka.
Aspereion hangja bársonyos simasággal kúszott a többi isten figyelme elé. Mivel a válaszutak az ő és fivére, Etrosz fennhatósága alá tartoztak, ameddig más tényező nem szólt bele, csak ketten fordítottak isteni hatalmat a kalandozók felé.
Etrosz szótlanul bólintott. Onrein praktikái nem voltak különösebben félni valóak, de okosan használta tehetségét, így kiérdemelte beavatkozásukat. Hiszen ha egyszerre lépne át több kaput is, azzal kisajátítaná a Rémségek Éjszakájának szentséges emlékcsarnokait, mi tiltott mohóságról tett tanubizonyságot. Volt tudás, mit nem szerezhetett meg nem isteni entitás.
A levegő áramlása megdermedt, valami túlvilági hang kúszott lomhán a völgybe. Gigászi teremtmények lassú mozgásának hangja volt, nem is hallható, hanem érezhető, a zsigerekben bújkáló ösztönös feszültséggel felfogható. Pikkelyek rezegtek finoman, szárazan, mint mikor Skulnerán a sivatag hátát simogató szél homokot seper dűnéket terelgetve. A két klón sorsa meg volt pecsételve, és az isteni bestiák még csak nem is váratlanul csaptak le. Érzékelhetetlen testük a kijelölt emelvények köré tekeredett, és a gyűrűbe lépve finom vonaglással fonódott szorosabbra. Egyre és egyre szorosabbra, míg az isteni állat ölelésének látható nyoma nem akadt. A hatalmas pikkelyek lenyomatai úgy mélyedtek a testbe, mintha üvegnek nyomódott volna. Ha voltak csontok, azok halkan, majd egyre hangosabban kezdtek ropogni. Ha volt sikoly… Riadtan vergődve csapongott a rúnavésetes sziklák fehér és szürke arcai közt. Ami kültakaróként tartotta egyben a test formáját, felrepedt, mégsem volt egyetlen csepp testfolyadék sem, ami lehullhatott volna. Mint egy edény, úgy fogta közre a roppant test az áldozatot, s addig morzsolta, míg semmi sem maradt belőle. Úgy tűnt, mintha egy anomália kapta volna fel, tekerte volna ki, és emésztette volna fel a testet.
,,Válassssztottatok! Válasssssszátok az életet, és lépjetek az útra, amit válasssssztottatok!” – súgta egy borzongató hang, s egy pillanatra két kígyó szempárja izzott fel halványan az észlelhető világ és az észlelhetetlen közt lengő fátylon át, mi elválasztotta a kettőt egymástól.
Majd ahogyan érkeztek, a familiárisok el is tűntek.
A levegő érezhetően megkönnyebbült. A légzés újra könnyed volt, a zsigerek ellazultak, az ösztön sem jelzett már veszélyt.
Amalia izmai megfeszültek, midőn a leány kísérteties változásokon esett át egy transz jellegű állapotba kerülvén. Kezét nem tudta elhúzni a szorításból, s nem tudván, mivel is áll szemben, nem kívánt hirtelen mozdulatokat tenni. Baljának ujjai lassan, óvatosan kúsztak köpenye alá. Szorgalmasan kutattak az ismerős rövid nyelek után, míg egyre rá nem leltek, majd épp oly higgadtan húzták elő a fényre. A hegyes penge ezüstös éle harcra készen csillant, ám gazdája türelemre intette. A „holtak nyugalmával” szemlélte a lábai előtt lejátszódó eseményeket, s közben maga is információt gyűjtött a másikról.
Onrein képesnek mutatkozott a vérhullajtásra, így bizonyosan halandó lényről volt szó, ám egyúttal igencsak nehézkesen elpusztítható létformáról, hisz gyors lefolyású regenerációnak lehetett tanúja. Osztódását tartotta a legkimagaslóbbnak, mit röpke ismeretségük alatt tapasztalt tőle, s elkönyvelte, hogy amennyiben a másik fél nem adja jelét, inkább szövetségesként kezelné. Ha ugyanis ismeretlen számú klónjai önmagukban is képesek arra, amire az eredeti, hatalmas nyűg lenne harcot folytatnia vele.
– Oh… – adta néminemű meglepettség jelét a hűvös tekintetű nő. – Azt hittem, ez egyfajta különös roham. E részről örülök, hogy másról van szó. Múlttal viszont nem szolgálhatok. A régi életem teljesen elveszett, de ne érts félre, nem is vágyom a felderítésére. Az emlékeim kutatásából egyikünk sem húzna hasznot, ezért kérlek, a továbbiakban mellőzd. – fejezte ki határozott hangon, ám szavai közt cseppnyi bántó szándékot nem lelhetett a hallgatóság. – Abból egyébként sem profitálunk, ha egy fontos pillanatban összeesel.
Ahogy a leányzó betekintést engedett hatalmának további mélységeibe, oly érzés fogta el, mintha nem ő, inkább Onrein lenne a talpraesettebb kettejük közt. Ez az erő meghaladta saját határait, holott egy élővel szemben jóval kevesebb veszély lesett rá.
– Nem biztos, hogy a bájos jelző jutott először eszembe… tudod, ilyesmire csak úgy nem képes akárki, egyesek félelmetesnek vélnék. – villant fel egy bátortalan mosoly repedezett ajkainak legeslegszélén. – Habár küllemre egész bájosak vagytok, valóban. – fűzte hozzá gondolatainak pozitív tartalmát is. Mindazonáltal értékelte, hogy a közös cél érdekében megosztanak ilyesféle döntő információkat, ezért maga sem fukarkodott.
– Ez a tőr képes megsebezni valaki lelkét. – forgatta meg ujjai közt az említett tárgyat, végül visszahelyezte a ruha alá. – Elővigyázatos vagyok. Szakmai ártalom. Mellesleg én is erre szavaznék. – bökött mutatóujjával a kék fénnyel csalogató portál felé. – Viszont mi van, ha mindhárom út egyformán veszélyes? Az is lehet, hogy szintúgy egyirányúan működnek, mint az előbbi átjáró. Ők egyszerű lenyomataid, vagy őket is kockázatos felderítésre küldened? – tette fel esze járásával szinkronban kérdéseit.
A nőszemély bizalmatlanul hátrált egy lépést, de ez sem tántoríthatta el Onrein magabiztos ismerkedési szándékát. Időközben felnyitotta harmadik, Sárga Plexus csakra-pontját.
-Nos… bizonyára megbirkózok a szorult helyzetemmel…- Válaszolta az empatikus szavakra bíztatóan, egy enyhe mosoly keretében, s gyöngéden fogta vaskos ujjai közzé Amalia ujjait.
-Örvendek, Amalia.- Búgta békésen szavait.
Pszichometria. Mentális alapú ismeret. A mágikus világban bárki számára tanulható szakma, mellyel érintés által képesek lehetünk információt kinyerni a célpont objektumról, s emlékekké konvertálni annak eddigi történetét. A közhiedelem úgy tartja, hogy ezen praktika kizárólag csakis élettelen tárgyakon használható. Azonban Onrein, képessége által megszerezte ennek felsőbbrendű szintű változatát, melyet alap esetben pusztán tanulással képtelenség elérni. S számára ezáltal opcionálissá vált, hogy élő, s lélekkel rendelkező alanyokon is alkalmazhassa azt.
Viszont! Ezen testének átlagos idegrendszere nehézségekbe ütközik már akkor is, ha csak évtizedek emlékeit kell a másodperc tört része alatt befogadnia. Mondanom sem kell, hogy felsőbbrendű szinten a pszichometria, két élű kardként üzemel. Így hát a kézfogás pillanatában teste megfeszült, s akaratlanul is szorosra zárva Amalia ujjait sajátjai között. A látványa hasonlatos lehetett ahhoz, mint mikor magasfeszültségű áram halad át egy emberi testen. S a hosszúra nyúlt másodpercek alatt, Onrein szemei felakadtak, s vér kezdett csordogálni remegő fejecskéjének minden egyes nyílásából.
S mikor végre sikerült újfent átvennie teste felett az irányítást, az élőholt kezét sietve engedte el, s esett fenekére. A puffanás hangja nem emlékeztetett kényelmes landolásra.
-Hahh… hahh… Bocsáss meg. Ez bizonyára rút dolog volt tőlem.- Tekintett fel lihegve „áldozatára”, majd feltápászkodva leporolta ruhácskáját. S a vér, mely szemeiből, füleiből, orrából folyt ki, most szinte életre kelve kúszott vissza járataiba.
-Nos… valószínűleg igazad van. Egy irányba haladhatunk csak… viszont…- Negyedik, Zöld Szív Csakra-pontjának felnyitását követve, Amalia az első sorból nézhette végig, ahogy Onrein piciny testének törzse mozgolódni kezd, s két, tökéletes másolata mászott elő belőle.
-Azt hiszem, ezen a ponton tartozom némi magyarázattal neked.- Mondotta megadó hangnemben szavait. -Az előbb, mikor testem megremegett, csupán kíváncsiskodtam egy kicsit a múltaddal kapcsolatban. Amit most láttál, az pedig… nos, dióhéjban mondhatnám hogy alakváltó vagyok. Bár ez nem teljesen igaz. Hisz teljes mértékben képes vagyok reprodukálni és manipulálni bármely létező, a természetben is megtalálható dolgot. Legyen az élő vagy élettelen. Így az alakváltás mellett képessé váltam lelketlen, de tudattal és emlékekkel is rendelkező klónokat létrehozni magamból. Hát nem bájosak?-
Kérdezte, s időközben két klónja megindult. Egyik a középső, lila varázskörhöz, másik pedig a jobb szélső sárga felé.
-Úgy hiszem így egyszerűbb lesz a választásunk.- S ha társa is benne volt a dologban, megindult a baloldalon lévő, kék varázskör kos kinézetű koponyája irányába…
{nincs mesélői történés}
A fejvadász halotthoz illő nyugalmat, csendet, szenvtelenséget tanúsított egyre közelebb s közelebb libbenő társasága felé. Minek utána a megfáradt szemnek enyhítő jutalmát adó pislogás egy ritkább, rutinjellegű tevékenységet képezett számára, nem szükségeltetett megszüntetnie a szemkontaktust. A leány alakot öltött teremtményt nem tudta beazonosítani, de azt minden porcikája érezte, hogy ez esetben a látszat nagyon is csalfa játékot űz vele. A vékonyka alak kommunikatív képessége és hajlandósága értékrendjében a szokványos bestiák fölé emelte, ám továbbra sem vetette el a csapda lehetőségét. Egy lépést diszkréten hátrált, igyekezett őt egyszerre szövetségesként, illetve ellenfélként kezelni, így amennyiben a valóság nem tükrözi elképzeléseit, nem zárkózik el teljesen a másiktól, s nem is bízik meg benne túlságosan, ha az életére törne.
Alkata és kis termete kellő észt latba vetve előnnyé is válhat, ha viszont nagyobb fizikai erőt képes produkálni, mint gondolná, egyenesen veszélyes lenne ellene harcolni. A kemény kültakaróval ellátott kézfejek szaggatásban vagy ökölharcban is megállják helyük, óvatlan állapotában pedig még a hollófekete hajkorona közül előbukkanó szarvak is okozhatnak jelentékeny sérülést. Ez lett volna földhöz ragadtabb, egyszerű értékelése, mely után következett a mágiahasználat kockázatának számba vétele…
Agyában fáradhatatlanul hajszolták egymást a fogaskerekek, míg odakünn leolvashatatlan ábrázat mögé burkolózott.
– Úgy hát tegeződjünk. – biccentett. A sötét derengésben úszó szempárban valahogy magára ismert. Ebben a személyben is volt valami túlvilági, bár azt a kevésbé valószínű opciók közé sorolta, hogy élőholt sorstársával sodorta össze a sors.
– Értem. Ez igazán… sajnálatos. Nem irigylem azokat, akik nem önszántukból kerülnek hasonló helyzetekbe. – mutatott némi empátiát, már csak kapcsolatteremtés célzatával is, bár egy bosszúshoz hasonló állapotba került, ha az élet igazságtalanságairól volt szó. A felé nyújtott kéz visszautasíthatatlan gesztus volt, hisz kihátrálva megsértene egy nyílt szándékú egyént. Magabiztosan, legrosszabb esetben karjának elvesztésére készülve simította tenyerét a kitinvázhoz. Csak ekkor vezette át tekintetét az Onrein-ként megismert lány pupilla nélküli íriszeiről annak kézfejére.
– Nos, nem úgy tűnik, hogy ez a kapu két irányba is működne. Attól tartok, csak előre tudunk haladni, még ha nem is szeretnéd. Nekem amúgy is mélyebbre kell mennem, együtt legalább több esélyünk van. De vajon melyik ösvényen kéne elindulnunk? – ráncolta szemöldökét, ahogy lassú léptekkel az elágazáshoz indult, lélektükreinek sarkából azonban nem hagyta figyelmen kívül a szobor rejtélyes foglyát.
A kapu fényei felizzottak. Mágikus szikrái aprócska kis szentjánosbogarak módjára reppentek szét, majd néhány másodpercet követve kialudtak. Onrein az érkező felé fordult. Leengedett karjainak kitinvázas ujjait gyöngéden fonta össze teste előtt, míg végig mérte a teremtést.
Erősen használt lábbelik. Komor szín, zárt öltözet. Koponyadíszes kalap. S bár arcának felsőbb partjait jelenleg tenyerével takarta, mit bizonyára a kapu fényeinek kellemetlen hatása okozhatott, mégis észrevehetően erősen villantak fel ujjai között lélektükreinek nevezett mécsesei.
S az elé rajzolódott karakter látványától Onrein eddig ernyedt arcvonásai megmoccantak. Hófehér fogait megvillantotta pillanatnyi elvigyorodásában, mely szavai megkezdésével már reppent is tova.
-Azon tűnődöm… Azon tűnődöm…- Kezdte szokásos szavajárását, míg mezítelen talpának apró lépteivel közelíteni kezdett Amalia felé.
-…Hogy fontosak-e az illem ezen alapjai, ily gondterhes pillanatokban.- S megállt, alig egy lépésnyire újdonsült társaságától, s lila ékköveivel tekintett fel rá kíváncsian. Ekkor már láthatta azon pára arcán éktelenkedő sebhelyeket is.
-Én jobb szeretnék tegeződni, Amalia.- Hangszálai barátságos, kimért ritmusban zengtek gyermeki torkában. Bár volt bennük némi sejtelmes hangzás is. Mélységük épphogy passzolt az alacsony test mellé.
-Sajnos a kérdésedre, kevés információval tudok szolgálni. Hiszen, számomra Terian sem nevezhető régi otthonomnak. A kapu pedig, melyen te is érkeztél, rút módon hozott magával. Mondhatni az akaratom ellenére.- Panaszolta problémáit, majd immáron csak egy keserédes mosolyt ejtett meg két mondata között.
-A Nevem Onrein. Nagyon örvendek, Amalia.- S kitines, összekulcsolt ujjai szétváltak. Jobb kezében halkan ropogtak a feszesen tartó szövetek, míg azt egy barátságos kézfogásra nyújtotta. Rejtett, ám ártó tartalomtól mentes szándéka volt, hogy érintéskor használhassa Amalian Pszichometrikus praktikáját.
{nincs mesélői beavatkozás}
Amalia megbízásra kereste fel ezen szentségtelenek, s rettegettnek ítélt helyet. Egy olyannak, mint ő, nem jelenthet nehéz feladatot feltérképezni az ismeretlen, életveszélyes területet, avagy esetlegesen megmérkőznie vele – mondták. Persze, olyasvalaki jelentősen megnövelt túlélési esélyekkel indul, kinek eleve nem kell aggódnia porhüvelye s lelke épségéért. A fejvadász önnön történetét inkább a maga komorabb, ugyanakkor logikusabb mellékösvényén járta körül. Fogalma sem volt róla, mely célból, miféle ambícióktól vezérelve taposta Terian felszínét éltének korábbi, ha úgy tetszik „valódi” szakaszán, mielőtt árnyékká, a testbe görcsösen kapaszkodó lenyomattá válva, legalább látszólag saját kezébe vette sorsát. Bár a megfelelő körökben kisebb nevet szerzett magának, voltaképp senki sem hiányolná, amennyiben nem tér vissza a portál túloldaláról. Járulékos veszteség egy elismert kalandorhoz, egy nemzeti hőshöz… egy halandóhoz képest.
A különös hívás, a kapu vonzereje már érkezésekor magára vonta melankolikus esőfelhőkbe takaródzó elméjét. Óvatos volt, mint mindig, betartotta önindíttatású protokollját. Ahogy a jelek pulzáló fényei kacérkodtak vele, biztosra ment, hogy az átjáró ezen felén nem várható ellenséges megmozdulás. A túloldal… az aggasztotta leginkább, már amennyire az ő mentalitásával aggódni tud az ember gyermeke. Bármennyit vacilálhatott volna, jobb vagy rosszabb lehetőséggel is számolván, a kapu jelzésértékű fényjátékára közelebb lépett, s hagyta, hogy átrántsa rejtett birodalmába. Gondolatai csendesek maradtak, akár a zavartalan víztükör. Talán amiatt is terjedtek róla pletykák érzései hiányát illetően – melyet idővel önmaga is elhitt –, mert nehezebb volt előhívni bármely reakciót szobor jellegű arcáról.
Kézfejét szemmagasságba emelte, hogy az ujjai közt megszűrt fényhez mihamarabb hozzászokjon. Talán nem látszott rajta, ám meglepettség fogta el, miután oly békés közegbe került, ráadásul, minthogy szembogarainak kereszttüzébe került, egy másik személy társaságába. Formaságokat mellőzvén, legyen barát vagy ellenség, egy lépést közelített és vállalta az első szavak megformálását.
– Amalia vagyok, örvendek a találkozásnak. Kegyed netalán fel tudna világosítani, hol is vagyunk pontosan, kisasszony? – tömör és lényegre törő fogalmazása a gyanakvásnak jócskán teret hagyott, ám távol állt volna tőle lapjainak felfedése vadidegenekkel szemben. Míg az előtte álló jelenség válaszát várta, illetve hallgatta, alaposabban szemügyre vette őt.
Különös tapasztalat forrása volt, mi Onrein-t érkezésére invitálta. Hisz az említett teremtmény még csak anyagi testel sem rendelkezett. Második csakra-pontjának felnyitását követve, éteri formájában emelkedett fel Zahalin sötét mélységéből, melyben nem jelenthetett akadályt a gyémánt keménységű földréteg fala. Vándorlásának célja Elysium volt. De úgy tűnt, ezen célt kis ideig még hanyagolni kénytelen. Hisz a varázskör váratlan jelent meg előtte. Azon hatalom pedig, oly könnyedséggel szippantotta magába energiáit, mi ellen képtelen volt küzdeni.
Így jelent hát meg a szobor talapzatánál az első ránézésre gazdátlannak tűnő mágikus aura, s Onrein éteri szemeivel mérte fel az új dimenziót. Anyagi testének érzékszervei nélkül is, tisztán volt kivehető számára az elé tárulkozó helyszín formája. S az érzés olyan volt, mintha csak egy parányi ökoszférába szorult volna, minek gömbölyded falai játszi könnyűséggel nyomták összébb mágikus aurájának testét.
S úgy tűnt, nem érkezett ezen világba magányosan, hisz mögötte a kapu fényei ismét felizzani látszottak. Így hát döntése arra sarkallta, hogy ismét materializálja Ördögfióka testét.
Megjelent hát medúza szerű, hideg fényeiben játszadozó éjcsillag-nyálka magja, melyet a kirajzolódó gyermeki csontváz fogott vékony bordái védelmébe. Majd a hiányos vázat hamar töltötték meg belső szervei, erei és izomzata. Erre került a hús, a bőr, a hajkorona, s kezecskéin a kemény kitinpáncél. Végezetül pedig, szénfekete ruházata öltött alakot, mely lengén ereszkedett rá a mezítelen gyermeki testre.
Így hát újból megcsodálta érkezésének világát, immáron simára csiszolt ametisztjeivel. S végig mérte az elé tárulkozó, három macskakővel tarkított ösvényt…
Szörnyűséges éjszaka volt. A terránok világára csend ereszkedett. Hideg, érdes csend, mi a talajhoz préselte lelküket. A Szoborkertek és Emlékparkok felé vezető utakat fájdalommal és gyásszal telt szívű terránok nehézkesen vánszorgó léptei jelölték ki. A kígyózó zarándokmenetek messziről láthatóak voltak. Szinte senki sem akadt a világon, akit ne érintett volna a Másodkor Végének meg nem írott tragédiája… Még a Könyvtáros, ki mindent lejegyzett, sem bírt elég lélekjelenléttel, hogy a pusztítást, mely végigsöpört Terianon, megörökítse. Pedig hosszú ideje már… Sokszor váltotta egymást a három Holdnővér, azt latolgatva, melyiküké lesz majd a sötét világ, ha megtörténik az égi mennyegző a Napfivérekkel. Az éledő természet befuttatta harsány rámájával a holt köveket, levelet, virágot nevelt, termést hozott, majd elhullt, hogy következő éven újra emlékeztesse a felejteni képteleneket, hogy semmi sem állhat meg.
S minden év ugyanazon napján, megnyílt a baljós átjáró. A portál, melyen keresztül szörnyűségek özönlöttek a világra. Tragédiák szabadultak el, járványok söpörtek végig a világon, szörnyek garázdálkodtak szabadon, miket nem ismert a nép. Minden évben akadtak bátor jelentkezők, akik hőssé kívántak válni, és voltak, akik elbuktak. Neveiket nem őrzi semmi. Sírjaik jelöletlenek, helyüket pedig betöltötték mások. Az utak pora kicserélődött, és megkopott a kalandorok lelkesedése.
Csend volt. Üresség. Hideg.
S ebben a kietlen űrben újra elérkezett az a bizonyos nap, és ugyanazon a helyen megrajzolta láthatatlan ujjával a jeleket egy olyan erő, mely felett nem rendelkezett hatalom. Az áttetsző tinta hiba nélkül rajzolta meg a köröket és a szimbólumokat. Lassan, de biztosan alakult, de ahogy elkészült, még mindig várt. Olyanra, aki méltónak gondolja magát arra, hogy felkeresse a helyet ahol minden évben megjelent, remélve, várva, hogy nevét márványba faragva őrizze meg az utókor. Vagy ha nem is a dicsőségre, akkor gazdagságra vágytak, vagy egyszerűen… Kalandra. Vagy halálra.
A varázskör a topáz nemes színében izzott fel. Először csak halványan pislákolva, mintha maga sem hinne önnön erejében, de addig erősödött, míg kifehéredve vakította el a terrán szemeket. Kacagva siklott fénylándzsája a szemfenék mélyére, hol szúró fájdalommal ékelte magát a mélybe. Majd ahogy jött, el is tűnt, és visszatért a homály, meg a hideg. A csendet halk vízcsobogás csilingelő hangja tolta félre szelíden, a holt kövek szagát pedig fagy illata, a kristályok mágikus aromája, és a természet buja odora váltotta fel.
Az emelvény, ahová a portál vezetett, egy szobor talapzata volt. Méltóságteljesen magasodott a szirtek tövében, mi az útválasztót ringatta ölének mélyén. A kicsiny tavacskák felszíne tündérportól csillogott, lótuszok szirmainak olajától fénylett. Mélyén nem mozdult semmi, de az árnyakból kivehető volt valami teremtmény jelenléte. A szobor talapzatáról három macskaköves út vezetett tovább, három körkörös lépcsősor felé, melyek egy-egy varázskörhöz vezettek. Önmagukban ezek még nem is voltak különösek, még csak maga az energia sem, ami áradt belőlük. Azt viszont már sokkal szokatlanabb volt, hogy az eddig megszokott eseményekkel ellentétben nem volt idegen világi jelenlét tapasztalható. Egyedül a varázskörök fölött előre nyúló koponyák voltak, mik csodálatos s félelmetes elemekként díszelegtek. A szakavatott szem felfedezhetett rajtuk ismerős vonásokat, mik segíthették a választást.