A jég örvénye
Onrein és Simpel kalandja
Szilárd talajjal a talp alatt bíztatóbbnak tűnik az ösvény, mi a következő kanyonba vezet, mi hajtű kanyarral vezeti tovább a kalandorokat. Itt már a hegyek arculata is más. A fényes felszínű, vaskos jégtömböket markánsan égnek szegeződő csúcsok váltják fel, mintha egy eltemetett fenevad gerincének csigolyatüskéire irdalt volna néma üzenetet a könyörtelen fagy.
-
- Made with Inkarnate.com
A bestia halk, sóhajnak beillő szusszanással fogadtaz az érintést, mi a nyílt seb szélén pihent. A keskeny ívben hasadt bőr szélei mint pislogó szemek, sírták szivárgó vérkönnyeiket, amik pillanatok alatt kásássá fagytak a hidegben. Hálás tekintettel nyitotta el száját. Állkapcsában hegyes fogak sorakoztak, mik elsősorban nem rágást, hanem a préda megragadását, és annak marcangolását tették lehetővé. Feltépte a kapott húsdarab szöveteit, és újabb rostokat tett magáévá anyja testéből. Pupillája olykor kitágult a fájdalomtól, amikor a fagy megmarta a felolvasztott véren keresztül, de tűrt, és falt, míg el nem tüntette az utolsó cafatot is.
-Inkább vagyok Onrein gyermeke, mintsem fajtám ivadéka. Anyám pedig úgy rendelkezik velem, ahogyan jónak látja. – hagyta jóvá Onrein képességének használatát.
Olyan volt valóban, mint egy hálás, engedelmes gyermek. Valójában ez része volt a krakengyermekek természetének, nevelőik iránt tisztelettel viseltettek, azokat, akiknek tudásukat vagy életüket köszönhették, mélységes hálával védelmezték vagy épp szolgálták. Persze ezt kevesen tudhatták róluk, hiszen ritka faj voltak, a sokéves változások miatt pedig mi minden fajt érintett Terianon, nem minden ivadékból lett Simpelhez hasonlóan intelligens létforma. Fejlődésük igencsak egyedi volt még ebben a világban is. Amikor egy nőstény ideje elérkezett, hogy párzani térjen egy hímmel, a megtermelt ikrákat saját méhében termékenyítette meg, azokat pedig félfejlett állapotban szülte a világra, a víz mélyén. A szülést követően az embriók vízben folytatják fejlődésüket, akár több százan is lehetnek. A kapott ingerektől függ, hogy mivé alakulnak. A krakengyermekek általában kiválasztanak néhány életképes embriót, és magukhoz hasonlóvá nevelik, míg a többiből alacsonyabb értelmű életforma válik. Így lehetséges az, hogy Panteránia óriás krakenjei Rivenna krakengyermekeivel tertvérfajt alkotnak.
A gyermek teste gyorsan gyógyult, erősebbnek, könnyebbnek érezte magát, mint valaha. Amikor Onrein végzett, megnyújtóztatta izmait, amik halk recsegéssel engedtek akaratának. Pompás példány volt, szelíd lankákban domborodó izmaival, sima bőrével, mit azonban nem fedett bunda, így több energiára volt szüksége a hidegben. A kapott hús ugyan melegítette, ám mivel a meenea kristály Onrein testének sajátja volt, ő pedig nem rendelkezett ilyen szervvel, átmenetileg örülhetett a kapott tápláléknak és a feltöltött készleteknek.
-Anyám lassú így. – duruzsolta érdes hangján, és hatalmas fejét Onrein hátához dörzsölte – Amalia mama mutatta a sárkányt… A fagy amit e földre lehelt, megfojt bennünket.
Elérték a hidat. Könnyedén át is keltek rajta. Odaát szinte síri némaság fogadta őket. Puha, finoman recsegő hó. Simplenek kedve támadt az orrát beledugni, majd hosszú nyelvével lenyalta a porcukorhoz hasonló kupacot. Hosszan előre nyúló léptei olykor messzebbre vitték, mint Onreint, nyakát előre nyújtva kémlelte a láthatárt, ám a vakító fehérségtől még mindig nem látott valami jól.
-Nyugtalanít ez a csend. Jobban kedvelem a víz állandó fecsegését. – mondta, miközben a hegylábak alatt húzódó repedéseket, barlangokat kémlelte.
Kísérlete olybár tűnt, sikerrel zárult. A kő biztonságos helyen lesz testében, s erejét felhasználva nem kell már a tűz melege után sóvárogniuk. Nyálkája cuppanó hangok sorozatával vált le hátasáról, földet érve pedig a haslábúakhoz hasonlatos izom-összehúzódásokkal csúsztatta arrébb kiegyenesedett törzsét.
Onrein óvatosan kerülte meg Simpel új küllemének sziluettjeit. Lélektükreivel kíváncsian itta magába a másik testének minden apró részletét. Kezét nyújtva, kesztyűs ujjait óvatosan érintette a másik bőréhez, míg rá-nem lelt az egyik nyílt sebére.
-Segítek. Addig pihenj.- Jelezte szándékát, majd addig is nyálkájából előhúzott egy jó kilós, manifesztált húsdarabot, melyben már a Meenea kristály mágikus melege dolgozott, s azt átnyújtotta gyermekének.
A kibuggyanó vér fagyása varasodáshoz hasonlatos módon zárta el sérülését, viszont egyáltalán nem jelentette hogy gyógyulása bármikor is sikerrel záródhat. Így hát kesztyűjét levéve, Onrein ráhelyezte tenyerét az apró jégkristályokra. Újonnan szerzett melegével könnyű volt megolvasztania őket, majd mikor a vér ismét serkent, mintát vett.
-Képes vagyok begyógyítani minden sérülésed. És helyre tudom hozni az átalakulás utáni esetleges deformációkat is. Viszont ahhoz szükségem lesz az engedélyedre, hogy használhassam rajtad a képességem.
Ecsetelte békére lelt hangszínében, s amennyiben Simpel bele egyezését adta, úgy az Egzisztencia Morf képességét használta. Ennek következtében a sebekbe ragadt jégkristályokat csipetnyi nyálkájának manifesztálásával lökte ki, a sérült sejtfalakat helyreállította, és az esetleges deformációkat pedig kijavította testében. Az átalakulás és a kemény fizikai megterhelés okozta kényelmetlenség elmulasztását követve pedig feltöltötte Simpel glikogén-energia készleteit is. Így izomzata ismét könnyű energiához juthatott.
Viszont amennyiben gyermeke elutasította ezen ajánlatát, úgy Onrein primitívebb módszerekhez volt kénytelen nyúlni. Egyesével vizsgálta meg sérüléseit, s az elsőhöz hasonlatosan, amelyik sebe fagyás állapotát mutatta, úgy azt tenyerével olvasztotta fel, majd a seb összenyomását követve sűrű, napsárga színű váladékkal tapasztotta le. Az anyag összetételei közé tartozott a polivinil-pirrolidon polimer jóddal alkotott komplexe, mely közismertebb néven povidon-jódként volt ismert a modernebb világokban, és erős fertőtlenítő hatásai végett könnyedén nyert utat a tömeggyártásba. A másik összetevő pedig a spidroin fehérjék hosszú molekuláiból álló lánchálózat volt, közismertebb néven pókselyem, mely az anyag tapadásáért és ellenállósságáért volt felelős. A sebkezelő anyag külső része a vérhez hasonlóan megfagyott, a test melegéhez közel lévő réteg viszont védelmezte a sérült húst a fagyás újbóli elterjedésétől. A hús pedig, mit fogadott anyja nyújtott, csakugyan tele volt energiával, ami Simpel izomzatának megfelelő regenerálódásához volt szükséges.
-Hallottál már a betegségekről, Simpel? Én csupán úgy hívom őket, a csendes szörnyetegek. Szagtalanok, láthatatlanok. És akkor támadnak, amikor megsérülsz, vagy valami koszosat veszel a szádba. Belülről gyengítik le a tested. Erőtlenné és kiszolgáltatottá tesznek, és ha nem vagy elég erős, idővel akár meg is ölhetnek… Mindig tartsd magad és a sebeidet tisztán, akkor elkerülheted őket.
Ecsetelte, választott kezelési módszerétől független gyermekének. Hangjában az anyai szeretet nyugalma és védelme csendült fel.
-Kész vagyunk. Úgy érzem, megengedhetünk magunknak némi lassítást. Ezen a részen már szilárdabb a talaj… Kövess.- Gyalogsebességnél megállapodva, Onrein továbbcsúszott nyálkaszoknyáján a közeledő híd felé…
A dolgozó elme ragyogása túlviláglott az élesen pupillába hasító fehérségen is. Míg Simpel bércről bércre vetette magát, anyja kihasználta a rendelkezésére álló idő rendelte lehetőséget. A kecses, inas test megnyúlt majd összehúzódott a szoknya alatt, s ebben a részleges összeolvadásban tökéletes szinkronban mozogtak. Néhol a tarkóból hátranyúló csápok védelmezőn ölelték körbe Onrein testét, máskor többet tárva fel a körülöttük elterülő világból, a karmok segítségére siettek mint kapaszkodó. Hasznára volt az is, hogy a magába olvasztott átkos hideget felmelegítette az Onreinben meleget pumpáló Meenea-szív, így neki is menedékül szolgált saját fájdalma elől, hogy vállait, oldalát és marját átölelte a meleg. Az átok ha nem is szűnt meg, kénytelen volt visszavonulni, mint alattomosan lappangó rákos sejt, ami csak arra vár, mikor tűnik el az erő forrása, és csaphat le újra áldozatára.
A karmok csikorogva vájtak az emelkedő jégfalaba, a csápok érzékeny tapadókorongjai nem kímélve magukat cuppantak a sima felszínre, még a sokadik tépő mozdulat után is, amikor el kellett eressze addigi kapaszkodóját. A finom izomzatú szervecskék megsínylették a friss átalakulást követő erőteljes igénybevételt. Fagyott véraláfutások, szivárgó, majd megfagyó foltok gyarapodtak egyre, mígnem végre az utolsó billenő táblát is elhagyták. Simpel enyhén lihegve vetette meg remegő inú lábait a porhóban, ami szelíden ölelte körbe fázó ujjait. Csápjai körbeölelték Onreint, és finoman leemelte a hátáról. Sárga szemeiben nyoma sem volt megbánásnak amiért megerőltette magát, sőt. Inkább előre nézett. A hídra, ami a következő síkságtól választotta el őket.
Lábaik alatt mélyen a fagyott pokolban egykor kikötőváros állt, egy szigetecske, mit már maga alá gyűrt a hó és a jég. A széles hídon legalább négy szekér eltért egymás mellett, robosztus kőpillérei dacosan szegültek ellen minden mostoha jelenségnek.
Tán a sors istenének fintora volt, ki után Ruyi is nevét adta az evilágon újjászületett Onrein-nek, hogy a másik fájdalmát megfigyelő oldalak váratlan felcserélődtek. Várt, szinte epekedve hogy egyetlen fagyvilági társaságát ismét karjai védelmébe húzhassa. Ezen érzelmeit viszont csúfos viharként fújta el Simpel, mikor is fogadott édesanyjának ölelési vágyát figyelmen kívül hagyta. Onrein hirtelen dühöt érzett, mely különös mód a már érzéketlenné mérgezett ujjbegyeiből indult el, sebesen utat törve vénáiban, s mintha az arcában megbúvó, pirospozsgás tüzének szolgált volna megfelelő táptalajt. Mozdulataira készült, akár egy megvadulni kész ösztönlény, hogy erőszakkal tegye bűnös óhaját valósággá. A hirtelen fellángoló birtoklási vágyának viszont aprócska csemetéje a következő pillanatban már kioltója lett, midőn fájdalmait mutatva rogyott a talajra. Onrein rövidéletű dacát most az apróság féltésének kétségbe esett hullámai merítették a fagyott víz alá. Óvó ujjainak nyújtásával közös ritmusban remegtek meg ajkai, s elhomályosult lélektükrei teliholdá kerekedve figyelték, vizsgálták a gyermek átalakulásának kezdetét. Tán hiba volt szennyezett húsával szolgálnia? Viszont ahogy a másodpercek teltek, úgy ezen felvetése is tovavonaglott a múlt ködjébe. Tudatosult benne, hogy az ismeretlen létforma hozzá hasonlítható képességek birtokába jutott, mely sejthetően az édasanyja testén való eddigi táplálkozásának eredménye lett.
https://www.youtube.com/watch?v=__Q2dhbEAps
S midőn a fenevad fölé tornyosult, úgy táplálójának arcára is visszaköltözött csodálattal egybe-forrott vágyakozása. Simpel megújult küllemét, szavainak s mozdulatainak jelentését Onrein elméje úgy itta, akár a hosszú sivatagi út végén lelt oázis hűsítő vizét. Gyermeke kinyújtott nyelvének csókja ajkait és orrhegyét érintette, melytől bágyadt tekintete megrezzent, mintha csak jég és hófehér fény keverékéből készített pengét szúrtak volna sebesen lüktető magjába. Gyarapodó súlyuk alatt viszont a jég masszív hadserege végül megtörni látszott, de Simpel magabiztossága nyugtató árnyékot vetett a nyálkára. Nem ellenkezett. Elgyengült karjait nyújtotta újfenti ölelésre, s helyet foglalva gyermekén, nyálkából szőtt szoknyája úgy tapadt hozzá, akár a benyálazott tapadókorong a letisztult üvegfalhoz.
-Vigyél el. El, erről az ingatag talajról.- Súgta kérlelően jószága felé szavait, majd hátához simulva igyekezett helyet adni a feje fölött hullámzó, hasított nyúlványoknak.
Vágtázásukat megkezdvén, bár Onrein-nek lehetősége lett volna tovább csodálni hordozójának felfedezett erejét, most fontosabb teendője akadt. Jól emlékezett még a kabinban töltött pillanatokra, mikor is megvált mérgezett részeitől. Akkor érezte, hogy a Meenea kristály által hozott meleg taszítóan hatott a fagyott világ mérgére. Így hát egy kísérlet mellett döntött. A testébe zárt kőnek most új szervet alkotott, mely védelmező burokként fonta körbe a varázstárgyat. S akár egy új szív, a felépített szerv izomzata sebes ritmusra kapcsolva kezdte meg dolgát, megemelve a magába zárt termikus komfortot. Midőn a kristály elég hőt szerzett saját mágiájának felélesztéséhez, úgy szervét hozzácsatlakoztatta sűrű érhálózatához, remélve hogy az ércből felszabaduló hő és mágikus részecskék keveréke a véráramba jutva segítenek kizavarni a szervezetében bújkáló fagy rémségét…
Simpel érdeklődve figyelte a fájdalom jeleit, amik mintha katalizátorként szolgáltak volna fogadott anyja fejlődéséhez. Nem is fogott fel egészében minden szót abból, amik elhagyták a hegyes fogakkal teletűzdelt szájat, csekélyke értelmének fejlődnie kellett, ahogyan törékeny testének is. Az ösztön, ami tovább hajtotta a haladás felé, hogy éljen, faljon, gyarapodjon és tovább éljen hogy még többet falhasson, még attól sem riasztotta vissza, hogy szülőjeként elismert teremtmény húsát vegye. Ha nem ajánlotta volna korábban önként, vagy most nem lett volna képes arra, hogy magától adjon, talán még arra is vetemedett volna, hogy erőszakkal vegye el az egyetlen rendelkezésére álló táplálékot. Erre viszont nem volt szükség.
Értelmesen csillogó szemei egy pillanatra sem szakadtak el táplálójától, még akkor sem, amikor a fájdalom virága elhullatta szirmait, hogy felfedje a gyümölcsöt. Felváltva nézte a lilás húsdarabot, majd pedig az őt figyelő szemeket. A megváltozott aura megremegtette kicsiny lelkét, de ez nem a félelem, hanem az izgalom remegése volt. Fajtájának elhanyagolt gyermeke a megfelelő gondoskodás hiányában egészen más útra lépett, mint azt Terian istenei valaha gondolták volna, de hát miféle csodaszámba menne ez, ha az, ki terelgette lépteit, maga sem e vilég szülötte.
A zöld csápok kinyúltak, és magukhoz húzták a kínált falatot, ám ahelyett, hogy anyja karjaiba bújt volna, a csemete alig az első cafat lefejtése, majd elfogyasztása után kétrét görnyedt, és négykézlábra ereszkedett. Kis teste megfeszült, szárnyai vonaglottak. Csontjai hallható roppanásokkal hasadtak meg majd csúsztak el egymástól, ahogy a növekvő izmok maguk után vonszolták azokat, mint igásló a ledöntött rönköt. A testét átjáró fájdalomtól majdcsak hogy visszaöklendezte a húst, ám helyét egy újabb falattal torlaszolta el. Falt, öklendezett, nyelt, falt, míg az utolsó rostig magáévá nem tette az átkozott húst. Gyomrát eltelítette a jégörvény hideg mágiájával szennyezett táplálék, amit azonnal emészteni kezdett. Teste egyre csak nőtt, átalakult. Bőre elszürkült, erőssé vált, mint a tuhené. Ajkairól eltűntek csápjai, helyette koponyájának hátsó részéről nyúlt hosszan egy két irányban hasított nyúlvány, ami négyfelé bomlott szét szenvedésének tekergésében. Lábai és karjai megnyúltak, bőre alatt szálkás izmok feszültek. Ujjai görcsösen erőssé váltak, végükön karmok kapaszkodtak a reccsenő jégmezőbe, hogy a csakra-ponttal feltörő energia el ne sodorhassa. Végül egykilencvenes marmagasságával a térdeplő Onrein fölé magasodott, mint egy bestia, mi gazdáját védelmezi. Lehajtotta hosszúkás, kígyófélékre hasonlító fejét, és elnyitotta kicsit szélesen szabott mosolyát.
-Lakoma… – sóhajtotta az átalakulástól fáradtan, majd kiöltve keskeny, hosszú nyelvét csókot adott anyja kipirult orcájára, minek nyomán vékony dérvirágok nyíltak a puha bőrön – Anyám előtt az egész világ terített asztal.
Abban a pillanatban, hogy kimondta, kettejük megnövekedett súlya alatt megroppant a jég, ám ezúttal a hasadás szonátája folytatódott, majd a jégtábla megbillent. Simpel szétnyitotta csápjait, és a hátára ültette Onreint, majd sebes vágtába kezdett a csúszós, síkvidékét a hegyek tarajos csúcsainak szépségéért feláldozó jégmező hullámzó felszínén. Ügyesen szökkent egyik süllyedő tábláról a másik emelkedő csúcsra, ami súlya alatt megroppant, de ahogy a mélybe hullt, az ivadék máris a következő oromba vájta karmait, nem törődve a rendellenes fájdalommal, mi még az átalakulás lezajlásával is testébe mart. Nem hagyta azonban hogy Onrein megerőltesse magát, hisz tehetetlenségének óráiban ő volt az, ki hordozta.
-Hahhh… hahhh…- Nem régóta kezdődött. A tüdejébe szúró érzés réme költözött, álnokul meglapulva a sötét bugyrokban. S karmainak Onrein szövetein való élesítésével késztette a részben emberi anatómiára készített nyálka testét egyre mélyebb, s egyre sűrűbb levegővételekre. Ezen karmok éle végül elérte torkát is, melynek hatására csillapodni nem akaró köhögés vette uralma alá lélegzeteit. Erőltetve köhintett, s ajkai közül kormos foltokkal tarkított nyálkája buggyant ki. De még mielőtt lecsöppenhetett volna, nyelve visszahúzta azt kiszáradó otthonába.
-Hahh… Khhh… hah… Hhhahhh…- Simpel távozásával karjait keresztezte, oltalmazóan ölelve körbe ritmusosan kitáguló, majd összeszűkülő mellkasát. Izületei, térdei, ujjainak lenyomatai először csak bizseregtek, majd a bizsergés szép lassan alakult át ezernyi tű aprócska szúrásává. Majd végezetül, a szúrások is tovaköltöztek, magukkal húzva minden egyéb érzést is. Onrein hatodik érzéke már tudta, hogy az Amalia-val folytatott küzdelméhez hasonlóan, teste fokozatosan alakul át újfent a kihalt tájjá, melyen léptei vezették.
Simpel szólása, rimánkodása a telítő élelemért még elért tudatáig, de azt követve már semmi egyéb szava, vagy mozdulata az apró szerzetnek. Onrein következő léptén megcsúszott, s hassal előre terült el a fagyott felszínen. Körülötte a jég szonátája megpergette ritmusát, majd rövid némaságot fogadott, akár a vihar előtti csend.
-Hahh… Rendben van, kicsim. Máris megetetlek. Csak előbb még szusszanok egyet.- Szavai suttogva áramoltak a száraz, fagyott levegőben. Érzéketlen kezeivel támaszkodni készült, hogy ülőhelyzetbe tornázza magát. Onrein fagyási sérülései még korántsem voltak oly súlyosak, hogy teste ily megviselt állapotot mutasson. Viszont a jég rémei mellett akadt még egy szörnyeteg, mely elméjében készített magának fémszálakból font fészket. Ezen rém volt felelős hanyatló gondolataiért, s személyisége kertjében pihenő, tüskés rózsájának következő kivirágzásáért…
Mikor fájdalmas mozdulatainak képében sikerült ülőhelyzetbe tornáznia magát, elhomályosodó tekintete előtt egy alak sziluettjei rajzolódtak ki a messzi szürkében.
-Hahhh… Amalia…- Zengte erőtlenül, s kezét nyújtotta hogy megragadja a fejvadász köpenyét. Látásának világa homályosodni, görbülni kezdett. Lélektükreiből nyálkája buggyant ki, mely lassan gördült le eltorzuló félben lévő orcáján.
-Bocsáss meg!- Robbant ki belőle bánata, gyásza, megbánó szavai.
-Jobban kellett volna figyelnem! Jobban kellett volna óvnom téged!- Az elsőre megható pillanatot viszont egy különös, mások számára tán felkavarónak nevezhető látvány csúfította el. Hisz Onrein bánattól torz tekintetére most két piciny rózsaszirom sziluettje ült ki elmosódva, melyek minden egyes pillanattal több és több részt követeltek a szomorúságból.
-Most mihez kezdjek?.. Hisz nélküled… Nélküled már nem marad okom embernek maradni! Nélküled már nem marad okom visszafogni magam!- Akár a fehérmájú hajadon, kinek első megrontása alatt élvezetének buja hullámai legyőzik ártatlansága elvesztésének gyászát, Onrein szavait most egy érzelmektől túlfűtött nyögés kísérte.
-AAaahhh… Már érzem is… itt jön!- Testén több helyen is piciny rések nyíltak, melyekből nyálkája kezdett gőzölögve szivárogni. Az öltönyében pihenő Meenea kristályt lassan elöntötte zseléje, testének rejtekébe száműzve a tűzkövet. Fagyástól fertőzött, gyülemlő nyálkája óvatosan terült szét a jégen, akár egy életre kelt bőszoknya, eloszlatva további gyarapodásának súlyát a törékeny felszínen. Az előtte mozgó árny tovalibbent. Nem maradt már más társaságában, csupán a piciny kraken.
-Ahhhh… Simpel.- Pillantott le újfent örökbefogadott gyermekére, s szemfogas ajkai keserédes vigyorra húzódtak.
-Gyere ide.- Tárta szét karjait, hogy újfent közéjük fogadja éhező gyermekét. Jobb tenyeréből egy jó falásnyi, lilás színű húst manifesztált.
–Minden rendben. Ne félj. Anyu jobb szeretne vinni téged! Anyu tudja mit kell tennie…- Szavai haladásával tónusának szintje fokozatosan egyre mélyebb, s egyre torzabb ritmusba váltott.
-…Jöjj hát, gyermekem. Ez a világ, mit az istenek saját szórakoztatásukra emeltek… Változtassuk ezt a szórakozást, a mi aranyozott terítésű lakománká!- S ezen végszó volt, mi kiváltotta utolsó csakra-pontjának felnyílását. Onrein felsőbbrendű aurája soha nem látott hatalommal tört felszínre. Akár egy mindent bekebelező éteri vihar, teremtett csendes magot gazdája színében, míg külső területein taszító örvényként manifesztálódott. Csodásan izzó irányfény volt ez, mely bevilágította eme őrületbe taszító, befagyott poklot…
A jeges vízben semmiféle élőlény nem maradt meg. Nem volt véletlen, hogy ezidáig is csak mágikus teremtményekkel, isteni familiárisokkal futottak össze a vadonban, így Onrein akaratlanul is kárt tett magában klónjai magába olvasztásával. A fagyási sérülések, amiket ez a nem természetes fagy okozott, további apró, szennyezett részecskékkel töltötték testét. Ha nem olvasztja vissza magába klónjait, akkor a vízben megmártózott teremtmények elpusztultak volna, így viszont, mint parazita, férkőzött a nyálka testébe az átkos mágikus hideg. Bensőjét hidegebbnek érezte, mozdulatai olykor szúró fájdalmat ébresztettek, mintha szilánkok hasogatták volna a testét. Fizikálisan semmi forrást nem talált, idegen testnek nyomát sem lelhette, mert a jelenség úgy a testébe olvadt, mintha annak részét képezte volna, és amikor megpróbálta kivetni magából, az okosan visszahúzódott.
Simpel egy alkalmas pillanatban kicsúszott hordozója karjából, és megvetette kicsiny lábait a csúszós, néhol billegős tömbökön. Míg ő jól haladt, könnyű súlya alatt nem repedezett a jég, addig Onrein léptei meg-megreccsentették a változatos színmélységű utat.
Előttük, a fényes-síkos síkon túl egy újabb híd sötétlett a láthatáron. Valódi parttal kecsegtetett, és szilárd talajjal a talpuk alatt. A kraken ivadék hunyorogva meredt a messzeségbe, de nem sokat látott. Váratlanul megállt Onrein előtt, megfordult, és kis kezeit felé nyújtogatva kezdett magyarázni, míg csápjai a felső ajkán egymásba kapaszkodva tekeregtek izgatottságukban:
-Éhes! Simpel éhes! Mamahús!
Simpel reakciója sietve mosta tova Onrein megenyhült tekintetét, felvetve a lehetőségét hogy a nyálka jót mulat az apróság túlélési vágyának ezen esetlen, de ellenkezést nem tűrő kinyilvánításán. De nem lehetett kételybe vonni, hisz a legtöbb lélek számára a legfontosabb saját életük megóvása. Kevesen akadnak már, kik képesek érzelmeiket, becsületüket, céljaikat ezen érték felé helyezni. S tán csipetnyi balsors előjele volt eddigi társai számára, hogy Onrein a kevés csodabogarak közé tartozott. Hisz számára a halál már nem volt más, csupán egy újabb lépés létezésének végtelenre nyúló ösvényén. Így hát magabiztosan jelenthetjük ki, hogy amennyiben ő lett volna a kraken-ivadék helyében, s bárkájához gyöngéd szálak fűzték volna, úgy készséggel töltötte volna szeretett tárgyával együtt annak utolsó másodperceit is. Jelentsen az bármily őrülethez hasonlítható, materialista szenvedélyt. Viszont most csupán bólintott, s ajkaira újfent kiült szemfogas vigyora.
-Rendben van. Menjünk.-
Az időközben testhőmérsékletre hűlt Meenea követ öltönyének rejtekébe csúsztatta, majd felkaptatva legújabb szállítójának hátára, az orka megfeszítette több mázsás izomzatát. S ereje demonstrálása alatt a híd maradéka esetlenül adta fel súlyának megtartását. A lécek aprócska darabra morzsolódtak terebélyes hasa alatt, míg az állat a vízbe kényszerítette magát. Hasznossága viszont nem tarthatott többet néhány percnél. Hisz a part közeledtével a kósza jégtömbök oly sűrűvé lettek, hogy testét már képtelen volt azok közt átpréselni. Akarata viszont mindaddig lökte előre, mígnem sikeresen beszorította magát két jégfal közé.
-Ejnye ejnye…- Sóhajtotta Onrein újabb megfeneklésük tényét, majd átlépett a legközelebbi, biztonságosnak nevezhető jégfelszínre.
-Jól van, ügyes voltál. Gyere vissza.- Mondotta orkájának, majd kezét az állatra helyezte. Annak teste megpuhult, majd nyálkává folyósodott, melyet gazdája tenyerén keresztül szippantott fel, éteri energiává alakítva azt a folyamat alatt. Mondanom sem kell, a „visszanyerési” folyamat klónjának elvesztésével járt, Onrein tekintetén viszont pillanatnyira sem hagyott alább vidám mosolya. Olybár tűnt, klónjainak elvesztése nem mindig szűlt nála gyászos pillanatokat.
~Nővérem! Nem találjuk a fejvadászt!~ Üzente mentális csatornájukon egyik pingvinje, mire Onrein újfent elengedett egy megadó sóhajt.
~Rendben van. Térjetek vissza hozzám. Elindulunk a part felé…~ Pingvinjei egyesével szökkentek nővérük társaságába, és egyesével kerültek mind az orka sorsára. S mikor már nem maradt egyetlen klónja sem, Simpel-el karjai közt kezdte meg vonulását az ingatag jégfelszínen…
Hiába volt az alakot váltott klónok minden igyekezete, Amaliának még csak nyomára sem bukkanhattak. A közbeavatkozás mi meghasította, majd összefércelte Munentium hártyáját, nyomtalanul eltűnt bármiféle kíváncsi tekintet elől. Nem volt más mi várta őket, csak a csontig kúszó hideg, ami máris elkezdte csőrüket fagyasztani.
A mohó fagy módszeresen nyelt magába egyre többet és többet a bárkából. Gyorsan süllyedt, és bár meg-megremegett amikor mélyebbre kerülő hasa egy jégzátonynak ütközött, az öreg deszkák tovább hasadtak, elkerülhetetlenül merülve alá hullámsírjába. Simpel nem szólt, csak átható, éles tekintettel viszonozta Onrein enyhe pillantását. Mintha neheztelt volna rá, amiért azt feltételezte, hogy pusztulni akar egy vén tárggyal. Nem voltak még szavai ahhoz hogy elmondja, a hajón bár ő volt az utolsó élőlény, nem kívánt azzal együtt pusztulni. Fiatal volt, telve az élet dacával és makacsságával. Tétovázás nélkül vert párat kicsi szárnyaival hogy megsürgesse távozásukat, ezzel elkerülve hogy a szükségesnél többet érintkezzenek a fagyos habokkal.
A partszakasz ami várta őket. Csalóka volt. Közelebb érve jól látszott már, hogy még mindig a tó hátán járnak, ám a síkos réteg hol vékonyabb, hol vastagabb volt. Az orka itt már nem törhetett maguknak utat.
-A pokolba!- Horkantotta, s mérge most szabadon manifesztálódhatott ki az ajkai közül, valamint testének egyéb részeiről felcsapó gőzpára képében. Olybár tűnt, koros hajójuk sorsa megpecsételődött. Ideje volt hát a távozásnak. A beömlő víz szintje immáron mellkasig ért, mikor is Onrein elhagyta a megtelítődő gyomor mélységeit.
-Igen! Tudom!- Válaszolt dühét nyeldesve aprócska kapitányának, s jobbjának hófehér kesztyűjén manifesztált kitinpáncélja segítségével ragadta ki a Meenea követ eddigi pihenőhelyéről, míg másikkal a kalapot szorongató Simpel-t vette kézbe. Tudta már hogy a csöppség legújabb ingósága baljós sors előjele volt.
Következő lépése már a fedélzeten ért ingatag deszkapadlót. Tekintetével sietve kereste partnerét.
-Nővérem! A fejvadász! Amalia! A vízbe esett!- Ordították aggodalommal telve klónjai, tökéletes csapatmunkában megosztva egymás közt minden egyes mondatot.
-Igen tudom! Gyertek ide!- Szólott a következő parancs, mit másolatai készséggel követtek.
-Kezeket rám!- Húgai kört alkotva testét érintették, Onrein pedig alkalmazta rajtuk Egzisztencia Morf képességét. S az öt test mérete lecsökkent, alakjuk pedig öt Császárpingvin formáját öltötte fel.
-Keressétek meg! Hozzátok vissza!- Ordította felfűtve aggodalmát, félve a legrosszabb bekövetkezésétől. Az öt pingvin katonás sorban totyogott a süllyedő hajó széléhez, majd a vízbe vetve magukat indultak el a végtelen mélységek felé.
Hatodik másolata egyéb szerepet kapott. Testét körbevonta a nyálka, s méretei, valamint súlya sietős ütemben kezdtek gyarapodni, felgyorsítva az amúgy is sebesen közeledő vízfelszín közelségét. Új alakja egy tehetős Orkává lett, melynek elég hely volt hátán akár három személy elszállítására.
Onrein már kapaszkodott is volna fel. Mozdulatai viszont megálljt parancsoltak. Indulatoktól túlfűtött tekintete megenyhült, s lepillantott a kezében szorongatott kraken-ivadékra.
-Ez a te hajód Simpel…- Rezzentette hangszálait keserédes ritmusban. -…Szeretnél vele maradni?- Tette fel félve tisztelet teljes kérdését, lévén rút dolognak tartotta magával rángatni az apróságot.
A billenő hajó mint fájdalomtól megbokrosodott mén vágta égnek orrát. A jég gúnykacaja érdes sikollyal kúszott be a fa gyomorba, és kezdte lefelé húzni a bárkát. A hullámok magasra csaptak. A klónok bár fékeztek a mélyre vágott evezőkkel, a felkavarodott víz mi addig csendesen zsolzsomázott, hangos zsoltárt zengett Cartus tiszteletére.
Onrein ugyan valamennyire el-eltorlaszolta a rést, ám az oly naggyá hasadt, hogy a széles felület folyton megfagyott, majd repedve hasadt szét, amikor újabb úszó jégtömbök csapódtak neki. A vad polka haláltáncba csapott át.
,,… Bár töltené orromat hideg víznek nehéz súlya,
Válnék sápatag árnnyá hűs habok csillogásában…”
Az élőholt, kit már régen magához szólított a halál ura, most a kavargó feketeség mélyére tekintett. Talán még elgondolkodott sorsán… Talán még végigfutott lassuló elméjén a gondolat, hogy létezésének hiábavaló titkait már nem fejtheti meg. Teste merev kőként csobbant az árba, és süllyedt a feneketlenség felé. Sorsát elfogadva lehunyta szemeit. Feladta. Nem harcolt, nem küzdött tovább. Ennek így kellett lennie.
A habok közt hangtalan hasadt meg a létező világ szövetének anyaga a süllyedő test alatt, ami pehelyként hullt alá. Vékony, csonttá aszott kezeken gyűrődött aszott gyümölcshéjként a bőr, ahogyan csontos ujjaik megragadták a fejvadász ruháját. Hajába martak, kezét fogták, derekára karoltak. Néhány tincsét kitépték, mások a bőre alá marva szakították ki csontjait a helyükről. A csontokból tűket hasítottak, a hajszálakból cérna lett, és a szorgos túlvilági lidérc kezek összefércelték a hasadékot. Amalia többé nem létezett az élők közt.
Simpel a süllyedő hajó fedélzetén átrohanva ragadta meg az utolsó dolgot, ami Amalia mamáról maradt rá, a kalapot. Hatalmas volt rá, mégis elszántan szorongatta. Teljes mértékben felfogta, hogy mi történt, mégsem látszott rajta felindultság vagy bánat. Apró lábai csúszkáltak, olykor el is botlott és egy klón segítségére szorult, de eljutott a csapóajtóig.
-Süllyed! Menekül Onrein mama! – csapkodott kezeivel, a messzi partszakasz felé mutogatva előttük.
[Amalia a továbbiakban nem része a kalandnak]
~Mit műveltek idióták!? Azonnal állítsátok meg a hajót!~ Ordította megnyitott mentális csatornáján klónjainak szánt parancsait, kik igyekeztek eleget tenni teremtőjük felpaprikázott hangulatú kérésének. Onrein haragjának oka persze szállítójuk gyomrának heves felkavarodása volt. Az egyre nagyobbra hasadó nyíláson a jégkristályos víz mohó ostrommal zúdult be, megjavítása még képességei segítségével sem lesz áldozat-mentes feladat. Az előbb még csak bokáig érő vízszint sietősen kúszott térdei irányába, jobbra-balra taszítva nyálka testét az egyre erősödő sodrásával. Kira kapaszkodó képességeit latba véve a nyílásig tornázta magát. Kabátjának ujjaiból gőzfelhő kíséretében tört elő nyálkája, utat hasítva a beömlő víz sodrásában. Első ötleteként nyálkájával igyekezett befedni a nyílást, majd manifesztációs képességét latba vetve vasfával megerősíteni azt, mígnem elég stabilitást nyer bárkájuk teste a neki szánt feladat elvégzéséhez.
Eközben a fedélzeten, a klónok minden erejükkel próbáltak megálljt parancsolni megvadult szállítójuknak, s közben nem a fejvadász sorsára jutni. Nem volt egyszerű a feladat. A lapátokat hol tudták, a vízbe merítették, s közben erősen kapaszkodtak amibe csak lehetett. Valamint, ha esély volt rá, úgy a legközelebbi klón Simpel segítségére sietett, amennyiben arra szüksége volt a törpe-krakennek.
Az evezősök, a félbeszakított ritmussal együtt hagyták abba munkájukat, ám ahogyan az lenni szokott, a hajó teste tovább sodródott, mélyebbre és hosszabbra hasítva a sebesülést saját hasán és oldalán.
A gálya megrázkódott.
Simpel megkapaszkodott ugyan, viszont vaksi szemei még felfogták, hogy az Amalia mama alakját jelentő elnagyoltan felvázolt vonalakkal megerősített sötét folt kibillen addigi helyzetéből. A tétlenség, és az elkalandozó gondolatok, a léhán forduló közömbösség aurája nem voltak barátai egyetlen terránnak sem. A fedélzet eleinte csak megremegett, aztán megbillent, mintegy negyven fokos szögben, hogy aztán a hajó gyomrába zúduló, ellentétes oldalnak csapódó víz billentse vissza. Mint hinta, kezdett járni a gálya. Síkos felszínén Amalia csizmája megcsúszott, a kormánylapát mögötti törött korláton át pedig egyensúlyát vesztve a jeges habok sírboltja felé kezdett zuhanni.
A fejvadász rendre hátra tekintett, szemügyre véve haladásuk mértékét. A lelkes navigátornak köszönhetően hamar magába szívta a pozíciójával járó feladat velejét, teste már-már ösztönösen mozgott. Nagy ritkán megtehette, hogy körbe pillantván megcsodálja a kíméletlen uralkodó munkáját, melyben volt valami kísértetiesen szép, valami iszonytatóan lenyűgöző. A jégóriások sorfalai egyenes háttal bocsátották tova őket, míg alant fehér fejű, merev szörnyetegek lesték áramvonalas prédájuk óvatlan lépéseit. Életnek nyoma sem volt a sötétkék vízben, leszámítva a halovány szellemként derengő korallokat.
– Igen. – hangzott szűkre szabott állapotjelzése. – Olyan békés itt. Szinte túl békés.
Mint mindig, gyanakvásának örökké lobogó lángja most sem aludt ki teljesen.
– Ez a lehetőség mindig adott, bár ők jóval kevesebbre tartanak bennünket, mint hogy megmutatkozzanak. A tett, amelyre készülünk, csupán ezen elzárt világot váltaná meg, nem Terian jövőjéről döntenek kezeink. Bárhogy is lesz, az én sorsomat nem változtathatja meg drasztikusan. Visszatérek a mindennapi teendőimhez.
Tudta jól, Onrein másképp áll mindehhez, talán dolga is akadt az istenekkel.
– Valóban. Elég szokatlan a működése, de tény, hogy érti a dolgát a kis fickó. – vetült tekintete a szóban forgó Simpel-re, majd vissza a vízre. Természetesen meghallgatta, bármily mondandója is akadt, ám füleit nem kerülte el a megtámadott bárka siralma.
– Légy óvatos! – engedte útjára, készen arra, hogy bármilyen felmerülő segítségnyújtást megadjon neki. Nem tudták pontosan a parthoz való közelségüket, így létfontosságú prioritást élvezett a sérülés súlyosságának megállapítása és esetleges helyre hozása. Amalia bízott partnere készségeiben, illetőleg a klónok biztonsága ellenére sem akarta Simpel-t szem elől téveszteni a váratlan fenyegetések honában.
Viszonozta partnere biccentését, s kedvét nem szegte hogy kezei ügyében maradhat a dobja. Mikor Amalia elfoglalta a kormányos pozícióját, valamint kapitányuk jelt adott, megkezdte lomha ritmusának pergetését. Klónjai pedig tökéletes összhangalt vágtak bele az evezésbe. A lapátok csobbanása, s a hajótestnek sodródó víz nyugtató koncertje kísérte elsőre békésnek tűnő hajókázásukat. Sehol egy veszélyes vízi szörny, sehol egy vészjósló vihar sziluettjei, s még a fagyos pengék zivatarja is nyugovóra tért. A megfáradt elme könnyedén engedett eme békességnek. Onrein pedig dobjának munkáját félbe-nem hagyva indult el a fejvadász társaságát keresve.
-Minden rendben?- Szakította félbe Amalia gondolatait, de kérdése közben nem kereste társának mécseseit. Jobbnak érezte eszközére, az óceán tekintetére, valamint újdonsült kapitányuk utasításaira való koncentrálását.
-Azon elmélkedtem, hogy ha ez az egész világ egy istenek által kreált kazamata, akkor a sárkány legyőzésével tán találkozunk majd velük.- Osztotta meg kósza gondolatait, melyek nem értek sok jelentőséggel, sőt tán már volt is téma tárgya. De nem tudta lerázni a késztetését, hogy újfent beszédbe elegyedjen az élőholtal, legyen a tárgy súlya bármily csekély is.
Persze kikapcsolódásuk nem tarthatott sokáig. A vízfelszín alant elhúzódó jégzátonyok szorongást ébresztő ütemben kezdték sűríteni útjukat, melytől még Onrein tekintetéről is tovasiklott magabiztos mosolya. Gépies pontossággal irányította húgainak minden mozzanatát, s dobját szenvedélyes mozdulatokkal keltette életre.
-Nagyon ügyes a kapitányunk!..- Rikkantotta előre bátorítóan szavait, de mondatának végére biza egy kósza jégtömb rakta rá a pontot. A betörő idegen testnek nem okozott gondot az elidősödött hajótest meglékelése, s a falécek törésének moraja szántotta végig ősi viselőjüket.
-…Ohhh.- Emelte zavarodottan szószátyár ajkai elé kesztyűjét, félbe szakítva dobjának ritmusát.
-Megyek, megnézem mekkora a kár.- Jelentkezett elsőként a feladatra, s hangszerétől megválva indult el a kabinba…