A jég örvénye
Onrein és Simpel kalandja
Szilárd talajjal a talp alatt bíztatóbbnak tűnik az ösvény, mi a következő kanyonba vezet, mi hajtű kanyarral vezeti tovább a kalandorokat. Itt már a hegyek arculata is más. A fényes felszínű, vaskos jégtömböket markánsan égnek szegeződő csúcsok váltják fel, mintha egy eltemetett fenevad gerincének csigolyatüskéire irdalt volna néma üzenetet a könyörtelen fagy.
-
- Made with Inkarnate.com
Igyekezett lelkesen hallgatni a gyermek ecsetelését, mit felhasznált elméjének fáradtságtól rozsdás fogaskerekeinek megolajozásához.
-Ezen a ponton, már kétségek gyötörnek azon állítás hallatán is, hogy egy sárkánnyal lenne dolgunk. A világot átszövő mágia rendszerei oly bonyolultak, akár az élet maga. És ezen bonyolultságot, gyakran fedi megtévesztő látszat bundája. Így kétes pletykákat kirobbantani oly egyszerű, mint erdőtüzet szítani a száraz évszakban.- Motyogta orra alatt, észben tartva a lehetőségét, hogy gyermekének tán még mindig túlságosan idegenek Onrein furcsa kifejezései.
-A tiéd…- Válaszolt a kérdésre, majd látván a gyermek hálával dúsított perdülését, Onrein tekintetére félve kúszott vissza mosolya. A mosoly, mely most zsenge kártyavárként állt az orkán erejű szélben. Az arcára kapott nyelves puszi kapcsán, egyáltalán nem érezte hogy szóvá kellene tennie annak furcsaságát. Hisz számára a szokások oly változatosak, akár saját külleme és mentalitása. Viszont a gyermek félő érintései az ajándékán már késztették, hogy elkomolyodva folytassa szavait.
-…Jól figyelj, Simpel. Ezt az öltözetet azért adtam, hogy melegítsen a hidegben, és óvjon a veszélyben. Így hát kérlek, sose helyezd azt a saját épséged elé. Ha valamiért el is szakadna majd, ne félj. Én megjavítom neked.- Bár kétszínű okítás volt ez egy materialista egyéntől, Onrein jelenlegi hatalma mellett a halál sem volt túl nagy áldozat azért, hogy ajándékait védhesse.
Majd menetelésük alatt, az Ördögfióka néma figyelemmel követte az idő telését. Olybár tűnt, a kozmikus terror nem reagált hatalmának ismételt használatára, minek következtében ajkait elhagyta egy megnyugvó sóhaj.
„Talán a teljes hatalmamra reagálna? Ha ez igaz, akkor mostantól óvatosan kell eljárnom…” Elmélkedett magában, míg meg-nem pillantották a magányos házikót. Onrein első reakciója persze, szemöldökeinek egymáshoz közelebb csusszanása volt. Kételkedve közelített az építmény felé, de lehetőségeiket mérlegelve be kellett látnia, a pihenés most elengedhetetlen, s annak reményében kénytelenek lesznek elfoglalni a házat.
Amennyiben az ajtó csukva volt, úgy hangos kopogással jelezte szándékait. Türelme viszont ezen mostoha körülmények közt rohamosan fogyott. Így potenciális házalójuk köszöntésének hiányában, következő lépésének azt tervezi, hogy egy aprócska darab rongyot manifesztálva a gyilkos faggyal átitatott kilincsre markol, megpróbálván kinyitni az ajtót. Ha az nem sikerült, hatalmának következő morzsájához nyúl, s szaporítani kezdi karjának izomsejtjeit mindaddig, míg az elhatalmasodó fizikai erejétől az ajtó megadást nem tanusít.
Az épületbe belépve, óvatosan kezd kutatni potenciális veszélyek, na meg persze egy tűzhely után…
Egészen addig, míg Onrein fel nem hívta rá a figyelmét, nem kifejezetten tűnt fel neki, hogy fagyoskodik. Az ujjait égette egy idegen érzés, ami tovább kúszott lábaiba és karjaiba is, lélegzete pedig forró páraként tört elő szájából és orrából, ami némileg cirógatta rózsásra csípett orcáit. Túl frissek voltak élményei ahhoz, hogy észrevegye, teste üzenni próbál neki, hogy felismerje, hogy van nagyobb fenyegetés, mint egy nyílt seben át kiömlő vérpatak.
-A sárkány felé tartunk. – tájékoztatta készségesen a megzavarodott Ördögfiókát – Valami történt, és a várható események kisiklottak, valószínűleg egy párhuzamos valóság vágányára sodródtunk. – sorolta szavait, melyeken még ő maga is elcsodálkozott.
Mégis, miféle tudás rejtőzik elméjében? Talán anyja elfogyasztott húsával, vagy könnyeivel nyerte meg ezen hipotézis gyökerét?
Határozott pillantással kutatta anyja tekintetét, próbálta figyelmét magára összpontosítani. Kicsit a hangját is megemelte, hiszen azt mondta korábban, hogy nem hallja.
-Nem látok a környéken testeket, és a vér, ami beborítja a tájat, szintén eltűnőben van, lassan elveszíti eredeti tulajdonságait. A jelek szerint a fagyos sárkány hatalma valamiféle anyagfaló hatalommal bírhat, a természetellenes fagy az erejének egy megtévesztő maanifesztációja. – sorolta tovább, hátha néhány hang eléri anyjának elméjét.
Nem számított, hogy mennyire tűnik képtelenségnek, akkor is beszélt, míg megnem rebbentek lekerekített szervei a feje búbján. Érzékelte, hogy Onrein apránként megnyugszik, és ez halovány mosolyt csalt kékülő ajkaira.
-Ez micsoda? – érdeklődött, amikor bőrére új rétegek húzódtak, de ahogy rákérdezett, már tudta is a választ.
Nevetve pattant fel, és egy ügyetlenségében bájos táncos mozdulattal perdült meg tengelye körül. Életében először ruhákat viselt, hasonlókat, mint anyja. Kacagott, aztán megtorpant, és félelemmel vegyes csodálattal simított végig a változatos anyagokon. Puhának, rugalmasnak, selymesnek, helyenként mégis keménynek érezte őket. Vékony ujjai úgy lebegtek az egyes darabok fölött, mintha félne, hogy érintésére szertefoszlik a csoda.
-Köszönöm! – rebegte áhitatos csodálattal, mikor csillogó tekintetét Onreinre emelte.
Szorosan hozzábújt a vele egymagas, hozzá hasonló alkatú testhez, és ragaszkodón megnyalta az arcát, ahogyan korábban is tette. Úgy tűnt, hogy az állatias csók gesztusát nem tudta elhagyni, nem ismerte a módját, miként fejezhetné ki másképpen háláját.
A kanyonban tovább botorkáltva újabb kanyarhoz értek. A farkasok barlangjai ugyan kietlennek, de mindenképpen hidegnek tűntek, valóságos jégvermek voltak olyan teremtmények számára, akiket nem tudott megfogni a fagy, vagy életüknek nem árthatott. Fáztak ugyan, a hideg a csontjaikat rágta, sokszor egymást és saját fiaikat falták fel éhségükben, mégis képesek voltak megmaradni ezen mostoha vidék átkától ölelve.
A kanyar után viszont váratlan csoda fogadta őket. Messze a falutól, minden terrán lakta településtől, egy magányos házikó falai feketéllettek a jégfehér vidék hóbuckái közt.
Oly sokszor átélte már az élményét, mikor fejestül ugorhatott bele az életet jelentő vízbe. Egy forrás apró tavába, egy sebesen futó patakba, egy gigászi óceánba, s az előbb oly felhevülten említett Bánat Tengerébe is. S most úgy érezte, ismét elnyelik őt a habosra kavart vizek. Viszont valami más volt. Valami, megmagyarázhatatlanul kellemetlen. Mintha ez a víz tompítaná testének és elméjének érzékeit. S Onrein süllyedt, egyre mélyebbre és mélyebbre. Tán mégiscsak a Bánat Tengerében lenne? Hisz mi keresni valója lenne máshol? Emlékei óvatosan kezdtek folyni a fekete víz sodrásával. Emlékezett, mikor először lépett Terian világába. Nem is lépett, hisz a víz fenekén manifesztálódott emberi teste. Emlékezett, ahogy az ismerős folyadék szinte azonnal feltöltötte tüdejét, s ahogy a tengernek, úgy meglepettségének kétségbe esett nyomása alatt kellett másodpercek alatt alkalmazkodnia túléléséért. Mily zavarba ejtő is lett volna, ha mások is látják ezen kétbalkezes pillanatait. Végül is, ezen hely lett az ő, s Aboleth Városának otthona. És ahogy most ő, úgy otthonában temérdek megalkotott húga is nehéz időket élhet meg. Hisz, mikor a fagyott pokolba került, úgy megszakadt mentális kapcsolata alattvalóival. Mily mókás lett volna látni pánikjukat, mikor is teremtőjüknek nyoma veszett.
Ezen kényelmes gondolatok menedéke megállította Onrein elméjének visszavonulását, s emlékeztették rá. Hisz nem is a Bánat tengerében van, hanem még mindig a fagyott pokol szívében. A víz falán keresztül pillantott a vörösre festett hó birodalmába, hol Simpel tekintetét vélte felfedezni. Olybár tűnt, a gyermek igyekezett tisztára törölni az újra és újra elhomályosuló ablakok üvegfalát. Hangja tompa volt, érthetetlen. Érintései pedig mintha nem is léteztek volna.
~Miaz? Bocsáss meg, de nem hallak…~ Válaszolt volna neki, de gondolatai most képtelenek voltak elhagyni elméjét. S tovább figyelte fogadott gyermekének átalakulását, fényét vesztett lélektükrei mögül.
~Mit akarsz tőlem? Miért vágsz ilyen furcsa tekintetet? Miért zargatsz? Hisz alig ismerjük egymást… Ha most megennél, akkor ismét erőre kaphatnál. És a tiéd lehetne a Meenea kövem is. Tényleg, megvan még egyáltalán a kövem? Igen, érzek valami halovány melegséget. Biztos a kő lehet az…~
Eközben, Onrein testének sietős lélegzetvételei végre lassulni kezdtek. Bár velük arányosan kezdtek gyűlni a kimerültség szarkalábai is. Tekintete lassan dőlt előre, mintha az utolsó erőcseppek is kifolytak volna izmai közül.
~Úgy látom, ismét alakot váltottál. Mily fenséges, mily lélegzet elállító. Tökéletes kelléke a korona. Olyan lettél, akár egy igazi hercegnő. Kár lenne érte, ha te is itt fagynál meg velem… Megfagynál… Hisz te megfagysz! Oly hidegek az érintéseid! Gyorsan, keresnünk kell egy menedéket! Felkell melegednünk, és indulnunk tovább a… hova is?.. Merre is tartunk?.. Mi van még, ami haladásra késztet?..~
Elméje szétszórtan kezdett kutakodni összeöntött gondolatainak végtelenre nyúlt síkságában, mígnem egyszer csak rábukkant valamire, mi nem is oly rég történt.
???: ~…T4lálj meg… újr4… 0nrein…~
Ezen gondolat keltette hullám most alulról érkezett, sietősen nyomva asztrális testét vissza, a félelmetes felszín irányába.
???: ~T4LÁLJ MEG!!!~
S Onrein szemeibe néhány erőtlen pillantást követve visszaköltözött élni akarásának fénye, s teste megfeszülten egyenesedett ki. Figyelmét a karjai között remegő hercegnőre emelte.
-Igen…- Válaszolt erőtlenül, újra és újra, mintha Simpel minden egyes mondatának végére így rakná fel a pontot.
De hát, így még nem indulhatnak. Hisz Simpel meztelen felsőtestét marja a hideg. És lehet nem élné meg az idejét, míg menedékre lelnek. Így hát Onrein megemelte kitines tenyereit, és azokat gyöngéden gyermekének mellkasához érintette, hogy ruhát készíthessen neki.
Viszont ezen pillanatban, újfent belemart az érzés. A kozmikus terror, minden bizonnyal még mindig figyel! S elég volt egyetlen gondolata az említett entitásnak, mitől ismét kiültek Onrein homlokára a hideg izzadtság cseppjei, piciny jégvirágokká válva a dermesztő fagyban. Tán megfáradt elméjének munkája volt ez, de érezte magán a tekinteteket. Mintha gigantikus holdak közvetlenül a fejük felett pihentek volna, melyek teste elképzelhetetlenül hatalmas szemgolyókként figyelték az ördögfióka minden egyes mozzanatát, várva az alkalmát hogy ismét lecsaphassanak erejének fitogtatására. Az elképzelt rémektől gondolatai most ismét fura információkat kezdtek felásni tudatalattijának mélyéről. Egy gyermekies könyv, humbuk történetét, mely fura megérzésének köszönhetően szilárd alapot lelt emlékei közt. Ezen könyv, az írókról regélt. Felsőbbrendű entitásokról, kik az istenek, s az egész világ felett állnak. Kiknek elsősorban köszönhetik létezésüket, s kik a mai napig hűen követik történelmüket, irányítják tetteiket. Akár a papírra vetett történetet.
Miért is emlékezett most erre? Hisz oly fullasztóan nevetséges és jelentéktelen információ. Minden esetre most, ha tetszik ha nem, kénytelen lesz erejét használni. Csapjon hát le ismét a rémség! Nem engedhette, hogy helyette a hideg legyen szegény gyermekének a veszte.
Így hát bátorságát összeszedve, használta alkimikus hatalmát, melytől tenyereinek takarásából tört ki a kényelmes anyag, ruhát alkotva Simpel testén. Belső rétege puha, sűrűn szőtt selyem volt, míg a külsején piciny ametiszt-szín pikkelyek katonásan sorba rendezett hada alkotott fura mintázatot, mely tökéletesen illett a gerincből érkező csápok árnyalataihoz. Lábaira feszes és vastag harisnyát, talpaira piciny bőrcipellőket, nyakára pedig egy kényelmes, bundával tömött nyaksálat készített, mindössze másodpercek alatt.
-Menjünk. Tán a farkasoknak a közelben lehet az otthonuk.- Közölte továbbra is erőtlen, már már rekedtes hangján, majd talpaira támaszkodva fogta magához gyermekét. S hogy ki fog támogatni kit, egyenlőre kérdéses marad…
A parányi, zöld bőrű jövevény visszafejlődött testében hasonlóképpen feszengett a temérdek átélt élmény, ahogyan Onreinében is. Bémultan lógtak hátán szárnyacskái, kezei és csápjai teste körül, ernyedten vártak valamiféle parancsra, vagy bármi ingerre, mi tulajdonosukat mozgásra késztette volna. Belső világát azonban jobban lekötötte, hogy a történtekkel foglalkozzon. Kicsiny elméje ugyan cseppnyi értelmet feltételezett volna, szerencsére fajának intelligens mivoltjának hála, nem veszítette el sem tudatát, sem pedig emlékeit. Rosszul érezte magát a kicsi testbe zárva. Emlékezett erejére, arra, hogy milyen érzés volt vért kóstolni, emlékezett a vágta, az ugrálás nyújtotta szabadságra, Onrein arcának ízére…
Feltekintett fogadott anyjára. Sárga szemei bágyadtan pislogtak az ordítva őrjöngő Ördögfiókára. Úgy érezte, hogy megérti, hogy mi érez, mégsem egészen tudta részvétét megélni. Tehetetlen volt abban a kicsi testben, haszontalan és használhatatlan, egy védelmezésre szoruló jószág. Korábban mintha nem foglalkoztatták volna ilyen gondolatok…? Most viszont, hogy elvették tőle azt a pompás, ruganyos testet, vágyta, hogy visszakaphassa, valósággal sóvárgott utána. De vajon egy hasapás anyja testéből, segítene újra? Megint megkapná az erőt? Töprengésen kapta magát és bizonytalanságon. Sosem tapasztalt érzések áramlottak mellkasában, és ez végre eljuttatta a légszomj felismeréséhez. Feszített a tüdeje, hát levegőért kapott, és felsírt. Torka szakadtából, görcsösen, mintha sosem apadhatna el a hangja. Úgy érezte, hogy torka felszakad, de mégsem érzett vért, csak berekedt. Hangja elgyendült, és elhalt. Onrein a földre rogyott.
Simpel szipogva szedte össze magát, és kinyújtotta piciny karjait. Odasomfordált, a vékony karok közé fúrta magát, és elkezdte csápocskáival összeszedni a sápadt arcon lefolyó könnyeket, mielőtt még megfagyhattak volna. Fáradhatatlanul törölgette őket. Érezte édesen sós ízüket a nyelvén, és bár szájának ez nem volt kellemetlen, szívében mégis keserűvé váltak a könnyek. Gyomrába hasogató fájdalom vágott, ami kiterjedve testére átformálta húsát és csontjait. Szétszaggatta a bőrét, a hasadékokon keresztül előmeredtek gyorsan növő csontjai. Kiserkenő vére megfagyott, majd újra felolvadt Onrein testének melegében. Pokoli kínokon ment kersztül, de amikor csápjai képtelenek voltak rá, akkor kezeivel, amikor kezei eltorzultak, akkor ajkaival tüntette el Onrein könnyeit, tovább szívva magába érzéseinek, lényének esszenciáját.
Lihegve várta, mikor lesz végre vége a fájdalomnak, s maga sem tudta, melyik volt az a szívdobbanás, amikor végre nem szenvedett. Egyetlen csuklásnyi hangot sem hallatott, mélyen magába zárta az átalakulás fájdalmának minden pisszenését, ami már-már ájulásba sodorta. Azt hitte először, hogy elpusztult, mert olyan élesen látta maga körül a világot, mint azelőtt még soha. Végre nem csak egy homályos folt volt a horizont, hanem látta a hegyeket, az égnek törő karsztcsúcsok csipkéit, a fehérség színeit, s annak minden kéklő árnyalatát. Remegett, fázott, de forrt belül.
-Anyám… – szólalt meg édes hangon, bár erőtlenül.
Bőre olyan vékony volt, mint még soha, és félt, hogy ha elengedi Onreint, akkor szétesik. Óvatosan mozgatta meg ujjait, egészen más érzés volt tapintani, mint azelőtt.
-Anyám…? – ismételte meg, már hangjába is átköltözött a remegés.
Bármennyire is félt, eltávolodott, hogy legalább a kezein, a testén végignézhessen.
Tőrékeny alak volt, nagyon hasonló Onreinéhez, szinte már emberi forma. Két keze és két lába volt, gerincének frokcsigolyái viszont további szálakban folytatódtak. Erős, strapabíró csápok egy megfáradt energiájú ametiszt színében pompázva díszelegtek háta mögött, tapadó korongjai mézsárga rajzolattal emelkedtek ki. Kerek arcát szokatlan tincsek keretezték, fekete hajának szálai mint izomrostok ragaszkodtak egymáshoz, és lógtak egy-egy csápként. Homlokát törékeny korona ékesítette, minek öt csúcsa barátságos tekintete felé mutatott.
Koponyájából két kis fülszerű képződmény meredt az égnek, de fejének két oldalán hegyes fülek kandikáltak ki haja alól, így vélhetőleg nem hallást szolgáltak az ismeretlen szervek.
-Mennünk kell! – szedte össze magát Simpel, és megpróbálta Onreint is felrángatni a földről – Most nem tudunk harcolni… Ha valami ránk talál… – bele sem akart gondolni, hangja elcsuklott – Menedéket kell keresnünk!
Egy pillanattal ezelőtt, még gigászi szimbólumként tekintett le fogadott gyermekének első igaz győzelmére. Egy pillanattal ezelőtt, még húgainak egyre gyűlő serege éljenezte Simpel harcának negédes gyümölcsét. Egy pillanattal ezelőtt, még rajának vonyításait cipelte derekán a pirosra pepecselt szürkeség fellege.
…De mi történt?…
Most csupán ketten álltak ott. És eddig gyűjtött hatalmuk most minden előjel nélkül, egyszer csak elillant. S vele együtt a fagy-sárkány felkutatását és legyőzését szimbolizáló terve is. Elporladt, akár a hamvakká égett papír teste a felkerekedett szellő dallamában, mindössze egy árva szempillantás alatt. Onrein kraken teste megszeppenve állt a vörös hó felett. Magja igyekezett feldolgozni a hirtelen rátörő információk értelmezhetetlen áradatát. Végtagjait behajlította, majd a földre fekvését követve szelvényezett nyúlványainak védelmét leemelte hátáról. Húsa átlátszóvá lett, majd bugyborékoló hangok és formák mellett lassan kikászálódott belőle a kis Ördögfióka. Azon gyermeki megszemélyesítője pedig, tekintetét hirtelen kapta ki a rémség húsának szorításából, mintha eddig csak a vízfelszín alatti sodrásban tartotta volna kétségbeesetten vissza lélegzetét, most egy erőszakos sóhaj keretében szívta be újra a megfagyott levegőt.
-haaaAAAH!.. hahhh… MI A BÁNAT TENGERE TÖRTÉNT?!- Robbant ki belőle hisztérikus ritmusokat öltött ordításának kérdése.
De válasz nem érkezett. A fejük fölé tornyosuló hegyek gyászos némaságának fogadalmát csupán a zabolázatlan szelek zengése törte meg. Csend volt. Kísérteties, félelmetes csend.
Onrein kikászálódott vadászának testéből. Szétválásukat követve a kiüresedett kraken élettelenül terült el a hóban. Előző gazdája pedig most ügyetlen megbotlott egyik csápjában, egyenest orra bukva a vérbe fagyott pelyhek közé. Feltápászkodását követve pedig tekintete először csak kimérten, majd a kétségbe-esés jeleit mutatva, egyre gyorsabb és egyre hirtelenebb mozdulataival igyekezett keresni veszteségeik okozóját. De aurája most hiába terpeszkedett minden cseppnyi erejével körülötte, nem lelhette a bűnöst. Frusztrációját felmutatva, ordításával jutalmazta nyűgjét. Eltorzult hangja visszhangozva reppent végig a völgy domborulatai között.
Bizonyára egy ily megrázó esetett tudott volna kezelni. Hidegvérét minden bizonnyal megtudta volna őrizni. De most mégsem sikerült. Hisz az igazság az, hogy Onrein kimerült. Nem is testileg, nem is mana ügyileg, de mentálisan. Hisz Terianra való érkezésekor megfosztották hatalmának legjavától. Túlélésének reményében, elveit eldobva egy sötét istenség árnyékában keresett menedéket. Majd ezt követve csapdába esett eme befagyott pokolban, hol agyafúrtságát szüntelen kellett használnia hogy magát, s társát óvja. De erőfeszítéseinek ellenére is, elvesztette Amaliat. Egyedül maradt, egy védtelen gyermekkel a gondjaiban. S most, hogy hadjáratuk reménye győzelemmel kecsegtetett, a világ nagy hatalmai ismét arcába tolták, hogy kéretlen hatalma nem szívesen látott vendég itt.
S most mitévő legyen? Hogyan vigye tovább akaraterejének zászlaját, ha megmaradt fortélyait is bármikor elvehetik tőle? Ha bármelyik pillanatban megelevenedhet az igaz kozmikus terror, azzal fenyegetve hogy létezését egy szempillantás alatt az ürességbe taszítja?
Hirtelen oly aprónak, oly kiszolgáltatottnak érezte magát. Akár egy sebesült egérke, mely macska lakta otthonban próbálta erejének utolsó szerencséjét. A gondolatától, hogy a mindent elsöprő rémség ismét megjelenik, lélegzetvételei megszaporodtak. Kitines ujjait mellkasához szorította. Érezte, hogy hiába is kapálózik levegő után, az életet adó oxigén utánpótlása egyszer csak elapad. S testét belülről kezdte hevíteni kiteljesülő pánikjának elviselhetetlen melege, Onrein pedig erőtlen térdeire rogyott. Ametiszt lélektükreiből nyálkája buggyant ki, lassan lefolyva egykori tiszta, gyermekies tekintetének a most egyre torzabbá és torzabbá váló felszínére.
~..Meghalok! Meghalok! Meghalok!..~ Kezdte irányíthatatlanul ismételgetni magát ezen egyetlen mérgező gondolata. S olybár tűnt, elbukni készülő harci-szellemének utolsó megmentője most egy aprócska, zöldbörű lélek lehet csak.
Bunda borzolódott, mint a perzselt papír, ami tekeregni kezd a heves tűzben, majd lángra lobbanva elenyészik. Bőr meghasadt, vérkönnyeket sírtak a testek, sikongtak a csontok. Recsegő, megtöretett testük még lelküket sem ereszthette el, a farkasok táplálékká váltak. A jykoirák tovább bírták, erősebbek voltak, de rájuk is hasonló borzalmas sors várt. Üvöltéseik az eget ostromolták, a jégkék, végtelen magasságot, minek kárpitja mögül segítséget reméltek. Sikolyaik magányosan csapongtak a fehér lélegzetek gyorsan illanó gomolyai fölött, a gyötrelem könnyeiben ázó szemek nem remélhették a gyors pusztulás kegyelmét.
Simpel izmai remegtek. Megfeszültek, elernyedtek, ereit perzselte az izgatott vér száguldása, mi szinte felszántva ereinek falát dübörgött át szívén s elméjén egyaránt. Kiöltötte fáradt színű nyelvét, és megnyalta száját, ahogyan anyjának orcájával is tette nemrég. Őt viszont most nem érhette el. Olyanná vált számára, akár egy isten, s mint annak látható, érzékelhető manifesztációja, csak csodálatosabb lett számára mint bármely atreioszi magasságos, aki világukat igazgatta. A letaposott hó vörösen tocsogó mocsárrá változott körülöttük. Széles vigyorral lépett előre, hogy belevesse magát első igazi küzdelmébe, melyből meggyőződése szerint győztesen kerül majd ki. Felfalja a jykoirát, az Ónix nevű teremtményt, és magáévá teszi erejét, tudását, elnyeli, elpusztítja, azért hogy benne éljen tovább. Hát persze… Igen! Ezért tett mindent, ahogyan fajának többi tagja is! Azért, hogy még több tudást birtokoljon, hajtsa a szolgálatába, s ezzel együtt a világ hasznára is váljon. Hogy úgy támogassa Onreint, ahogyan kívánja, és leghasznosabb, legszeretettebb gyermeke lehessen.
Elvakult mámorral utánozta a farkas mozdulatait, és saját agyarait használva pajzsként, fogadta a támadást. Agyar csúszott agyaron, ínye felszakadt, vérrel öntve el száját. Nyelvén szétáradt az édesen fémes íz, torkára folyt, és lángra lobbantotta gyomrát.
-Még! – hörögte.
Csápjai kinyúltak, végük merev tüskékként támadták ellenfelének testét, kapaszkodót keresve, hol téphetné szét, miként juthatna magjához, mit felfalhat. Vére nyálával keveredve csurrant ki fogai közül, cseppjei hosszan nyúló nyálkás anyagként csepegtek a véres hó mocsarába.
S akkor, hirtelen csend lett. A táj újra kietlenné vált, és magányossá. Volt vér, volt letaposott, jéggé fagyott hó, de nem voltak testek, és nem voltak óriások sem. Sem a falka, sem a raj nem voltak sehol. Onrein visszanyerte korábbi alakját, miben Simpelhez hasonló formáját birtokolta, Simpel viszont a cseppnyi krakenivadék zöld bőrébe vedlett vissza. Egyértelmű jelei voltak annak, hogy a csata megtörtént, valami mégsem volt rendjén.
A láthatatlan és érzékelhetetlen világban A Könyvtáros édes hangján elhangzott szavak elhaltak. Mert amit ő megírt, s amely szavaknak életet adott, azok beteljesültek.
Ahhoz hasonlítható volt a látvány, mint mikor egy elsőre ártalmatlannak tűnő tábortűz szikrái, rég nem látott természeti katasztrófát okozó futótűzzé híztak. Onrein elérte az öt tonnás súlyt. Kétmázsás klónjai tucatjával bújtak ki testéből, rohamosan növelve falkájuk számát. S bár mind az öt csakra-pontja nyitott volt, a belőlük feltörő mérhetetlen mágikus energia átáramlása mellett még ezen szám is kevésnek érződött. Mintha egy piciny résen át próbálták volna leengedni az óceán vizét, az irtózatos nyomás alatt égető érzés kezdte átjárni testét, s vele együtt lelkét is. Ezen kellemetlensége emlékeztette majd ezeréves gyötrelmére, mikor is a méregzöld hullócsillag tisztítótüze szüntelen marta, erőszakolta lelkét, kitörölve előző hatalmát, valamint megannyi emlékét a folyamat alatt.
~Ahhh… Úgy érzem menten megsülök…~
???: ~M3gj3gyzés… 4 kép3sség leírás4 sz3gény3s. 1nst4bilitás várh4tó a h4sznál4tában…~
Onrein pupillái a hirtelen megszólalt, torzul recsegő belső hang hallatán kitágultak. Olyan hang volt ez, melyet már nagyon rég nem hallott, s foszladozó emlékeiben már csak parányi morzsája maradt hátra.
~Praat… Te vagy az? Praat!~
???: ~…. M3gj3gyzés… Egy3di kép3sség h1ányzik. Vissz4fejlődés 4jánlott… [Káoszmag] elf0gy4sztása 4jánlott…~
~Micsoda?.. Nem értelek!~
???: ~…T4lálj meg… újr4… 0nrein…~
S az ismerős hang ahogy jött, úgy távozott is tova. Ez idő alatt, míg a királynő gondolataival volt elfoglalva, gyarapodó raja összetűzésbe keveredett a rájuk leső farkas falkával. Klónjai, akár a kiéhezett sáskaraj, az első ingerekre meg is rohamozták eddigi cserkészőiket. Túlvilági vonyítások, halálhörgések kezdték belengeni a teret. Nem foglalkoztak az ellenfél kivégzésével. Elég volt csak lefogni prédájukat, s ellepve azt még éltében kezdték felfalni. Csontok törtek, szakadt a vaskos bunda, s vele együtt a hús is. Néhány farkasnak persze csipetnyi „szerencséje” volt, sikeresen leterítve egy klónt, még mielőtt a többi testvére meg-nem lelte őket, véres mészárszékké változtatva a hófehér talajt. Majd a farkasokat követve a halott, vagy halálosan sebesült testvéreiket is szétmarcangolták, gondosan ügyelve rá hogy egyetlen falat se vesszen kárba. Az így visszanyert táplálék csillapította a szándékosan gyötrővé tett éhségüket, s melegítette hideg marta testüket.
Az élet ezen kietlen fennsíkon nehéz volt, de egyszerű. Ónix egyike volt az alfa gyermekeinek, s az első generációjából, ki különleges adottságokra tehetett szert. Fizikai erejét és fortélyát hamar elismerés illette, így harmadik életévében már szilárd tagja volt a vadászatoknak. S most úgy tűnt, rövid életének kisiklott vágánya megállíthatatlanul hajtotta őt a vég felé. De Ónix nem hátrált. Harcos szelleme megállíthatatlanul lendítette őt előre az idegen fogak és karmok tengerében. Sebei sietősen gyarapodtak, de regenerációs képessége segítette őt célja elérésben. A célban, mely most kétségbeesetten igyekezett ellentartani a vereség omladozó falának. Vad küzdelmének útja végül elért a raj közepén található királynőhöz, s ekkor már négy klón fogta testét, mire sikerült megálljt parancsolni rohamának.
-Várjatok!- Dörrent Onrein torz dallama, mire klónjai eleresztették a hős harcos testét. Majd egy széles kört alkotva kezdték azt körbe járni, elzárva a menekülés utolsó lehetőségét is.
Ónix: -Átkozott… szörnyek…- Fújta makacsul kimerültségét, igyekezve tartalékolni erejét egy utolsó rohamra.
Onrein: -Áhh… Látom tudsz beszélni. Mily nagyszerű!- A föld halkan morajlott, amint a királynő közelebb lépett, de ujjai nem jutottak túl a csapda körének határán.
-Simpel!- Szólította gyermekét a hatalmas, kit húgainak gyöngéd noszogatása vezetett a kör belsejébe.
-Itt az ideje hogy megízleld a valódi küzdelem ízét. És hogy erődet más teste is táplálja. Öld meg a harcost! Szerezd meg a szívét!-
Ónix az ellenfelére tekintett. Vérének folyása egyre csak apadt, segítve őt életének megőrzésében. Izmai acélkeménységűre feszültek, bundáján pedig szemmel is látható, mágikus kisülések hulláma reppent végig.
Ónix: -Legyen hát… Téged még magammal viszlek a sírba, te tisztátlan rémség!- Majd akár a puskagolyó, kilőtte magát a gyermek felé. Állkapcsát szélesre nyitotta, s megannyi fémes színű fogán megcsillant a félhomály.
A sárga szemek Onreinre villantak, de a látvány, mi elé tárult, odatapasztotta tekintetét. Áhitat tükröződött lélektükreinek felszínén, mikor hozzá hasonló alakot öltött anyja tovább növekedett, újabb és újabb klónoknak adva életet, ezzel hadsereget… Rajt teremtve, s állítva szolgálatába. Dobogó szíve megtelt félelemmel, a félelmet pedig feszítő öröm falta fel. Ilyen hát egy valódi anya? Példát mutat, s ha még hagyja is hogy gyermeke egyik pillanatában győzedelmeskedjen fölötte, a másikban megmutatja, mily kicsiny teremtés is ő hozzá képest? Ez volna a csodás szeretet, ami elé teríti a világot, mint lakomaasztalt, s annak minden részét ínyenc falatként szolgálja fel? Forró lélegzet szökött ki fogai közül, ahogyan hevült mellkasából vágyakozó sóhaj tört elő. A falkának, minek száma előbb még fölénynek tűnt, írmagja sem marad majd.
Ezalatt, valahol Terian látható és érzékelhető szféráján túl, könnyed mosoly körvonalazódott egy rózsaszín ajakpáron. Puha hárnák nyíltak résnyire, mintha szavaknak akartak volna utat engedni, azok mégsem hangzottak el. Hosszú, fekete selyemharisnyába bújtatott combok keresztezték egymást, a finom vonalú ujjak közt pedig megrebbent egy kalamárisba mártott toll. Mozdulata olyan volt, mint a pislogás, természetes, könnyed, s a maga módján egyértelmű. Hatása viszont még váratott magára. A jövendő, mit a vonás teremtett, még türelmesen várt arra, mikor teljesedhet ki.
Simpel csatlakozott az üvöltésbe, minek hangjára megremegett a tájék. A farkasok zavarodottan pillantottak egymásra, várták az irányt adó parancsot. Ösztönüktől vezérelve néhányan a vesztükbe rohanva támadták meg az átkos sereget. Nyomukban felkeltek a jykoirák, hogy megvédjék rejtekeiket az idegen fenyegetéstől, bíztatásukra pedig a maradék falkatagok is rohanni kezdtek. Nem számított, hogy a biztos halál vár rájuk, itt elvesztették otthonaikat, és úgy érte őket a vég, vagy annak védelmezése alatt hulltak halálba.
-Jyko… micsoda?- Kérdezte gyermekies értetlenséggel, lévén számára ismeretlen volt ezen fajnév is. A nem ismert teremtmények jelenléte, belülről keltette kíváncsiságának újabb viharát.
~Nos… Nem számít. Egy érintés múlva úgyis mindent tudni fogok róla…~
Az ellenséges falka ösztönösen is lassú taktikája most hatalmas gyengeségnek bizonyult prédáikkal szemben.
Onrein teste tovább kezdett növekedni, s átlépve az egy tonnás súlyt, emelkedett másolatai és gyermeke fölé. Morfológiai képességeivel egyesített klónozásának előnye volt, hogy manifesztált másolatainak számát drasztikus mértékben képes volt növelni, attól függően hogy saját testéhez viszonyítva mennyi extra súlyt kellett megalkotnia. Így hát a nagyobb méretek mellett, a számára egyre apróbbnak és apróbbnak tűnő klónok számára több bőrfelület lett, min keresztül világra jöhettek.Így vált rövid idő alatt a mindössze hét fős falkából harmincegy, s Onrein növekedésével egy ütemben tovább folytatta húgainak világra hozását.-Eljött az idő, Simpel…- Szólott egyre torzabb és mélyebb hangnemében. -Oly sok mindent kell még megtapasztalnod. Megannyi boldog, szomorú, békés, és idegőrlő pillanatot. Hogy milyen családban élni. Hogy milyen egyedül járni az utad. Hogy milyen győzelemittasan visszatekinteni a tegnapra, tudván hogy egy kicsivel ma is több lettél. Hogy milyen érzés korlátaid, majd végül életed végének elérése! Itt és most, befejeztem a játékot. Túl hosszú ideje raboskodunk már ebben a befagyott pokolban! Ahogy ígértem, aranyozott terítésű lakomává változtatom a kietlen szürkeséget. S ha meg menekülni nem is tudunk, úgy a saját képünkre formálom a sárkány világát!- Hatalmas állkapcsai tágra nyíltak, s a Kraken Ivadék képére készült monstrum eleresztett egy torz vonyítást. Hangja fémes csengését messzire fújta a szél.
-Elárasztjuk a fagyot! Akár a sáskajárás, élő tengerként fogjuk elönteni a kietlen hegyeket! Semmi nem akadályozhatja meg, hogy megtaláljam gazdáját!-
Ezen eset már egyszer megtörtént. Réges régen, hova emlékezet már nem nyúlik vissza. Egy elfeledett világban, melyből mára már kietlen kődarab lett. Miben hasonlatos teremtmények végeláthatatlan raja pusztított, felélve mindent amit az élet kínálhatott. Átoknak szólították ezen raj királynőjét. Átok volt ő, kit csupán Világfalóként ismertek. S most felébredt ismét, hogy bekebelezzen és átformáljon mindent, amit ismerünk. Sötét ómen eljövetele volt ez, melyet most az istenek is érezhettek lusta otthonukban.
A kazamata világ fellegei között egy újabb transzcendens entitás körvonalai rajzolódtak ki. Egy entitásé, melynek puszta létezése is a legvégsőbb eretnekséggel érhet fel Terian isteneinek színe előtt. Hamarosan nem marad más választásuk, mint kigyomlálni a zárt világban sarjadó tiszteletlenség csíráját, mely kitörésével soha nem látott veszélyt hozhat Terian világára…Onrein előtt nem maradhattak észrevétlenek a közeledő teremtmények, Simpel viszont csak már akkor nyerte vissza éberségét, amikor arra a másik figyelmeztette.
-Bocsáss meg. – szegte le fejét, de tekintete folyvást a horizontot fürkészte, hogy ő is észlelhesse a fenyegetés forrását.
Szégyellte magát, amiért belefeledkezve a játékba hagyta, hogy felülkerekedjen rajta a móka élvezete, holott már a híd elhagyása után is érezte a bizsergést bőre alatt. Látása ugyan valamelyest javult korábbi formájához képest, viszont még most sem volt igazán fejlett. Kitágult orrlyukai fölött még két pár rés pattant szét, melyek az észlelhető szagokon túl egyfajta “túlszaglással” ruházták fel. Egyedi különlegessége volt ez neki, mi fajának továbbfejlődött érzékszervi tulajdonsága volt. A vízben a plusz orrlyukakon átszűrődő vízből képes lett volna kiszűrni a hormonokat, és egyéb illatanyagokat, hasonlóan az ízleléshez, itt viszont a levegőből kiszűrt részecskék mágikus tulajdonságait vizsgálta. Ennek hála, bár a farkasokat, mik fehér bundáikkal a környezetébe olvadtak, számára láthatatlanná váltak, távolságuk és a szélcsend miatt pedig a hidegben nem tudta kiszagolni őket, valami mást mégis észrevett még Onrein aurájába érkezésük előtt. Ők távolabb maradtak.
-Jykoira közeledik, anyám.
Oldalvást pillantva halvány féltékenységgel a mellkasában vizslatta hasonmásaikat, de az érzés csakhamar tova is illant. Emlékeztette magát, hogy ezek “csak” klónok, nem pedig újabb gyermekek, így mint nénjeire illik tekintenie rájuk.
A falka hatalmas volt, mintegy negyven farkast számlált, és tizenkét jykoirát. Óvatosan szorították egyre csak szűkebbre és szűkebbre a kört, várva, mikor és kinél pattan el hamarabb a várakozás húrja.
A feltételek tökéletesnek tűnhettek bármely ragadozónak, hogy prédáját sikerrel cserkészhesse be. Az önfeledt játék izgalma tompította az érzékeket, terelte a figyelmet, mely ezen befagyott pokolban tán Onrein eddigi legbotorabb döntéséért szállt győztes versenybe.
Viszont, a nyálka aurája még mindig kivolt engedve, s így legalább százméteres körzetben érzékelhette ha idegenek közelítenek. Bizonyára ezen praktikája se vállt volna most be, ha egy élettel telibb helyen töltötte volna szórakozott pillanatait. De ezen kihalt fehérségben, a könnyűnél is könnyebb volt észlelnie az új létformák felbukkanását. Még ha azok nem is rendelkeztek mágikus aurával, a testükben áramló mágikus részecskék érintkeztek aurájának légnemű anyagával, így felhívva közeledtükre a figyelmet.
Onrein újbóli földre kerülésével elernyesztette izmait, átadván a győzelmet Simpel-nek. Majd lévén száját befogták, Telepátiájával nyitott új kommunikációs csatornát gyermeke felé.
~Feladom. Te nyertél. A játéknak vége. Társaságot kaptunk.~ Szólottak szelíden zengő gondolatai tömör céltudatossággal a kis kraken elméjében.
Majd ha fogadott gyermeke eleresztette, négykézlábra emelkedve Onrein újfent átadta érzékeit a környezet figyelésének. Olybár tűnt, szórakozásuk alatt egy ösvényre tévedtek. Egy még megmaradt friss részen, mancsával szelíden tolta félre a vékonyabb hóréteget. Elmosódott, alig kivehető nyomokat takartak a pelyhek, s az ösvény meglétéről csupán annak a tájhoz viszonyított, vékonyabb rétege árulkodhatott. Jobbra tekintve az ösvény szem elől vesztése előtt olybár tűnt, hogy kivezet a nemrég átszelt hídon túli jégréteg felé. Míg bal irányba vissza, a hegyek közé. S a nyálka ezen utóbbi irányt választotta következő céljául.
~Lassan itt az idő…~ Teste megremegett, s elsőre hatalmas kelésnek tűnő buborékok növekedtek hátán, melyekből legújabb klónjai kezdtek egyesével előmászni. Testalkatban tökéletes másolatai voltak anyjuknak s Simpel-nek, viszont méretük és súlyuk kisebb, színárnyalataik fakóbbak voltak. Egy, kettő, három, négy… összesen öt klón megszülésére maradt ideje.
Fenyegető szavak ide vagy oda, a játék kezdetével minden komolyság odaveszett. A fenyegetés árnyékában, csak úgy, mint a várakozó csatagépek tövében sarjadó ibolya, szirmot bontott a jókedv. Simpel sikeresen földre vitte pajtását, akinek teste magjának lüktetésével minden egyes ütemére változni kezdett, mígnem egészen hozzá hasonlatossá változott. Megdöbbentette, és elragadtatta a változás gyorsasága és szépsége. Színeikben ugyan némileg eltértek egymástól, de a visszacsillanó ametiszt szemekben ugyanúgy fogadott anyját látta, a lélektükrök felszínén pedig saját sárga szemének pillantása nézett rá vissza.
Egymásba csavarodó csápok cuppantak egymásnak, birkóztak, ellentartottak, húzták-vonták ahol érték. Hosszú, erős végtagok karolták a karcsú testek robosztus izomcsoportjait, porhó szállt az ég felé, míg tompa puffanások zajai váltották egymást, ahogy egymáson keresztül hemperegve folytatták játékos tusájukat. Harapást harapás követett, Simpel egyik mellső mancsával ráfogott Onrein szájára, és ujjai közé zárta az állkapcsot, hogy összeszorítva a fogakat előnyhöz juttassa magát, és miután visszatornázta magát a vezető helyzetbe, földre nyomta anyját, és teljes testsúlyával ránehezedve vetette meg hátsó lábait a hóban. Farkával mind úgy igyekezett egyensúlyozni, hogy helyzetét megtarthassa, így távolról a lengő farok úgy mutatott, mint egy acélszürke zászlórúd, mi lobogóját vesztve dacol egy erővel, egy viharral, mi csakis őt ostromolja.
A játékos dulakodás hangjai messzire szálltak a susogó szélben. Idegen szag terjengett a hidegmarta sziklák közt, a barlangok szűkebb-tágabb folyosóiban. Érdesre keményedett mancsok léptek nesztelen az árnyak közül a fényre. fejüket leszegve rejtették el fekete orraikat a hóban, hunyt szemekkel követték a szagokat, hogy a lehető legkésőbb hívják fel magukra a préda figyelmét. Rejtőszínük és csaknem észrevehetetlenül sima mozgásuk nagyszerűen szolgálta őket, így feltűnés nélkül közelíthették meg a játékukban is ösvényt követő furcsa párost.
Kaotikus személyiségének tán ezen része volt legszilárdabb építőeleme. Komiszsága, mely örökké égő lángként pislákolt tudatalattijának mélyén, mohón keresve mindig táplálóját, melynek megégetéséből erejét meríthette. S mindegy volt, hogy cselekedetei boldogságot, zavart, avagy gyűlöletet keltettek mások szemében. Hisz tettek nélkül, az élet megáll. Megáporodik, akár a magára hagyott étel, vagy a folyam nélkül maradt tócsa.
Így hát markában nevetve, komiszságának legújabb kiteljesedésének örömét aratva folytatta volna tovább útját és nem is számított rá, hogy az általa gyúrt piciny hógolyó mily hatalmas lavinát zúdít nyakába, a szó szoros értelmében. Simpel ágyúgolyóként csapódott mellé, s a friss pelyhek szempillantást alatt jutalmazták Onreint új, téli külsejével. Teste ismét megriadt. Megdermedt, akár a jéggé fagyott szobor, s nyálkájából piciny tüskék buggyantak ki, akár egy hangrezonanciával életre keltett folyadék.
Szemeinek fényével fúrt lyukat a játékosan, de fenyegetően közelítő gyermekének testébe. Egy pillanatra tán olybár tűnt, elveszti hidegvérét. De végül elfogadásával egybegyúrt megadása kerekedett felül, s szemfogas ajkai komisz mosolyra húzódtak.
-Kölyök… Vigyázz kivel húzol ujjat.- Sziszegte félig-meddig fenyegetően szavait, s nem tántorodott meg a nála többszörösen nagyobb test közeledtétől. Elfogadván a kihívást megkezdte „ellentámadását”. Kezeit felemelte, igyekezvén átkarolni Simpel vaskos nyakát. Majd izmait megfeszítve próbált ellent tartani, mely jelenlegi testének erejével aligha volt kivitelezhető, s hamar a földre kényszerült.
Ígyhát azon döntés mellett állapodott meg, hogy ideje felölteni egy nagyobb alakot, csakhogy megfelelő kihívást nyújtson gyermekének, ki talán most először tapasztalja meg a bírkózás örömeit. Eddig a csak szoknyájaként üzemelt nyálkája, melyet instabil elmeállapotában manifesztált, most felkúszott, bevonva testét, mely sietős ütemben kezdett gyarapodni. Megváltozott csontjai visszhangozva ropogtak fortyogó nyálkájában, míg el-nem érte a kívánt súlyt. Nem volt szüksége új alak kidolgozására. Elég volt csupán lemásolnia gyermekének testét, melynek felépítését annak gyógyítása alatt elraktározta. Persze, ezen formája is csupán külsőleg hasonlított Simpel-re. Belül, a gyarapodó izomtömegek és csontok alatt, még mindig multifunkcionális nyálkája, magja, s a Meenea kristályból készült extra szíve lüktetett. Az átalakulásnál bevonatként használt nyálkája a csontpáncélon elhúzódó, apró réseken keresztül kúszott vissza testének rejtekeibe, felfedve új alakját.
Kifejlődött állkapcsait szélesre tátva, játékos erőtlenséggel harapott bele gyermekébe ahol csak érte. Megvastagodott végtagjai mellett, koponyájának hátsórészéből kitörekvő, hasított nyúlványos csápjai vakon kezdtek tapogatózni, fogást keresve leterítőjén, igyekezve megkezdeni ellentámadását, hogy most ő kényszerítse újdonsült ellenfelét a földre.
[változott a helyszín képe és leírása]
Nem sok nyoma volt, de Simpel figyelmesen itta magába a tanító szavakat, és bár jelentésüket nem mind értette, elraktározta őket. A lényeget, miszerint mindig tartsa tisztán a sebeit, felfogta, a többi így számára szófecsérlésnek tűnt… Vagy épp társalgási próbálkozásnak, amit kevéssé tudott még illően kezelni. Különben is, annyira érdekes volt a puhán pergő fehérség, a víznek ezen formája, ami számra idegenségében is ismerős és kedves volt. Ikra korára emlékeztette, egy kifordított változatban. Akkoriban egy meleg áramlat sötét mélyén nevelkedett, mit sem tudva még létezésének értékéről. Most egy hideg és ragyogó helyen volt, egy mérehtetlen tudást birtokló mesterrel, anyával, akitől tanulhatott, és akinek gyarapodását köszönhette.
Biztonságban érezte magát Onrein mellett akkor is, ha környezetük éberségre kényszerítette idegszálait. Nagy termete még karcsú alkata ellenére is tökéletes célpontot nyújtott… Az oldalán csattanó hólabdának. Felkapva fejét értetlenül meredt támadójára, kinek szaga játékosan lebbent el orra előtt.
-Baj…? – ismételte.
Gondolatai felgyorsulva követték egymást, ameddig le nem vonta a leghelyesebb következtetést. Mellékveséi fájdalmas ütemben kezdték el termelni izgalmának hormonját, minek hatására pupillái kitágultak, hogy minél több ingert fogadhassanak be szemei, szívverése pedig felgyorsult. Gyomra kicsiny labdává ugrott össze, ahogy izmaiba több vér áramlott. A földre kushadva merítette meg mellkasát a hóban, izmos farka lágy ívet rajzolt a levegőben, mikor előre ugrott.
Játék!
Anyja játszott vele!
Tudta, hogy létezik ez a dolog, de része nem volt benne még azóta, hogy elhagyta a meleg vizek sötétjét. Tökéletesen kiszámolt mozdulattal úgy érkezett a hosszú ugrás után Onrein mellé, hogy beborítsa őt hóval, majd testének súlyát nekidöntve próbálta a földre vinni. Mindent beleadott, csápjai négyfelől zárták el a menekülési utat, egyúttal azon voltak, hogy ha elkapja, akkor megfürdesse a hóban a nyálkát.
Az idő, mit a híd átszelésére fordítottak, nyugtalanította Onrein hatodik érzékét. Ismét veszélyt sejtett, mint ezen világ minden egyes fordulópontján. Érzékei teljes egészében a beköszöntő rosszat várták, pattanásig feszítve idegszálait. Viszont az újabb vihar előtti csend, fájdalmasan hosszúra nyúlt ezen alkalommal. Átérve a hídon még mindig csak néma, fagyos nyugalom ölelte körbe őket.
Onrein megtorpant, gondolataiban képzelve hogy tán testének belső zaja fedte el a rájuk leselkedő rémálom legújabb manifesztálódását. Viszont a következő pillanatban, Simpel érintette hátát, melytől a riadalom sortüze száguldott végig izmain. Tekintetét az ijedtség megfeszítette egy pillanatra. Bizonyos falkában élő állatfajoknál gyakorta volt megfigyelhető, hogy a stressz örvényében ragadt példányokat a többi tag orrával böki meg. Ezen érintés volt hivatott kizökkenteni a negatív ösztönökben ragadt testet, s evolúcionális szerepet kapott a kommunikációban. Onrein riadt tekintete lassan megenyhült, megfeszült testét ellazította. Meleg mosoly telepedett meg ajkain, míg fogadott gyermekére pillantott.
-Még mindig nem látjuk tisztán a következő területet, amely ösvényünk folytatása lenne. Jobb lesz vigyázva közelíteni meg azt. Utána felgyorsítunk.- Duruzsolta békére lelt hangszínében, majd volt partnerének neve hallatán szemöldökei közelebb csusszantak egymáshoz.
-Ne aggódj. Ha én, az alkalmazkodás mestere sem vagyok képes megálljt parancsolni a fagy avatárjának, akkor nem képes rá senki se.- Ajkait gondterhes sóhaj hagyta el, míg lelkét ismét átadta picit a néma csend békességének. Kíváncsiságát most neki is az előttük magasló hegyek rései kötötték le. Igyekezett tisztább képet kapni a kazamata következő helyszínéről. S ezidő alatt szeme sarkából követte Simpel játékát is, mitől komisz mosollyá fejlődött arcmimikája.
Simpel egyszer csak enyhe ütődést érzett oldalán, melynek helye csipetnyi hó odatapadt maradékát mutatta. Olybár lehetséges, hogy a gyermek most lett éppen egy sebesen szálló hógolyó áldozata.
-Valami baj van?- Kérdezte mit sem sejtését színlelve Onrein, míg hátra tette kezekkel, szemkontaktust kerülve, félmosolyát meghagyván csusszant el a krakenivadék mellett.