Az elesettek és reményvesztettek oltalmazója.
Család/Kapcsolatok:
Etrigen húga. Eredetileg ő is a négy őselem utóda, de születésükkor minden erő Etrigenre szállt, így őt nem tartják az elemek közvetlen leszármazottjának.
Története:
Valamikor réges-régen Terian egész földje csupán egy nagy lapály volt. Mikor az első hegyek és hegyvonulatok kiemelkedtek a síkságból, s a magasba törtek, Terra elhatározta, hogy felkapaszkodik a legmagasabb csúcsra, hogy onnan szemlélje a lábai alatt elterülő világot. Mikor felért a tetőre, a Nap már lenyugvóban volt. Az istennő előhúzta az egyik kardját – a föld kardját – hogy gyönyörködhessen a napsugarakban, melyek vörös izzással táncoltak a fényesre csiszolt pengén. Ahogy a hegytetőn állva a napkorong elé tartotta a kardját, a szél is rátalált. Körbeszaladt az istennő körül, majd játékosan belekapott Terra hófehér hajzuhatagába. A vidám szellő egy fénylő hajszálat is magával ragadott, ám ügyetlen volt, s elejtette. A hajszál Terra kivont kardjára hullott, amely félbemetszette azt. A szál két fele tovább esve a föld felé két gyermekké, egy ikerpárrá változott. Így született meg Etrigen és Rha-Feya.
Terra megáldotta a fiút, aki így a föld és a vándorok istene lett, ám nem vette észre a félénk kislányt, aki a bátyja háta mögé húzódott. Így esett, hogy bár Rha-Feya is isten volt, nem jutott neki semmi, amiért felelhetne.
Jónéhány emberöltő után egy olyan időszak köszöntött Terianra, amely alatt Natren, Asperion és Artas egymás hatalmát erősítve garázdálkodtak a földön. Véres háborúk dúltak, sorsok, életek siklottak félre szerte a világban, és rémisztő tragédiákba botlott az ember úton-útfélen. Ebben a sötét, keserű korszakban a reményvesztett és megtört terránok száma egyre csak nőtt, akik kilátástalan helyzetükben imádkozni kezdtek. Egy védelmezőért kezdtek fohászkodni, aki felsegíti és támogatja őket mikor úgy tűnik, hogy minden elveszett. Ám a könyörgések minden istennél süket fülekre találtak, hiszen az összes magasságbelinek megvoltak a maga feladatai. A céltalan imádságok végül eljutottak Rha-Feyahoz is, aki jobb dolga híján bátyja erdeiben bóklászott. A fiatal istennő meghallgatta a terránok imáit és megesett rajtuk a szíve. Úgy döntött, segíteni fog nekik. Otthagyta a fák sűrűjét és szárnyai alá vonta az elkeseredetteket, akik már sehol máshol nem találtak békességet ezen a földön. Oltalmazta őket a világ gonoszságától, mint egy gyermekeit féltő anya. Megvigasztalta, megnyugtatta őket, majd bizakodást és erőt öntött beléjük, hogy talpra tudjanak állni. Így vált Rha-Feya csakhamar névtelen halhatatlanból az elesettek istenévé.
A reményvesztett terránok élete az istennő gondoskodásának köszönhetően lassan felfelé kezdett ívelni, de minél jobbra fordult a helyzetük, annál kevesebbszer gondoltak Rha-Feyára, míg végül teljesen elfelejtették, hogy mi mindent is tett értük. Az istennő nem bánta, hogy még köszönetet sem mondtak neki, hiszen önzetlenül, jószántából cselekedett.
Tisztelete:
Rha-Feya napjaikban is csak a teljesen megtört, elkeseredett terránoknak jut az eszébe. Kevesen vannak azok, akik a nehéz időkön kívül is gondolnak rá és hálát adnak a támogatásáért. Emiatt nem is nagyon ismert vagy népszerű istenség. Sőt, többen úgy tartják, ő csupán egy nagyhatalmú halandó, nem is magasságbeli. Nincsenek templomai, csupán egy-pár apró szentélye vagy zarándokhelye, többnyire elhagyatott, félreeső helyeken. De ez őt nem érdekli. Nem kéri, hogy állíts neki égigérő aranyszobrot, nem várja el, hogy megköszönd a segítségét, még könyörögned sem kell a támogatásáért. Megjelenik, ha elvesztél és elengedi a kezed, ha úgy érzi, már eléggé megerősödtél. Utána pedig mosolyogva néz utánad, ahogy egyre távolodsz tőle, szívedben egy homályos emlékkel, hogy volt egyszer valaki, aki megsegített.
Megjelenése, jelképei:
Rha-Feya-ról sosem készültek hatalmas freskók vagy ominózus alkotások. Ha egy-egy képen mégis feltűnik, legtöbbször a háttérbe húzódó, kissé fáradt tekintetű, de töretlenül kedvesen mosolygó idősebb anyafiguraként ábrázolják, általában egyszerű, utazókra jellemző poros öltözetben. Néhány kővéseten karjait oltalmazó ölelésre táró, lehunyt szemű és nyugodt mosolyú, időtlen arcú hölgyként jelenik meg. A rosszabb körülmények között élő családoknál szokás egy ez utóbbihoz hasonló egyszerű fafaragást akasztani a bejárati ajtó fölé. Bár a legtöbben ezt inkább a menedéket nyújtó otthon jelképeként ismerik, s nem tudják, hogy a faragás Rha-Feya-t ábrázolja.
Az istenség megjelenése azonban kicsit különbözik az alkotásoktól. A fiatal, szinte gyermeki kinézetű, törékeny testű nő, a freskókon felbukkanó középkorú asszony szöges ellentéte. Hosszú haja a peridot drágakő zöld színében pompázik, gyakran kusza kontyba fonva-csavarva a tarkóján. Nagy szemei akár két örvénylő borostyántenger. Tekintetéből sugárzik a szívet melengető kedvesség, ami azt sugallja: „minden rendben lesz”. De a boldog csillogás mögött látni a fáradtságot és keserűséget, amit a reményvesztett terránok szomorúsága vált ki az együttérző istennőből. Halovány mosolya mindig nyugalmat ébreszt abban, aki látja, s lerí róla Rha-Feya önzetlen szeretete.
Az istennő rendszerint visszafogott, egyszerű, de finom szabású ruhákat hord, amelyekben karcsú alakja szinte teljesen elveszik. Haját és öltözékét gyakran díszíti frissen szedett mezei virágokkal.
Familiáris, hírnök:
Nincsenek kifejezetten hírnökei vagy familiárisai. Néha megkéri a szelet vagy a madarakat, hogy vigyék el egy-egy terránhoz a bátorító szavait, de egyébként ők sem az alárendeltjei.
Ünnepek:
Rha-Feya nem túl gyakran jut a terránok eszébe, emiatt pedig ünnepei sincsenek úgy igazán. Számára minden alkalom örömnap, amikor ellátogat valaki a szentélyéhez, hogy köszönetet mondjon.
