Észak-Mahel talán első, terránok által újranépesített városa, mely az írások szerint jóval még a kontinens kettészakadása előtt épült. A város eredeti lakói mindig is inkább elszenvedői, mintsem bujtói voltak az azuran kérdés okozta problémáknak és semleges zónaként szolgáltak. A várost irányító, vaskézzel kormányzó boszorkányklán mindig figyelt rá, hogy a fegyvereket a városon kívül tartsák. A ködlepte, nyugodt mindennapokat élő nagyváros életében a zord időjárás és a több hónapos sötét időszakok is csupán pillanatnyi kellemetlenségnek számítanak.
Shiro lakói végtelenül barátságos és optimista népek. Jó… Nincsenek se termálforrásaik, se jelentős ásványkincseik, ám a hegyek közt megbúvó város talán pont ezért volt mindig is ilyen békés.
Az ágyán lévő könyv hatalmas puffanásal landol a földön amire ébred. Álma vad táncot lejt még nyitott szemei előtt. Felül az ágyban, kisimítja csapzott haját az arcából. – Elfogok késni. – dünnyögi elfolytott hangon majd kiveti magát az ágyából. Kis szobájában kaotikus állapotok uralkodnak ami igazodik szívveréséhez. Az egyetlen üres falhoz lép, majd belenéz a régi törött kis tükördarabba. – Még mindig ugyanaz a kép. – mosolyodik el gyorsan majd a fal mellett álló kis székre veti viselt holmiját. Lehajol, a földről egy hosszú ruha stólával erősen lekötözi, ifjúkora ellenére egészen domborúlatos mellkasát. Magára kapja a nadrágját, inget, és egy mindent bőven elfedő leplet. Haját szorosan összefogja hátul és egy fekete maszkkal takarja el az arcát. – Kész.-mondja halkan és konstatálja hogy apja igazán elégedet lesz a külsejével így.
Kiszalad, maga mögött éppencsak behajtja a kis ház ajtaját és futásnak ered. Apró kis sikátorok között cikázik amikor oda ér a főutcára. Mindenhol az ővéknél szebb, rendezett, csinos kis házikók sorakoznak egymás mellett. Le lassítja lépteit és élvezi a járókelők társaságát. Egy sor árus után az utolsó előtti kis kajiba mellett megpillantja apját.
-Megjöttem. Most már tudsz indulni. Majd én bezárok. – kiáltja pár lépés távolságból. Apja rá emeli sötét tekintetét és hangtalanul bólint egyet, leteszi az utolsó dobozt a helyére, majd oda lép hozzá és a fejére teszi a kezét. – Jó utat, Apám. Az apja nem válaszol, megfordul és elindul a sziklalépcső irányába.
Szemével követi a magas, széles vállú alakot akit a sötét lassan elnyel. Apró esőcsepp hullik a homlokára. Egyik csepp a másikat követi majd egyre több és több követi. Átáztatja ruháit és a testére préseli. Beáll a kis tető alá és figyeli ahogy mindenki sietősre veszi a lépteit. Tekintete végig fut az utcán, egészen a szentéj bejáratától a sziklaperem felé. Nem messze tőle egy alakot pillant meg,aki az eső ellenére se mozdul csak őt figyeli. Hideg borzongás fut át rajta, egy nyomasztó furcsa érzés ami lassan felfelé kezd kúszni egészen a torkáig. Elkönyveli hogy ezt nem a félelem, csupán csak a hideg és kialvatlansága okozza. Az utca kiürül, és ahogy ott áll a kis tető alatt, kihúzza magát,megigazítja a maszkot magán, majd a legmélyebb hangján amit csak előtud csalni magából, oda kiált.
-SSegíthetek?