A Sós-mocsár korántsem olyan barátságtalan hely, mint az út, mely ide vezet, érkezzen a látogató az Őrület Piramisa felől, vagy a Holtak hegyének száraz ormain át. A felkelő nap fénye arany színbe önti a vidéket, a régi időkben emelt obeliszkek büszkén tartják fejeiket s bámulják karcsú tükörképüket a háborítatlan víztükrön. A mocsárban mélyen megannyi lótusz gyökerezik, élő szimbólumául annak, hogy ez a mostoha talaj is nevelhet gyönyörűséget.
Egykor csodás paloták álltak itt, oltárokkal, büszke templomokkal, melyeknek falait szőlő futotta be s kínálta édes szemeit a szomjazóknak. Mint az lenni szokás, az a kor azonban letűnt emlék már csupán, s nem maradt más utána, csak a titkokat őrző végtelen láp, mely örökké emlékezik azok helyett is, akik már nem képesek rá. Néha még hallani a suttogást, a dicséretek dalainak visszhangját a szélben, a mormolt imák suttogását a zizegő, aszott fűszálak közt.
