Hivatalosan lucidiai felségterület. Egy állandóan felhőkbe burkolódzó város, mely Skulnera legtermékenyebb részén, a Mam hegység csúcsán áll. A városhoz se lépcső, se ösvény nem vezet, így csak azok találják meg könnyen, akik repülnek és tudják, hogy mit is keresnek. Syneffo zsúfolt utcái, tömött légtere, állandóan „ködös” városa és a kofák ordibálásától hangos piacterei messzeföldön legendásak. Léghajópilóták és égi kalózok egész seregei zengenek ódákat a mesebeli gazdagságot és éteri nyugalmat ígérő városról, melynek a közepén a néhai és egyetlen napkirály palotája – sírboltja – áll.
A hajón töltött órák eleinte kínozták őt. Türelmetlen volt ám végül megbékélt helyzetével. Saját helyzetével, hogy itt kell lennie, nem mással. Szótlansága és ellenséges pillantásai távol tartottak mindenkit, aki megpróbálta volna megkörnyékezni őt. Meg ki akarna vele beszélgetni? Semmit nem tud nyújtani az ottaniaknak. Semmije nincs, segíteni pedig nem állt szándékában a legénység többi tagjának még ha azok meg is kérték volna bármire. Gondolataiba merült, arra vágyott bárcsak ő is át csúszhatna úgy a falakon mint Essy de erre képtelen volt. Azt sem tudta, hogy Essy jelenlétével rendelkezik-e a felsőbbrendű adottságaival. Erősnek érezte magát, mintha mi sem változott volna, de auráját képtelen volt előhívni, mintha Essy teljesen kisajátította volna azt. Többször végig gondolta a helyzetét. Napok óta csak a félvér után koslat, mint egy engedelmes kiskutya. Ha nincs vele, hiányzik neki, ha vele van, csak rá figyel. Valóban tapasztalatlanabb volt nála minden téren, mintha száműztek volna valakit a civilizációból és harminc év múlva vissza tették volna az emberek közé. Nem, vagy ritkásan voltak meg benne azok a szociális gátak, mint másokban. A kommunikáció alapjaival rendelkezett és nem is volt teljesen ostoba, de messze elmaradt a műveltebb rétegtől. A gondjait szavak és tervek helyett mindig egyetlen kardcsapással oldotta meg, most pedig ez nem működik. Lehetséges hogy jobb is, hogy most nem rendelkezik a megszokott hatalommal ám a férfi ezt nehezen lett volna képes belátni. Utálta hogy gyenge, még ha ez nem is volt így. Utálta hogy átlagos. Utálta hogy ostoba és a legjobban a felismerést utálta. Kezeit a feje alatt fektette el. Ujjai minden újabb gondolatra meg-megfeszültek mintha össze akarná zúzni gondjainak forrását. A feltörő képek örvénye és a megalázó bélyegek amiket magára nyomott felzaklatták. Rengeteg gondolat, rengeteg új ötlet. Azok csírái egyszerre fogantak meg benne és pusztultak is el. Kérdések tömkelege nyert magának színteret. Miért? Minek? Hogyan? Akart fejlődni, de mégsem látta értelmét. Nem erre volt most szüksége. Úgy érezte hogy mindenki játszik vele és ez a keserűség a Lináról alkotott csodálatát is megkörnyékezte. Vad képzelőereje sok mindent elképzelt és sok minden mélyére merült le.
-Nem gondolod hogy?…- beszélgetett mögötte két matróz. Jó kedvük volt, de tudták hogy hamarosan feladat van. Érezték az erősődő szelet.. De más témák is előkerültek köztük.
-Minek mennél el ilyen messzire?-
Yagoro nyugtalanságát a fejébe törő hang törte meg. Felülve mordult hangosan. Zúzni akart de nem volt mit, csak a szalmát üthette amin feküdt.
-Mert ő az enyém!- képtelen volt zavarában elválasztani a valóságot a saját gondolataitól és a matróz szavai pont rosszkor találták meg. Nem neki válaszolt, de nem tudta türtőztetni újra felgyülemlő nyugtalanságából és állapotából fakadó feszültségét. Testéről csepegett az izzadtság amit saját alkarjával törölt le.-Fenébe.- sziszegte fogai között. A két matróz arrébb araszolt, nem akartak őrületének célpontjává válni. -Pedig olyan jól ment minden. Egyszer…először…végre!- préselte ki a szavakat fogai közt. Mindig igyekezett elviccelni a komolyabb helyzeteket, de most képtelen volt erre. Nem tudta feldolgozni, hogy csak úgy, valaki önnön akaratából elvesz tőle valamit. Ha lett volna aurája, a gyilkos szándékát az egész hajó érezhette volna, ám így csak emberi feszültsége és az állkapcsára nehezedő feszültség szorításának fájdalma maradt neki. Meztelennek és védtelennek érezte magát a sors viharában amely csak rángatta őt magával és neki csapta mindennek amit csak ért hogy megtörje őt. Nem volt semmibe, amibe kapaszkodjon. Nem volt semmi amivel felülkerekedhetett volna a helyzetén. Képes lett volna dühében könnyet hullajtani, ám senkinek nem adta meg ezt a fajta örömöt.
“Gyere utánam.”
Krusye hangjára felpillantott és egy darabot kitépve saját fekhelyéből, hogy lenyugtassa saját elméjét, felállt. Kilépett a nőhöz és hosszasan abba az irányba nézett, amerről ő jött. Szétzúzhatná az ajtaját. Egyáltalán becsukta? Miért kéne azt tennie amit mond? Lina valóban olyan helyzetben lenne, amiben nem jó, ha felzaklatják? MI van, ha csak felkapja és elviszi őket pedig hagyja megrohadni ezen a bárkán? Essy hatalmát nem ismeri teljesen, de talán meg tudnának szökni, miért ne tenné meg? Mert ha gond van nem tudja megvédeni magukat? Mert nem tudja hogy hol vannak? Nem tudja, hogy a terve beválik-e? Végül is…csak neki kell túlélnie. A nőt a vérszellem újra fogja alkotni, ha nem most, valamikor. Hát nem ér meg ennyi fájdalmat? Ő pedig meg fogja találni. Ha pedig nem teszi, a világuk tetemén fog egyedül parádézni azoknak a megcsonkított holttestével akik keresztbe tettek neki. Mindenkit lemészárol. Ártatlanokat és bűnösöket egyaránt. Ő ezt látja magában. Az erre és egyedül erre való készséget. Szemeit teljesen elnyelte a saját sötétsége.
“Elenion.” csengett fülében a nőtől kapott neve. Gondolataiba merülve még levegőt venni is elfelejtett. Mély lélegzetvétele visszarántotta a valóságba.
“Még…egy kicsit csináljuk azt amit mondanak. Rám már nincsenek hatással a földi béklyók, de ha ez megnyugtat, itt maradok veled. Nem hagylak magadra.”
Essy apró kezei csúsztak a férfi nyakára. Hátulról simult testével lapockáihoz.
“Sötét Csillag nem hagyná hogy ilyeneket tegyél, sosem hagyta.”
-Sose tett értem semmit. Megmentett, edzett, jó katonájává tett.-
“Mondj bármit, ő mindig ott volt veled és most már én is, mindig itt leszek veled. Sosem vagy egyedül.”
-Nekem sosem volt senkim. Se anyám, se apám, se szerelmem.- ha tudta volna, lefejti a kislány kezeit a nyakáról.-Mindenkinek csak egy kényelmes bábú vagyok. Végrehajtásra, szállításra, szórakozásra.-
“Elenion! Nagyon jól tudod hogy ez nincs így!”
-Megyek és csinálom amit a legjobban csinálok. Parancsokat teljesítek.- fordult sarkon és határozott léptekkel szegődött Krusye nyomába, lemondva őrült tervéről.
A borzasztó széllökések erősebbnek bizonyultak, mint amire számított. Az sem segített ebben, hogy kedvetlen volt és gyengének érezte magát. A fára ügyetlenkedve mászott fel, többször is megcsúszott és egyszer majdnem leesett egy rossz lépésnél. Szíve hevesen vert a torkában, valóban méltatlannak találta magát. A kötelet elérve megragadta azt és betámasztott. Lábait megvetette és csuklójára tekerve a vaskos kötél egy részét várt. Tekintete nem figyelte az előtte lévő feladatot. Teste nem állt készen, hiába volt meg a kellő ereje ahhoz, hogy elvégezze ezt a feladatot. Ismét elveszett a gondolataiban, aminek megfizette az árát. A fa átalakulásakor egy nagyobb széllökés kibillentette egyensúlyából. A szorítása elgyengült, a kötél pedig elszabadulva rántotta meg a férfi kezét. A csuklójának hangos ropogása elveszett a szél üvöltésében. A férfi fájdalmasan nyögött fel és káromkodva nyúlt a kötél után másik kezével. A fájdalom és az adrenalin észhez térítették. Felgyülemlett dühét a vitorla kötelén vezette le. Egyetlen rántással feszítette példaértékűre. Lábaival betámasztotta magát. Egy elmozdíthatatlan sziklává vált amelyen nem fogott a szél ereje. A sérült csuklója valószínűleg eltörött, azt csak lógatta maga mellett. Fél keze is elég volt a feladathoz. Valóban csak egy bábú volt aki még ha meg is sérül, akkor is elvégzi a feladatát. Egy eszköz, amit túl sok kéz használt. Egy eszköz, ami kezdte megkérdőjelezni saját létezését és cselekedeteit.
A félszerzet számára egyre világosabban körvonalazódott egy kép Yagororól mialatt lefolytatták kénytelen diskurzusukat. A férfi bár ránézésre a húszas éveinek végén, vagy harmincas éveinek elején járhatott, mégis olyan kilengései voltak, akár egy kamasznak. Egy kanos kamasznak, ha pontosabb akart lenni. Persze enélkül is tisztán érezte a túláradó tesztoszteron szagát, ami veszélyes alfa hímmé tette, és tökéletesen alkalmatlanná arra, hogy a hajó személyzetének hasznos tagja lehessen hosszú távon. Annyira viszont volt eszes, hogy ezt ne jegyezze meg, és ne éreztesse. Egyszerűen ismerni vélte az ilyenfajta hímek kezelésének módját, ami részben az elkerülés, részben az igények kielégítése, részben pedig a bújtatott irányítás, a befolyásolás volt. Természetesen azt ki kellett jelentse, miféle viszonyban vannak ők egymással, hiszen volt egy hierarchia a hajón, amit nem volt okos dolog bolygatni.
Jegyzeteiben nagyzolt ábrát készített a férfiról, annak látható felszereléséről, pontokba szedte megismert jellemének tulajdonságait, és feltételezhető hatalmát is. Kérdőjelesen mellé biggyesztette az ,,Essy” nevet, mint pártfogót, vagy familiárist… Ki tudja, miféle teremtményt, aki láthatatlanul tartott vele, és a jelek szerint észrevétlenül kommunikált Yagoroval.
Aztán következett Annelina… Akinek már volt egy kisebb mappája.
– Mit írsz?
A félvér hangja nyugodt volt, mint az alvadó vérre húzódó hártyavékony bőrréteg.
– Jegyzetelek, írásban gondolkodok. – felelte Kruyse, és megvakarta füle tövét a toll végével – A rajtad tesztelt ogrebab egy új alfaj lesz, további nemesítésekkel talán egy mesterségesen létrehozott, új faj alakul ki belőle, aminek elismeréséhez minden egyes részletet dokumentálnom kell. Szerencsére tökéletes alany vagy.
Bár utolsó mondata dicséret volt, Lina inkább érezte ezt a megtiszteltetést nyűgnek, mintsem kiváltságnak.
– Mire kell ez a növény?
Krusye lelkesen tárta szét a kezeit.
– Egy új energianyerési és tárolási formulán dolgozok, aminek lényege hogy sose fogyjon el. A folyamatosan szaporodó terránok pedig tökéletes alanynak bizonyulnak. Az életenergia hasznosítása persze már a fekete mágia mezsgyéjét súrolja, ami miatt nem egészen elfogadott hogy valaki ilyesmivel kísérletezzen, ám ha a módszer nem nem követel életet, akkor elfogadható. Nos… Alap tézis, hogy a növények Terra kegyelméből nyerik az erejüket. Földből, vízből, levegőből, fényből… Meg ki miféle extrából. A növényi energia hasznosítása viszont mágia nélkül csak fogyó eszközöket kínál, amihez meg kell ölni az élővilágot. Fakitermelés, szénbányászat, haszonnövények termesztése, aratása, és még hosszan folytathatnám a sort. Mágiával viszont nem szükséges az életciklust megszakítani. A mágikus üzemanyag könnyen kinyerhető, csak éppenséggel nem stabil dolog. Még.
Hosszasan magyarázott, szinte levegőt is alig vett, kezei pedig fáradhatatlanul jártak, hogy nagyobb hangsúlyt szolgáltassanak mondandójának. Eljátszotta a favágó mozdulatát, azt, ahogyan az aratómunkás lendíti a kaszáját. Széttárta karjait amikor az életvonal hosszúságáról beszélt, a stabilizálásra pedig ököllel csapott nyitott tenyerébe. Lina végig úgy hallgatta, hogy homlokát a deszkafalnak döntötte. Nagyon halványan, de érzett valami lüktetést. A fejében, koponyája mélyén mint valami visszhang, dobogott egy idegen létezés szívének remegése, de nem igazán tudta eldönteni hogy a testébe ültetett mag az, ami gerincén keresztül küldi neki a saját életjeleit, vagy pedig a hajótestből érkezik a ritmikus taktus.
– Lelkes vagy, mint mindig, Rókakurva.
Krusye egyik füle megrándult, lompos farka sután billent át egyik oldalról a másikra. Azt lehetett volna hinni, hogy a megszólítás sértette, pedig nem így volt.
– Vigyázz, mert ha sokat becézgetsz így, a végén még kedvet kapok tesztelni, hogy minden ajkad olyan éles agyarakat rejteget e, mint az, amit a fejeden viselsz.
– Egyszer minden gomba ehető.
– Egyszer…
Az akadémista a félvér mögé lépett. Olyan közel, hogy végül hasa a másik nő hátának simult, ágyéka a tomporának feszült. Szabadon végigsimított a karcsú derék ívén, míg farka Annelina belső combját cirógatta végig a rövidre szabott nadrág száráig.
– Ha ilyen édes nyelvvel feleselsz velem, tényleg kedvem támad…
A hajótest megrándult, egy széllökés kapta oldalba a Korytiát. Krusye élvezkedve, mint a fűben rejtett szagba hempergő kutya, dörgölőzött neki foglyának, mire az persze megrántotta láncait.
– Most mennem kell, déli kaland van. Légy jó, és neveld tovább a következő gyümölcsöt. Nem kell túlbuzgónak lenni, ha felreped a bőr, sokkal fájdalmasabb, mintha egy egyszerű vágást ejtenék meg fölötte, de te tudod.
Ellépett a nőtől, és fürge léptekkel kint termett az ajtón. Kapkodva szedte lépteit, s amikor megpillantotta Yagorot, magához intette.
– Gyere utánam! – kiabálta.
A szél ugyanis olyannyira feltámadt, hogy már bömbölve kergette körülöttük a megbokrosodott bárányfelhőket. Fürge mozdulatokkal kapaszkodott feljebb és feljebb a főárbóc helyén nőtt fára, minek dús lombja közt vidáman fütyült a lég. A levelek zizegve súgtak össze, de a rókaszerzet mit sem foglalkozva titkos szavukkal kapaszkodott tovább, míg a legmagasabb pontot elérve az árbóckosárban nem kötött ki. Itt elővette a frissen termett ogrebabot.
– Fogd azt a kötelet, és tartsd feszesen minden körülmények közt! – parancsolt Yagorora.
Ha a férfi nem végezte jól a feladatát, annak csúfos következményei voltak várhatóak.
A kötél ugyanis a fa egyik főágához csatlakozott, egy vitorlával együtt. Krusye lehunyta a szemeit, és némi koncentráció után fejben mondott igézetére felelt a növény. Halvány, zöldbe és bíborba csavarodó impulzus fények indultak meg a kéreg alatt, amik tovább futottak a vitorlák lebernyegeibe is. A vásznak megfeszültek, mint mikor valaki mélyet lélegzik. A Korytia magába fogadta a ritkás levegőt, a fa pedig feldolgozta a beáramlott léget. Törzse felülről nézve középen ketté csavarodott, mintha nem is egy, hanem két növény alkotta volna, a mélységből pedig vékonyka kacs emelkedett fel. Yagoro feladata volt, hogy akkor is feszesen tartsa a vitorlát, amikor az átrendezett ágak miatt az lazává vált volna. A matrózok voltak azok, akik ilyenkor a fa ágaiként a köteleket tartották, és befogták a szelet. Krusye a fénylő ogrebabot a Korytia lélekfájának nyelvére helyezte, amit az mint áldozatot, elfogadott. Lassú, ropogó hang kíséretében húzta vissza a kacsot, majd ölelkezett újra össze a két törzs. Bár a szél még mindig tombolt, s úgy repítette az égi hajót, mint Uname sóhaja a barnult falevelet, a Korytia büszkén szelte tovább a vágtázó felhők tengerének bodros habjait.
Yagorot hidegen hagyta hogy ki, mit gondol róla. Nem azért volt itt, hogy új barátságokat kössön és nem is azért, hogy dolgozzon. Dolgozott, mert azzal kevesebb gond volt, mint ha leáll balhézni, de itt véget is ért a szándéka. A pacsira vissza húzta a kezét, ám mikor meghallotta, hogy minek akarják becézni megfeszült. Ha nem céllal lett volna itt, lehet hogy ütött volna. Visszafogta magát.
-Nem és ez volt az első figyelmeztetésem. Nem érdekel a hajó, vagy a következmények. Nem fogom hagyni, hogy bárki is így becézzen.- arcáról minden érzelem eltűnt. Nem érdekelte a nőnek a faja. Róka, ennyi maradt meg. De már a nevét is tudja, nincs szüksége a fajára.
-Nem tudom megvédeni minden sérelemtől, de biztos lehetsz benne, hogy aki árt neki, azt meg fogom ölni. Azt csinálom úgy is a legjobban.-
Feszültsége viszont a felszínre tőrt, de így is ment a nő után.
Hamar leértek a hálókörletben. Egyszer körbe nézett, de túl sok minden volt most a fejében. Nem érdekelte a környezete. Próbálta visszanyerni a higgadtságát.
Nem érdekelte a hordó, és a tanácsa sem a hordóval kapcsolatban.
-Jobb szeretem a párnákat.- jegyezte meg mikor a nő a fülébe súgott.- Nem terveztem használni, akár ajánlgatják, akár nem, amit kell azt megcsinálom. Ha munka van, elvégzem.- tisztázta a nővel. Légzése rendezettebbé vált, de még így is érezte a nyomást a halántékán. Az állkapcsának szorításából származó fájdalmat. A gondolatait…túl sok mindent akart. Sötét Csillagot. A hatalmát. Senki nem állhatna az útjába. Megjegyezte, hol találja az eszközeit. A tatu átvételét sas szemekkel figyelte. Fontos volt számára az a plüss. Egyelőre. A rabszolga státusz megszűnésére enyhén felmordult…szóval csak ennyit kellett volna tennie a kezdetektől fogva? Sajnálja, hogy nem tudta. Szembe találta magát a furcsa szerzettel, aki megbökte a mellkasát. Hagyta, túl sok felé terelődtek a gondolatai ám mikor ismét meghallotta a becézést, szemei haragos szikrákat szórtak.
-A felettesem, ideiglenesen. Ez volt a második alkalom. A következő alkalommal nem csak figyelmeztetek.- a szavai az ajtó csapódásával értek véget. Hallotta a zárak kattanását, ám számára ezek nem voltak mások, mintha valaki ujjnyi gajjakkal próbálta volna megvédeni otthonát. Elroppantotta volna a nyakát. Kitépte volna a farkát, megcsonkolta volna a füleit. Minden ilyen gondolat és ezek keveréke küzdött tudatalattijában ám végül egy hangos sóhajjal mondott le a tervéről. Olyan sóhajjal amelybe még nehéz vállai is megemelkedtek.
-Essy. Mennyire tudsz elválni tőlem?-
A kislány önkéntelenül ébredt öntudatra ismét a férfi mellett.
“Ha jól tudom, Sötét Csillaghoz hasonlóan bármennyire. “
-Nézz körbe a hajón. Minden szegletét derítsd fel. Minden zugot. A lezárt szobákat. Krusye szobáját. Mindent tudni akarok.- követelte. A kislány bólintva lépett el tőle. Nem kérdőjelezte meg. Nem merte. Megtette amit kért. Szellemként suhant át a hajó testén. Hiába élt a hajó, a felsőbbrendű palánta könnyedén suhant át a falain, nem hagyva nyomot maga után.
Yagoro még Essy után pillantott mikor válla össze koccant egy másik, arra siető matrózéval. A férfi hátrébb botorkált és kezeit kérdő széttárta.
-Mi a faszt nézel újonc? Figyelj oda!-
Nem sok kellett ahhoz, hogy ő legyen a férfi feszültségének az áldozata. Gyilkolásra kész eszközeit zsebre vágva lépett el a férfi mellett és egy könnyed köpéssel összegezte a történteket. A számára megfelelő szalma ágy meglelését követően levetette rá magát. Felső testéről eltűnt ruhája és úgy hunyta le a szemét. Bármennyire igyekezett, bármennyire terelte a gondolatait, látni akarta a nőt. Az, hogy parancsolgattak neki, halálosan idegesítette. Az két személy privilégiuma volt, senki másé. Essy visszatértét várta és a kislány vissza is tért, ám a meséjéből szándékosan kihagyta, hogy hogyan is van pontosan tartva Lina. Nem fogja ő maga aktiválni ezt a bombát.
-És Lina?- súgta neki, viszont a lány megrázta a fejét.
“Őt…nem láttam tisztán.”
-Értem.-
Tudta hogy hazudik de nem kérdőjelezte meg. Most nem. Mindezek ellenére álomra hajtotta a fejét és igyekezett legalább egy kicsit pihenni, amíg be nem indulnak a dolgok körülötte.
Yagoro magabiztos kijelentésére, miszerint “ő lesz az utolsó hím mellette”, Kruyse szemei kikerekedtek, aztán fején körbeszaladt vigyora árulkodott arról, hogy újabb képtelen ötlet fogant meg borzas kobakjában. Kapitányának jelenlétében viszont nem pazarolta a szavakat, tudta, hogy Lynx türelme véges, büntetési eszköztára pedig legalább olyan színes, mint olajosan csillogó bőrének árnyalatai, mik a gyöngyház sejtelmes fényében ragyognak. A férfi korábbi megnyilvánulása, mikor nem szégyellt magában beszélni, két dologra engedte következtetni az akadémistát. Az egyik, hogy volt egy társa, akit ők nem láttak, nem hallottak, nem fogták fel jelenlétét. Mivel tudott Nyu’Lajról, őt ez különösebben nem lepte meg, ám a képzeletbeli barát jelenlétének és a férfi elméje bomlásának eshetősége versenyt futottak egymással a matrózok köreiben. Csak mikor kettesben maradtak, folytatta a finom, szóbeli marakodás izgalmas táncát.
– Krusye Kurbita. – vigyorogta – Nem fogom megszagolni, ha ezért nyújtod. – de azért belecsapott.
Inkább volt egy könnyed pacsi, mintsem kézfogás, ami után elhúzta a kezét, ökölbe szorította, és egy könnyed csuklómozdulattal Yagoro bütykeire koppintott, összekoccintva kézfejeiket.
– Einek foglak hívni. A hős, aki megmenti a bezárt hercegkisasszonyt, ezért szembeszáll az elrabló vad kalózok hadával! – nevetett harsányan a nő – És quilli vagyok. Tündérróka, nem kitsune, és nem rókaszellem, pláne nem mókus, menyét, mosómedve, vagy más. Róka! Nem tudom eltüntetni az állati jegyeimet, és állati alakba sem tudok változni. – ismertette fajának ismertető jegyeit, bár hogy miért volt tündér, az egy jogos kérdés lett volna.
A tündérekkel ellentétben semmi csodálatra méltó nem volt rajta, még csak különösebben szépnek sem lehetett mondani fitos orrával, szeplős arcával, és csibészes mosolyával, melyből ha ügyes megfigyelő észrevehette, hogy egyik metszőfogából letört egy darab, így az hiányosan búsul ép testvérei közt. Bájosnak azért bájos volt… De még csak agyarai sem voltak, amivel ragadozó voltát erősíthette volna meg. Inkább tűnt egy elátkozott embernek, akit bolyhos, puha testrészekkel vert meg valamiféle sors, karma, vagy bármilyen más rejtélyes hatalom.
– Amúgy, azért leszel te az utolsó hím mellette, mert megölni tervezed?
Lompos farka úgy ringott mögötte, mint egy viharba keveredett hajó.
– Gyere, megmutatom a hálókörletet. – intett, és felnyitott egy csapóajtót.
A legénység egy része odalent húzta a lóbőrt szalmaágyakon, vagy felfüggesztett vászonlepedőkbe burkolózva. A gyéren leszüremlő fények jótékonyak voltak, nem zavarták fölöttébb nyugalmukat.
– Enni ott eszel, ahol épp megkapod az ételt, vagyis, ahol szolgálatban vagy. Mivel nem ismerünk, jobb híján takarítani fogsz, ameddig ki nem derül, van e máshoz tehetséged, amivel hasznossá teheted magadat nálunk. Ott van egy hordó… – intett a sarokba, aztán közel intette magához Yagorot, hogy a fülébe suttoghasson, s hogy egy szó se szökhessen ki, kezeiből tölcsért formált – Vannak akik majd előszeretettel ajánlgatják… De ne dugd bele a lompost, bírd ki ameddig kikötünk. Azt sem javaslom hogy kicsapd valahol a magodat, mert vannak akik kiszagolják, és bizony egyes vén légi patkányok ezt területfoglalási szándékként értelmezhetik, ami kihívás. Nem akarunk verekedést a fedélzeten. Bent tartod, vagy a hordóba dugod…
Végül megvonta a vállát, és tovább sétált.
Megmutatta a férfinak, hol találja az eszközöket amikre szüksége lehet, és kérés szerint azt is, hova nem teheti be a lábát. Ilyenek voltak a kapitányi kabin, a fegyvertár, a raktár, és Krusye saját kis kabinja.
– Aranyszemű egyelőre nálam vendégeskedik, és ez így is fog maradni az út végéig. Nem tartom valószínűnek hogy bármiféle módon feltűnne neki hogy itt vagy. – nevette sejtelmesen – De azért ezt a kis jószágot átveszem.
Valóban elvette a tatut. Szemei huncutan villantak ahogy meglapogatta a holmi fejét, mint egy kislány, aki érdekes babát kapott magához.
– A rabszolga státusza megszűnt, amint romba dőlt a központi hivatal épülete. Ott tároltak minden adatot, és onnan működött a fegyelmi rendszer is. Kikristályosított mágikus egységek üzemeltették, amik ugyan elég erősek és stabilak voltak gyakorlatilag végtelen számú rabszolga irányítására, akolban tartására, ennek köszönhetően viszont sérülékeny volt. Ha ti nem intézitek el, mi tettük volna meg. – kuncogott – A nyakán a fém pánt már csak dísz.
Hogy amúgy is volt vele tervük, vagy Lina befogásáért lettek volna hajlandóak ekkora lépést tenni, titok volt. Könnyed, szinte már táncos léptekkel fordult meg, és bökött Yagoro mellkasára:
– Most pedig irány pihenni! Gyakorlatilag a felettesed vagyok, úgyhogy jobban teszed, ha hallgatsz rám, Ei. Déltájban felerősödik majd a szél, szükség lesz mindenkire.
Mondandója végeztével egyszerűen faképnél hagyta a férfit, és becsapta maga mögött kabinjának ajtaját. Még a zár is kattant, majd egy…kettő…három másik zaj jelezte, hogy kampó, kallantyú, és lánc is került az ajtóra. Persze amelyik matróz jó erőben volt, vagy birtokolt olyan képességet, beléphetett volna Krusye kabinjába, de mindenki ódzkodott ettől.
A rókaszerzet ledobta a plüsst az ágyára. Minek is adta volna oda Linának, ha a nő nem ölelheti meg a puha játékot? Különben is, ki az a bárgyú alak, aki ilyen gyerekes ajándékkal lepi meg ezt a nőt? Magában kiröhögte Eleniont, de nem tett volna kárt a tatuban. Előszedett egy lapos flaskát a fiókjából, majd meghúzta. Neki támaszkodott az asztala szélének, melyen sajátos rendszer szerint, tehát káoszban feküdt mindenféle tanulmány és jegyzet. Élénk tekintete a falnak fordított, kifeszített női alakot vizslatta, leginkább a hátán növekvő dudort ami elárulta, hogy ameddig távol volt, Annelina megpróbálkozott némi mágikus energia mozgósításával. Nem is számított kevesebbre tőle, de az általa kitenyésztett növényke tette a dolgát. Még azelőtt, hogy a mágikus részecskék akarat szerint cselekedhettek volna, az idegrendszer jelét csípték el, és szipolyozták magukba a mozgósuló mágikus részecskéket azoknak formát öltése előtt. Annelina mindennemű cselekedete, természetfeletti hatalma ezáltal bár elfojtva nem, de elszívva volt. Úgy pihent a falra tűzve, mint egy erejét vesztett pillangó, mi még néha azért vergődik a testébe szúrt tű szárán.
– Mi újság, Aranyszemű? – kérdezte negédes hangon.
A láncok csikorogva feszültek egymásnak, a félvér bágyadtan emelte meg fejét, hogy szeme sarkából a másikra vesse megvető pillantását.
– Köszi a korábbi gyümölcsöt, Korytia igazán hálás érte! – folytatta Krusye, és közelebb lépve megsimogatta a falat, mi élő energiával lüktetett tenyere alatt.
A hajó teste maga is élt.
– Gosto i acharn nîn! (Kezdj félni a bosszúmtól!)
– Eithad lîn ú-bresta nin. (A fenyegetésed nem hat meg.) – nézegette karmait.
– Pedig jobban tennéd!
– Oh? – hirtelen az akadémista egészen Lina arcába mászott, olyan közel, hogy világosan ki tudta venni íriszének remegő izmait – Mit kezdjek egy fogatlan oroszlánnal? Légy jó, és termeld ki szépen a szállításod árát! A kapitány senkit sem fuvaroz ingyen… Én pedig magammal viszlek Óvárosba akkor is, ha nem akarod!
Lina teste megrándult, agyarai egy leheletnyi távolságra csattantak össze Krusye orra előtt. Amaz meg sem rebbent.
– Sejtettem. – sóhajtotta drámaian – Ahogyan a kávé elvesz vagy elnyom más szagokat, úgy az ogrebab elveszi a szaglást.
Asztalához lépett, és szorgosan körmölni kezdett.
Az éberségét visszanyert legénység és a kaptiány érkeztéig Yagoro a hajót vizsgálta. Érdeklődve mozgott tekintete fel s alá, még egy halk füttyszót is megengedett magának. Saját tengelyén körbefordulva tapsolt az eredmény felmérését követően.
-Ez igen!-
A figyelme elterelődött, a hajó csodaszép volt.
-Utaztam már jó pár hajón, de ez a legszebb amit valaha láttam, viszont…-
folytatta volna a félbeharapott mondatot, mire a kapitány megszólította. Fejét a férfi felé fordította, mosolya lágy volt, de sokatmondó. Minden az ő hozzá állásukon múlt.
“Elenion, harcra nem vagyunk még alkalmasak.”
-Ne aggódj…- csitította el a kislányt, ám ekkor felszólalt a törp.
-Tudom, Pengeszárnyú Lynx, a Korytia kapitánya, az aranydűnék hódítója, Syneffo egének uralkodója, tudom, rangok, nagyon fontosak.- A világában minden elvert törp felsorolta az összes rangját mielőtt harcolt, vagy mikor bemutatkozott. Agyvérzés közeli állapotba kergették őt.
-Nem, nem terveztem tiszteletlen lenni, és mielőtt még megkérdőjelezed, hogy miért épek a térdkalácsaim, azért, mert ismerek egy nagyon jó gyógyítót, törpuram…-veregette meg saját vállát, de ez leginkább Sötét Csillagnak szólt.
– Szóval Korytia…gondolom jelent valamit a név, de nem vagyok túl jó ennek a világnak a nyelveiben.- vont vállat.-Viszont külön kikérem magamnak, hogy én döntöttem volna romba Syneffot. Most vettünk házat! Szintén majdnem romba dőlt! Elég nagydarab vagyok, de szerintem a sárkányszerű Perilon, ami arannyá változtatta a várost és a lakosok felét, vagy legalább felét, feltűnőbb volt nálam! Ez volt a városnak a része, amit meg lehetett menteni! És hogy mit keresek? Ha hivatalos akarok lenni, az elkobzott rabszolgámat! Mindenek előtt viszont szeretnék illemtudó lenni, ha már arcátlanul megjelentem a hajón. Pengeszárnyú Lynx, téged, az egyik tiszted mutatott be. Essy! Mutass be nekik!-
Yagoro lehúnyta a szemeit. A kislány felemelte az állát és büszkén beszélni kezdett.
“Elenion, a csillag gyermek! Annelina Morland kisasszony gazdája, Sötét Csillag végrehajtója! Syneffo megmentője! A kőházak réme! Kislányok elkobzója!”
-Essy! Elég lesz, mi a fenéről beszélsz?!- kezével megpróbálta befogni a kislány száját, aki boldogan sorolta tovább az általa kitalált rangjait és gúnyneveit.
-Symhmmgo! A fürdgmmőkmgm-
-Nem raboltam el kislányokat!- sziszegett neki a férfi.
“Engem elvittél.”
-Téged Sötét Csillag vitt el! Sötét Csillag! Nem mondhatsz ilyeneket…Hazug!-
“Hülyének néznek…nem is hallanak engem…”
Ébresztette rá a férfit a lényegre, de mire az feleszmélt már volt ott közöttük egy még nála is furcsább szerzet. Alacsony volt…nagyon alacsony. Nem törp szintű, de az legalább tagbaszakadt volt. A füleit és a farkát szúrta ki először.
-Egy tündér, egy törp, egy…mó..kus? Menyét? Volt egy ilyen bárka az ember mesékben is amit a nénikém mesélt nekem. Eon…bárkája? Ott is volt mindenféle lény…de nem figyeltem nagyon a történetre.- Már csak arra figyelt fel, mikor Kruu kijavította őt.
-Harap, vért szív, morog és kötekszik. Igazi öreg vámpír vonások…de legyen ahogy akarod.- adta meg a pontot.- Félvér.- Tovább hallgatta a menyétből…Mosómedvéből kiszakadó szöveghalmazt amire csak fel-felrándul bal szemöldöke.
-Hé…Hé…-
Mikor a tehetségről és az eredményességről beszél, megadóan kezd bólogatni Kruuval, ám az ő bólogatása lassabb, mint a hörcsög lányé. Sőt, ezzel elvette az elégedettség privilégiumát is a nőtől, ő is meg volt elégedve az elhangzottakkal.
-Ez lesz az utolsó hím mellette.- csuklója kecses mozdulatával végig simított saját felső testén markának élével. Kijavítva a nőt. A kapitány magyarázatára, reakciójára és bocsánatkérésére felé pillantott.
-Nem gond.- legyezte el a köztük lévő feszült légkört.-Nem tudom hogy honnan szerezte a repülő mókust, de biztos hogy örülnek ott, ahol már érzik a hiányát…- A kapitány távoztával a nő felé fordult és megismételte a kérdését.
-Várj, mi? Oh! Ne aggódjon kapitány. Minden erőmmel azon leszek hogy találjak neki valami munkát!-
“Szerintem…rád gondolt…”
-Tudom, de ha ezen a hajón elfogadnak hülyéket, én is annak fogom tettetni magamat. Nyugodtan menj vissza Sötét Csillaghoz, Essy. Boldogulok.-súgta oda a kislánynak.
“Biztos?”
-Biztos… Ha gond lenne, idézz meg egy kaput a fán és hagyd hogy össze záruljon.- erősítette meg a döntését és ültette el a biztonságának magvait. Nem tudta biztosra, és valószínűleg nem is volt rá szüksége, de a megérzései ritkán csalnak.Volt valami különleges abban a fában. A kislány csak unott arccal vetette hátra magát a válláról és tűnt el a semmibe. Felemás tekintete ismét Kruu-ra terelődött. Türelmesen végig hallgatta amit mondani akart, még akkor is, ha az ökölbe szoruló kezei, és a meg-megrezdülő izmai feszültségről árulkodtak, végül keze mozdultakor nyitott tenyér fogadta a nőt.
-Elenion. Hívhatsz Elnek, ha jól esik. A beszéded alapján biztosan nagyon okos lehetsz. Az okos személyek, mindig borzasztóan furcsák. Megkönnyítem neked az ismerkedés és a kezdeményezés kellemetlenségeit.- Ha megfogta a kezét, ha nem, következőnek a nő elé lépve pillant le rá.
-Hajlandó vagyok dolgozni a hajón, mint egy egyszerű matróz. Mond el, hogy hová ne menjek, ahol Lina esetlegesen megláthat. Mond el, hogy mi lesz a munkám és azt, hol hajthatom álomra a fejemet. Cserébe két dolgot akarok, ami miatt hajlandó vagyok még a piszkos munkát is elvégezni. Vissza fogod adni Linát és át fogod neki adni ezt.- a férfi a mellkasára csapott, a pici Mimic a speciális ruha anyagából kivált és kiköpte a rózsaszín tatut majd vissza is tért gazdája testébe.
-Tudod, hogy mennyire jó a szaglása. Ha órákig, ne adj teremtő, napokig itt leszek, előbb, vagy utóbb megérzi az illatomat és akkor elkerülhetetlen lesz az érzelmi kilengése. Magyarázat? Találj ki valamit, hazudj valamit. Nem érdekel, ez jusson el hozzá, a végén pedig ő hozzám. Ha erre hajlandó vagy, nem csak részt veszek, de segítek is a tervedben. Leszek csali, vagy amit csak akarsz.- lépett hátrébb, ha nem is akarta elvenni, akkor is a kezébe nyomta a plüsst ami valóban átvette a férfi illatát és ami elnyomhatja a jelenlétét ha Lina közelében van.
-Tudom hogy egy kemény nő, és azt is tudom, hogy nem fog kétségbe esni amiért nem lát majd engem, de ha van valami amit akarok, az az, hogy ne érezze magát teljesen elhagyottnak. Ez a plüss…szerintem segítene ebben.- Hajlandó volt bármire hogy ismét korlátok nélkül magáévá tudhassa őt.
-Mutasd az utat, Krusye. Oh! és annyit még megjegyeznék, hogy Lina rabszolga státuszban volt, nem lesz gond, ha messze kerül a várostól?-
Legbelül érezte, hogy mennyire vágyik rá, majd elpusztult, hogy nem láthatta, hogy nem érinthette. A kényelmes aranykalitka, amiben foglyul ejtette a férfit, üres volt. Nem volt többé fogoly. Ő volt a láng a kandallóban, amely melegen akarta tartani a nő lelkét, a láng, amely ha háborgatják, megégeti azt ami otthonának ártani akar. Csendesen roppanó és táncot lejtő szikrái amik őt akarták lenyűgözni és melegével betakarni minden külső sérelemtől, most a pokol bugyrainak fortyogásával értek fel. Kereste gazdáját, felégetve útjába mindent. Ha kellett más otthonában égett, másnak adott menedéket, magányosan szunnyadt vagy ártatlanoknak ártott azért hogy végül újra csapdába ejtse érzéki táncával az éjjeli ragadozót, hogy elvarázsolja az égett fa illatával, felajzza vad lángnyelveinek formájával, zabolázott hízelgéssel, negédesen csalogassa őt fényével.
Mindent megtett volna a nőért, de csak magának akarta. Szorosan, szinte fojtón elzárni mások elől. Ha elmenekülne? Mindig hiányolja majd azt a melegséget, amit ő adott neki és mindig vissza vágyjon. Semmi rossz nem volt a szándékában. A világ minden kincsét ellopná neki. Az összes csillagot lehozná az égről. Ölében pátyolgatná ,vigyázna rá és menedéket nyújtana számára az idők végezetéig.
Ám szabadon engedni, nem merné. Nem a nő tettei, hanem saját félelme állná az útját. Aggodalom, féltékenység, vágy, undor. Mindezek keverékének gondolata gombócként feszült hasában. Elfogadhatatlan, hogy bárki ártson neki. Ha bárki rosszul érinti, annak a legnagyobb kínok közt kell elpusztulnia. A gondolat, hogy nem érintheti amikor akarja, megőrjíti. A tudat, hogy mások szemet vethetnek rá hányingert kelt benne. Tudta, hogy ezek a gondolatok, feleslegesek. Nincs oka így gondolkozni, mégis, annyira csodálta őt, annyira szerette őt és annyira vágyott rá hogy képtelen volt elhessegetni ezen gondolatokat. Mindezek alatt magát gyűlölte a legjobban. Hibát követett el, hogy egyedül hagyta ami még jobban erősítette benne az előbbi érzéseket. Megérdemli egyáltalán, hogy újra a közelében tudhassa? Meg…persze hogy meg! Ő érdemli meg egyedül!
Kívülről, semmi sem látszott ebből. Hamis mosolya kedvesen terült el az arcán, ahogy követte a félszerzetet.
A hajó, melynek gyomra Annelinát rejtette, a Korytia nevet viselte. Becses születési nevén Óvárosi Korytia volt, mit Óváros Leányának lehetett fordítani. Aki egy keveset is értett terian nyelveihez, az ennyiből már tudhatta, hogy a hajó honnan származik, kapitánya mely kontinenst jegyzi szülőföldjeként. A Korytia büszke, karcsú teste átsuhant a felhők közt, bíboros vitorláit megfürdette a pirkadat enyhülő szellőjében. Közel s távol nem volt mi fenyegesse a legénységet. Többen kényelmesen pipáztak vagy éppen aludtak, elvégre amíg úton voltak, kapitányi engedély kellett hozzá, hogy alkoholhoz nyúlva pörgessék meg az idő kerekét. Néha a pohárban koccanó kockák halk zaja pattogott végig a pallókon, Krusye viszont a füle botját sem mozdította a játszadozók felé. Az árbóckosárban a korlátra könyökölve meresztette sárga szemeit a messzeségbe. Néha meg-megbillentette csípőjét, mire gerince hálás roppanással felelt, majd elhessegetett farkának intésével egy pimasz matrózt, aki megkörnyékezte volna a herbalistát.
A fejük fölött megnyíló kapu energiái felkavarták a levegőt. A rókaszerzet egy pillanat alatt felkapta a fejét, és a fa lombja közt átszűrődő képre szegezte tekintetét. Fülei kihegyesedve meredtek előre, szőrszálai szanaszét meredve sikoltották az idegen érkezése rejtette veszélyt. Aki addig félálomban volt, most az is éberré vált. Sokat megért már együtt a legénység, de egy fogakkal teli portál felbukkanása minden volt, csak épp jót nem ígért. A kapitány, egy élesszárnyú tündér, éles hangon utasította a legénységet, akik fegyverbe állva készültek fel a harcra. Krusye azonnal a fához rohant, és annak kérgéhez simulva kezdett el suttogni. Fülei egészen belesimultak szélfútta, dús tincseibe, melyek szabadon lobbantak minden mozdulata után.
A fogak közül kilépő férfi nem volt ismerős; csak azoknak, akik bármilyen távolságból, de tanúi lehettek a Syneffot romba döntő harcnak. A kapitány pedig ezek egyike volt.
– Mit keres a Korytia fedélzetén az, aki porba döntötte a Nap Városának dicsőségét?
Erőt sugárzó alak volt még akkor is, ha méretei nem voltak jelentősek. Átlagos magasságához fényes, opálos csillogású bőr társult, hátán két pár szitakötő szárny pihent. Aki ismerte a fajt az tudta, hogy a hártyavékony lemezek törékenynek tűnnek, de még pajzsként is szolgálnak azon túl, hogy élük akár a borotva. Nem azon fajok közé tartozott, akiknek szépségét érdemes volt érintéssel illetni. Nemét nehézkes volt megállapítani. Mellkasa lapos volt, arcvonásai könnyedén rajzoltak, szemeinek hiúzos ívei szenvtelenek. Fekete ínhártyájából világoskék szemek vizslatták a világot, mihez hasonló árnyalatú, hátul összefogott tincseket rejtett a kapitányi kalap.
– A kapitány szólt hozzád. – mordult fel az első tiszt, egy tagbaszakadt…törp, ébenfekete szakállal, mit ezüst kapcsok díszítettek, hasonlóképpen varkocsba font hajához – Pengeszárnyú Lynx. A Korytia kapitánya, a…
– Elég lesz, Zindo. – intett a kapitány.
– Én, én, én tudom! – harsant a válasz mindenki kérdésére a magasból.
Krusye ürge mozdulatokkal mászott le a fáról. Az utolsó ágon leguggolt, majd elrugaszkodva dobbantott a padlón. Dús sörénye úgy úszott utána, mint sötét hullócsillagot követő árnyékcsóva. Vigyorogva kihúzta magát.
– Pihenjetek, fiúk! – nézett körbe vidáman, de a gyanakvás alig akart csak lankadni.
– Mit jelentsen ez, Krusye? – vonta kérdőre a hajó orvosát, kutató tudósát, az elismert akadémistát.
– Nos kérlek! – csapta össze tenyereit a nő, és hol Yagorora, hol pedig Lynxre pillantgatott – Mindig jobb kettő, mint egy! Ez a páros pedig egész biztosan meg fogja oldani Óváros sárkányügyi problémáját. – tárta szét karjait – A korábban prezentált előadásból kiderült már, hogy könnyedén elbírnak bármiféle fenevaddal, Annelina tehetsége… Aki FÉLVÉR! – nézett jelentőségteljesen Yagorora, kijavítva annak hibáját amivel a nő státuszát illette – …vitathatatlan. Viszont, általában a körülötte legyeskedő hímek csak igen nehezen szakíthatóak le róla, viszont ezesetben – tárta két kezét Yagoro felé, mint aki egy óriási meglepetést leplez le éppen – a függelék igencsak nagy hasznot képes hajtani, minimális energia befektetéssel.
Krusye olyan hévvel bólogatott saját szavaira, hogy fülei alig bírták követni fejének mozgását. Ha önmaga felé való helyesléséről volt szó, bárkit lekörözött. Azzal pedig minden jel szerint meg volt elégedve, hogy ő az egyetlen, aki ilyen buzgó rajongója az elméletének.
– Krusye… – Pengeszárnyú Lynx megmasszírozta az orrnyergét, de még így is látszottak a homlokára gyűlt ráncok.
Az Akadémia figyelmeztette mikor útra keltek, hogy a nő igencsak egyedi problémamegoldási módszerekhez szokott folyamodni, de azért az, hogy egyeztetés nélkül tegye azt, jócskán okozott neki fejfájást.
– Oszolj! – adta ki a parancsot a bémészkodóknak, akik rögvest fülüket-farkukat behúzva néztek feladataik, vagy alkalmasint pihenőhely után – Igazán sajnálom ezt a kellemetlenséget… – szegezte érzelemmentes tekintetét a férfira – Tekintse úgy, hogy mi csupán kénytelen kísérői vagyunk Krusyenak, aki még egyértelmű parancsok ellenére is nehezen működik együtt a legénységgel. – Krusye pedig szélesen vigyorgott, és helyeselve bólogatott – A továbbiakban az akadémista tájékoztatja Önt mindenről, amit csak tudnia kell.
– Várjon…MI? – nyitotta ki a szemeit az elégedett vigyorból a róka.
Most tudatosult benne, hogy a kapitánya levette róla a kezét, és teljes mértékben a gondjaira bízta a fedélzetre pottyant idegent.
– Potyautasokat viszont nem szállítunk! Állapodjanak meg… Dolgozik az útért, vagy kiszáll. – intett Lynx, immár hátat fordítva a párosnak, és a kapitányi kabin felé vette lépteit.
Krusye két szipogást kővetően engesztelő farokcsóvájással villantott meg egy bizalmatlan vigyort.
– Szóval… – fogott bele anélkül hogy gondolkodott volna, mit is mond – Sajnos Annelina jelenleg nem látogatható, mert a legkisebb érzelmi kilengés is nagyon, nagyon, nagyon rossz helyzetbe hozná őt, úgyhogy jobb lenne, ha pihenni hagynánk.
Összezárta tenyereit, és ujjain végighaladva sorban nyitotta szét ujjbegyeit, majd zárta össze megint őket. Grimaszáról viszont lerítt, hogy tudja, nyakig van a kulimászban.
A férfi tudta, hogy a madárszerzet nem kedveli őt, de ő nem tulajdonított ennek túl sok figyelmet. A topogásra csak közelebb ment és egyenesen a szemeit figyelte. Nem szólt, remélte, hogy a Valhurn képes lesz felfogni a kérdését ami meg is történt. Vezette Yagorot a sötét utcákon, arra a helyre ahol Linát utoljára látta. Essy továbbra is a férfi vállán ült. Nem volt súlya, ő is csak a jelenlétét érzékelte, azon kívül hogy ő képes volt látni is a túlvilági gyermeket. Az utat együtt tették meg a Valhurnal. Hasonló ösvényen jártak mind a ketten. Mindkettejüknek egy és ugyan azon személy volt fontos. Az éj sötét leple akár a Linára dobott takaró, eltakarta a nőt a kíváncsi szemek elől. A lágy szellő igyekvése ellenére képtelen volt minden nyomot eltüntetni.
-Tudom, hogy meg akarod védeni, és azt is, hogy nem szívesen tűrsz meg mellette, de ő már az enyém. Mi pedig az övé vagyunk.- Egy ütemre léptek.- Azért mert én vagyok, nem fog téged elhanyagolni. Nem fog hátra hagyni.-Együtt célba értek. Yagoro, Lina lépteit követte, Essy pedig a levegőbe szagolt, sőt, meg is nyalta azt.
“Pixie por.”
-Ismerős volt az illat…Lina! Lina!- kiabálta a nő nevét, ám akkor Essy rávilágított az egyértelműre. –
“Elvitték.”
-[Hullócsillag!]- Yagoro azonnal megpróbálta kérelmezni Lina célpontá válását.
“Ah, az nem fog menni. “Rázta a fejét.”Arra csak és kizárólag anya képes, ő pedig most nem elérhető.”ugrott le Yagoro válláról a kislány. A férfi szitkozódott.
Mozgása nem volt gyerekhez méltó. Határozott volt és céltudatos.“Elenion, ne beszéj csúnyán!” Keresett bármit, amit hátra hagytak. Essynek nagyon jó érzékei voltak, de Lina illatával más illatok is keveredtek, ő pedig csak egyszer találkozott a nővel, a Pixie port viszont erősen érezte. Apró, bíráló kalapácsa halk zúgás kíséretében jelent meg a kezében mikor Yagoro felfigyelt a Valhurn nyugtalanságára. Ott termett mellette és robosztus erejével visszarántotta a lényt mielőtt az fel tudott volna szállni.
-Nyugodj meg.- szólt rá higgadtan. A szemét figyelte, saját, hideg szempárja egyetlen érzelmet tükrözött. Dühös volt de mégis képes volt irányítani a benne felgyülemlett feszültséget.-Megtaláljuk. Türelem. Vissza szerezzük.-
“Elenion…Lina Syneffoi lakosnak számít?”
-Hát…-gondolkodott el.- rabszolgaként…szerintem igen, ide van rendelve.- A kislány bólintott. Yagoro vissza vezette a tekintetét a Valhurnra és a fejére simított.
“Külvilági Népszámlálás;Syneffo!”
[Külvilági népszámlálás egy területi képesség. Ezen képesség nem kártékony azoknak akiket megcéloz, sőt a hatásának aktiválását is elutasíthatják azok, akik képesek érzékelni a feléjük irányuló effektet. A Külvilági népszámlálás esetében meg kell céloznunk egy olyan területet, amelyet legalább egy tucat ember azonos néven ismer. A képesség felfedi az ott élők és tartózkodók nevét, korát, faját, származását és családi kapcsolataikat. Ez a képesség azonnal kifejti a hatását azokon, akik képtelenek önálló döntéshozatalra. Pl:Eszméletlenek.
A verzió.
Essy kiválaszthat egy személyt, akit kiragad a népszámlálásból. Hasonló módon, mint Sötét Csillag Hullócsillaga, Essy is képes megjelölni és lekövetni az adott személyt ám az ő képessége csak egy 24 órán keresztül aktív és ugyan ennyi ideig nem képes újra aktiválni azt. Az általa megszerzett információ fizikai kontaktus alapján megosztható másokkal. Illetőlegesen képes bármilyen kontaktuson keresztül megosztani azt a pártfogoltjával ez esetben Yagoroval.]
Hangos csattanás, elsöprő mágikus energia. Egymást követve szabadultak el és söpörtek végig Syneffo területén. Sorra jelentek meg a nevek Essy előtt a levegőben. Mágikus részecskékből álltak össze. A legtöbben akik túlélték eszméletüket vesztett rabszolgák voltak. Essy minden nevet elolvasott ami szembejött és amint megtalálta azt akit keres, megragadta a nevet.
“Annelina Morland. Megtaláltam!” jelent meg Yagoro vállán. A macija hasa figyelmeztetés nélkül szétnyílt és belemart Yagoro alkarjába, ezzel átadva a férfinak amit kiderített. Yagoro hangosan felmordult a fájdalomra, ám az ahogy bele nyilallt karjába, úgy is maradt abba. Eszméletlen volt. Tudta a pontos távolságot és az irányt is. A valhurn felé fordulva nézett végig annak hatalmas testén. Nem szólt. Tudta hogy mit akar és felkapaszkodva Linát utánozta a test tartásával.
-Indulás!- A Valhurnnak nem kellett parancsszó. Azonnal az ég felé szállt. Biztos nem tetszett neki, de kénytelen volt hagyni, hogy Yagoro irányítsa, mikor elég közel értek, mindannyiuk számára egyértelmű volt a tartózkodási helye. A felhők között sikló vörös vitorlás hajón volt. A férfi teste a Valhurnéhoz simult hogy az minél könnyebben és gyorsabban tudjon repülni.
-Használd a felhők takarását. Ne vegyenek észre amíg elég közel nem érünk. Immáron képtelenek voltak a nyomukat veszteni. A valhurn szaglása és Essy Külvilági Népszámlálásával tűhegy pontossággal meg tudták volna mondani, hol van Lina ám Yagoro óvatos volt. Nem tudta, hogy van-e a hajónak valami speciális védelme, így egy jó darabig csak követték őket. A fa gyanús volt számára.
-Az a fa…mi célt szolgálhat?- Essy hüvelyk és mutató ujjából kört formált és távcsőként bal szeméhez illesztve igyekezett meglátni rajta valami különlegeset, de túl messze voltak.
“Nem tudom, de ha gondolod…nyithatok bele egy átjárót…mint amivel elértük a várost… Ha a fán nyílik meg egy olyan kapu, ami képes elnyelni egy madárkát is, akkor biztos hogy a kapu bezáródásával a fa kidől.”
-Ne. Felelőtlenség lenne.- rázta meg a fejét.- Főleg a Valhurnt is bevinni. Lina megöl ha baja esik!- Percekig töprengett a következő lépésén. A süvítő szél haját borzolta. Végül egyetlen megoldást látott helyesnek amit Essyvel és a Valhurnnal is megosztott.
A hajót kísérő hófehér nyájból felbőszült vadállatként előrobbanva oszlatták el a békésen legelésző égi gyapjasokat. A valhurn szélsebesen száguldott a hajó nyomában, a hold ezüstös fátylát magára öltve. Pillanatról-pillanatra egyre közelebb érve ahhoz. Yagoro testéhez simult, az pedig nyílhegyként szelte át az eget.
“Várj!”Igyekezett jól eltalálni a szöget ahová érkezniük kell. Hosszasan méregette azt. Minél közelebb ért a valhurn, annál könnyebb dolga volt a kislánynak.
“Most!” a macit elhajítva tűnt el Yagoro mellől. A parancs szóra a férfi elengedte a Valhurnt és hagyta hogy a süvítő szél letaszítsa őt a hátáról. A valhurn íves kanyart vett és eltűnt a fellegek takarásában.
Yagorot, a Valhurn takarásában elnyelte Essy belső birodalma. A fedélzeten szolgálók szörnyülködésére a levegő fogakat növesztett amik a semmiből törtek elő. Felhántották a valóság hámrétegét és megvetették magukat a világ testén. A groteszk sötét kapuból a férfi jelent meg. Lassú léptekkel tűnt elő a fogadó bizottság elé vetve magát. Nem nyúlt a fegyverért és nem mozdult a helyéről. A kapu hangos csattanással zárult be mögötte, olyannal, mint mikor valaki minden erejével összekoccintja a fogait. Zavaró és felkavaró hang volt amelynek baljós visszhangját túlvilági morajlás kísérte.
-Van egy csomagotok amely egyet fizet, kettőt kap alapon működik. Engem majdnem ott felejtettetek.-lépett előre, karjait lazán Syneffo felé lendítette. Fejét elutasítóan ingatta.
-Szóval…melyik volt az, aki úgy gondolta, hogy az adott vámpír nőt, akit a lerombolt, istenverte városban talál, azt elviheti onnan?- Karjait maga mellé ejtve várt a válaszra. Arcáról még a legkisebb vonások is elmenekültek. Essy a vállán ülve nézelődött és fedezte fel a helyszínt.
A viszontlátás öröme nem volt éppen felhőtlennek nevezhető, márha egyáltalán szabadott volt ezt az érzelmet örömnek csúfolni. A félvér részéről legalábbis egész biztos, hogy olyan távol állt az érzelem a boldogságtól, mintha Terra fájának tetejét annak tövéből próbálná meglátni. Rég nem látott ismerőse azért lelkesebbnek tűnt, de az ő mosolya sem volt őszinte egészen addig a pillanatig, míg arcon nem hintette Linát a porral. Amaz először hátra hőkölve hessegette el maga elől a parányi szemcséket, csak akkor nyitotta szitokra a száját, amikor megpillantotta a vörös foltokat az orra előtt hadonászó kezén. Kár is volt viszont bárminemű lélegzetet fecsérelni a szavakra, csak magának ártott vele.
Teljes testében elgyengült. A küzdelem és az aktus fáradtsága egyszeriben olyan fáradtsággal zuhant rá, amivel nem volt képes többé megbirkózni. Szemei még azelőtt felfelé fordultak, hogy szemhéjai teljesen eltakarhatták volna a szemgolyó fehérségének látványát. A földre hulló testtompa puffanással omlott a porba, s vert fel maga körül könnyed ködöt, mi szállingózva ereszkedett alá. A botanikus megcsóválta fekete róka farkát, a bozontos testrész mérsékelten izgatott táncot lejtve írt vidám csóvát. Lina karjai alá nyúlva kezdte el maga után vonszolni a testet. Végighúzta a folyosón, a félvér sarkai jól látható nyomvonalat hagytak a porban és a durva szemcsés kavicsok közt. Néha meg-megrebbent a bolyhos fül egye is az erőlködéstől, de panasz nem hangzott. Csak az erőlködéstől lihegő lélegzetvételek hangos szuszogása karmolta végig a száraz falakat.
– Mi tartott ennyi ideig? – morrant rá a járat végén valaki.
Marcona, tagbaszakadt férfi volt, testét több helyen is varrott fekete emlékek és trófeák díszítették.
– Örülj neki, hogy tudtam, ide fog jönni. Túl óvatos ez a bestia ahhoz, hogy anélkül lépjen, hogy ellenőrizze a szabad ösvényt. – nevetett a nőstény, és elengedte Annelinát, aki megint a földre puffant.
A férfi lehajolt, megfogta az egyik felkarját, és felrántotta a kordélyra. Holttestek, és más zsákmányok alkották a rakományt. Étel, ruhanemű, ékszeres dobozok, jobb-rosszabb ládák. A nő dobott egy pokrócot az alvóra, de leginkább azért, hogy eltakarja a testeket a kíváncsi szemek elől. Ki tudja, mifélébe futnak bele? A férfival, akivel korábban látta a félvért, ő sem akart találkozni. A férfi beállt a málhás jószág helyett a kocsirúdhoz, nekiveselkedett, a kordély pedig halkan nyekkenve fordította engedelmesen kerekét. A kopasz fejcsúcson megcsillant a holdsugár, amit a rókaszerzet fényes mosolya vert vissza. Felpattant a halom tetejére, a pokrócot megszórta még egy üvegnyi pixi porral, aztán ő maga elnyújtózott. Elővarázsolt egy gabonaszálat az egyik zsákból, aminek végét rágva vetette tarkója mögé kezeit, és elégedett vigyorral hunyorgott vissza a csillagokra.
~
Szokatlan dolog volt hogy a valhurn sétálva, vagy futva tegye meg az általa legyűrni kívánt távokat, ámde most sehogysem akaródzott neki égnek tárni a szárnyait. Kiérve az épületből, néhányszor kinyújtóztatta őket, meglengette, de végül mégis csak visszazárta. Epekedve tekintett az égre, de csak úgy, mint már jóllakott gyermek az újabb szelet tortára, mit nem tilos felfalnia, de nem is esik jól már neki. Ígyhát könnyed ügetéssel élvezte a néptelen utcák csendjét. Olykor felbukkant ugyan egy kíváncsi arc, vagy egy eltévedt állatka, mi fészkét kereste a törmelék alatt, de rájuk sem hederített. Alfája azt mondta, hogy “otthon” találkoznak. A fészekben, ami jelenleg azt a házat jelentette, mi leginkább magán hordozta az ő, és a hím szagát.
Arra persze nem számított, hogy út közben majd összefut a hímmel. Megtorpanva szegte le fejét, alacsonyról fordítva el fejét hogy madárszemének hideg tükrére vetülhessen Yagoro képe. Alkalmasint tervei közt szerepelt majd lágyékon harapni, és kihúzott beleivel játszadozni, de ameddig rajta volt az alfa szaga, ezt nem tehette. Sziszegve borzolta fel hát a sörényét, és ingerült topogással próbálta rábírni, hogy táguljon az útjából. Érzett ráadásul valami mást is körülötte, de nem tudta volna megfogalmazni még kicsit nagyobb aggyal sem, hogy mi az, ami zavarja. Csupán állati ösztönei súgtak neki valami homályos sejtelmet a változásról. Hogy mit karattyolt? Értette, bár nem úgy, ahogyan egyik terrán érti a másikat, hanem a lelkében csapódott le a szavak visszhangja, és nyert jelentést. “Gazda?”
Felemelte a fejét, a fenyegető megnyilvánulás egyszeriben megszűnt. A válla fölött hátranézett a megtett útra. Valójában megvárhatta volna az épület bejáratánál is, miért is kellett neki mindenképp engedelmeskedni? Ez némileg bosszantotta. Mellső mancsával belemart a talajba, és duzzogón sunyította le fejét, s indult vissza oda, ahonnan jött. Nem volt túlságosan messze, de elég távol ahhoz, hogy már csak a nyomokat lássák. A szél valamennyire már elsimította a kicsiny buckákat, de még mindig jól láthatóan csillant meg a fehér fény a vonszolás, és a kordély nyomain. Lábnyomok is láthatóak voltak. Egy kisebb, lapos talpú csizma, és egy mezítlábas, széles talpú, a jelek szerint orvosi cipőt igénylő láb tulajdonosa.
A valhurn érezte Lina szagát. Érezte a pixi port is. Fenyegető kattogást hallatva meredt egy irányba, mielőtt dobbantva széttárta volna a szárnyait, hogy az alfa elrablóinak nyomába vesse magát.
~
A kocsi Syneffo egyik légi kikötőjében állt meg. A sötétben egészen karmazsinnak tetszett az égen úszó hajó élénk piros vitorlája, de még most is jól látszott rajta a csillogó festékkel felrajzolt varázskör. A karcsú hajótest hosszan előrenyúló orra olyan volt, mint egy dárda hegye; amit égi teremtmények ellen lehetett fordítani, ha a helyzet megkívánta. A sudár hajóderékon ugyanolyan íves vonalak futottak végig, mik a vitorlát is díszítették, a legszebb éket mégsem ez jelentette. Ott, ahol a főárbócnak kellett magasodnia, egy fa emelte büszkén lombkoronáját a felhők közé, hogy dús leveleit megfürdesse a sűrű párában.
– Kaptááááány! – integetett a nő.
A fedélzeten megmoccant egy alak, majd intésére több matróz is kiszökött, hogy a hajót rögzítő köteleken végigcsúszva vegyék át a rakományt.
– Kellene egy jó erős bilincs is. Találtam üzemanyag forrást. – bökte meg Annelina pokróc alól kilógó kezét, majd megfogva a csuklóját felemelte, és integetett az ernyedt tenyérrel.
Olyan olajozott gyorsasággal rámoltak be mindent, hogy még csak létrát vagy lépcsőt sem eresztettek le.
Annelina, amint végre friss levegő érte a testét, és átjárta a tüdejét, kezdett tisztulni. Először a száraz nyelvét érezte meg, ami a szájpadlásához tapadt, aztán a karcos homok szagát, ami a hajó gyomrát ülte meg… De más is társult hozzá, amitől megrándult az orrnyerge. Nyirkos föld szaga. Annyira csiklandozta az orrát, hogy pillái megrebbentek, tudatát egre erőteljesebben csalogatta felszínre az illat és a fény. A fény, ami eleinte csak homályosan, de egyre inkább erősödött, mígnem tudatosult benne, hogy nyitott szemei fájnak, mert pupillája nem képes magát jobban összehúzni. Hunyorogva fordította el a fejét. Láncok csörrentek, és megfájdultak a vállai. Felszisszenve tekerte meg a testét. A fájdalom tovább terjedt, már a csuklóiban is érezte, ezt követően viszont a lapockái közt szúrt gerincébe a kín. Olyan intenzitással, hogy könny szökött a szemeibe, ő pedig elordította magát. Lélegzetét a fal verte rá vissza. Úgy láncolták meg, hogy falnak nézzen.
– Ó, hát ébren vagy? Jaj, drágám, ne ficánkolj sokat, mert fájni fog! – kúszott fülébe az idegesítő hang.
– Kurva! – mordult a félvér, és megcsavarva csuklóit feszült bele a láncokba.
Megpróbált megfordulni, de a derekát is mázsás súly húzta, szinte ellehetetlenítve számára a mozgást. Újonnan szerzett inge a hátán hosszában felhasítva lógott rajta, érezte meztelen bőrén a levegő simogatását.
– Kru-sye! – szótagolta nevét a nő türelmesen – Megbotlott a nyelved, tudom én!
Lina a fogát csikorgatta, de csendben maradt. Dacos csendben. Ismerte már Kruysét hogy tudja, az mindent el fog mondani. Akkor is, ha ő esetleg nem akarná hallani.
– Az a kellemetlen helyzet állt elő, hogy szükségem van a segítségedre, DE úgyis tudtam volna, hogy nemet mondasz. Szóval bátorkodtam a kezembe venni a dolgokat. És hogy legyen belőled valami hasznom is, így kaptál a geincedbe egy magot is. Ogrebab, biztosan ismered, de ha még így is van, akkor elmondom, hogy természetesen ez nem közönséges növény, hanem általam nemesített fajta. Hosszasan terveztem és gondos genetikai válogatás után jutottunk el a mostani állapotához. Kérlek szépen, biztosan érdekel… Szóval ezt ültettem bele a gerincedbe, a két lapockád közé, merthogy ott a legoptimálisabb számára az energiaáramlás… Ez a babcoska ugyanis most belőled táplálkozik, jobban mondva, a te mágikus energiáidból.
A láncok megcsörrentek. Lina megpróbálta előhívni az auráját, ám amint ez megtörtént volna, az ogrebab fájdalmas leckében részesítette. Amint mozgósította az energiáit, azt mindet elszívta, sőt túltelítődött, ám ahelyett hogy el elpusztította volna, gyümölcsöt termett. Lina sikítva feszült a falnak. Teste ívesen megfesztült, ahogyan gerincéből a két csigolya közt elkezdte magát kifúrni a gyümölcs, majd húsa közt nyomult tovább. Bőre alatt kemény dudor keletkezett ami csak nőtt és nőtt, egészen addig, míg szét nem hasadt…volna, ha Krusye segítőkészen oda nem ugrik, és felmetszette a területet. Halvány lidérckék színnel világító bogyó bukkant elő. Egészséges, gyönyörű darab, véres hártyával benőve. A herbalira és botanikus ezt a hártyát is felnyitotta, majd alányúlt. Lina úgy érezte, mintha egyenesen a testében túrkáltak volna a hideg ujjak, amiknek karmait olyan erősnek érezte, hogy képes lehetett volna vajként szétmorzsolni az ő izmait. Pedig Kruu céltudatosan, gyorsan dolgozott, és letörte a szárról a gyümölcsöt. Lina lihedve ernyedt el, homlokát a deszkafalnak döntötte. Lenyelte könnyeit, legalább azok megnedvesíthették a nyelvét.
– Én figyelmeztettelek. – szólt feddő hangon a másik – Ne csinálj semmi butaságot! – ciccegett – Ne aggódj, ha elértük az úticélunkat, eloldozlak, és mehetsz tovább. Na nem oda ahova akarsz, bocsi. Megyünk SÁRKÁNYT VADÁSZNI!
Farka egyszeriben olyan izgatottan kezdett csóválni, hogy jóleső huzatot teremtett a kis hajókabinban.
– Én nem. – ingatta meg a fejét Lina – Nem tehetem. – nyögte erőtlenül.
– Ne hülyéskedj! Te vagy a legjobb bestia vadász akit csak ismerek, és nem Sárkányföldére megyünk, így nem lesz bajod a Tanáccsal sem. Egy interai dögről van szó amúgy is, ami akadályozza a bányászatot, van engedélyünk a kilövésére. Csak épp kell egy jó vadász.
– Én már nem…
– Te vagy a legjobb! Na! Ráadásul sokan számítanak rád.
Lina összeszorította a fogait. Való igaz volt, hogy egyáltalán nem fogadta volna el ezt az ajánlatot, érjen bármennyit is az a fenevad. Nade hogy Krusye még ki is használja… Ez annyira rávallott! Tudta hogy tartósan nem lesz baja abból amit művel vele, senkinek sem ártott tartósan eddig tudomása szerint, akkor vérdíj lett volna a fején. Nade ez nem jelentette azt, hogy ki volt békülve az eszközeivel.
– Mire kell az energia?
– A hajónak. – felelte szűkszavúan Kruu – Most mennem kell, elviszem ezt a kis bogyót.
Meglapogatta Lina fejét, mire a félvér a válla fölött egy gyilkos pillantást lövellt felé.
A rókaszerzet csak nevetett.
– Üdv a fedélzeten, Aranyszemű!
– Nem voltam ám egyedül.
– Ez most fenyegetés akar lenni? Tudom, hogy megint becserkésztél egy hímet. Majd lesz másik!
,,Nem.” – felelte magában Lina, de hangosan is csak a csapóajtónak tudta volna mondani.
A férfi sötét hullócsillagként szelte át az éjszakai égboltot. Nem telt bele sok időbe míg célt ért az elhagyatott kővárosban. Hangos puffanás jelezte érkeztét.
-Nem lesz gond a sötét istennel?-
“Nem, mikor Garett ellen harcoltam, azt kívántam volentis által, hogy a kislány helyett azzal kerüljön összeköttetésbe a bábú, akinek az erejét köszönheti. Ha minden igaz, a férfi halálakor a bábú is elpusztult, így a kislány egyedül kell hogy legyen.” A férfi keze az ajtóra simult. Kívülről is érezhető volt a belül tomboló mágikus energia. Hezitálás nélkül nyitotta ki az ajtót. A nyitás pillanatában hömpölygő sötét energia ömlött ki a házból amely minden halandót elrettentett, vagy egyenesen elpusztított volna, de nem ezt a párost. Lassú léptekkel közelítették meg a sarokban kuporgó kis szörnyeteget. Vöröslő szemei voltak az egyetlen dolog, amely átütött saját sötétségén.
-Menj innen! Megölted őt! Gyilkos! Azt ígérte boldog leszek! Azt ígérte lesz családom!- már épp képességet akart volna aktiválni, mikor Sötét Csillag [Noxumbra Precatus]-a körbe ölelte a kislány testét, blokkolva annak minden képességét. Az átlátszó, sötét burok nem engedte át a kislány mágikus energiáját és nem sokkal később el is nyomta azt. A sötét burok kívülről egy egyszerű gát volt, ám a kislány számára ez olyan volt, mintha Sötét Csillag a karjaiba vette volna. Sírása lassan hüppögéssé vált. Yagoro pedig óvatosan térdre ereszkedett elé.
-Tudjuk, hogy csak használtak téged.-
-Ő jót akart…az a férfi, nem volt gonosz.-
“A gonoszság kérdése felől mi nem dönthetünk. Magában a hőst látta aki felszabadítja a rabszolgákat, ám a város romba döntésé így is életeket követelt, rabszolgákét is. Nem számít mit tett, te lásd úgy, és emlékezz rá úgy, ahogy te láttad.” A kislány látta Sötét Csillagot, az igazi testét is. Az Isteni entitás eltávolította a kislányról a [Hullócsillag] jelét és lágyan a fejére simított.
“Garett most itt van velem. Már nem rendelkezik emberi testtel, de te biztos képes leszel megismerni. Nem hagytam, hogy elragadja a sötét isten és azt sem fogom hagyni, hogy téged megkaparintson.”
Yagoro türelmesen hallgatta a párbeszédet. Nem szólt bele és nem zavarta meg őket.
“Kezdjük újra a bemutatkozással. Az én nevem Sötét Csillag.”
-Az hogy Sötét Csillag az nem is egy név…- mondta a kislány durcázva. Én Essy vagyok. Esbeth.- adta meg magát végül és mutatkozott be a párosnak.
“Aranyos nevet választottál magadnak.Ha majd készen állsz rá, elárulhatod az igazit is. Ő itt…” készült bemutatni Yagorot, de a férfi megelőzte őt.
-A nevem Elenion. Hasonlóképp, csak akkor fogom elárulni az igazit, ha összebarátkoztunk.- kihívta a kislányt elhatározását egy játékos ígérettel. Láthatóan örült neki. Sötét Csillag mosolya láthatatlan volt számukra, de biztos mosolygott.
“Honnan jöttél?”
A kislány csak megrázta a fejét. Nem emlékezett.
“Semmi baj. Két lehetőséget ajánlok neked. Az egyik az, hogy teljesen felszabadítalak a [Hullócsillag] alól és soha többé nem találkozunk. Szabad leszel, oda mész, ahová akarsz, mi elmegyünk. A másik, hogy velem tartasz. El foglak nyelni és újra formállak. Olyan lesz ez, mintha az anyukáddá válnék.” Sötét Csillag hangja mindig hasonló sémát követett, de most talán, mintha megremegett volna az Istennő hangja. Sosem volt gyereke és a születendőt is elvették tőle. Ez egy olyan fájdalom volt, ami túlszárnyalta az időt és a teret, gyökeret verve még egy istennő szívében is, megmérgezve azt keserűséggel.
Essy gondolkodott, Yagoro hallgatott, Sötét Csillag…reménykedett. A kimondott szavak és eskük csak rájuk tartoztak, és a négy kőfal titkon őrizte a két felsőbbrendű entitás vágyainak melegét.
A házból már csak Yagoro lépett ki. Egyedül volt már csak Sötét csillag hangja volt vele.
-Indulás vissza.- rugaszkodott el a földtől és, ugrott egy akkorát! Mint egy átlag ember.
-Már megint! Sötét Csillag! Vissza kell mennem Linához! Hé!-
“Hmm…”
-Figyelsz te rám egyáltalán? Hozzád beszélek!-
“Mhmmm…..”
-Átkozott istennő!-
“Ühüm….”
A férfi gyalog indult el Syneffo felé. Zsebre vágva a kezeit.
-Mi a fene! Szerez magának egy gyereket, mint valami bűnöző, és utána meg rám teszi a kommunikációt. Elképesztő! Igazi nő.- Jó fél órát sétálhatott de úgy érezte nem jut közelebb Syenffohoz. Ha már itt volt, nézelődött. Feje jobbra majd balra fordult de mindenhol csak a végtelen homoktenger fogadta, mígnem az egyik balosnál a felemás szempár összetalálkozott egy másikkal. Vérvörös volt mint a nap felszínéből kitörő friss nyalábok. Vigyorgott…vicsorgott, tűhegyes fogai akár az injekcióstűk egymás mellé rendeződve. Hazudott volna ha azt mondja nem rémül meg, de a rémülettől megfagyott egy pillanatra.
-Mi a jó isten!- hőkölt hátra, a kislány pedig boldogan elé ugrott. Egy új játékot, egy letépett fejű macit tartott a kezében, aminek hasi részén szintén fogak voltak. Vicsora a férfi félelmét látván eltűnt, szemei pedig visszahúzódtak Sötét üregükbe. Arca elszomorodott és szégyenlősen elfordult.
-Sajnálom! Essy, ugye? Most már te is meg tudsz jelenni, mint Sötét Csillag?-
“Most…csak én tudok. Anya elfáradt. Velem kell beérned.” mondta durcásan.
-Ne haragudj hogy megijedtem. Csak annyira hirtelen jelentél meg!-
A kislány arca ismét torzulni kezdett, a szemei előbújtak, de nem volt olyan magabiztos, mint az elején.
“Elenion gonosz…”
A férfi csak megszívta a fogát és morogva félre pillantott.
-Inkább gyere, megmutatom Syneffot. Ott fent!- mutatto fel a lebegő városra. A kislány mosolya hirtelen visszatért. Teste pedig megjelnt Yagoro vállán, abba kapaszkodva utazott a hátán. Súlya nem volt, így nem zavarta a férfit.
-Mire vagy képes?-
“Nem tudom!” mondta a kislány büszkén és mutató ujjával a lebegő városra mutatott. “Indulás!”
A páros sikertelenül igyekezett a lebegő város felé. Essy pedig kezdett unatkozni.
“Elenion…hol akarnál most lenni a legszívesebben?”
A férfi elgondolkodott, de nem jutott eszébe túl sok hely.
-Talán otthon, Linával.-
A lány csak matatott a macijával aminek kifeszítette a hasát fedő fogait.
“Hmm…Anya emlékeiből ismerem azt a helyet…megpróbálok Felugrott Yag hátáról és mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna, a maci megnőtt és a hasán lévő száj bekebelezte a férfit és mindketten eltűntek. Yagoro nem tudta hol van. Sötét volt és hideg. Nem látott semmit. Nem érzett semmit.
“Gyere, el ne tévedj. Ha letérsz az ösvényről, soha nem szabadulsz ki innen!”
Essy állt tőle pár méterrel odébb, talpaiból kiindulva fényárként megjelenő ösvény formálódott ami felfedte a férfit. Szótlanul követte a kislányt. Nem tudta, mennyi időt telhetett el. Valójában, csak pár másodperc volt ami számára perceknek tűnt. A házon belül eltorzult a tér és a szabad levegőben egymásba simuló agyarak jelentek meg amelyek hirtelen nyíltak szét és Yagoro lépett belőle elő.
-Mi…a jó isten volt ez?-
“Nem tudom…úgy éreztem képes vagyok rá.”
Yagoro inkább feladta, nem akarta tovább bonyolítani saját helyzetét.
-Lina, vissza értem!- nézett körbe, de nem lelte a nőt.- Lina?-
A pici moly fogadta aggódva aminek a fejére simított és ölébe vette. A konyhába lépve talált még egy kis gyümölcsöt amit kezével tépett szét és nyomott oda a molynak.
-Merre lehet?- Rossz előérzete támadt. -Maradj itt.- megkocogtatta a mellkasát amiből kiugrott a Mimic és letelepedett a moly mellé. Megvédik egymást. Yagoro pedig elindult vissza a tetemhez.
-Sötét Csillag hatalma meg gátolta hogy magamhoz vegyek egyszerű fegyvereket, neked is van hasonló dolgod?- kérdezte a vállán lógó Essyt, de azt csak megrázta a fejét.
“Nem tudom, próbáld ki.”
A férfi bólintva lépett ki a házból. Hamar visszaért a tetemhez. Út közben kereste a nőt, vagy a valhurnt, de egyiket sem látta.
-Mi a fene történt, Lina?- suttogta maga elé. Aurájával megpróbálta lekövetni hogy merre mehetett a nő, de már nem találta a nyomait. Egyre feszültebbé vált. Az úton több házat is megnézett és voltak őrök akik nem voltak annyira szerencsések mint mások. Egy kétkezes kardot és egy hosszúkardot vett magához. Átlagos fegyvereknek tűntek, semmi érdekes jellegzetességgel. A hosszú kardot az oldalához emelte. Ki akarta deríteni, hogyan kösse oda, de meglepetésére a ruha alkalmazkodott és rögzítette azt az oldalán. Ugyan ezt megtette a kétkezes karddal amit hátához rögzített.
-Szóval tudok átlagos fegyvereket használni…jó tudni.- merengését dübögő léptek zavarták meg. A valhurn volt az amely épp hazafelé tartott. Meglátva azt, Linát másolva ujjait a szájába helyezve füttyentett és indúlt el a méretes bestia felé.
-Hé! Várj már…- mordult fel és futott elébe.
-Fogalmam sincs hogy érted-e amit mondok és azt is tudom hogy nem kedvelsz, de elárulnád hogy hol van a gazdád?- kérdezte a férfi, míg Essy elhelyezkedett a vállán és a hatalmas lényt nézte.
“Cuki madár…”
-Nagyon.- sóhajtott fel és várta, hátha a Valhurn elárulja neki, merre ment a nő. Aggodalma és rossz érzése egyre nőtt.
Légyottjuk érzései könnyed auraként, az újdonság varázsával lengték körbe a párost. Bár Annelina rég túl volt már első alkalmán, a tapasztalat mivel a férfit vezette be a test gyönyöreinek lélekemelő berkeibe, semmivel sem tette őt kiéltebbé. Frissen és üdén fogadta az első alkalmuk közösen megélt szenzációját, mi minden mozzanatában egyedi és megismételhetetlen volt. Hosszú életének rohanó évei alatt megannyi jóban volt része, de mindig voltak pillanatok, melyek lelkének oly becsesek voltak. Biztos volt benne, hogy a csillagos ég alatt eltöltött órák, a hosszú, sötétségbe nyúló pillanatok miket az egek fehéren izzó fényei festettek ezüstre, olyanok lesznek, amik mélyen a lelkébe ivódnak majd. Bár nem tehették meg hogy tétlenségben tobzódjanak, szemein keretül magába itta a férfi látványát, saját tenyerének képét, ahogyan a széles mellkason fekszik, hosszan elnyúló ujjait, mik a sötét tincsek közé futnak. Emlékezetébe véste csókjára áhítva nyíló ajkait, arcának minden egyes vonását, majd a nebula fényeivel készített emlékeinek bölcsőt s várat, miben megőrizhette, akár egy üveggolyóban. Boldog volt, még ha nem is mutatta egyértelműen érzéseit. Megtagadta magától, hogy olyan könnyedén lélegezze be érzéseit, mint ahogyan fűszeres füstjét, hogy lélekszentélyének részévé próbálja tenni.
De nevetett. Akkor is, ha érzéseinek szelencéjét félretéve bízta az Árnyékbestiára, ki marcona karmokkal szorongatta a félvér lelkének sérült darabkáit.
– Érzi rajtam az illatodat, és hogy egyé váltunk. Ez azt jelenti, hogy el kell fogadnia téged mint az alfája párját, ami viszont nem tetszik neki. – vont vállat a nő könnyedén.
Nem úgy, mint ahogyan a szél legyint meg egy gyengéd gallyat, s szórja szét a virágok szirmait… Hanem mint árnyék, mely szemérmes bólintással érinti csupán a csupasz bőr illatát.
– Arra gondoltam, hogy a valhurn, és a molyt is a zsoldosaimmá teszem. – tárta a bestiákkal kapcsolatos terveit Yagoro elé – Ez egy kissé más kapcsolat, mint a hagyományos vámpír familiáris kapocs, a Renascor módosít az őseim képességein. Így nem átlagos vámpír képességek lesznek, és el tudom sajátítani az egyedieket is, viszont tőlem ugyanezeket már senki sem veheti el.
Félig meddig magában morfondírozott a végére. Még önmaga sem volt tisztában azzal, hogyan is működik pontosan a Per vim Renascor, és a képesség használatát követően az Árnyékbestia újra szabad volt. Most legyengülten bár, de arra várt, hogy revansot vehessen. Bárhogyan, de bosszúra szomjazott. Egyelőre viszont még erőt gyűjtött.
Leereszkedtek a dögről. Lina könnyedén mozgott, pillanatok alatt lent teremhetett volna, mégsem hagyta teljesen maga mögött Yagorot. Igazság szerint a férfitól látott “öltözködés” elgondolkodtatta, így mászás közben maradt némi ideje, hogy saját aurájáról gondolkodjon. Valahogy sokkal tisztábbnak érezte a gondolatait, és nem az aktus miatt, hanem mert a harc új távlatokat nyitott meg számára.
– Gyakorlatilag bármely ház romjai alatt találhatunk ruhákat. – jegyezte meg.
A kérdés egyrészt a minőségen volt, másrészt pedig a funkcionalitáson. Nem szívesen viselt olyan darabokat amik akadályozták a mozgásban, ellenben a meztelenséget természetesnek vette. Úgy állt meg a dög tövében, mint királynő. Nem az, aki gyöngyöket visel, és selymet hord, hanem mint harcos amazon, aki megvívta és megnyerte csatáit. Az összeset. Kaján, sejtelmes mosollyal emelte tekintetét a férfira, ám mire felreppenhettek volna ajkairól a titokzatos szavak, Yagoro megelőzte. Beharapta alsó ajkát, pár pillanat múlva pedig vonakodva engedte el a fogva tartott bőrt. Azt is csak a csók kedvéért. A futó gesztus kedvessége rég nem tapasztalt édesség volt. Mennyi ideje is? Egy emberöltőnyi idő telt már el, ami miatt egészen megkopott szájában búcsúzó kedvesének íze. Szinte el is felejtette, milyen így köszönni.
– Visszavárlak, Elenion! – becézte lágyan.
Amilyen rövid volt a búcsú, annyira kurtán is váltak el egymástól. A szikrázó csillagok alatt sötét foltként suhant át a férfi, míg alant a nő testét fürdette a holdfényben. Lassan vonult végig a romok közt, nyomában a valhurn lépdelt. Karmos mancsai alatt meg-megbicsaklottak a kövek, száraz zörgéssel gurultak szét a kavicsok. Lina néha lehajolt. Alakja hol eltűnt, hol újra felbukkant. Némi figyelemmel kiszűrte a homok szaga alatt is a szükséges holmik aromáját, így nem esett különösen nehezére hogy viseletet találjon. A kalapját sajnálta leginkább, de tudta, hogy fog még hasonlót találni, így nem búsult miatta feleslegesen. Övet is talált hamar, még jobbat is, mint amivel előzőleg oldalára kötötte kardjait. Öltözködés közben megérintette a nyakörvet is. Elidőzött fölötte, de nem merte maga levenni. Yagoro megtehette volna, senki sem volt tán ki számon kéri rajta, de félő volt, hogy a státusza tovább él, és ezzel kárt tesz magában, ha magának feszíti le. Ahelyett hát, hogy a megbeszéltek szerint a házba ment volna, a város központja felé vette az irányt. Oda, ahol tudta, hogy nem csak nyilván tartják a rabszolgákat, de a rendszer is onnan ered.
Óvatosan ereszkedett le a romok közé, minden érzékszerve kiélesedetten leste az esetleges fenyegetést. Ahogyan egykori munkaadói, úgy ezen hivatal építői is szívesen mélyítették tovább termeiket és folyosóikat a sziklák mélye felé, a félvér útja így lefelé vezetett. A valhurn egy darabig vele tartott, ám amikor szűkösek kezdtek lenni a járatok, Lina visszafordította, és hazaküldte. Nagyobb hibát nem is véthetett volna.
Egy irodába bepillantva meglepően ép szobát talált, amit érdemesnek rézett arra, hogy átkutassa. Sietős mozdulatokkal forgatta ki a dobozokat, fiókokat, lapozta át a könyveket, bár pontosan hogy mit keresett, maga sem tudta. Volt egy tükör a szobában, az viszont összetört, így a talált olvasó kristállyal nem tudta ellenőrizni, hogy aktív e az állapota. Tovább keresgélt, amikor tarkóján égnek meredtek a pihék, gyomra pedig kihűlt. Ujjai görcsösek voltak, torka kiszáradt.
– Kibírtam volna, hogy soha ne találkozzunk többé. – egyenesedett fel, és lassan megfordult.
A nő nevetett. Hatalmas, bolyhos fülei vidáman táncoltak, teste mögött lompos, fekete farok lengett.
– Lám-lám, kit sodort elém az élet? – nevetett a botanikus.
– Foszd ki a szobát, vidd ami kell. – legyintett Lina, és máris visszafordult az éppen soron lévő fiókhoz.
– Úgy fogok tenni! – bólintott a nő, és egy egész fiolányi pixi port fújt a félvér arcába.
A szárny fedésében töltött perceik mindenen túlmutattak, amit eddig gondolt egy hasonló aktusról. A nő szavaira fittyet hányt. Nem azért, mert ne akart volna válaszolni, nem tudott összeszedni semmilyen értelmes alapot, amivel vitázhatna szavaival és ez nem is volt a megfelelő pillanat egy vitára. A szavak helyet éles sóhaj hagyta el ajkait. Testük hullámzása olyakor a nő javára fordult, olykor Yagoro vette át az irányítást. Küzdött a sorsa ellen. Lábait feszítette. Elméjét igyekezett terelni a helyzetéről. Mindent megtett. Tudta hogy sok mindenben felül múlhatná a nőt és a nő is sok mindenben felülmúlja őt és ez is azok közé a dolgok közé tartozott. Percről-percre vesztette el maga felett az uralmat, teljesen átadva magát a nőnek. Az úgy csavarhatta a testét ahogy neki a legjobban esett. Yagoro igyekezett tartani magát…minél tovább. Karjai a nőt ölelték. Szorítása minden egyes szenvedő nyögéssel erősödött. Hiába koncentrált, hiába próbált kitartani, hiába küzdött végül a vágyott ragadozó karmai közt végezte. Szemeire olyan súly nehezedett ami ellen nem volt értelme küzdeni. Szorítása enyhült, a teste megfeszült.
-Még…egy…kicsit…- kapaszkodni próbált valamibe, de a nő lassacskán átvette az irányítást minden érzékszerve felett. Az ő csókjának ízét érezte a szájában, a hangját hallotta, a kígyózó testét figyelte, forró bőrét érintette és keveredett kéjük illata költözött az orrába a nő természetes illata mellé. Tudata egyre csak ezek köré szűkült. A nő nevét nyögte, őt hívta még akkor is mikor ő volt az akit elejtett. Többet akart, teljesen elengedte magát, aminek meg is volt az eredménye. Teste újra befeszült. Szemei meg-megrebbentek, akaratlanul rándultak felfelé szemhéjai takarásába. Ajkait eltátva nyögött fel. Nem érdekelte a környezet, hogy ki látja, ki hallja. Ott, a Perilon szárnyának a takarásában érte élete első alkalma, azzal a nővel akibe beleszeretett és azzal, akinek teste alatt nyög az övé. Kezei a nő testébe martak, fogait a húsába mártva tompította hangos mordulásának a hangját. Csípőjével akaratlanul is nagyobbat lökött az élvezet kínzóan lassan érte el a nő játékának hála ám épp ez tette annyira hihetetlenné. Nem törődött azzal, hogy kihúzódjon, nem is volt azon az esze, hogy bármit is kéne kezdenie. Férfiassága majd szét robbant és kegyelemért könyörgött, amit meg is kapott. Tövig hatolva robbant ki belőle forró magva, elárasztva a nő legmélyebb pontját, élvezetébe fojtva annak legmélyebb kamráit. Még ha nem is volt értelme. Még ha nem is lesz eredménye, Yagoro nem tudott róla, és nem is érdekelte volna. Káprázott a szeme. A szűkülő sötétség elnyelte őt és egy pillanatra még magával is ragadta. Teste teljes mértékben ellazult és másodpercek kellettek hogy újra tudja, mi történik körülötte. A nőt ölelte. Hallotta a Valhurn hangját, de ő maga sem akart nagyon megmozdulni, mégis, kénytelenek voltak. Követte a nőt ám a teste furcsa volt, egyszerre volt sokkal nehezebb és könnyebb is. Olyan érzés volt, amit még nem érzett azelőtt, mintha a magvaival együtt a lelke is távozott volna a testéből és még csak most igyekszik visszatérni. A valhurn sziszegését nem tudta mire vélni.
-Mi a fene baja van velem? Féltékeny?- kérdezte a haját borzolva. Speciális ruhája lassan mászott vissza a testére.
-Irigyellek az aurád miatt, én is akarok így tisztálkodni…bár egy forró fürdőt sosem cserélnék le.- állt a nő mellé. Pár pillantást vetett csak meztelen testére, de inkább elrántotta a fejét.
-Előre jelzem, hogy ha így fogsz végig sétálni az utcán, ne hibáztass engem ha minden lépésnél felizgulok! Tisztálkodás? Tisztában vagy vele hogy nézel ki? Persze hogy tisztában vagy…Az biztos hogy először ruhát keresek neked!-Csak a fejét rázta. Ügyeskedve meg is indult a Perilonról lefelé.
-A házunk még áll. Ott hagytam a pici molyt is. Gondolom nem akarod ott hagyni étlen-szomjan.- hamar lemászott. A kezdeti fáradtságát felváltotta az öröméből fakadó energialöket. A tetem tövéhez érve lépett előre pár lépést.
-Meg kell hagyni, hogy nem erre számítottam.- tette csípőre kezeit, a várost kémlelve. Az átlag terrán azt gondolhatta volna, hogy a városról beszél.
-Most hogy jobban belegondolok, te tettél magadévá engem. Nem tudom hogy ez sérti-e a férfias büszkeségemet…- gondolkodott el, de lemondóan maga mellé engedte a kezeit.
-Nem, bárhogy nézem újra és újra a prédád lennék, ha ez téged boldoggá tesz.- nevetett fel és megindult a romok mentén.
-Valahol a közelben volt az a bolt ahol még az első pár napban a ruháimat szereztem.-
Miközben Yagoro igyekezett valami ruhát találni a nőre, hogy ne kelljen attól tartania, hogy ha ránéz, akkor azonnali orgazmus éri, addig Sötét Csillag a saját ügyeit intézte. Miután megbizonyosodott arról, hogy sikerült elérnie a kívánságával amit akart, visszatért a férfihez. A semmiből jelent meg mellette.
“Látom végeztetek! Gratulálok!” mondta boldogan. “Már csak egy dolog maradt amit el kell intéznünk. Szólj a nőnek hogy el fogsz tűnni egy rövid időre. “
-Először keresek neki valami ruhát és meg is kéne mosakodnom.-
“Ahová megyünk, nem számít hogy milyen ótvaros vagy! Szedd össze magad!”
A férfi csak morogva hessegette el maga mellől az Istennőt, ám érezte a hátán fellángoló égést. Tudta hogy Sötét Csillag komolyan beszél.
-Lina…- lépett oda a nőhöz.- El…kell mennem egy rövid időre. Sötét Csillag azt mondta nem tart soká. Mit szólnál ahhoz, hogy ha használnánk azt a kis medencét? Előtte majd megfürdök bent. Ha őszinte akarok lenni, én csak arra vágyok most, hogy csend legyen körülöttem, ezek után.- állt meg a nő előtt.- Meg persze, te.- Csak egy villámgyors csókot lopott, ami talán még csók sem volt, csak a szája szélére egy apró puszi.- Ne haragudj. Igyekszem.-
A következő percben a teste már Skulnera égboltján suhant át.
-Hová megyünk?-
“Ott, ahol kezdődött ez az egész tegnap előtt.”
Yagoro tudta, hogy hová kell mennie és azt is sejtette miért, még egy tényező hátra volt, aki a mai küzdelemben nem vett részt. Essy.
A fülledt pillanatokon túl is, Annelina kinevette a férfit. Könnyedén, mintha nem épp méretes férfiassága lett volna az, ami húsát fenyegeti, türelmetlen lüktetéssel követelve jussát a gyönyör ormain. A nő viszont nem adta meg sem saját, sem a férfi testének azt a kegyet, hogy gyorsan marja magához az édes érzéseket.
– Kevesek? – ingatta fejét – Lebecsülöd Terian népét, Elenion! Ha magányt választanék, ugyanúgy az én döntésem volna, minthogy hosszúéltűt keressek, akinek társaságával megtölthetem létezésem napjait.
Kíméletlen éleslátása még akkor sem fogadta el a hízelgő szavakat, mikor azok kedvesen próbáltak neki udvarolni. Egymás után törte le a tüskéket, vagy szarvakat, melyekkel a férfi úgy gondolta, tetszeleghet a nő előtt, mint saját lényének különleges értékei. Valóban drámai szavak voltak, de amennyire jól hangzottak, annyira könnyen is kapta fel őket a szél. Nem jelentettek többet, mint akár egy tréfa szavai.
A kéjes percek nyúltak és nyúltak, s bár Yagoro tiltakozott elejtett vad státusza ellen, Lina egész végig élt a tapasztalt fél előnyével, s nem szégyellte addig feszíteni a húrt, míg a testek követelőzése könyörgésbe nem fordult át. Sorin Algor alább ereszkedve bepillantást nyert a szárny óvó takarásában zajló jelenetre, s isten létére rögtön elvörösödött. Bíbor lángokba lobbant az ég alja, a Tükör-sivatag fehér homokja vérnarancs tengerként hullámzott Syneffo romjai alatt. A dűnék mind menekülőre fogták az aurilok megjelenésére, Laressia istennő vágyakozón nyúlt el a fivérének lángjait idéző homoktenger buja színei fölött. Ritmusosan vonaglott a karcsú női test, el-elválva partnerének ölétől, minden egyes pillanatban irígykedő pillantást gyűjtve be az égi istenektől.
Már megmutatkozott az égbolton Luna Elesa is, mire a félvér az erős mellkasnak döntve hátát, bágyadt tekintetét a külvilág felé fordította. Az ezüstös fényben úszó romváros sajátos szépséggel bírt. Közvilágítás híján az utcák sérült s kevésbé sérült résekként kanyarogtak a halmok közt, mintha valaki tintával öltötte volna le az összegyűrt munka papírgolyóját. A nő tincsei ziláltak voltak, nedvesen tapadtak arcára és tarkójára, éjfekete szemeiben visszatükröződtek a csillagok fényei.
– Lassacskán indulnunk kellene. – mondta, de ő maga cseppnyi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy kibontakozzon Yagoro karjai közül.
Lusta körök egybefonódó sorait írta le az izmoktól feszülő bőr felszínére. A langyos éjszaka hűlni kezdett, s bár természetes módon borzongatta meg a hosszúéltű testét, nem bánta hogy melléjük bújik a hideg is.
A távolból meghallotta a valhurn kiáltozását, ahogyan őt hívta. Gazdátlan ragadozó hátasok keringtek, keresve korábbi partnereiket, de csak keveseknek adatott meg az öröm, hogy rátaláljanak egy ismerős terránra. Lina most előre hajolt, és elvált a férfi testétől. Ahogy felállt, combjainak belső oldalán sűrű nedv folyt végig. Egyáltalán nem zavartatva magát miatta lépett ki a szárny takarásából. Mezítelen testét ezúttal a holdfény is végigcsókolta, mégha a holdistennő elhűlve kapott maga mellé egy csillagot, hátha annak fénye helyettesítheti a pislogás pillanatára az övét. Lina a szájába illesztette két ujját, és füttyjellel hívta a valhurnt. Nem telt bele sok idő, hogy a fenevad megközelítse a perilont, és leereszkedjen. Idegesen kezdett mesélni gazdájának, de le-lecsapta fejét, és felborzolta sörényét. Egyértelműen Yagorora sziszegett, Lina viszont ezért határozott mozdulattal orrtövön koppintotta, ott, ahol kellőképp megérezhette a fegyelmezés fájdalmát. Méltatlankodó horkanással hódolt be a lény, de a férfi láthatóan újabb rossz pontot szerzett nála.
– Gyere, nézzük meg, mit találunk a romok közt! – mondta Lina nagyot nyújtózva.
Nem idézte meg a szárnyait, az könnyű célponttá tehette volna az éjszakai égbolt vászna alatt, de a valhurn szolgálataira sem tartott igényt.
Újra fellobbantva auráját tisztította meg testét, de végignézve Yagoron elgondolkodott, hogy a férfinak talán elkélne egy fürdő.
– Azt hiszem, először meg kellene nézni, miféle tisztálkodási lehetőség maradt. Aztán kutatunk ruhákat, és élelmet. – vázolta a számára logikusnak tűnő stratégiát.
Yagoro egész lényével fogadta Lina közeledését. Vágyott rá, a szavaira, érintésére, a tekintetére. Nem ellenkezett, teste úgy mozgott, ahogy a nő akarta. A tarkóját ért cirógatástól kirázta a hideg.
-Nem azt mondtam, hogy sosem tetszett senki. Nekem is vannak szemeim, megnéztem már másokat. Csak senkivel nem voltam még együtt.-válaszolt.- Csak fogadd el, hogy annak tartalak.-
Szavaival talán ellent akart mondani, hogy ne gondolja Lina azt hogy ő az első aki tetszik neki! De lehet hogy valóban így volt. Látta a nő mosolyát, érezte testének minden rezdülését. Ujjai a testébe martak, megszorítva annak tökéletes félholdjait. Ujjai között kibuggyant a nő húsa. Az erős kezek finoman kezték dagasztani alfelét, egyszer erősebben, egyszer gyengébben fogva rá fenekére, néha széthúzva, néha pedig egymáshoz dörzsölve azokat. A nő nyelvének érintésébe beleborzongott. Igen, ez lehetett az egyik gyengepontja. Éles, hirtelen sóhaj tört elő belőle. Minden porcikája vágyta az érintést. Izzadtságcseppjei nyelve elé vetették magukat. Ők is részesévé akartak válni annak a felületes, csillogó folyamnak amelyet a nő nyála formált. Engedett Lina csípőjének, hogy az lejjebb és lejjebb ereszkedhessen. Egyesülésük elkerülhetetlen volt, de még nem jött el az ideje, bármennyire vágytak egymásra. A sima domb tövéből kiemelkedő torony minden erejével a mennyek felé nyúlt. Látta annak kapuját, de képtelen volt elérni azt, csak vágyakozva nyújtózott az ég felé.
Ajkai eközben a nő felső testét fedezték fel ám ostoba kérdéseinek meg lett az eredménye. Nem adott ki hangot akkor sem, mikor a nő hajába markolva húzta el a fejét a vágyott testtől. Kihívta a nő szigorú tekintetét, a felemás szempár büszke daccal igyekezett elrejteni a férfi félelmét. A nő tekintetében végbemenő változásokra csak enyhén eltátotta ajkait. Most is akarta. Vágyott rá. A lelkébe fúródó tekintet hatására sajátja megremegett, de nem nézett félre. Szembenézett a bestiával aki rá vadászott. Duruzsolására az orrát ráncolva mosolyodott el.
-Csak…nehogy túl nagy falatnak bizonyuljak a számodra.- suttogta ajkaira. Halk, forró sóhaj hagyta el a testét, amivel száműzte magából kételyének démonait. Mindenre számított, de a következő percben szemei összerándultak. Csípője megvonaglott, ujjai megfeszültek. Az áhított mennyország maga ereszkedett alá és nyelte el őt. A férfi nem tudta, hogy milyen érzésre számíthat és erre nem tudták volna felkészíteni. A behatolás pillanatában ajakit hosszú, kellemes nyögés hagyta el. Szemei résznyire szűkültek. A nő nedvei forró patakokként ömlöttek végig a duzzadó erek mentén, megkönnyítve a behatolást. Yagoro egyik keze Lina hátára csúszott, másik csípőjét tartotta, hogy az a legkényelmesebben el tudja engedni magát és ne legyen kényelmetlen számára a mozgás.
Egyedül egy személyen múlt egyesülésük. A szűk hüvelybe nehezére esett önmagától mozogni. Az erős, mégis puha falak teljesen köré szűkültek, egyedül Lina mozgása volt az, ami egyre mélyebbre és mélyebbre tessékelték a férfi…hancurlécét!
-Annyira…borzasztóan szűk! Elkövetted…a legnagyobb hibát. Megmutattad, hogy micsoda mennyei érzés eggyé válni…Ngh!- Fájdalmasan nyögött. Bőre könnyen megadta magát a nő fogainak.-Veled…- Keze a fejére siklott. Tartotta miközben ivott, ám a hirtelen fájdalomra, a másik kezével a nő csípőjét lejjebb kényszerítette ami ismét egy hangos nyögést csalt elő belőle Mámorban úszó hangja ezúttal egyenesen Lina fülébe szökött. A nyögései a nő csípőjének ringásával csak tovább szaporodtak. Fel kellett szívnia magát, hogy magában tartson egy-egy hangot, egy-egy elharapott szitkot.
-Jól van…Csak…szólj ha kellemetlen, vagy fáj…-Tudta hogy aggodalma felesleges…A vérét nem bánta, sőt, szívesen adta létmeritiumát a nőnek. Nem szégyelt előtte semmit. Nem volt titkolni valója. Életének egész könyvét kitárta neki, de ha keres, sem talált volna benne semmi érdekeset.
A férfi csípője ütemesen segített rá párja mozgására. Kezével mindvégig ringását kísérte. Eleinte kissé ügyetlenül, de egy tucat mozdulat után már jól ráérzett. Segítette őt egész végig, míg ő az emlékeiben úszott, ám mikor megállt és leszorította testével, kissé kizökkent. Na nem az izgalomból, attól majd szét robbant! Halkan felnevetett és mindkét kezét a nő arcának két oldalára csúsztatta. Az új élmény sem maradt el. A lágy, őszinte, tiszta csók amit nem bírt megállni.
-Volt egy olyan nő, akitől szívesen tanultam volna, de nem mutatott rá hajlandóságot…-hüvelykujjával végig táncolt a nő felső, majd alsó ajkain. Érezni akarta azokat, hogy milyen tapintani a puha párnákat.-Büntess amennyit csak akarsz, minden nemű szenvedést eltűrök, amit kiszabsz rám. de kifizethetlek a véremmel és a jelenlétemmel is. Azon kevesek egyike vagyok, akik örök otthont tudnak biztosítani megfáradt lelkednek…- nevetett fel.-Csak drámai akartam lenni… viszont!Nem viselkedhetek úgy mint egy elejtett vad, nem igaz?- a nő érezhette, ahogy a férfi eddig ellazult izmai, megfeszülnek. Apró testét védelmező ölelésükbe vonták.
-Nem kell félned, te vagy az egyetlen aki rám vadászik, de ha már fel akartál falni, úgy járja, ha becsületesen az egészet magadba fogadod.- Lábait felhúzva támasztotta meg magát, egyik keze Lina derekára fogott, karjával könnyen átérte a nő kecses testét, másik keze visszatért a tökéletes holdak egyik feléhez és erősen megmarkolva, lefelé tolva mozdította csípőjét. Az utolsó centik úsztak a nő nedveiben, könnyedén befúrták magukat a nő szirmai közé. Dolgozott a kitaszító hatalom ellen. Követelte, hogy a nő szentélye fogadja el őt mint új hódítót, mint szerető hívőt.
Yagoro igyekezett minél érdekesebbé tenni az aktust Lina számára. Kényeztetni akarta. Megtalálni azokat a pontokat, ahol a nő a legérzékenyebb. Ajkai ismét felfedező útra indultak. A nő nyakán siklottak végig, orrával megbillentve a borostyán fülbevalókat. A férfi széles nyelve ívesen siklott végig a nő fülkagylójának külső felén. Játékos gesztusként, csupán egy másodpercre, fogai közé ragadta a gyenge porcot. Elválása előtt ismét a fülébe súgta vallomásául szolgáló szavait.
-Akarlak…mindennél jobban. Szeretlek.-Új szavak is csatlakoztak negédes nyögéseihez.-Annyira jó érzés benned lenni. Meg fogok őrülni. Csak a tied vagyok.-
Egész alhasával ringott, akár a vad tenger háborgó vize amely magáévá akarja tenni a hullámokkal incselkedő szirént.
Ajkai kulcscsontján vándoroltak át, egészen melleiig. Nem válogatott, mindkét ágaskodó bimbót forró ajkainak csókjával jutalmazta. Rövid táncot lejtett velük ügyeskedő nyelvével. Az élvezetek legősibb formája volt ez.
Sötét rejtekük mélyéről, egyetlen, mámoros nyögéseiken túlmutató, büszke hang szűrődött ki. Testük dallama és üteme.Az egyesülésüket ünneplő, primitív applauzus.
Mint égi ajándék, ereszkedett le a férfi ölébe. Lassan letérdelt, bokáit Yagoro tértei alatt, a comjai mellett támasztotta meg. Könyökei a széles vállakon nyugodtak, ujjait összekulcsolta a tarkó mögött. Csak annyira voltak egymáshoz közel, hogy kinyújtott hüvelykujjanak körmével finoman végigkarcolhatta a tarkó vékony bőrét, felfele haladva rejtette ez érintését a sötét tincsek közt. Nyíló ajkai ráérős csókban vezették egyre mélyebbre a férfit, mígnem ölelése egészen megszorult, ő pedig elemelkedve kényszerítette Yagorot, hogy hátra billentse a fejét, és alávesse magát az akaratának. Nem mintha sokban ellenkezett volna. Olyan uralmat gyakorolt, amit nem kérdőjeleztek meg.
– Tudod, nem nagy kihívás ám csodálatosnak lenni, ha korábban még nem vetettél szemet egyetlen nőre sem. Az örömlányokat természetesen nem számítom… – világított rá a nyilvánvalóra.
Nevetett. Könnyedén, mint a szélben csalingázó porszemek. Bár az igazság fényében a bók aligha hatott igazi dicséretnek, Lina amúgy sem volt az a fajta nő, aki elolvadt a szavaktól. Nem volt szüksége arra hogy szépségét dicsérjék. Számára, vámpírként sokkal többet mondott az illat, amit a közelében bocsájtott ki a férfi teste. Nem azért kérdezett rá érzéseire, mert ne lett volna tisztában velük, hanem mert azt akarta, hogy Yagoro kimondja őket. Hiszen a kimondott szónak értéke, varázsereje van. Az olyan súllyal nehezedik a tudatra, amit már nem lehet egy vállrándítással lerázni.
Ragadozói mosolya elnyílt, ahogy a férfi simogatása erőteljesebbé vált a testén, szándékosan incselkedve vele süllyesztette vissza testsúlyát a széles tenyerekbe. Érezte, hogy a kemény ujjak a bőrébe süppednek, hogy a kardforgatástól kérges tenyér belémar.
– Jól mondod, egyáltalán nem érdekel… – hajolt előre, és kiöltött nyelvét végighúzta a férfi nyakán.
Élvezettel teli mozdulat volt. Bár nyálához keveredett a por, karcos részecskéi nyelvét súrolták, ennek érdességét elnyomta a borosta durva érintése, és a veríték sóssága. Csípőjét megbillentve ült mélyebbre, amikor Yagoro szavai megállásra kényszerítették. Egy pillanatra megredmedt és megfeszült a teste.
Komor tekintettel nézett a felemás szempárba, kérésének értelmét mutatva. Tekintete fel s le ugrált a korábbi harapás helye, és a lélektükrök közt. De aztán megnyalta ajkait, és aprót bólintott. Ahelyett viszont, hogy a kérést teljesítette volna, először neki kellett állnia a hódolat ostromát. Állát felemelve biztosított több teret a felfedezőút számára, testének legsérülékenyebb részét fedve fel, mintegy megadása és bizalma jeléül. Yagoro hajába túrva sóhajtott fel, a sötét tincsek finoman cirógatták bőrét a harapások nyomán, mintha engesztelni akarnák, de ezzel csak tovább erősítették a pattogó szikrácskákat, amiket elhintettek a húsában.
Meghallva a kétkedő szavakat a férfi hajába markolt, és elhúzta magától a fejét. Szigorú tekintete izzott, mint a pergetett méz aranya. Nem eresztette el, hagyta, hogy saját kételyeinek kínjában forogjon. Olyan lassan mérte végig, és oly kritikus tekintettel, aminek láttán bármely férfi nyelt volna egyet félelmében, hogy a nő visszatáncol. Ugyanilyen lassan tért vissza a férfi szemeinek tükrébe, majd merült el bennük. Résnyire zárta szemeit, pilláinak árnyéka egészen eltakarta az izzást. Csak ajkai mosolyogtak tovább, élvezve a másik szenvedését.
– Fel foglak falni, Yagoro! – duruzsolta kéjes hangon.
Megemelte a csípőjét, és bár az volt a kérés, hogy hamarabb igyon, mintsem történjen köztük bármi, Lina nem volt hajlandó teljesíteni azt. A saját szabályai szerint játszott, és megtalálta a legélvezetesebb módját annak, hogy tovább feszítse a húrt.
Virágának szirmai forrón csókoltak a meredő tag végére, finoman engedve a nyomásnak. Édes illatú nektár csorgott ki közülük, a nő teste pedig süllyedni kezdett. Vontatott mozdulat volt, ahogyan az eres vessző szétfeszítette a szirmokat, majd tovább nyomult a rejtett mennyország útja felé. Forróság, lüktető, egyszerre puha és mégis izmos, rugalmas falak feszültek a dorongnak, azt az érzetet keltve, hogy ha nem a nő lenne az, aki magába engedi, képes lenne pusztán szűk mivoltjával kivetni magából a keménységet. Egy örökkévalóságnak tetszett, mire összefonódtak. Lina száját nyögés hagyta el. Alhasa megremegett a felhalmozódott vágyak izgalmától, aztán megcsavarta a csípőjét. Mielőtt Yagoro bármit is tehetett vagy mondhatott volna, lecsapott.
Pontos volt. Ugyanazt a helyet harapta, melyet meghagytak neki jelként. Nem érzéki harapás volt, mely simulékonyan siklik a bőr alá, hanem szenvedély fűtötte, türelmetlen vágy által hajtott marás, mi cserébe a nő testét feszítő mámorért most az agyarak izmokat feszegető fájdalmával felelt. A harapás gyönyörének érzésére forró barlangjának falai megfeszültek, és lüktetni kezdtek, egy ütemben Yagoro szívverésével. A félvér felszusszant, mikor az első kortyok a nyelvét, majd torkát érték, sóhaja pedig hamar nyögésbe fulladt. Az íz a felfoghatóság határait feszegetően teljes volt. Csak másodjára ivott a férfiból, de úgy érezte, hogy sosem volna képes megunni. Észre sem vette, de nyeléseivel azonos ütemben kezdett el finoman ringani csípője is.
Mielőtt azonban még belefeledkezett volna a gyönyörök megtapasztalásába, nem felejtette el teljesíteni a kérést. Nem értette, hogy mi értelme volna látnia az estét, de ha ezt kívánták tőle, megtette. Kitárta elméjét, és hagyta, hogy a megízlelt vér átjárja az elméjét is. Először csak sötétvörös füstködöt látott. A kibontakozó káoszban neki kellett megkeresnie, hogy mely emlékeket akarja megnézni, mely érzéseket kívánja felkutatni. Olyan volt, mintha egy könyv lapjait pörgette volna visszafelé, a legfrissebbektől, a régebbiek felé. Látta önmagát, meztelenül, látta a perilont. Érezte az aggodalamt, melyet hazugsággal próbált előle elrejteni a férfi, és látta Garettet is. Megérintette Sötét Csillag ereje is, de ez elől gyorsan iszkolt el. Nem akart a részese lenni. Pörgetett még néhány órányi emléket, ameddig megtalálta amit keresett. Nem az este kezdetétől indult, hanem már onnan, hogy bezárult az ajtó. Majdnem visszakozott, amikor a lelkes szajha nekilátott a munkájának, és akkor is ki akart hátrálni, amikor Yagoro maga alá fordította a leányt. Érezte az izgalmát… De csak azt, semmi mást. Nem érzett akaratot, sem pedig vágyat, pusztán testi reakciót. Nem úgy, mint mikor őt nézte. S akkor megértette.
Mosolyogva húzta ki agyarait a sebből, majd végignyalt az eleven húson. Hüvelye úgy lüktetett, mintha ki akarná vetni magából a férfit, de egyáltalán nem engedte mozdulni, sőt, mélyebbre fúrta magát Yagoro ölében. Szemei veszedelmesen villantak.
– Tehát tanulásra szórtuk el azt a rengeteg pénzt, amit nehéz munkával szereztünk meg? – kérdezte, elbagatellizálva az okoz, hogy valójában miért kellett látnia az emlékeket.
Körzött egyet a csípőjével, körmei pedig ráérős utat tettek meg a férfi hátán lefelé, majd megemelte magát egy kissé, és újra visszahelyezkedett. Mintha egy táncosnő lejtett volna könnyed mozdulatokat.
– Azt hiszem, hogy alaposan meg kell büntesselek, amiért annyi pénzt herdáltál el. – suttogta a férfi ajkaira buján – Vagy miként kívánod megfizetni a fáradtságomat és a busszúságomat, hmm?
A csókjaik minden másodpercét élvezte. Lelke minden érintésbe beleremegett, tudata pedig transzba esett a nőt érintve. Ez a pár nap amit együtt töltöttek, számára sokkal hosszabb időnek tűnt. Tekintetével kereste, bebörtönözve magát az érzésbe, amit felkeltett benne. A nő válaszára nem felelt. Természetes valója…igen, egyetértett a nő szavaival. Nem értett tündéül, de a szavakra csak bólintott.
-Úgy érzem, hogy sokat kell tanulnom még melletted.- ajkai mosolyra húzódtak.-Elenion…nem…is hangzik rosszul.- rágta meg a szót, ám hogy a nő kérdésére is válaszoljon, csak félre pillantott.-Nem! Tudtam hogy győzni fogsz…-Hazudott. Részben. Legbelül tudta, hogy győzni fog, de nem akarta azt sem, hogy megsérüljön. Boldogan szolgálta fel homlokát a nő támaszának, halk sóhajjal nyugtatva saját, hevesen dobogó szívét. A nő felemelkedését csak pislogva kísérte. Térdre ereszkedve pillantott fel rá. Aprónak érezte magát a jelenlétében. Eltátott ajkakkal figyelte a nő fölé magasodó, kecses formáját és cirógató ujjait, amint azok tincseivel játszadoztak. A kihívás váratlanul érte.
-Nyúl…fióka?-Pislogott a nő után, aki könnyed szökkenéssel tette meg az első lépéseket.-Hé! Én már nem rendelkezek Sötét Csillag hatalmával! Hát hogy tudnék lépést tartani?- kételkedett képességeiben, de mégis nevetett. Nem tehetett mást, önerőből kezdte meg a mászást a bestia pikkelyeit kihasználva. Megküzdött minden megtett méterért. Hálát adott testfelépítésének ami egyre csak előre vitte. Vadként azt a ragadozót űzte, aki valószínűleg csapdába csalja őt. Édes csapdába, amiből szabadulni sem akar. Minden alkalommal mikor elérte volna, Lina kicsúszott a markai közül. A férfi egyre ügyesebben mászott, de többször meg-megcsúszott. Ismét az őt kísértő cél lebegett a szeme előtt, hogy elérje Linát.
Bele telt egy rövid időbe, de elérték a csúszot.
-Úgy érzem, hogy én vagyok a nyúlfióka. Bocsánat, gyenge nyúlfióka.- mély levegőket vett, a város felé fordulva kifújta magát. Szíve egyre hevesebben vert az egymást követő események kavalkádjában.
-Szóval, milyen fajta ragadozó szeretnél lenni? Gondolom nem hagyod csak úgy ezt a gyenge nyúlfiókát elsétálni?- kérdezte incselkedve, ám tekintete végig futott a hátrahagyott pusztításon. Nem volt értelme feltenni a felesleges kérdéseket, hogy alakulhatott-e ez másképp vagy sem. Mégis, meglepetésképp érte a nő hirtelen közeledése, ahogy átkarolta őt, és elkezdte szavaival befesteni Yagoro lelkét. Hirtelen nem tudott mit mondani, de igyekezett a nő szavait kísérni.
-Igyekezni fogok, hogy a mindenki számára jéghideg űr, számodra meleg otthonul szolgáljon, ahová bármikor hazatérhetsz. Felfedezheted a világot. Járhatsz és játszhatsz a többi csillaggal ha úgy tartja kedved, de amíg élek, mindig lesz egy hely, ahová ha megfáradsz, elrejtőzhetsz. Senki nem fog látni, Senki nem fog rád találni. Számomra ez az egyetlen csillag, elég fénnyel rendelkezik ahhoz, hogy bevilágítsa a világomat és boldogan vesszek el természetes csodájában.- Ők voltak azok, akik megállították a várost ért rombolást, mégis, most úgy viselkedtek mint a csíntalan gyerekek, akik szüleik elítélő tekintete elől menekülnek. Még az isteneket is megfosztották az élménytől amiben egymást akarták részesíteni. Nem láthatta őket senki. Csak ők voltak. Mélyen elbújva vágyaik odújába.
A férfi viszonzott minden egyes csókot. Nyelvével táncra kelt. keringőre hívva a másikat. Nyelve játéka lehetett akár birkózás, vadászat vagy a szerelmesek násza mégis egy dologban összpontosultak. Az egymás iránt érzett vágyaik csatája volt minden egyes újabb érintés.
Nehezen vált el tőle, de leült. A nő aurájának megjelenése egyetlen dolgot jelentett. Lina teljesen meztelen volt. Feltörtek az emlékek, hogy ez a kép, legutoljára mit váltott ki belőle, amire a teste reagált is. Kétségtelenül felizgult, nem, nem most, már az első csókjuk után vágyott rá a teste, nem kellett hozzá, hogy meztelen legyen. Ráeszmélt, hogy a nőnek igaza volt. A sötétben senki nem ismerte volna fel az ő vonásait, mint Yagoro. Az elmúlt napokban csak őt figyelte, csak őt csodálta. Egyszerű, emberi érzékekkel rendelkezett, számára mégis olyan volt, mintha a nő ragyogna. Csak neki. Egyedül neki! Azt kívánta, bárcsak ő lehetne az a sötét árnyék. Biztos volt benne, hogy ő sokkal…alaposabb felfedezést tenne. Nem kellett sokat várnia. Ölébe fogadta a nőt. Kezeivel derekára simított és stabilan tartotta. Magához közel. Yagorot sosem érdekelt más véleménye. Bárki, bárminek is nevezte volna kettejüket, ő mindig csak egy dologként hivatkozott volna rá. Hazatért. A megnyugvást amit Lina közelsége váltott ki belőle, semmi sem tudta volna pótolni. Csodálatosnak tartotta.
A nő kérdéseire őszintén válaszolt. Szemeivel egész végig az övét figyelve. Elveszve bennük. Belépett ismét…az aranyló ketrecbe, amit félre ismert. Nem volt ez más, mint egy olyan vágy, amibe ő, saját magát akarta bezárni. Nem volt labirintus ami ne engedte volna. Önként veszett el benne és soha nem akart szabadulni.
-Soha…nem láttam még senkit…ennyire csodálatosnak mint téged. Nagyon tetszel.- suttogta a nő ajkaira.
-Akarlak…mindennél jobban. Mindenkinél jobban. Csak magamnak akarlak tudni.- szorítása erősebbé vált, közel húzta magához Linát.-Magamévá akarlak tenni.- szakadt ki belőle a fogai közt kipréselt szó. Erős kezei lecsúsztak a nő fenekére, megmarkolva azokat.
-Tudom hogy azt fogod mondani, hogy nem érdekel, de sajnálom hogy ilyen mocskos vagyok…- párolgott el róla a felsője, Lina megpillanthatta a saját fognyomát Yagoron amit nem gyógyított be.
-De mielőtt…bármit is csinálnánk, szeretném…ha újra innál belőlem. Szeretném…ha megtudnád mi történt aznap este.- mindketten tudták melyik estéről beszél. -És emellett…csak szeretném érezni hogy kisajátítasz.-Nadrágja pólóját követte. Bőrük egymásnak simult. A ruha alatt a férfi teste viszonylag tiszta volt, csak a saját sebeiből származó friss vér mocskolta őt be. A nő közelségétől vaskos, eres és legkevésbé sem mikropénisze, farka kőkemény volt. De mégis…a vágyainak ellent mondva hajlott az igazság feltárására. Nem akarta elmondani neki, azt akarta hogy saját szemével lássa.
Kezei óvatosan fedezték fel a nő testét, miközben beszéltek. Fenekét simogatták, bele-belemarkoltak, néha felcsúsztak hátára. Minden egyes centijét félve fedezte fel. Minden egyes újabb felfedezést egy jóleső remegéssel jutalmazott teste. Közelebb hajolva ajkai ismét a nőének nyomta egy gyors csókra és onnan csúsztatta tovább nyakára és vállára. Forró, izgatott lehelete minden mozdulatánál újabb és újabb helyeket járt be. Apró harapásokkal díszítette Lina vállát, nyakát és kulcscsontját. Nem voltak azok semmi többek, csak apró kis jelzések. Nem maradt nyomuk, mégis elültették vágyának szikráit, amelynek kellemes, bizsergető fájdalma felforrósodva terjedt végig partnere bőre alatt.
-Lehet hogy hülye kérdés…de te…kívánsz engem?- Ahogy Lina is, ő is csak hallani akarta, nem mástól, hanem tőle. Félt a választól, pedig nem volt rá oka.
-Akarsz…engem?-kérdezte újra halkan.