Terian szó szerint mélyén, eldugva a méltatlan tekintetek elől építették fel a világ minden olyan könyvének otthonát, melynek kötetei titkos kincsei a világnak. S mint kincsek, hozhatnak tulajdonosuk fejére átkot és áldást egyaránt. Nem csak lelket szédítő romantikus regények, vagy a világörökség részét képező fantasztikus költeményei várnak itt arra hogy a terránok ujjai végigsimítsák gerincüket, vagy lapjaikat pörgessék, tekercseiket göngyölítsék. Itt őrzik az Átkozott Dallamok kottáit, a Rémuralomról szóló fejlegyzések eredeti példányait, a legsötétebb mágiák varázslatait, tiltott praktikák elsajátítási módját.
Hosszas ideig időzni a sorok közt nem ajánlott. Állítólag van valahol egy könyvtáros, aki segít megtalálni azt amit keresel, de ne fűzz sok reményt a segítséghez. Aki sokáig marad, annak elméjét szép lassan bekebelezi a sötét szellemi energiával töltött hely.
<A helyszín szabad>
A könyvtár hatalmas ajtaja kitárult, korához képest meglepően könnyedén, hangtalanul és csak a csengő zaja törte meg a csendet, amely az érkező, vagy távozó látogatókra figyelmezteti az intézményben tartózkodókat.
– Valóban. Úgy tűnik. – Jegyezte meg szenvtelenül Riful. Most már biztos volt afelől, hogy drága gazdája egyszer majd valamikor, talán borsos árat fog fizetni a szabadulásáért cserébe.
Papírból készült lepke raj repült ki a most már kitárt ajtón és tűnt el a lenti világ sötétjében, de a bestia szemei még a körülmények dacára is mindent jól érzékeltek. Utasításba kapta az apró kis teremtmények felgyújtását, amiben először nem talált logikát, hiszen Ő, mágiája révén, képes volna fénybe borítani az egész területet.
– Hm… – Hümmögött, miközben tetőtől talpig felmérte társát, majd egy ismeretlen belső késztetés hatására, halvány mosolyra húzta a száját.
– Különös, de te még akkor is bájos vagy Svetlana Katajev, amikor parancsolgatsz nekem. – Kendőzetlenül kimondta azt amire gondolt, majd átlépte a küszöböt, hogy cselekedjen.
Jobb kezét felemelte maga elé, majd tenyerét kitárta, így az a sötét terület felé meredt. A levegő másodperceken belül alig láthatóan már vibrált is, a hőmérséklet rohamos emelkedése pedig még a férfi háta mögül is jól érezhető volt, természetesen csak mérsékelten, emberi szervezetre nem veszélyesen.
Vöröslő hőhullám söpört végig a pusztaságon, amit követően papír lepkék ezrei lobbantak lángra.
A mesés látvány magával ragadó volt és még Riful is elismerte magában, hogy nem mindig a logikus megoldás az egyetlen járható út, olykor nem árt szárnyalni hagyni a fantáziát sem.
A fényjáték során, a bestia maga elé engedte gazdáját, mely után szemtelenül bámulta a formás hátsó felét, mintha csak gondolkodna valamin.
– Volna egy fontos kérdésem. Keményen szereted, gyengéden, avagy az arany középutat részesíted előnyben? – Bökte ki kérdését, meglepően nyugodtan és fesztelenül. A válaszra várva értetlenül pislogott, végül pedig egyszerűen csak megvonta a vállát és kisétált a nyílt terepre.
– Mindegy. Menet közben is eldöntheted. – Ahogy haladt előre, testét vakító fényár kebelezte be, amely elteltével, az emberi lénye helyén, a már jól ismert szárnyas, óriás fehér oroszlán, fenséges képe jelent meg. A meglepetések sora ezen a ponton még nem ért véget, ugyanis a testén egy díszes, fekete nyereg vonalai kezdtek el kirajzolódni, amely fehérarany szíjat, kantárt és kengyelt is magába foglalt.
– Ha kényelmetlen volna, változtathatok a felépítésén. – Szólalt meg Riful hangja Svetlana fejében. Mint az kiderült, előző kérdése, a nyereg keménységére irányult.
A ragadozó kimért léptei szépen lassan a nő elé vezérelték nagy testét, majd nemes egyszerűséggel hasra feküdt, hogy a kengyelbe gond nélkül bele lehessen helyezni a lábfejet.
– Ideje, hogy búcsú csókot lehelj becses könyvtárad falára. Indulunk. – Próbálta kicsit felgyorsítani az eseményeket, lévén az idő múlása nem volt épp a barátjuk.
– Remélem nem félsz a magasban és hogy erősen tudsz kapaszkodni. A mostani távolról sem olyan lesz, mint egy ló hátán utazni, bár gondolom, ezt már te magad is jól tudod. – Figyelmeztetése után a távoli, ismeretlenbe meredt. Látása kifogástalanul szuperált, hisz még jelenleg is, képes volt távolabb meglátni akár egy kavicson ücsörgő hangyát, mint bármelyik ember egy szarvast, fényes nappal, egy domb tetején legelészni. Bár a szemei sem hagyták cserbe, mégsem azok alapján került a legtöbb információ birtokába. A megannyi újszerű szag és zaj alapján, Riful felületesen ugyan, de felbecsülte a környezetükben tartózkodó élőlények és növények számát, csak úgy, mint a fajtájuk sokszínűségét.
– Valamennyi intera-i szörnyeteg genetikája a testembe van kódolva. Normál esetben ha egy meglát, fajtája alfa egyedét ismeri fel bennem, így tehát meghátrál, vagy behódol. De most te is a hátamon vagy, ezért nem tudhatom, hogy s miként fognak majd reagálni. Légy résen. – Tudatában volt neki, hogy egyetlen ragadozó sem jelenthet kihívást számára, hiszen mind érzékelés, mind fizikai, mind pedig mágikus erő terén felülmúlja őket, de egyik másik talán képes teljesen elpalástolni a jelenlétét és a megfelelő alkalomkor, orvul letámadni a hátán cipelt súlyt.
– Zűrzavaros gondolataidat? – állt meg a könyvtáros keze egy pillanatra a tisztogatás munkálatában, ameddig felvont szemöldökökkel Rifulra pillantott – Ilyet is furcsa tőled hallani. – tért vissza a foltok eltávolításához.
Bár az ogrebab főzet hatását illetőleg hasonlított a kávéra, amibe egyszer beleitta magát, az menthetetlen maradt. Ráadásul a sötét anyagokon kivilágosodott, a világosokon pedig besötétedett, mintha csak gúnyolódna az ügyetlenségen. Nem csoda hát hogy igyekezett gyorsan dolgozni, de szerencsére a kezében tartott papír sokkal hatékonyabban szívta magába a folyadékot, mint hétköznapi társai, melyek nem voltak mágiájával átitatva.
Nem csoda, hogy szerette használni az erejét, már-már boszorkányokhoz illő megszállottsággal kutatta határait és fejlesztette tehetségét, amitől úgy tűnt, nem is emberi vér csörgedezik ereiben. Elvégre az emberek ugyan bármilyen ágazatot elsajátíthattak, csak nagyon ritkán váltak igazi mesterekké pont azért, mert számtalan lehetőség rejlett bennük, és rövid életük alatt nem haboztak kedvteléseiknek is áldozni. A papír most is eleven lényként engedelmeskedett akaratának, és a másolatok puhán szálltak a levegőben. Friss tudásuk eleinte hasonló arany színben ragyogott a fényes oldalakon, mint az eredeti példány betűi is, de ahogy kihűlt a lap, a mágikus tinta is elsötétedett, mint a kihűlő széndarab.
Ugyanúgy, ahogyan Svetlana gyomra is kihűlt, mikor Riful szaglászni kezdett körülötte. A mustra elutasítása látszólag megbántotta a macska jellemet, de nem állt meg itt, sőt, kiélvezte a megnövekedett távolság nyújtotta látószög előnyeit, és tovább méregette testét. A nő bensője a fagyos hidegből egy pillanat alatt felolvadt, mint tavasszal a hó, csiklandós érzést keltve gyomrában, és enyhe, édes sajgást idézve meg alhasában.
– Micsoda képtelenségeket nem beszélsz, még mindig zavaros a fejed, Haszontalan Szolgám! – ingatta meg fejét egy elnéző mosoly és halk nevetés kíséretében, bár rejtve a nyelvébe harapott.
Megvolt az a hátránya annak, ha egymaga teljesítette be vágyait, hogy később csak méginkább kívánta valaki társaságát. Mélyet lélegezve töltötte meg tüdejét a hűvös levegővel, hátha az lecsillapítja idegességét.
– Nem is akarnálak sokáig megfosztani Terian italainak élvezetétől, és attól az örömtől amit okozhatnak. – szedte lábait felfelé a lépcsősoron.
Léptei szokatlanul nesztelennek tűntek, de csak közben ébredt rá, hogy azért, mert nem a megszokott cipellőjét viseli. Olykor még mindig furcsa volt ráeszmélnie, hogy nem uniformisát hordja. Mozdulataiban megmaradt a berögződött óvatosság akkor is, ha már nem igényelt volna a leguggolás vagy lehajolás akkora figyelmet, hiszen viselete minden körülmények közt gondoskodott a takarásról. Ez talán nem kedvezett annak, aki a meztelen bőr selymes felszínén halványan ragyogó fényeiben kíván gyönyörködni, de szabad szárnyalásra késztette a fantáziát a rejtett szépségek felfedezéséről. Akinek pedig volt már alkalma valaha megcsodálnia az alabástrom idomokat, az sóvároghatott a már látott, de meg nem tapasztalt gyönyörök iránt.
A lendületes lépések meg sem álltak a hatalmas ajtóig. Súlyos dupla szárnyaira intarziákat illesztett egy ügyes kezű mester, kovácsoltvas zsanárjai díszes nyelvekként nyúltak az aprólékosan megmunkált kilincs felé, mely kulcsot formázott. A kulcs szára kettőből csavarodott, fogai a karsztok vad, mégis békés szépségét idézték. A munstrumon meg sem látszott az elszenvedett évek nyoma, a számtalan meddő ütés nem hagyott maga után emléket, és az akkoriba kékre vert kezek sem őriztek sérelmet. Az elfolyt könnyek árja bár akkor szívet szaggatott, gyenge volt ahhoz hogy akár egy aprócska mélyedést is vájjon a küszöbbe, ami dacosan lapult az ajtó alatt.
Svetlana nagyot sóhajtott, és alsó ajkába harapott, aztán a kilincsre fogott. Lehunyt szemekkel próbálta meg… Csodák csodájára engedett. Hihetetlenkedve pattantak ki szemei, korábban meg sem akart moccanni a kilincs, most a hatalmas ajtó pedig egyetlen nyikordulás nélkül tárult ki. Pereme megkongatta az ezüst csengettyűt, melyről ijedten rebbentek fel a rátelepedett porszemek. Hangja olyan volt, mint apró gongocskák sokasága egy szentélyben, melyek egymásnak felelgetve szólalnak meg. Odakint sötét volt, mégsem egészen fekete. A fény hiányában is volt valami ami sziluettet adott a növényeknek és tárgyaknak. Ha nagyon erőltette a szemeit, halvány ezüstös és fehéres izzást vélt felfedezni a levelek peremén, és a kövek kopasz fejtetőin.
– Úgy gondolom, képes vagyok kinyitni a könyvtár ajtaját. – suttogta megilletődötten a korábban mostohán magára hagyott kérdésre felelve.
Ennyi lett volna?
Csak hozzá kellett kötnie a lelkét a könyvtárhoz?
Ilyen egyszerűen?
Számtalan kétely morajlott fel elméjében, ám gondolatainak nem volt foganatja, végül üres fejjel bámult kifelé a sötétségbe. Mögülük ezernyi papír pillangó libbent ki a könyvtárból, akadálytalanul lépve át a Svetlana képzeletében húzódó mezsgyét, mely a küszöböt jelentette. Még nem tette át lábát a szabad talajra.
– Lobbansd lángra őket! – parancsolta Rifulnak anélkül, hogy ránézett volna.
Szerette volna jobban megnézni magának a környezetét, de nem úgy, ahogyan a napfény árad, nem úgy, hogy bevilágítják számára a tartományt.
-De légy gyengéd, kérlek!
Riful váratlan feltűnése, akaratlanul is a frászt hozta tulajdonosára, de ezt a bestia, jól láthatóan nem bánta.
– Nahát. Nem gondoltam volna, hogy az én mindig kimért és higgadt, Gyönyörű Gazdám… képes megijedni. – Jegyezte meg bazsalyogva. Az ogrebab főzet kilötykölt foltjainak látványakor, hasonló hiányérzetet tapasztalt, mint a birtokosa. Fel sem tűnt neki, hogy ez a kis rituálé, mennyire is a mindennapok szerves részévé vált. Ahogy ebbe jobban belegondolt, szemeit összébb húzta és egy rövid ideig, ezzel a merevséggel bámult a Könyvtárosra. Elvégre, a feladatköri leírásában nem szerepelt a közös italozgatás, Ő mégis újra és újra “bűnbe” esett. Türelmesen megvárta, ameddig a másik végez az asztala és ruhái bőr anyagának megtakarításával, csak ezután adta át neki az ajándékát.
– Tévedés. Nem emiatt késtem. Voltaképpen… az útmutatót már tegnap este befejeztem. De ha minden áron megszeretném indokolni… azt mondanám, hogy a zűrzavaros gondolataimat szedtem rendbe. – Felelte tárgyilagosan. Igazat beszélt, valóban elkalandozott képzelete világában, talán egy kicsit túlságosan is.
Amikor társa elkezdte lemásolni a fényrészecskékből készült lapok aranyszínnel felírt és felrajzolt tartalmát, Ő a közelben figyelt. Bár rövid ismertségük során egyszer sem mondta ki hangosan, valójában egészen lenyűgözőnek találta azt, ahogyan Svetlana képes volt megbűvölni a különféle papír matériákat. Meglehet, hogy kardforgatónak csapnivalónak bizonyult, de mágiájának sokrétűsége, valamint eleganciája, kiegyensúlyozták ezt a hiányosságát.
A lapokkal való bűvészkedés bár érdekes volt, Riful egy ponton mégis megunta azt és más elfoglaltság után nézett. Merészen behatolt a kisasszony személyes szférájába és a már jól ismert módon, szag mintát vételezett a nyaka tájékáról. A zuhanytól a bőre puhább volt, illata tisztább, kivehetőbb.
– Valóban? Ilyesmit mondtam volna? – Meredeztette szemeit meglepődötten. Most persze tudatlanságot színlelt, mintha nem is Ő utasította volna el a felkínált halandó test elfogyasztásának lehetőségét. Nagyokat pislogott, majd az eltaszítást követően, egy halk, morgó hangot hallatott. Olyan morcosan nézett a fukar kacsóra, mint egy közönséges házi macska, akit a jól megérdemelt vacsorája mellől emeltek el.
– Olykor szeszélyes természetemen, még én magam sem igazodom ki. Habár… esetünkben függőségről beszélhetünk, sem mint tortúráról. Olyan vagy számomra, mint a drog. Milyen… nemes szerepet töltesz be, nem igaz, Svetlana Katajev? – Gúnyos fintorgása közben, rubint szemei a nő nyakára vándoroltak.
– A nyakad egy becses része a testednek, de nem becsesebb, mint bármelyik másik. Praktikus, hiszen nem takarják felesleges ruhadarabok, mint… – Sokat mondóan végigmérte a formás testet, tekintete megindult lefelé, megmászta a dús keblek domborulatait, bejárta a feszes hasfal síkságait és miután már egy arasznyit elhagyta a köldököt is, pihent csak meg.
– Elégedetlen vagy? Szükségtelen, megnyugodhatsz. Elfogadom és teljesítem burkolt kérésedet. Legközelebb, tested valamely ismeretlen szegletét fedezem fel. – Kénye kedve szerint forgatta ki a másik szavait, s az egészhez teljesen komoly arckifejezés is társult a részéről.
– Ha te mondod. Nekem mondjuk nincsenek olyan szükségleteim, mint a fürdés. Legalábbis higiénia szempontjából nem. De egy természetben megtalálható, forró vizes tó vizére nem mondanék nemet. Ismersz hasonlókat? – Most először, kérdése a kinti világra irányult. Fogalma sem volt róla, hogy hány éve is raboskodik már a könyvtárban, ahogy abban sem volt biztos, hogy napjainkban egyáltalán léteznek-e még olyan nem mesterséges fürdők, mint amilyenekről Ő is beszélt.
Noha bájosnak találta a nő ajánlatát egy újabb adag főzet elkészítésére, de lévén a kis késésének köszönhetően már így is túl sok időt fecséreltek el, nem fogadta el.
– Nem szükséges. Az én hibám, hogy lekéstem a reggelit. Egyébként is, ha a számításaim helyesek, rövid időn belül, tengernyi időnk lesz különféle italokat fogyasztani. – Közömbös volt az ogrebab főzet iránt, de talán nem is volt a világon olyan nedű, amely elnyerte volna tetszését, ha csak az emberi vért nem számoljuk.
– Úgy gondolod, hogy képes leszel kinyitni a könyvtár ajtaját? – Merült fel benne a kérdés, miután Svetlana elszántan elindult a kijárat irányába. Már tisztában volt vele és a jegyzetekből is kiderült, hogy a múltban nem is egyszer próbálta meg, több kevesebb sikerrel. Most vajon mi lehet más, amitől ilyen derűlátó? Talán csak mert az átok nem fog rajta? Vagy köze lehet ahhoz, hogy a lelkét a helyhez láncolta? Riful nem tudta, hogy gazdája mit forgat a fejében, kíváncsi volt, ezért követni kezdte.
Az éjszaka felettébb hasznosan telt, hála a meglepetésnek, melyet magának szerzett a könyvtáros. Ugyan sehol sem volt hatékonysága a gyermek- illetve fiatalkosában használt kis trükkhöz képest, de kétségkívül rengetek időt nyert azzal, hogy ki tudott lépni a testéből, és a plusz órákat tanulásra fordíthatta. Először az érdekelte volna, milyen módszerek állnak még rendelkezésére a lélek kilőkéséhez, de a legtöbb út valamilyen varázstárgy közreműködését kívánta, és a célszemély sosem maga a használó volt, hanem egy legyőzendő másik terrán. Oldalak tucatjai szóltak arról, hogyan javasolt megsemmisíteni a testet, uralom alá hajtani a porhüvelyét elvesztett lelket, de alig talált valamit arról, mi van akkor, ha ő a saját testét kívánja hátra hagyni, de csak rövid időre. A források másik része asztrál mágusoknak íródott, amihez neki nem volt tehetsége, így ezeket némi felületes olvasás után félre is tette.
Jócskán elszaladt vele az idő, mire talált egy használható dokumentumot, ám mire azt is áttanulmányozta volna, ideje volt visszatérnie a testébe. Elég volt gondolnia rá, máris ott termett hálófülkéjében. Elgondolkodva állt meg az ágy mellett, végignézett magát. Úgy feküdt, ahogy azt hagyta. Fej kicsit oldalra biccenve, egyik keze a feje mellett, másik a hasán pihent. Térdei oldalra billentek saját súlyuktól húzva, fényes, feszes ívük végén a hálóing szegélye pihent. Kicsit még közelebb hajolt, egészen addig míg meg nem érezte az anyag vonzását. Megragadva az érzést elengedte magát, és hagyta, hogy a hús beszippantsa, magába zárja.
Az ébredés ezúttal nem volt olyan hirtelen, mint első alkalommal. Kellemes kipihentséggel nyitotta ki szemeit, aztán nyújtózkodva ült fel, és felállva sorra kigombolta ingét, aztán hagyta az anyagot a padlóra hullni ameddig a fürdőbe sétált, hogy megejtsen egy reggeli zuhanyt. Számításai szerint még korán volt ahhoz, hogy Riful megjelenjen, így hanyagul nyitva hagyta a fürdőszoba ajtaját, aminek köszönhetően hamarosan párapamacsok úsztak ki vígan a meleg helységből. Svetlana felfrissülten, tisztán látott neki útiruhája felöltésének, aztán pedig a reggelinek. Gyakorlott mozdulatokkal fogyasztotta el a reggelire szánt, változatlan menüt kínáló ételeket, aztán az obrebab főzetet is kezébe vette. Rövid ideig várt, és a gőzölgő italt figyelte. Az órára pillantva Rifulnak meg kellett volna már érkeznie, a felszínen a fényesebb napszak köszöntötte a világot, de a bestiának nyoma sem volt. Kiélvezve a nyugalmat, Svetlana fogta a csészét, és az olvasótérbe ment, hogy folytathassa a korábban megkezdett kötet tanulmányozását. A főzet idő közben kihűlt, ő pedig fogyasztani kezdte, bár szokásos kis rituáléjuk most kellemetlen hiányérzettel ülte meg a lelkét. Értetlenül pillantott az órára, előző nap még a férfi volt az aki siettette, erre amikor távozhatnának, most ő késlekedik?
Megvonta vállait, aggódnia felesleges volt, haszontalan szolgája mindig szeszélyesen viselkedett, ez nem volt váratlan a részéről. Nem úgy, mint a hang, ami megszólalt a háta mögött.
– Az istenekre! – szisszent fel összerezzenve.
Még a főzetet is kilöttyintette az asztalra, egy kevés pedig a ruháján is landolt. Sietve kezdte egy puha papírszelettel felitatni viseletéről a foltot, ami szerencséjére nem tudta beleinni magát a bőr hatású anyagba, így tisztítása is könnyű volt.
– Akkor ezért érkeztél ma később? – kérdezte kedves mosollyal, és a könyvért nyúlt – Máris nekilátok!
Amint elvette a vaskos kötetet, az valóban kinyílt, és hártya szerű oldalak emelkedtek fel a mágiával rótt sorokról. Mindegyik oldalról egyenként vált fel a papírmágia által életre hívott másolat, melyek katonás rendben sorakoztak egymás után. A másoló varázslat egyszerre félbeszakadt, a félig felemelkedett replika megfagyott a levegőben, ahogyan a varázslatot használó teste is megborzongott egy pillanatra.
– Rendben van, hogy bestia vagy, de te magad mondtad, hogy ne kínálgassam magamat. Erre fel most te vagy az, aki kínozza saját magát azzal, hogy szaglászik. Mazochista vagy, vagy nyakfétised van?- fektette tenyerét finoman Riful mellkasára, és kissé eltolta magától.
– Ma korábban keltem, és volt időm zuhanyozni, mielőtt felöltöztem volna. A reggeli fürdő mindig jobban felfrissít. – hangzott a teljesen ártatlan válasz, ugyanolyan ártatlan szempár csillogásának kíséretében.
Eszébe sem jutott volna, hogy a másik majd pont arra céloz, hogy megjárta az éjjel a Felhők és Esők Birodalmát.
– Viszont az ogrebab főzetem kihűlt, mire megérkeztél, így megittam… Szeretnéd esetleg hogy újat készítsek? – kérdezte figyelmességből.
A másoló varázslat tette tovább a dolgát, és az oldalak halma egyre csak gyarapodott. Svetlana időnként bele-beleolvasott a másolatba, összehasonlította az eredetivel, de nem nyúlt a lapokhoz addig, míg nem végzett. A könyvek természetesen megvárták, neki viszont viszketett a tenyere, hogy megpróbálja a könyvtár nagy ajtajának kilincsét.
– Mit szólsz, kipróbáljuk? – csapta össze tenyereit, és a lépcsősor felé vezette lépteit.
Azt gondolhatná a Szelence fia, hogy többszöri, egymás utáni figyelmeztetése után, Gyönyörű Gazdája talán megérti, hogy milyen kényes helyzetben is van és nem próbálja meg tovább kísérteni a sorsát, de ez egy tévedés.
– Nincs mégha. Önmagad felajánlása… esztelenség. – Zárta rövidre a témát. Ha nem Riful, hanem valamelyik fajtársa került volna a birtokába, a Könyvtáros bizonyára már nem is volna életben. Felelőtlen kijelentéseit, engedélyként értelmeznék és belé mártanák gyilkos agyaraikat. A fejmosás egyre csak értelmetlen erő és időpazarlásnak bizonyult, de Riful egyenlőre még nem adta fel a tébolyult nőszemély, helyes ösvényre való terelését. Szerencsére, mostanáig, a racionális gondolkodása, valamint akaratereje a bestiának, elégségesnek bizonyult, hogy áthidaljanak néhány ténylegesen életveszélyes szituációt, noha millenniumi élete során, nem sokszor zabolázta meg étvágyát, emberi élet érdekében. A jelenlegi gazdájával kiváltképpen nehéz dolga van, lévén a bőre szaga, húsa zamata, fülbemászó hangja, minden egyes apró rezdülése csábítja Őt.
Nem tudta volna megmondani, hogy a beszélgetésük melyik részlete volt felelős, a Svetlana arcán megjelenő komor elváltozásokért, elvégre nem került terítékre semmi letargikus téma. A szürke szempár most mégis üres volt, arcának tekintete alapján, mintha mondani akart volna valamit. Másrészről a bestia szemei ugyanolyan fesztelenségről árulkodtak, mint eddig. Volt rá lehetősége, hogy megtudakolja a hangulatváltozás miértjét, Ő viszont csak csendben elterült hátán a kanapén. Nem volt kenyere a kíváncsiskodás, s bár a plafont bámulta, olykor szemei sarkából, íriszei vörös fénye, a lányra vetült.
– Nem akarsz kényszeríteni, de kénytelen leszel, ha megtagadom. – Helyesbítése után, megadta magát a Könyvtáros óhajának. Bizonyítékaként pedig, erőkorlátozó rendszerének mibenlétét is elé tárta, még ha működése egyenlőre, zavaros is lehet a másik számára.
Riful szinte érezte a helyiségen percek óta uralkodó feszültség rohamos feloldódását, ami kétségtelenül kedvező válaszának volt betudható. Nem gondolta volna, hogy gazdája, ilyen mérhetetlenül félt az elutasítástól, valamint a Szelence esetleges engedelmességre utasító használatától. Nem rég még fegyverként határozta meg magát, birtokosa mégis, még mindig máshogy tekint rá.
Meglepetései sorának nem volt vége, Svetlana a kanapé elé térdelt, a férfi felsőtestét pedig, a vékony kezei, gyengéd ölelésébe zárta. A vörös szemek kikerekedtek, ez volt a legelső alkalom, amikor ilyen közel kerültek egymáshoz.
– Nem vagy te egy kicsit túlságosan is optimista? Lehetséges, hogy csupán saját magamban hiszek. Mégpedig, hogy bármilyen béklyót is szánsz nekem, képes leszek megvédeni magunkat. – Felelte kimérten. E ridegségével azonban nem volt párhuzamban, ahogy jobb kezének tenyere, a nő fejét, gyengéden megpaskolta. Egy ideje már tapasztalta magán a lemenő Nap gyengítő hatásait, mostanáig mégis makacsul megőrizte újdonsült testének manifesztációját. Most viszont, minden előjel nélkül, porhüvelye halvány ragyogásban tűnt el.
A Szelence már szinte egyhangúnak ható belseje, szívélyesen üdvözölte Riful-t. A palota ura most azonban nem helyezte kényelembe magát, volt még egy fontos feladata, aminek a teljesítése, halaszthatatlan. Bár Svetlana-nak a tudtára adta, hogy van egy saját erőkorlátozó rendszere, a mágia felépítése bonyolult, segítség nélkül a megértése pedig szinte lehetetlen. Még magának a bestiának is jó idejébe telt, mire sikerült megfejtenie a működését.
A trónterem helyiségében, szerte a levegőben, fényből készült papírosok jelentek meg, rá aranyszínű betűk kezdtek el íródni, valamint ábrák rajzolódni. Riful szándéka egy használati utasítás elkészítése volt, amely által még egy halandó elme is képes nagyjából megérteni a rendszer üzemelését. Okos lány lévén, Svetlana-nak talán egy éjszaka, legfeljebb néhány nap is elegendő lesz.
A jegyzetek nem csak a működést és a működtetést mutatják be, de iskolapéldául is szolgálnak egyes korlátozási szintekhez.
Kiderül belőle, hogy a test, valamint a ruházat megjelenítéséhez szükséges erőszint, csupán 1%, amihez még egy kovakő által generált szikra is elegendő energiát biztosít. 5%-nál már más, testétől független objektumokat is megidézhet, amelyek mérete körülbelül egyenlő egy fotelével. 10%-nál gyorsasága eléri az egyszeres fénysebességet, továbbá harci mágiája teljes tárháza megnyílik. Ha a 10%-ot átlépjük és haladunk a 100% felé, a felhasználható energia mennyiség korlátja elhalványul. Riful esetében ez több, nagyobb és komplexebb objektum megjelenítését teszi lehetővé, támadásai felerősödnek, sebessége felgyorsul. A legutolsó lap említést tesz egy bizonyos 100%-ot meghaladó státuszról, amelyről jelenleg nincsenek információi a bestiának.
Noha egy időben, vagy 5 tucat pergament telt meg a betűk és rajzok sokaságával, még így is beletelt egy időbe, mire a tájékoztató elkészült. A papírok egymás felé lebegtek, majd egy fényes ragyogást követően, egy szintén arany színű borító kötésében találták magukat.
– Svetlana Katajev… ezért egy köszönöm nem lesz elegendő. – Megjegyzése közben, a lebegő rubint kristályra emelte tekintetét, s amit azon keresztül vélt most látni, örökre belevéste magát emlékeibe. A saját, tulajdon virágát kényeztető hölgy, valahogy megragadta a figyelmét. Meredten bámulta a vöröses árnyalatba tündöklő víziót, még az is kiment a fejéből, hogy legalább a mágikus nyálát lenyelje.
– Felteszem… ezt nem volna szabad látnom. – Jegyezte meg magának.
– Végtére is, az emberi test is csak egy komplex energiarendszer, aminél a lelki folyamatok biológiaiakon keresztül jutnak utánpótláshoz. Ki tudhatja, hogy mióta fojtja el magában. – Szemeit egyre inkább összehúzta, ahogy hüvelyk és mutató ujja támaszába hajtva állát, figyelte a jelenetet, mint egy tudományos előadást. A kielégülés kéjes hangjától viszont, mintha a bestia testében is megmozdult volna valami, izmai megfeszültek és egy eddig ismeretlen sóvár vágy uralkodott el rajta. Hasonló volt, mint amit a nő bőrének aromája vált ki belőle, csak épp sokkal hevesebb. Az egyszemélyes bujálkodás után, az est további része eseménytelenül telt, mind a két oldalon, legalábbis látszólag. Másnap reggel, Riful nem rohant elhagyni a Szelence belsejét. Bőven délelőtt 10 óra körül járt már az idő, amikor őfelsége a szokásos fényárban jelent meg gazdája közelében, az aranyborítású használati útmutatóval.
– Ezt neked csináltam. Hogy a dolgod megkönnyítsem. – Köszönés nélkül, egyből a lényegre tért és átnyújtotta az ajándékot.
– A mágiámból készült, így tehát ha éjszaka is olvasni szándékozol, nem ártana lemásolnod. – Tanácsát követően, váratlanul közelebb lépett és a másik nyakához hajolt. Mélyen beleszagolt a már ismerős, most mégis más esszenciába.
– Nocsak. Szokatlanul kisimult az arcod. Valamint az illatod. Csak egy hangyányit, de más, mint tegnap este. Történt valami? – Tudatlanságot színlelve döntötte oldalra a fejét és kíváncsian várta a választ.
Nem tudta eldönteni, hogy sértődöttséget vélt e felfedezni a bestia hangjában mikor érzéseinek mesterséges mivoltát állította, de ha belegondolt, ezt bárki jogosan kérte volna számon. Ezért szabadkozni viszont sem ideje, sem kedve nem volt, pláne, hogy meghazdutolta volna saját véleményét. Tényleg úgy gondolta, hogy maguk az alkotók voltak akik így gondoskodtak a megfelelő gazda-szolga viszonyról. Az már mindegy volt hogy ez a vonzódás milyen alapú érzelmeken nyugodott, a lényeg a hűség és az engedelmességre való hajlam volt.
– Még ha balgaság is önmagam felajánlása… Ha a húsom valóban olyan fenséges mint azt állítod, nem jobban megéri néhanapján pár falat, mint egyszerre elpazarolni? – kérdezett vissza csintalan mosollyal, arra ingerelve a lényt, hogy ne vesse el teljesen az ötletet.
Való igaz, tényleg megsérült benne valami az egészséges ítélőképességét illetőleg. Ez alkalommal felelőtlen ajánlata szerencséjére nem ért célt, és más vacsora elfogyasztásához fogtak. Nem voltak gyakoriak a közös étkezések, ilyenformán semmiképpen. Riful általában elfogadta a felajánlott hőt, és ezzel be is érte, csak nagyritkán vetemedett arra, hogy emberi élelmet fogyasszon. Az asztalnál ülve, a meleg ételt kanalazva Svetlanának egészen nosztalgikus érzése támadt, és ahogy ránézett a remekbe szabott arcra, egy emlék jutott az eszébe.
Nagyhangú, örökkön mosolygós férfi képe tolakodott elméjébe. Szikrázóan kék szemei elégedettségtől ragyogtak, ahogy valami képtelen ötletet magyarázott éppen. Jómaga, és még egy másik férfi ültek az asztalnál, és ahogy a fehérhajú befejezte a magáét, mindhárman elnevették magukat. Persze a nevetség tárgya elfojtva nevetését tiltakozva kezdett hadonászni a kanalával, aminek az lett az eredménye, hogy mint a kisgyerekek, mindent összekent felnőtt létére. Svetlana odakapott, lefogta a kezét, és szalvétájával letörölte a hirtelen megnémult ajkak széléből az ételmaradékot. Mondott még valamit, de arra nem emlékezett, hogy mit… Nem volt fontos, csak az, hogy akkor azt hitték, ők hárman örökkön örökké együtt fognak maradni.
Fájdalmas űr mart a mellkasába, amikor Rifulra nézett. Szemeiből szürke felhők takarták ki az addigi csillogást, most neki kellett beszélnie valamiről, ami már régóta fojtogatta, feszegette mellkasának bordakosarát, néha olyan erővel, hogy azt hitte, megfullad. A saját félelmeivel neki kellett szembenéznie, egyes egyedül. Szempillái úgy rebbentek meg a repedező, majd összetörő kásás tálka hangjától, mint a nyári eső alatt megbillenő dús falevelek. Szíve a torkában dobogott, de minden más jelt igyekezett visszatartani affelől, hogy megrettent. Saját felvisító érzékei viszont csak még elszántabbá tették az iránt, hogy el kell lássa szolgáját azokkal a korlátokkal.
– Nem akarlak kényszeríteni. – bökte ki nehezen, pedig igazat mondott.
Elhaló hangjának csitulásával szelíden izzott fel a levegőben egy rendszer, melynek létezéséről nem tudott, de már kívánságának megfogalmazása előtt is élt. Pusztán nem ő volt az, aki irányította. Érdeklődve hajolt közelebb hogy szemügyre vehesse a részleteket, élőben még sosem látott ilyesmit. Mindig csak olvasott róluk, és aki ilyen bilincsek által volt korlátozva, ahhoz ő sosem fért hozzá. Örömét a füst keserű íze mérgezte meg, mely egyértelmű jele volt annak, hogy bár kérése meghallgatásra talált, nem volt szíves a teljesítés.
Mellkasáról így is hatalmas súly gördült le, az aggodalom sziklája alatt pedig ott virított a hála aprócska virága. Lassan kelt fel helyéről, óvatosan a férfi felé sétált, majd letérdelt a kanapé mellé. Karjai úgy nyúltak ki, mint egy óvatosan nyújtózó futónövény indái, mígnem teljesen átölelte Rifult. Arcát az arcához simítva, halkan szuszogva fúrta homlokát a fehér tincsek közé.
– Köszönöm… Köszönöm, hogy te akkor is bizalmat szavazol nekem, amikor én képtelen vagyok rá. – súgta nagyon halkan, alig hallható bársonyossággal.
Nagyot nyelve szorított egy picit az ölelésén. Jól esett neki a másik testmelege, a közelsége, az érintése, a jelenléte, még az is, ha csak dölyfösen felelt… De legalább ott volt vele.
Odafent közben a Napfivérek mosolyának leáldozott, mely Interát ugyan kevéssé érintette, Riful erejét viszont befolyásolta. Svetlana karjai közül lágyan fénylő részecskékként oszlott el lassan drága szolgájának teste, hogy visszatérjen a Szelencébe, s ő újra egyedül maradt a kéken lobogó fáklyák által teremtett árnyékokkal. Eltűnt a melegség, a fény, csak a takarítani való maradt, amit zokszó és ellenérzés nélkül végzett el. A maradék könyveket a helyükre utasította, minden ami papír volt, megpihent. Még egyszer végigjárta az összes sort, nem volt elég fáradt ahhoz, hogy aludni térjen. Sokminden történt aznap is, amik még nem csengtek le elméjében eléggé ahhoz, hogy pihenni tudjon. Csak órákkal később bírta rá magát a szokásos esti rutinjára, de még az után is csak a sötétségbe bámulva feküdt. Ebben az áhítatos csendben újra és újra megostromolták emlékei arról, hogyan talált rá saját testére. A hűvös éjszakai levegő elől takarója alá bújt, de még így is borzongott. Kitakarózott, hogy lehűlve hátha könnyebb lesz majd elterelni a gondolatait és pihenni küldeni elméjét, de csak hánykolódott. Újra és újra az éhes vörös szempárt látta, és érezni vélte nyakán a csók helyét, melynek bekövetkeztekor nem is volt a testében, de ha rátapintott a foltra, az érzékenyen reagálva emlékeztette valódiságára.
Végül lehunyta szemeit, és megadta magát teste követelésének. Keze lassan csúszott le ingének szegélyéig, mely lágyan siklott le csípőjéig felhúzott combjainak lankáin. Ujjai kezdetben hűvösek voltak, de nagyon hamar belemelegedtek a finom mozdulatokkal végzett masszázsba, melyet virágának szirmai közt végzett. Lélegzetvételei kezdetben felszínessé váltak, majd hamar elmélyülve töltötték meg tüdejét levegővel, melyet halk sóhajai izzítottak fel. Magányának kínzó marásai megszelídültek, végül teljesen feloldódtak a kielégülés kellemesen szédítő örvényében, s végre megpihenhetett.
Lenézett saját testére, mely mély álomba szenderülve pihent, hogy feltöltse energiatartalékait. Ha tehette volna, akkor homlokára csap, de az szellem testben nem volt egyetlen emberi reakciónak, sem pedig szükségletnek létjogosultsága. Nem számított volna arra, hogy majd vágyainak enyhítése kilöki a testéből, de ennek is megvolt a maga előnye. Ameddig a test pihent, a lélek dolgozhatott. Rengeteg mindent kellett tanulnia még, így kihasználva a rendelkezésére álló éjszakát visszatért az olvasótérbe, és reggelig ott is maradt.