Terian szó szerint mélyén, eldugva a méltatlan tekintetek elől építették fel a világ minden olyan könyvének otthonát, melynek kötetei titkos kincsei a világnak. S mint kincsek, hozhatnak tulajdonosuk fejére átkot és áldást egyaránt. Nem csak lelket szédítő romantikus regények, vagy a világörökség részét képező fantasztikus költeményei várnak itt arra hogy a terránok ujjai végigsimítsák gerincüket, vagy lapjaikat pörgessék, tekercseiket göngyölítsék. Itt őrzik az Átkozott Dallamok kottáit, a Rémuralomról szóló fejlegyzések eredeti példányait, a legsötétebb mágiák varázslatait, tiltott praktikák elsajátítási módját. 

Hosszas ideig időzni a sorok közt nem ajánlott. Állítólag van valahol egy könyvtáros, aki segít megtalálni azt amit keresel, de ne fűzz sok reményt a segítséghez. Aki sokáig marad, annak elméjét szép lassan bekebelezi a sötét szellemi energiával töltött hely.

Subscribe
Visszajelzés
guest
42 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
Riful
2021.12.31. 13:15

Ahogy a sápadt, ingerszegény terem közepén a fáklyák erőtlen kék fényében lubickolt, Riful fejében újra és újra felelevenedtek a Könyvtáros szavai. Mint kiderült, az nem mindig viseltetett oly birkatürelemmel a hely iránt, mint amióta egy hajótörötthöz hasonlóan, fogsága napjainak számát jegyezni kezdte. Van egy ajtó és néhány ablak, de a nő elmondása szerint, azok bármiféle funkcionalitást mellőzve, csak a látványelem szerepét töltik be. Ugyanakkor a bestia nem tartotta kizártnak, hogy csak a törékeny, gyenge test határait haladták meg és egy, azt felülmúló abszolút hatalom, már képes lett volna kitárni a fogda kapuit. Feltételezésének szilárd alapjául szolgált a tény maga is, hogy egy emberi lény látta el a könyvtáros feladatkörét.  
– Hiába. Önmagában csak ennyire volt képes. – Súgta maga elé, lágy hangja éppen hogy csak megtörte a helyiségre telepedett csendet. 

Végtelenségbe nyúló percek után, ismét a már jól ismert cipők kopogása visszhangzott a terem nyúlánk falai között és kecsegtették Riful-t, a nő visszatértének gondolatával. Az ütemes dallam más, nehezen észlelhető léptek zörejével egészült ki. Ezüstös íriszeit a szeme sarkába kalauzolta és megpillantotta az addig holttere felől közeledő, két darab termetes, papírból manifesztált őrkutyát. Egy mélyről jövő, megmagyarázhatatlan undor uralkodott el a férfin, aminek bár látható jele nem volt, a hasában végbemenő erőteljes émelygés egyre csak karmai kiengedésére buzdította Őt. Szerencsére a méltatlan ebek egy bizonyos pontnál megtorpantak és nem próbálták meg megsérteni a nagyra nőtt macska személyes terét. 
Róluk a figyelmét, egy először távolságtartó kérdés, de végül ismét személyes hangvételű megszólítás terelte el. 
– Az én Gyönyörű Gazdám. – Kimért tekintete egészét Lana felé fordította, aki időközben visszanyerte arcbőre színének egészséges tónusát. Riful bár észlelte a korábbi legyengültségére utaló jeleket, mégis figyelmen kívül hagyta azokat. 
– Érdekelne, hogy mégis mi volt abban a gyökérben, amiből a kása készült. Furcsa vagy. Úgy értem… a szokásosnál is jobban. – Tanácstalansága talán érthető volt az üdvözlés folytán. 

– Soroljam fel… a képességeimet…? – Úgy gondolta, hogy a füle talán valami tréfás játékot űzhet vele, ezért megerősítést kért. 
– Ugyan, miért akarod tudni? A képességeim ismerete, aligha segíthetne bármely nyűgödön. – Várhatóan elutasította a felkérést. Az indoka nem valami elfuserált titoktartás volt, sem pedig a bizalom hiánya, egyszerűen csak semmi kedve nem volt tépni a száját. 
Ezúttal azonban a hallgatás nem volt opció. Tekintete engedelmesen követte a nő alakját, ahogy az a fekete kard elé sétált és most először, kezébe vette annak markolatát. A penge makulátlan csillogása a férfi szemeiben tükröződött, midőn elhangzott a parancs maga is, amit rövid ideig tartó, terhes csend követett. Az idő, mintha megfagyott volna, de a tavaszt, Riful következő cselekedete meghozta. 
– Ahogy óhajtod. – Mondta, majd mélyen meghajolt, amiben egy szermenyi valótlanság nem volt, sem pedig gúny. A bestia egyszeriben beszédessé vált mágiája mibenlétéről. Minden részletre kiterjedően mesélte el, hogy, s miként nyeli el a fényt, hőséget, tüzet, teremti meg és irányítja azokat. A mágiát elpusztítani képes aurára külön kitért, mely talán Lana kérdésének legfontosabb szegmense volt. Fény derült a mágiából felépülő test sajátosságaira, csak úgy, mint az éjszaka átkára, amely Riful-nak kényszerpihenőt jelent. A minden pedig magát a kardot is magába foglalta, így a Szelence lophatatlansága, alakátformálódása sem volt már titok, akárcsak azt sem fedte jótékony homály a továbbiakban, hogy ily módon megtagadhatatlan parancsokat róhat ki szolgájára, valamint, ha a kardot magánál tartja, újra gyakorolhatja saját mágiáját.  

A torka egészen kiszáradt az előadás végére és borítékolható volt egy kiadós felháborodás is a részéről, amiért utasítani merték Őt olyan dologra, amit eredetileg nem akart teljesíteni. De ez nem történt meg, mert mihelyst felegyenesedett, a nő háta mögé sétált, bal kezét annak csípőjére helyezte, jobbal pedig a másik jobbjának alkari része alá nyúlt. Szemérmetlenül közel simult hozzá, még az állát is megtámasztotta gazdája buksijának csúcsán. Minimális erőt kifejetve, rendezgetni kezdte a göcsörtös pózt. 
– Ha ilyen és ehhez hasonló egykezes kardot tartasz a kezedben, ez a helyes testtartás. – Az okítás váratlan volt a részéről. Ahogy szelíd hangszínen formálta a szavakat, az így generált légáramlat, bele-bele borzolt a rakoncátlan, sötét hajszálakba.

Last edited 21 napja by Riful
Riful
2021.12.30. 20:47

– Igazad van. Valóban tengernyi időm van. De a türelmem véges. S nem akarok örök időkre egy ilyen… Ízléstelen helyen sínylődni. Ezért sem veszíthetem el az én… Gyönyörű gazdámat. – A Könyvtáros szavai úgy formálták Riful véleményét, mint a meg nem szilárdult agyagot.
– Törékeny nő vagy… De a nyelved jól forgatod. Mint egy kígyó. Ne reménykedj. Átlátok minden egyes fortélyodon. – Legalábbis Ő így gondolta, a valóság meg egy más tészta. Ha eddig akarta is, most már nem ölheti meg. A szemét ugyan rajta tarthatja, de abból is csak a lány profitál.

A nem valami gusztusos étel és ital elutasításából, Riful korábbi támadásából, lénye egész kisugárzásából, a nő képes volt helyesen megsaccolni a bestia egyik elemi forrását a háromból. 
– Eltaláltad. Többé kevésbé. – Néhány másodperces hatásszünet után, korrigálta a “tévedést”. 
– Ha precízen akarunk fogalmazni, a fenséges mágiám forrása a Nap. A fényt, hőséget és tüzet… egyaránt táplálékomnak tekintem. Bármelyikből erőt és energiát meríthetek. – Derültek ki új részletek a rejtélyes idegenről. 
– Úgy fest, hogy a szemüveged nem csak a dísz szerepét tölti be. Okos vagy. De azért… ne szokj hozzá. – A Napnak gyermeke elég bölcs volt, hogy ne csak büntetésben, de jutalomban is részesítse az érdemeseket.
Aggodalmát csírájában sikerült elfojtania és így talán a nő sem eszmélt rá a néhány másodperc erejéig tartó gyengeségére. Ha pedig mégis, akkor nem csak okos, de kegyes is volt egyben.
– Nem értelek… Mégis mi dolgod a könyvtárban. Miért takarítod? Miért nem menekülsz el? Hisz valahol kell legyen egy ajtó… egy lépcső… vagy talán… mostanra már teljesen elnyelte elmédet a helyet körbelengő gonosz mágia? – Hiába kereste, mégsem talált racionalitást Lana cselekedeteiben. A tiltott könyvtár foglya volt, de nem tudta megmondani, hogy mi célból, vagy hogy ki parancsolta ezt neki. 
– Felejtsd el. Nem az én dolgom. Nem érdekel, hogy mit forgatsz a fejedben, ahogy az sem, hogy mit akarsz. De… egy szerencsétlen véletlen folytán szükségem van rád. Felfoglak használni és elérem a felszínt. Addig is, játszadozz csak a kis könyveiddel és tekercseiddel. – Amikor ismét úgy tűnt, hogy valamilyen szinten szívén viseli a másik sorsát, egyből rácáfolt. 
Rövid csend után, udvariatlanul parancsolt rá vendéglátójára, hogy gondoskodjon az étele, tálból – szájba történő eljuttatásáról. Nem gondolta volna, hogy az, egyetlen megjegyzés nélkül teljesíteni is fogja óhaját. De így történt. Még egy puha párnát is kapott a feje alá.
– Engedélyt… adok rá. – Szemei összehúzódása fémjelezte ébredő gyanakvását. Túl könnyen beadta a derekát a lány, egy szemernyi noszogatásra sem szorult. Mindezt ragyogó, bájos mosollyal az arcán. Riful szája engedelmesen kinyílt a kanál közeledésére és ugyanúgy be is záródott, amikor az eltávolodott, hogy újra elmerüljön az édeskés kásában. Nem volt véleménye az ízekről, egyedül a hőmérsékletet keveselte. Azon sajnos segíteni nem lehetett, Őfelsége a folyékony lávánál kevesebbel nem érte volna be. Ezt persze megtartotta magának. Bár Riful volt az, aki etetésre utasította Lana-t, mégis Ő érezte magát kellemetlenül. Megértette, hogy nem számít milyen köntösbe csomagolunk egy ilyen interakciót két személy között, az egy cseppet sem lesz elfogadhatóbb a számára. Meg is fogadta, hogy ez volt az első és egyben utolsó alkalom.
Az étlap egyhangúságára irányuló szabadkozást rezzenéstelen arccal hallgatta végig, de amikor a nő felállt, váratlanul megtörte a hallgatását.
– Nem szükséges csak én miattam változtatnod az étlapon. Ez nagyon… ízletes volt. – Az utolsó két szót, mintha harapófogóval húzták volna ki. Nagyon nehezen akartak világra jönni, de végül csak sikerült. 
– Jobban… vagyok…? – Szaladt fel az egyik szemöldöke. Sértette a fülét a puszta feltételezés, hogy Ő ne lett volna jól.
– Eddig is jól voltam. Én csak… ledőltem egyet gondolkodni. – A levegő mintha néhány fokot lehűlt volna körülöttük, de az igazából csak Riful rideg képe volt, ahogy próbált belelátni Lana fejébe.
– Mégis miből gondoltad, hogy nem vagyok jól? Talán… mégsem vagy olyan okos. – Hunyta le a szemeit és eldöntötte a másik irányba a fejét, mintha csak azt sugallná, hogy ez egy költői kérdés volt és nem vár rá választ. 
A bestia, ismét magára maradt és még vagy egy bő 10 percen keresztül, a megszégyenülése részleteit elemezte, mire végre elegendő erőt érzett magában és felegyenesedett. 
– Bárki is intézte úgy, hogy a Szelencém a könyvtár mélyére kerüljön… Az azt akarta, hogy ha még fel is ébredek se legyen könnyű dolgom a felszínre jutással. Nem ismerem a kontinenst, de nem lennék meglepve, ha a Nap elkerülné az egészet. Ráadásul a birtokosom egy emberi lény. Nem is kívánhatnék ezeknél kedvezőtlenebb feltételeket. De ez Így érdekes. – Az egyik keze ökölbe szorult, ahogy pedig maga elé emelte és rátekintett, egy halvány, de elszánt mosoly jelent meg az arcán.

Riful
2021.12.30. 15:22

A tény, miszerint a Könyvtáros nem csak hogy képes volt elkapni a papírgalacsint, aminek elrendelt végzete a fejével való jelzésértékű, sem mint fájdalmas kontaktus lett volna, de egy kézzel ragadta meg azt a levegőben és még ideje korán fel is figyelt rá… meglepte a férfit. 
– Már mondtam. Csak megcsúszott a kezem. – Szabadkozott ismételten, miközben a szemeiből kihunyó érdeklődéssel, elégedetlenül figyelte a meghiúsult orvtámadása eszközének, egy sokkal magasztosabb szintre történő átformálódását. A levegőben táncot lejtő papírlapok, egy részletesen kidolgozott virággá fonódtak össze, ami a szemnek és orrnak egyaránt kedveskedni próbált. Riful maga is részesült illatának kegyéből, amit miután szemfülesen összevetett a látottakkal, gyerekjáték volt számára kikövetkeztetnie gazdája mágiájának mibenlétét és ha még ez sem lett volna elég meggyőző, a nő meg is erősítette, hogy a papír, nem más, mint az Ő mágus matériája.
– Bocsánat. Ilyen többé nem fordul elő. – Az alázat részéről is hamis volt, hisz már magában, galád terveket szövögetett. Legközelebb egy szikladarab tölti majd be a galacsin szerepét, a mézédes gondolattól pedig megadóan hunyta le a szemeit, hogy testének belső lelki világában, egy kis magányra leljen. A térde alatt sercegő serpent darabokból is sikerült megértenie Svetlana korábbi kirohanásának miértjét. Bizonyára teremtménye alkotóeleme is papír volt, amit mágia kovácsolt össze. Ez magyarázatául szolgálna arra, hogy miért hullott az számtalan apró cetlire, amint Ő megjelent. A szemnek láthatatlan, fényes aura kiontotta a papír mágus képességét, de szerencsére erre is volt gyógyír. Ha az mohón megragadná az ismeretlen, fekete ércből kovácsolt kard markolatát, új lehetőségek nyílhatnának meg előtte. De ezt Riful nem fogja az orrára kötni, mert Maga is tudta, hogy van még egy koránt sem elhanyagolható hátulütője annak, ha gazdája a fegyvert, a kezében tartja. Ameddig csak lehetséges volt, szerette volna elkerülni. 

A bestia helytelenül mérte fel az elmúlt percekben felhalmozott mágikus energiája mennyiségét és habár a lehető legjobban visszafogta magát, az épület falának megrongálása, felélte tartalékai egészét. Azon túlmenően, hogy a mágia rendszerének lecsapta a biztosítékát, az olyan alapvető testi funkciók, mint például a mozgás, vagy az egyensúlyban maradás, lehetetlen vállalkozásnak bizonyultak. Tekintete elködösült, ajkai résnyire elnyíltak és a látkép horizontja is elmosódott. Riful már csak azt érezte, ahogy a lágy szellő simogatta bőrét, midőn teste magatehetetlenül dőlt hátra. Az utolsó pillanatokban, egy ismerős árny sziluettjét is fel vélte fedezni, amiről tudta, hogy csak egy valamihez, egészen pontosan egy valakihez tartozhatott.
– Te ostoba… – Rekedtes, mély hangon súgta maga elé becsmérlő szavait. Már várta a hideg kőpadló szeretetet nélkülöző üdvözlését, de a találkozásra végül nem került sor. 
Tarkóját, valami gyengédebb, de ugyancsak kemény, ám de bársonyos felületű párna polcolta fel 45 fokos szögben. Ahogy látása kitisztult, egy teljesen újszerű perspektívából, alulról szemlélhette meg Svetlana bájait. A látványra igazán nem lehetett panasz.
– Ez… szükségtelen volt. – Büszkesége sárba tiprásaként élte meg a halandó, emberi lény gesztusát, a “buta” jelző pedig csak még tovább szította indulata lángjait.
– Megmondtam, hogy megfoglak ölni, ha bármilyen módon csorbát ejtesz a büszkeségemen. – A korábbi fényhatástól még mindig keskeny, macskaszerű pupillák remegtek, de az ismerős kacaj hallatán, azok mintha csak lenyugodtak volna, megdermedtek és kelő Holdszerűen kiterebélyesedtek. Riful tanácstalanul törte a fejét, hogy a másik vajon miért kockáztatta a saját testi épségét Ő érte? Talán az ujjai köré akarja csavarni? A papírokhoz hasonlóan az Ő elméjét is megbűvölni? 
Szemeit újfent lehunyta és csendben tűrte rakoncátlan tincsei rendezgetését és figyelte a titokzatos könyvtárról szóló rögtönzött előadást. Sok újdonságot nem tanult, maga is tisztában volt a baljós mágia avagy átok jelenlétével, csak arról nem volt még tudomása, hogy pontosan milyen hatást fejt ki az az áldozataira. Nem mondta ki, de egyetértett az óvatossággal. Nem ismerték az épület szerkezeti felépítését, sem pedig az azt körülölelő területek veszélyeit, ezért további kutatásokra és a mágikus energiája teljes feltöltésére volt szükség. 
Miután a kis idill véget ért, a magára maradt Riful úgy döntött, hogy az élőlényekhez hasonlóan, szendergéssel is megpróbálja a lábadozás folyamatát felgyorsítani. Elméjét kiürítette és nem gondolt semmi másra, csak egy végtelen, fekete, üres térre. Pont olyanra, mint amilyen Szelencéje belseje volt ébredésekor. A percek múlása a Könyvtárost, teste szükségleteinek kielégítésére sarkallta, Ő pedig figyelmes vendéglátóként, nem csak magának gondoskodott élelemről és italról. A cipők kopogása önmagában ugyan nem, de a tányér csörömpölése a kőpadlón már kizökkentették meditációs állapotából a férfit. Szemei felnyíltak és végre újra életet sugároztak. 
– Nem eszem emberi étkeket. – Utasította el a kétes eredetű, kásás masszát és a gőzölgő teát egyaránt, ami után percekig a plafon bonyolult mintáiban kereste a logikát, de az valahol jól elbújt, lévén hányingeren kívül mást nem talált. Émelygő gyomra értékelte volna a csendet, de azt már jó ideje nem tapasztalt. Svetlana rendezkedése olyan volt, mintha ezernyi szorgos kisegér dúlta volna fel a helyiséget. 
– Miért nem ülsz le és úgy eszel? – Kérdezte még mindig felfelé meredve. Nem látta, de fejlett hallása révén észlelte a kortyok és nyelések neszét.  
– Nem tesz jót az emésztésednek ha hajolgatás közben táplálkozol. Na nem mintha érdekelne. De én nem fogom simogatni a hasadat, ha megfekszi az étel. – Aggodalma halovány szikráit még idejében elpalástolta. Vagyis csak remélte, hogy nem késett el. Kész rejtély volt számára a nő, cselekedetei indokolatlansága és figyelmessége megbotránkoztatták Riful-t. Nem kérte, mégis Ő neki is készített reggelit, ebédet, vacsorát… bármi is legyen a menü, amit Ő önkényesen pazarlásra ítélt. A szemei előtt, levegőben tekergő világos füst bosszantotta Őt, csak úgy, mint az a mélyen, legbelül eltemetett furcsa érzés, amely mardosta. 
– Jól van, legyen. Hajlandó vagyok elfogyasztani a főztöd. – Hogy lelke terhét enyhítse, beadta a derekát. A teste még mindig ólom nehéz volt és az ujjait bár újra tudta mozgatni, a feladat teljesítéséhez ez távolról sem elegendő. A segítségkérés volt az egyedüli lehetősége, de arra még csak nem is gondolt.
– A te feladatod lesz, hogy ez meg is történjen. Gyorsan, még mielőtt meggondolom magamat. – Ha óhajának nem kérés, hanem utasítás formájában ad hangot, az számára is egy járható ösvény.

Last edited 22 napja by Riful
Riful
2021.12.29. 19:23

A másik fél részéről tanúsított alázat valódisága felől voltak kétségei Riful-nak, de ameddig a hangnem az elvárt tartományon belül maradt, nem büntethette meg Őt. 
– Helyes. Örülök, hogy megértettük egymást. – Húzta össze rosszallóan a szemeit, egyfajta intésként, hogy elég csak egyetlen apró kicsi hiba…
A lágy, doromboló hang, tagadhatatlanul felkeltette a férfi érdeklődését. Elvégre azt már tudta, hogy Svetlana nem lehet egy succubus, de akkor meg mire fel ez a túlfűtött erotikusság? Akárhogy is, egy pillanatra azért sikerült elterelnie vele a figyelmét. 
– Azt mondtam, hogy bármi áron és bárki élete árán. Nincs kivétel. – Erősítette meg korábbi kijelentését, amivel önként belesétált a kelepcébe. Folytatni készült gondolatai láncolatának kifejtését, de a lány indokolatlannak vélt, bájos kacaja, még néhány másodperc erejéig, csendre késztette Őt. Közeledésével nyomást gyakorolt a bestiára, a megvédése logikátlanságát boncolgató eszmecseréje, a cipője kopogásával egészült ki, amivel áldozatát teljes tanácstalanságba taszította. Riful 45 fokban oldalra döntötte a fejét és kíváncsian várta mi lesz ennek az egésznek a végkifejlete, de végül a fúria meghátrált.
– Természetesen Én magam sem vagyok kivétel a szabály alól. De vajon képes lennék-e elég gyorsan megfékezni magamat? – A szépség kérdésére kérdéssel felelt, mely után Az újabb, veszélyes vizekre evezett.
– Hogy… micsoda? – A két darab cingár, szemöldök szerepét betöltő fakó hernyó felszaladt a homlokán… 
– Takarítsak…? – Mélységes felháborodásának látható jeleit, egész egyszerűen elpalástolta. Kérdésének minden egyes betűjét természetesen, nyugodt hangszínen formálta meg tökéletesen ívelt ajkaival. A szóban forgó papírdarabok egyik szerencsétlen példányát felcsípte a földről és miután azt a másik keze tenyerében elfektette, a térdeiről, a talpaira helyezte át a súlyt, midőn felegyenesedett. 
– Hát persze. Ez egy igazán pompás gondolat, Úrnőm. Engedelmével, máris feltakarítom a helyiséget. – Meghajolt a nő irányába, tisztelete végső szimbólumaként, fejét is mélyen leszegte. Csakhogy, rövid papír sercegés után, egy galacsin repült a Könyvtáros felé és ha az csak nem hajolt el, kupán is találta. A cetligombolyag vidáman szökdécselt még párat a kő padlón, majd fokozatosan csillapodó gurulás követően, ismételten mozdulatlanságra kárhoztatott. 
– Elnézést. Én… nem is értem hogy történhetett meg ilyesmi. Egyszer csak kiröppent a kezemből a kis hamis. – Nem volt ugyan egy bármilyen díjat is érdemlő színészi előadás és Riful is tudta jól, hogy a szörnyűlködésén át lehetett látni, akár egy szita aprócska résein, de ez most legkevésbé sem érdekelte. 
– Elég a tréfából, Svetlana Katajev. – Egy csapásra teljes pálfordulás történt, a férfi addig békés, enyhén bohókás kisugárzása hirtelen rideggé és kimérté vált. 
– Ha azt képzelted, hogy én egyetlen csettintésedre hajbókolva fogok kúszni mászni a földön és szorgos kiscserkész módjára gyűjtögetni a szemetedet, miközben te magad beletörődsz a sorsodba, miszerint egy isten háta mögötti helyen, szép lassan, egy agyatlan biológiai hulladékként végzed, ami felett patkányok és bogarak ülnek majd halotti tort, hát tévedsz. – A bestia jól megválogatta szavait, monológját pedig egy tomboló lángciklon erejével fűszerezte meg. 
– Még hogy egy ketrec… Ne nevettess. Majd én megtanítom neked, hogy az egyetlen dolog, ami gúzsba köthet bárkit is, az csak a saját halandó elméjének csököttsége. Mágia-vezérlő rendszer, aktiválás! – A következő másodpercben, egy addig elnyomott, ősi mágikus erő ébredt fel ezeréves álmából. Ez az energia ragyogó fényárként robbant ki Riful egész lényéből, majd egy aranyló, fényaurává sűrűsödött össze a teste körül. Még a papírdarabok is úgy táncoltak a levegőben, mintha egy tornádó nyelte volna el Őket. Jobb karját kinyújtotta előre, mutatóujja hegyét, szorosan, a hüvelykujja, páncélos aljához szorította. 
– Ha párosítom a lemezek összenyomásakor létrejövő vákuumenergiát, egy fénysebességet elérő pöcköléssel, az eredmény egy vákuumkitörés. – A rövid ismertetés után, a gyakorlatban is bemutatta az elhangzottakat. A pöckölésnek egy minimális hangrobbanás is volt a velejárója, a “lövedék” pedig a szemközti falat találta el, pont a közepén. Az ilyen módon keletkező aprócska lyuk, sebesen dagadt fel és a végén már az egy métert is elérte a sugara. Szerencsétlenségükre, a kőfalban képződő kijárat nem a szabadság lehetőségével kecsegtette a rabokat, hanem még több kőréteggel. A prezentáció lehet bár látványos volt, de egyáltalán nem sikeres, cserébe a légáramlat könyvek tucatjait sodorta le a polcokról és Riful is teljesen felélte tartalék energiáit. Megszédült, forogni kezdett vele a világ, fénye elhalványult, majd kialudt, Ő maga pedig méltatlan módon, eldőlt hátra, mint egy zsák krumpli. A földön nyugodalmat lelő harcos vértjére, hóesésként hullottak alá a cikázó, fehér papírfecnik. 
– Tudtam hogy… fel kellett volna… égetnem… az egész… kócerájt… – Szívta a fogait, már amennyire megmaradt erejéből tellett. Igazából, a kisujját sem tudta megmozdítani, így csak a fáklyák tápláló fényében reménykedhetett.

Riful
2021.12.29. 14:36

A bemutatkozás első hátrányos jelei, ideje korán jelentkeztek, a férfi torka kiszáradt, mint egy folyó medrének széle aszálykor, idejét sem tudta már, hogy mikor tépte a száját utoljára ilyen töméntelenül sokat. Ezért is határozta el, hogy a terem közepén, egy fényfürdő keretein belül valamelyest regenerálódik, s addig a Könyvtáros is feldolgozhatja az új ismereteket. Bele sem gondolt, hogy tévedése milyen mértéktelen is lesz.
– Megbocsátasz…? – Fesztelen hanglejtése és arcának bármifajta emóciótól mentes, kopár sivataga, olyan csalóka látszatot keltett, hogy a nő visszakérdezése, még csak meg sem borzolta a lelke békeszigetén burjánzó fák lombkoronáit. Saját, becses hangjára úgy tekintett, mint egy láda kincsre, amit bármely nagyvonalúsága ellenére sem szórhatott felelőtlenül két kézzel az érdemtelenek végeláthatatlan sora közé. 
A levegő, szabad szemmel is jól láthatóan vibrálni kezdett a páncélja körül, szemei egyre csak terebélyesedtek, pislogni, de még levegőt venni is teljesen elfelejtett. Próbált belelátni a szépséges koponya belső részébe, hogy vajon minden rendben van-e? Hisz egy nyelvet beszéltek. Nem artikulált megfelelően? Nem, a hiba legapróbb lehetőségét is merő esztelenségnek tartotta önmaga részéről. Süketség, esetleg nagyot hallás is megfordult a fejében. Utóbbi kettő, enyhe jó érzéssel talán még tolerálható bűnök lehettek volna, de az a balga… a sírját megásva ismerte be, hogy figyelme elkalandozott Őfelsége magasztos szavai közepette. A combjain, ernyedten pihenő kezei ökölbe szorultak és egyszeriben csak átértékelte a molyrágta, antik kötetek felégetésének gondolatát, egy boszorkányéra. 
Szinte már szaglószervének belső járataiban vélte érezni az égő hús pikáns aromáját, de ahogy óhatatlanul is megpillantotta azt a bizonyos nosztalgikus emlékeket felidéző, halovány és egyben bocsánatkérő mosolyt, minden harci kedve lelohadt. 
– Már majdnem elfelejtettem… milyen birka türelemmel is kell viseltetnem irántatok, törékeny emberek iránt. – A légkörben keringő csakra ismét egyensúlyba került és Riful is engedett a feszült testtartásából. Makacs öszvérségét levetkőzve, végül beadta a derekát és úgy döntött, hogy hajlandó megismételni önmagát.
– Az én nevem R… – De még az elején belefojtották a szót… Szoborszerű arcának rendezettségén hajszálrepedésként mutatkoztak meg a türelme határait jelző, apró verbális jelek. Jobb oldali szemének tikkelése és a halántékán lüktetve duzzadó erek egyaránt semmi jót nem ígértek. Néhány földön heverő papírfecni is, öngyulladás áldozatául esett. 
A nő helyes reakciója talán az lett volna, ha most meghátrál, de az ehelyett csak merészen előrelépett és kezét nyújtotta a veszélynek egyetlen forrása felé. Ez a váratlan és egyben bármely logikát mellőző cselekedet, még magát Riful-t is meglepte. A végtag láttán olyan képet vágott, mint egy háziállat, akinek közvetlenül az orra előtt nyitottak ki egy esernyőt. Az igazsághoz hozzátartozott az a tény is, hogy a kézfogás egy olyan civilizált gesztus volt, amely nem szerepelt ismeretei széles tárházában, így nem igazán tudta, hogy mit kezdjen vele, végtére is, ahhoz, hogy megegye, túlságosan csontos volt. Nem járatta sokáig az agyát, nemes egyszerűséggel megragadta a csuklót és közelebb rántotta magához a tiszteletet nem ismerő fruskát. Tüzetesen szemügyre vételezte a kacsó minden egyes szegletét. 
– A körmeid makulátlanok és méretre vágottak. Nincsenek bőrkeményedéseid, a tenyered nem izzad. Örvendj halandó… Megengedem, hogy kezedbe vedd a fegyveremet. – Adott hangot nagylelkűségének teljes komolysággal, teljes jóhiszeműséggel, hisz még nem tapasztalta meg az elme szemérmetlen gyarlóságát és azt, hogy egyes dolgoknak akár többféle jelentése is lehet. De az igazán meglepő fordulat, még hátra volt: lendületesen a szája elé emelte a praclit, majd érdes nyelvének hegyével, végigszántotta annak bársonyos bőrrel fedett csúcsát… csak ezek után engedte azt el. Nem kommentálta a Svetlana szemszögéből talán… szemtelen húzását, egyszerűen csak a következő napirendi pontra tért. 
– Jogot formálsz a szóban forgó kard birtoklására, a megidézésemre és természetesen arra, hogy rendelkezz velem. – Foglalta össze dióhéjban a gazda fogalmát.
– Őszintén sajnálom, de fogalmam sincs, hogy milyen sárkánykígyóról kérdezel. Ha az valamely sötétség teremtménye volt, minden bizonyára a fényembe veszett. Mint mondtam, egyedül csak az istenek méltóak rá, hogy feltekintsenek rám. – Zárta rövidre a papír serpent kérdését, noha érdemi választ nem sikerült adnia. 
– Egy mágikus fegyver vagyok. Létem egyetlen célja, hogy téged, akit a Szelence kiválasztott, megvédjelek. Bármi áron és bárki élete árán. – S végül a saját lényére is magyarázatot ad. 
– Oh… és az apró betűs rész. Ha nem figyelsz rám, vagy visszakérdezel: megöllek. Ha túl hangos, esetleg túl halk vagy: megöllek. Ha felbosszantasz: megöllek. Ha bármi olyasmit cselekszel, vagy ejtesz ki a szépséges ajkaidon, ami szégyenbe hozna… azt fogod kívánni bárcsak megölnélek. Még egyszer… a nevem Riful. Nagyon örvendek. – Arcán most először, egy mosoly vonala rajzolódott ki, magának az ördögnek a mosolya.

Riful
2021.12.28. 14:39

A Tiltott könyvtár… A szürkület és a kék lángok fénye által uralt helyiség sajátos atmoszférája nem csak hogy nem nyerte el a látogató tetszését, de lénye minden egyes porcikája visszakívánkozott térni a fekete kard belsejébe. Csalódottsága a görcsbe ránduló gyomron keresztül, egy, az arcán megjelenő halovány grimaszig, számos módon megnyilvánult. Undorát tetézte továbbá még a levegőben terjengő baljós eredetű mágia, amely az Ő makulátlan, érintetlen elméjét is megbűvölni kívánkozott, de mihelyst szemtelenül közel merészkedett, egy rejtélyes erő marcangolta részecskéire, majd oszlatta fel végleg az átkot. Az undoron kívül, Riful bendőjét még egy rég nem tapasztalt, kínzó fájdalom is mardosta, az éhség. Most, hogy “kirepült a fészekből”, a továbbiakban a Szelence sem palástolta el teste szűkös energiakészletének, egyre intenzívebben jelentkező, intő jeleit. A Napnak fénye, de még csak egyetlen kóbor sugara nem sok, annyi nem hatolt le a földalatti mélységbe és a hőség sem volt egy fortyogó láva katlanhoz hasonlatos. Fáklyák ugyan szép számban sorakoztak szerte a könyvtár kőből faragott, magasztos falain és oszlopain, de fényük oly kevés táplálékot nyújtott az éhezőnek, mint egy sivatagban napok óta sínylődőnek, egyetlen csepp víz. Két vasmarka egyszeriben ökölbe szorult, fejében ördögi gondolat sarjadt: lángra kéne gyújtania évezredek, tollal és tintával papírra karcolt tudását. Az lenne ám a kiadós lakoma! A polcokon felhalmozott felbecsülhetetlen mennyiségű eszmei érték elpazarlásától, az Ő szíve ugyan nem szakadna meg, sőt még csak vissza sem pillanata a levegőben szállingózó vöröslő, fekete pernyére. Tenyerei epicentrumában a mágia szilaj mód kavargó örvénnyé sűrűsödött, aminek katalizátora, az ujjai ökölből való kiengedése lett volna és egyben milliónyi kötet és tekercs veszte. Szerencsére, mindez csak egy elme által szőtt destruktív gondolat maradt csupán, midőn váratlanul ingerült kérdések sora fészkelte be magát Riful hallójárataiba, melyek hatására megfeledkezett gonosz szándékairól. A korábbi hölgy, lobbanékonyságában, megközelítette a behatolót. Erélyes hangszíne és testtartása, tökéletes harmóniát képviseltek számon kérő szavai jelentésével.

A gondolataiból kizökkentett férfi szembe fordult a hang irányával, először csak az ürességet tükröző szemei fényét, majd a közömbös tekintetét magát is megadóan a Könyvtárosra engedte. A nő testét meglehetősen aprónak és törékenynek találta, habár a kard belsejéből szemlélve sem tűnt egy robusztus gólemnek. Fiatal kora ellenére tapasztaltságról és jelentős tudásról árulkodó aura lengte körbe. Alaposan, minden egyes apró részletre kiterjedően feltérképezte, a feje búbjától, egészen a cipője orráig. Az indokolatlanul erotikus öltözete igényes darabokból épült fel és rendezett összhatást keltett. Mintha csak az elrendelt funkcionalitása, az ellenkező nem tekintetének, mágnesszerű vonzása lett volna, amelynek Riful maga is áldozatául esett. 
– Nahát. – Szája önkénytelenül is szavakat kezdett formálni.
– Milyen gyönyörű gazdám van. – A bókolás és a mások kedvében való járás a lehető legtávolabb állt személyétől és most sem ilyen kicsinyes szándékok vezérelték, egyszerű ténymegállapítás volt ez a részéről, semmi több. 
A hajadon eddig és nem tovább birtokolhatta a bestia figyelmét, az egyszerűen megtörte a szemkontaktust, elsétálva mellette, a könyvtár közepe felé vette az irányt. A sárkány kőpadlón heverő, papír matériáin kíméletlenül átgyalogolt, hogy végül azon a körön belül foglaljon helyet saját, tulajdon térdein, ahová a fáklyák sápadt fénye összpontosul. Kezeit a combjain támasztotta meg, szemeit lehunyva, fejét lesütötte. Mindez olyan látványt kölcsönzött neki, mintha csak a tikkasztó nyári melegben, a tengerparton adná át magát a Nap éltető sugarainak. Mélyeket lélegzett, minden levegővétele után, a páncél megdagadt a mellkasán, s ahogy kifújta, az úgy nyerte vissza eredeti térfogatát.
– Azt kérded ki vagyok? Hát nem egyértelmű? – Kanyarodott vissza a néhány perce elhangzott kérdésre. 
– Egy entitás, akire még az istenek is csodálattal emelik fel tekintetüket, a Napnak kegyeltje, földnek és égnek leigázója, Riful. – Hangzott az ékes bemutatkozás. Arcán tréfának halvány nyoma sem mutatkozott, amiből arra lehetett következtetni, hogy teljesen komolyan gondolta a kis monológot.  
– Lelkemnek temploma az a falon függő, fekete kard, amely számomra érthetetlen okból kifolyólag, reagált az érintésedre és megidézett engem. – Nyújtotta ki jobb karját oldalra, majd mutatóujja hegyével, a szóban forgó fegyver felé bökött.

Last edited 24 napja by Riful
Riful
2021.12.26. 21:41

– Riful… Ébredj, Riful… – Csendült fel egy ismerős hang a végtelen, sötét ürességben és habár válasz nem érkezett rá, a harsány női szoprán szüntelen visszhangzott a falak, vagy bármely objektum nélküli, sivár vidéken. Rendíthetetlen kitartása végül meghozta gyümölcsét és egy pár, mélyvörös szempár gyúlt lángra az árnyak birodalmában. Ahogy a skarlátnak fénye lassacskán elhalványult, hűvös írisztengerek maradtak csupán, közepükön lehelet vékony pupillákkal, amiket a fénynek hiánya szült. A bestia évszázadokon átívelő, zavartalan álma, megtörni látszott. 
A pofáján felhúzódó bőr a vicsorától megfeszült, orrnyergén a ráncok szaporán gyűltek. A tépőagyarak fehéres csillogása, baljós előszele volt egy esetleges vérontásnak, de mihelyst a zsivaj ismét némaságba torkollott, úgy tűnt el a prédája nyakát elharapni szándékozó, ragadozó vadállat ábrázat is. Hiszen az tudta jól, hogy az Őt megkísértő hang, egy olyan személyhez tartozott, akinek porhüvelyéből mára már hamvak sem maradtak, lelke pedig egy távoli, ismeretlen helyen lelt végső nyugodalmat, ahonnan az már sosem térhet vissza. A nagymacska elégedetlenül felhorkantott, mire az állkapcsa mentén kicsorgó nyála, áttetsző masszaként zúdult le a mélységbe. 
Midőn gondolataiban elmerült, nem észlelte egy, a térben keringő, aprócska fénypont közeledését, csak miután az a nedves orra hegyén landolt. Prüszkölt egyet, ami folytán a porszem méretű szemtelen támadó, újfent szárnyra kapott. A fény egyre csak erősödött, tekintetét a szörnyeteg kíváncsian a magasba emelte, aminek horizontja elé, most mesebeli látvány tárult. Az előzőhöz hasonló, végtelen fényes hópehelyszerű mágia részecske hullott alá. Az esélye majdnem teljes egész nulla volt, de nem tudta teljesen kizárni a lehetőségét: olyan balga érintette meg a Szelencét, aki kompatibilis lehet vele. 

Az idő rohamosan gyorsan telt, a napokból hetek lettek, a hetekből hónapok és mire bárki is ráeszmélt volna, elrepült több, mint egy év. Sok minden megváltozott. A mágikus energia egyre gyakoribb zimankós viharaitól, a fekete kard belső világa teljesen átalakult. Az örök éjszaka korának leáldozott, a felhőtlen, tengerkék égbolton három kerekded Nap is büszkén terebélyesedett. Fényük beragyogta az alattuk elterülő várat, aminek látványa a bőséget, gazdagságot idézte meg, mintha minden egyes kövét, fehéraranyból rakták volna le. Bástyái, illetve falai büszkén, háborítatlanul emelkedtek a mennyek felé és ölelték körbe védelmezően a kastélyt, aminek ékes koronája, a trónterem volt. A fehérarany alapon, rubin köves trón, egy pódium tetején foglalt helyet, a vár ura pedig jelenleg is benne pöffeszkedett. A testtartásából arra lehetett volna következtetni, hogy egy jó ideje nem hagyta el azt és nem is fontolgatta. Lábait hetykén kinyújtva, félig lecsúszva az ülőhelyen, jobb kezével a kartámlára felkönyökölve nyújtott támaszt a nem csak szakáll, de borosta nélküli álla csúcsának. Érdektelenül meredt a terem közepén lebegő, méteres vörös kristályra, egészen pontosan arra, amit az láttatni óhajtott neki. Egy homályos könyvtár képét közvetítette, amit folytonosan, soha ki nem nyugvó, kék lángok fénye világított meg. A fiatal uralkodó számára ismeretlen volt a helyszín és még csak a kontinenst magát sem tudta volna helyesen megítélni. Meglehet, ez a hiányosság a műveletlenségét fémjelezte, de eddigi élete során, nem volt lehetősége elmélyülni e titokzatos világban. Az előadás, a nap nagy részében meglehetősen egyhangú és unalmas volt, amit mindig csak egy, a napi rutinját folytató nőszemély feltűnése zavart meg. Valahányszor rátalált a fali dísz szerepét betöltő fekete kardra, rácsodálkozott, apró kacsói delejes érintésével megszentségtelenítette a pengét, bűne szemügyre vétele után a telt ajkaiból előtörő meleg fuvallattal behintette azt, végül egy kendővel makulátlanra varázsolta és mint aki jól végezte dolgát, elegánsan távozott. 

A mai napon sem történt ez máshogy, a történelem folyamatos ismétlődése azt a látszatot keltette, hogy Riful egy végtelenül elcseszett időhurokba került. Pedig nem Ő volt az, akinek a fogaskerekek megálltak, hanem a feladatának minduntalan eleget tevő Könyvtárosnak. A férfi szemeinek fakó szivárványhártyájában, a kristály bíboros színeivel kevert ajkak és a dekoltázs felső bejárata tükröződött. Hiába, a kardon keresztül, panoráma rálátása nyílt a kinti világra, még ha ez nem is szolgálta az akaratát. Miután a kedélyek lecsillapodtak, szabad bal karját a kristály felé nyújtotta, mintha csak távolról szeretné azt megragadni. Hogy volt-e ennek bármilyen célja, azt talán még Ő maga sem tudta, de egy dologban biztos volt: már éppen eléggé megelégelte a börtönét. A semmi közepén található, Ő maga meg a semmi uralkodója. Nem számít milyen egzisztenciát teremt magának mágikus energiából, az nem ér se többet, se kevesebbet, mint egy holtak tengerére emelt birodalom. Ha tehetné újra hibernálná magát, de amióta csak a titokzatos nő legelőször fizikai kontaktust létesített a Szelencével, képtelen rá.
– Micsoda nyűg… – Indulatos és feladást nem ismerő szavai mintha csak testet öltöttek volna, hogy valóra váltsák a kívánságát, interakcióba kerültek a fegyverrel. A várat egyszeriben vakító fényár kebelezte be, Riful pedig érezte ahogy a trón eltűnik alóla. 

Másodpercekkel később, abban a könyvtárban találta magát, amit ezidáig csak egy alternatív síkról csodálhatott. Hófehér páncélját, a közvilágítás kékre festette, a levegőben papír ódon szaga terjengett. A feje mozdult egyedül, miközben tekintetét folyamatosan vezette oldalra. A nyaka ugyan elérte a határait, de szeme sarkából még így is megpillantotta a háta mögött, polcok sora előtt lézengő ismerős alakot. A felismerés gyors volt, akár a villámcsapás. Szemeit összehúzta, mintha csak a másikat vádolná a történtekért.