Hogy kerül egy óriási, lebegő kocka mélyen Mahel dzsungelébe? Senki se tudja. Ezt a helyet az utazók védelmezőjének, Etrigennek kegyeibe ajánlották az ide gyűlt papok. A mélyén máig bolyonganak az eltévedt utazók, a be-beszökdöső gyerekek, az ezek után maradt élőholtak és az ismeretlen lények, akiknek mind a neve, mind a szándéka feledésbe merült. Bárki betérhet… Kijönni azonban csak a szellemek védelmét élvező utazók és a templom papjai tudnak.
A folyosók állandóan változásban vannak. Falaikat egy, csak a beavatottak által megértett nyelv rúnái díszítik és mivel ha a kocka változik, ezek is változnak, a kocka eredetét kutatók arra jutottak: valószínűleg ezek a templom szavai, amit a benne járókhoz intéz. A kocka belül folyamatosan, de lassan változik és időnként felszínén is új ajtók nyílnak. Légy óvatos, ha kincseire, vagy a szakadék feletti átjutásra pályázol.
[A nyílt játék lezárult, a helyszín a továbbiakban szabad.]
Már napok óta bojonghat a kocka belsejében, mely olyan veszélyes mint ahogyan azt a mendemondák legendák tartják. Szinte minden sarok mögül ki-ki bukkan valamilyen élőhalott szerzet, mely valószínüleg egykoron egy kalandvágyó ember lehetett aki a Templom kincsei után kutatott. Akadtak olyanok is akiken egyszerű ruházat volt fellelhető, ők valószínüleg csak betévedtek s végül a Templom sötétje elnyelte őket. Mindenüt vér és halál szag volt. Emberünk hamar rájött, hogy ez inkább egy labirintus mint sem egy templom. A veszélyt pedig nem is az élőholtak jelentik igazán, hanem a falak melyek folyamatosan változnak ahogyan a rajtuk lévő ismeretlen írás is. Ha sikerült is egy mondatott megfejtenie, másnapra már teljesen más ábrák szerepeltek az adott fal részen. Mivel egy igen forró fejű egyénről beszélünk, hamar megunta a kutatósdit és az egyszerűbb de annál hatásosabb modszert válaszotta. Ha nincs út kifelé, akkor csinál egyet. És melyik a legrövidebb út? Az egyenes. Igy hát az ökleit használva sorra elkezdte áttörni a Templom falait. Ha szembe került egy élőhalott, akkor azt is lecsapta. Egyszerű nem igaz?! De hogy is került a kocka belsejébe? Emlékezett vissza ahogy sorra törte a falakat. Néhány napja a közelben járt, mikor meghalotta hogy önkénteseket keresnek egy expecizióra. Az expezició lényege az volt hogy egy bizonyos kutatót megkeresenek aki vélhetően az Utak Templómában bujkálhat. Ha esetleg balga módon meghalt volna, akkor bőven elegendő a kutatási anyagait vissza szolgáltatni. Mivel ez egy veszélyes küldetés és senki nem válalta, emberünk kiváncsiságától és kalandvágyától fűtve elválalta. De már megbánta. Semmi izgalom. Csak zombik, fura lények. Meg egy rahedli ősi tárgy és egy titokzatos elfeledett mágia amit a Templom falai őriznek oly féltve a kíváncsi szemek elöl. Minden esetre a professzornak már csak a szétmarcangolt tetemét találta meg, és egy könyvet amiben a jegyzetei voltak. Azt a táskájába tette, majd igy indult útnak kifelé. Vagyis indult volna, de itt térünk vissza a “jelenbe”. Ahogy mélázott a történteken és törte a falakat, egyszer csak egy meleg fénycsóva sütött a szemébe. A Nap fénye, mely a kocka falának a repedésein szivárgott be. Egy jól irányzott jobbosal át is törte az utolsó falat, hogy aztán megkönyebült mosolyal szippantson bele a friss levegőbe. Örömében kiugrott az általa kreált lyukon, csak épp azt felejtette el hogy magasan volt. Nagyon magasan…. Ahogy a föld közeledett felé, vagy jobban mondva ő a föld felé, kitárta lábait és karjait hátha sikerül egy indába vagy faágba belekapaszkodnia. Hát nem sikerült. Ide oda vágodott egyik ágról a másikra, végül valami vityiló plafonját átszakítva csokólta meg a poros parketátt. Fájdalmat ugyan nem érzett, de pár belsőszerve biztosan helyet cserélt. Lassan de biztosan feltápászkodott, leporolta magát, majd körbenézett. Vörös szemeivel végigmérte azt aki a tekintete utjába került, de nem szólt egy szót sem. Tekintete éles és gyilkos volt akár csak egy ragadozóé aki épp a prédáját méri fel. De hogy ne lett volna ilyen. Fáradt volt, éhes, és büzlött a vértől és a halál szagtól. Megfordult, majd határozott léptekel mint akki otthon van elindult az ajtó felé. Kinyitotta az ajtót, de csak félig lépet ki rajta amikor aztán váratlanul megtorpant és hátra nézett.
-Bocs a plafon miatt. Remélem ez fedezi a kölcségeket.
Mondta bársonyos, de egyben közömbös hangon. A zsebébe nyult, majd egy golflabda méretű gyémántott vett elő onnan, amit aztán az ablak párkányra helyezett. Végül kisétálva becsukta maga után az ajtót.
A klón elég lenéző pillantást vetett rá, de őt ez mit sem érdekelte, hanem inkább a tökfaragás rejtelmeire figyelt és piszkált egy kiesett magot a közelében.
-Róka, netán kutya? Inkább kutya felé vagyok, farkas démon, de nem olyan érdekes kis lénynek számítok, ti négyen annál inkább. Mint az ikertestvérek – vigyorodott el újra – a démoni lény pedig érdekesnek és szórakoztatónak találta a rá vetülő és méregető tekintetet.
Majd újra megszólalt miközben levett két érintetlen tököt a halomból és az asztalra rakta.
-Aranyos vagy, hogy így dúl benned a versenyszellem, te vagy a legérdekesebb négyűtök közül – mondta izgalommal a hangjában a verseny hallatán.
-De ha szeretnéd akkor nyugodtan neki is állhatunk a versengésnek – mondta bólintva, habár nem is igazán a győzelemre, hanem a verseny élvezetére kezdett koncentrálni miközben leült egy rozoga székre és fölnyitotta az elé rakott tököt. Elkezdte kiszedni a belsejét gondolatai mélyén pedig nekiállt keresgélni mit is kéne alkotnia.
—A klónok—
-Egyeske-
-HEEE!?- Pillantott fel munkájából Kukyo-ra, s ha illetlen felocsúdásából nem is, lenéző pillantásaiból egyből lelehetett szűrni, hogy ennek a klónnak bizony egy isten se parancsolhatna… persze Onreint leszámítva. Tekintete olyan formát öltött, mint aki citromba harapott. Megvető pillantásai pedig alaposan végigmérték a Farkas Démont.
-És te mégis miféle lennél? Róka? Vagy netán kutya? Az utóbbiakat jobban kedvelem!- S a pillanatnyi hangulat olyanná lett, mintha nem is egy kellemes ünnepi szertartás venné kezdetét, hanem egy halálos küzdelem a végsőkig. Egyeske tekintetére kiült felpaprikázott szemfogas vigyora, s aprót bólintott Kukyo-nak, mintha csak elismerése jelét mutatná.
-Rendben van, Kukyo… Lássuk, mit tudsz.
A tökhalomhoz lépve levett kettő érintetlen darabot, majd lerakta őket az asztalra.
-Mit szólnál hozzá ha kicsit érdekesebbé tennénk? A vesztesnek teljesítenie kell a győztes egy kérését.- Magabiztossága erősen vetekedett gőgjével. Hanglejtéséből kilehetett szűrni, hogy bizony csipetnyi kétség sincs gondolataiban affelől hogy elvesztene egy hasonló kihívást.
-Ketteske-
Nem számított rá hogy Azrul az ő társaságának keresésére indul. Tekintete itt-ott kormos volt a parázstól, hajkoronája pedig enyhén torzonborz. S most szinte kétségbe esett mozdulatokkal igyekezett megtörölközni, na meg megigazgatni fürtjeit, mielőtt még a következő pillanatban az Incubusra fordította volna zavarba sodort figyelmét.
-Ohh… Azrul uram! Azt hittem… hogy ön is a templomba indul a többiekkel.- Szavaiból érződött hogy bánta volna a véráztatta lovag eltűnését. A kérdésre pirospozsgás arca magabiztos mosolyra húzódott, akár a királynak ki épp hazatért egy hosszú utazást követve.
-Nos, mint láthatja… ünnephez méltóan készültünk…- Ecsetelte a ház kínálatát, de egyszer csak csipetnyi bánat csendül fel szavai között. –…Bizonyára gyérnek találja a felhozatalt. Ha nem sértődik meg, inkább azt mondanám önre hogy jobban vonzza a teák világa… De minden esetre…- Kézbe véve egy elmosott fabögrét, színültig töltötte azt a frissen fortyogó sütőtök levével.- …Ha megengedi magabiztos feltételezésemet, bizonyára nem lenne ellenére kipróbálni a mai specialitásunkat is.- Selymes szavai hívogatóan zengtek, míg nyújtotta az italt Azrul felé. Nem kellett hozzá mentalista hogy leszűrje, Hármaska csillagosan hasított lélektükrei most áhítva várták, itták kedvelt vendégének minden egyes szavát és mozzanatát.
Követte a kis társaságot a házba, ám pillantása szinte rögtön meg is akadt célpontján. A kis szakácsnő meglehetősen unottnak tűnt, így gondolkodás nélkül lépett oda hozzá.
-Nem vagyok túl otthonos a konyhában, de talán segíthetek?-mosolygott le az apróságra, majd helyetfoglalt mellette.
-Mi finom készül? -kérdezte érdeklődve. Persze őt nem az izgatta mi fortyog a füstben, elvégre számára nem az tűnt itt a legízletesebb falatnak.
Kíváncsiskodva pillantott hátra a társaság többi részére, ám úgy tűnt mindenki megtalálta a maga helyet a házban. Eltekintve attól az aprócska ténytől, hogy mind kéretlenül tolakodtak be ide.
A tárt ajtón át az az elbűvölő vér eső hajthatatlan zúgott halk, alig hallható hangján csak még otthonosabbá téve ezt a kis őszi varázst. A farkaslány lelkesen esett neki a tököknek, hogy embert faragjon belőlük, a házigazda pedig éppoly szívélyesen vette át a vezető szerepét, előadása pedig nem szűkölködött se stílusban, se mondandóban. Csak az égi kocka ásitozott magányosan felettük, mint egy jóllakott fenevad.
Az érkező szemüvegesre vetette tekintetét miközben végigmérte a képet. Kicsit elgondolkodott, majd csettintett nyelvével.
-Mocsárvár utcáin mintha láttam volna hasonló egyedet – majd a nő arcát is jobban megnézte. – Kukyo vagyok – kottyintotta el mellékesen.
A kis lényre tekintett ki a lépcsőn álldogált és hallgatta mondanivalóját. Majd utána lépkedett befelé a már három másik által elfoglalt helyiségbe, majd megrázta magát automatikusan, mint ahogy az állatok szokták miután kiértek a vízből. Ennek köszönhetően a rá esett vér kissé szétszéledt a házikóban. Mikor körbenézett egy látszólag igazán élvezte a tök kibelezését, ami megmosolyagtatta Kukyot. A másik kettőre pedig nem igen fordított figyelmet, hisz számára unalmas tevékenységet végeztek.
-Tudod – szólalt meg miközben figyelmét újra a belezősre vetette -, ha nem gond még egy kicsit maradnék, hisz csak tengődöm, nem nagy erejű kalandokra éhezve – azzal odament az egyes számú klónhoz és nem nagyon volt figyelmes ha egyáltalán érkezett válasz.
-Hali – villantotta rá farkas vigyorát – , csatlakozhatok hozzád? Úgy is rég használtam a karmaimat – azzal körmei megformálódtak az éles, szinte teljesen törhetetlen karmaivá.
-Melyik tök szabad préda?
Azrul-hoz hasonlatosan, meglepetten konstatálta hogy egy egész kompánia jelent meg öntörvényileg elfoglalt kis házikójának színe előtt. S noha megeshet hogy zavarta a sokasodó létszám, ez tekintetének élénkülő mosolyán nem mutatkozott. Gondolatai viszont máris megoldás körül forogtak, hogy miként is terelje tovább akit csak lehetett. A tenyerére hintett csókot szívélyesen fogadta, mit követve lehuppant faszékének kényelméről.
-Ejnye, ejnye. Mily sok kíváncsi lélek…- Fellépvén két lépcsőfokot a tágasra nyitott bejárati ajtóba lépett, úgy tekintett vissza vendégeire. Sajnos, ezen magassági különbség sem volt elég hogy elérje vándorainak szintjét… de sebaj legyen.
-…KHM! Üdvözöllek titeket, kik a halált ily epekedve keresitek!- Szólott gyermekies fennhangon, rövid karjait széttárva. –Megannyi út vezet a templomba ami felettünk lebeg. Ezért is nevezik azt az Utak Templomának! S ezen utak egyikét itt találjátok, ebben a házikóban. Tán odafent bujkál a papírra vetett egyén is! Kövessen hát, kinek vére kalandra szomjazik! S tán lesz oly szerencsés is, kinek vére majd csatlakozhat a fentről hulló cseppek tengeréhez!- Tán kissé drámainak ható beszédét követve sarkon fordult, s elindult az öreg épület belsőjébe.
A vityilló bendőjén jól látszott az elhanyagoltság. Pókhálók sokasága lógott gazdátlan a portól fuldokló bútorok üres polcai között. Ha volt is ruha vagy féltve őrzött étel, már mind az idő martalékává lett. Nem maradt már más, csupán a kockából hulló vér, a kertben növekvő tökrengetek, valamint Onrein három klónja, kik igyekeztek ezeket az étkező asztalán összegyűjteni. Akadt sült tök, sütőtöklé, s hideg vagy forralt vér is. A kinek kellemes illatok, kinek taszító szagok óvatosan lengtek a meggyújtott gyertyák fényei között.
Egyes: Az első, meglehetősen vad személyiségűre sikerült klón épp előkészítette a tököket a faragásra. Rég berozsdált, életlen konyhakését mániákus módon döfte a tök tetejébe, s a legkevésbé sem zavarta hogy annak leve az arcába fröcsög. S miután lenyeste kobakját, markával túrt bele hogy kikaparhassa annak belét az utolsó magig is.
Kettes: Második, buja klónja a tűzhelynél gubbasztott. Tekintetével bágyadtan figyelte a lángok pislákolását, a tálcában sülő finomságok következő csapatát, a kondérban bugyborékoló töklé táncát. S bár igen érdekesnek tűnhetett feladata, ajkai közül mintha unalmának sóhaja szökkent volna ki.
Hármas: A harmadik, félénk másolat a sarokban gubbasztott. Hátát erősen szorította a falnak, hogy ne érjék váratlan meglepetések. Kezei között egy, már kibelezett tök pihent, minek precíz mozdulattal igyekezett minél szebb szájat, orrot, és szemeket faragni. Persze tekintetével közben fel-fel pillantott, végigszántva környezetén. Olybár tűnt, nehezen lelte nyugalmát még testvéreinek védelmében is.
-Erre.- Szólott megerősítően Onrein, míg léptei felvezették őt a csigalépcsőn. Az emeleten valaha terebélyes hálószoba nyugodthatott, most viszont elsőre csak egy kiürített padláshelység bontakozott ki a kíváncsi tekintetek előtt. Közepén zölden izzott a rúnajelekből készített teleport, mellette egy kisasztalon pedig csuporba öntött hoppor várta utasait.
-Aki az Utak Templomába kíván menni, az vegyen magához egy marékkal a hopporból. Majd a rúnakör közepére állva hintse azt maga alá. Ennyi az egész!-
S azok, kik a távozás mellett döntöttek, egy zölden fénylő villanás keretében, máris az Utak Templomának kockatestében találták magukat…
Követve pillantását nézett fel ő is a kockára.
-Minden bizonnyal, de sajnos nem ezért jöttem. Csak utazgatom. -mosolyodott el szelíden.
A következő pillanatban az események kissé felgyorsulni látszottak.
Sorozatban jelentek meg az ajtóban a kis lény társai avagy tökéletes másolatai. Előbb arra gondolt talán egy családi eseményt zavart meg ám a nevek elég árulkodónak bizonyultak. Azrulnak szinte reagálni se volt ideje, sorban jelentek meg az újabb és újabb furcsa idegenek, ő pedig kissé elveszettnek érezte magát ebben a kavalkádban. Kezdett ráebredni, hogy talán valami jelentősegteljes és ritka eseménybe csöppent bele.
Csak meglepetten pislogott jobbra balra, de cseppet sem zavarta, hogy nem igazán tud hasznos hozzászólást intézni.
Végül nagy levegőt vett és előrelépett a kis lény felé. Ő tűnt az egyetlen személynek a társaságban, aki talán helyi lakos lehet és e ház úrnője, így úgy illet, ha őt köszönti elsőként.
Kézfogás helyett gyengéden tenyerére fektette az aprócska kitines kacsót és puha csókkal illette ahogy az egy úriembertől várható.
-A nevem Azrul, örvendek a találkozásnak. -hajolt meg. -Nos, ami engem illet én biztonságosabbnak találom idelent, igy ha nem bánja csatlakoznék egy kellemes teára, márha nem zavarok.
Borostyán szemeit előbb Onreinre emelte, majd pillantása átsiklott másolataira és megkeresve azt aki oly “szívélyesen” fogadta megajándékozva őt egy bájos mosollyal.
Végül az újjonnan érkező jövevény felé fordult.
-Sajnálom, de nem idevalósi vagyok, nem ismerek itt senkit.
Seraphim másokkal ellentétben azért jött Mahel-be, hogy egy megbízást végezzen el. Csakhogy az alak kit fel kellett volna kutatnia köddé vált, később pedig azt az információt szerezte meg, hogy erre a helyre menekült. Így egy okkal több volt, hogy ő is ellátogasson erre a helyre.
Így történt hát, hogy végül egy keskeny kis ösvényen sétált végig. Talpa alatt recsegtek , ropogtak a régen aláhullott gallyak ,hallani lehetett a falevelek zizzenesését minden egyes lépésénél. Fekete haját kivételesen kiengedve viselte ,a lengedező szél pedig olykor bele-belekapott, mintha vonzotta volna. Ahogy közelebb ért a kockához úgy kezdett el lomha cseppeként aláhullani a vér, hogy ne érje a ruháját és arcát a vörös folyadék egy esernyőt bontott ki, úgy sétált tovább. Jobb kezében tartotta az esernyőt,melyet néha megpörgetett miközben dúdolgatni kezdett. Felesleges lett volna menedékhelyet keresnie ,nem félt és zavarta a táj borzongós mocskossága. A kunyhót elérve pedig megtorpant és az idegenekre nézett, szája szélében egyfajta mosoly bujkált. S mikor megszólalt hangja túlságosan is kedvesen csengett.
– Elnézést, hogy csak így megzavarom az urak társalgását,de ki tudja, talán esetleg a segítségemre lehetnek. Egy férfit keresek, pontosabban őt.- nyúlt a kabátja belső zsebébe és előhúzott egy papírost, hogy lássák kiről is van szó. – Nos? Valaki esetleg? Sajnálatos módon nem érek rá egész nap.- tolta feljebb szemüvegét az orrnyergén.
Régóta tengődött már tétslenül, csak vándorolt, mert nem volt kedve munkát vállalnia. Ekkor hallott arról a bizonyos lebegő kockáról. Nem nagyon érdekelte az elején, aztán mégis amellett döntött, hogy nekivág és saját szemével tekinti meg a helyet.
Útbaigazítást nem volt hajlandó kérni, legalábbis egy ideig, hisz az lett a vége, hogy szokásához híven eltévedt. Ekkor megadta magát és egy járókelőtől kérte az iránymutatást. Azonban az kissé remegve magyarázta neki a célt és rögtön el is húzta a csíkot a közeléből.
-Nem értem, pedig csak kérdeztem… – azzal vállat rántott, zsebre tette kezét. Ekkor vette észre, hogy nadrágján vér csepegett, leesett neki a tantusz, hogy vadászata után elfelejtett megtisztálkodni, ezt út közben, jelenlegi lakásán megtette.
Odaért a közelébe a helynek, füleit pedig beszélgetés hangja csapta meg. Óvatosan elkezdett közeledni. Három alakot pillantott meg a kis vityilló előtt. Óvatosan közelített a hosszú hajú férfi kérdése után megszólalt.
-Engem is érdekelne hogyan lehetne bejutni – közben intett egyett és megigazhatta kicipzározott kabátja gallérját, majd zsebre dugta kezét miközben nem zavartatta magát a hulló vér miatt, csak gondolatban átkozódott azon, hogy kár volt átöltöznie.
Már maga sem tudta, hogy mi vitte Mehel felé. Talán a szóbeszédek, kincsekről, új kutatási lehetőségekről és egy mendemonda egy levegő kockáról. Baron hitte is meg nem is ezeket a meséket, így inkább úgy döntött, hogy saját maga jár utánna. Vagyon nem kellett neki, pénze volt bőven , kincsekre pedig nem áhítozott. Őt inkább a kocka érdekelte, érdekelte, hiszen hogyan is lehetséges az, hogy egy akkora monstrum fent maradjon? Milyen mágiát használtak és miért pont ott?
Már messziről érezte a vért, úgy szökött az édeskés illat szaglószervébe mintha csak neki szánták volna. Ahogy közelebb ért, úgy vágyott rá egyre jobban. S mikor a vörös nedű nagy esőcseppek formájában hullott alá és érte az arcát, ő ujjával itatta fel azt az arcáról,majd nyalta le azt az ujjáról. Hosszan ízlelgette de ez sem az volt amit keresett. Mégis a vér illata és íze elég volt ahhoz, hogy szemei barnából vörösbe váltsanak át és ahhoz is, hogy szemfogai megnyúljanak. Pár lépés után hallotta meg két idegen beszélgetését,eddig fel sem tűnt neki, hogy nincs egyedül. Vajon őket mi hozhatta ide? Lassú léptekkel közeledett feléjük,nem tudta, hogy barátok e avagy ellenségek. Így jobbnak látta az elővigyázatosságot. Mikor elérte a kunyhó verandáját köhhintett egyet ezzel magára vonva a figyelmet.
– Hogy lehet oda feljutni?- mutatóujjával felfelé mutatott egyenesen a kockára. Nem mintha fel szeretett volna menni. Esze ágában sem volt.
https://www.youtube.com/watch?v=4rQiEXRF-zA
A parányi eresz árnyékának rejtekéből villant fel a két aranyozott csillagszem tükre, miknek moccanását a szék következő jajdulása kísért. Az ördögfióka kíváncsian mérte végig az égimeszelő véráztatta testét, s tekintetére kiülő szemfogas mosolya árulkodott elégedettségéről.
-Nocsak, nocsak…- Zendült fel sejtelmes hangján. -…Csak nem ön is az utak templomát jött megfigyelni?- Kérdését követve kihajolt az eresz takarásából, s felpillantott a felettük lebegő gigantikus kockára. –Csodálatos, nem?-
-Jövök már!- Harsant a székben ücsörgőjéhez egy igencsak hasonlatos hang, midőn az egyik másolat válaszolt a kopogtató marok hangjára.
Egyes: -Woahh, mekkora!- Ocsúdott fel illemtelenül az ajtó kinyitását követve, figyelve vendégüket. -Biztos nagyot puffanna, ha elesne!-
Kettes: -Már megint ostobaságokat beszélsz testvérem. A magasság a vonzerő mércéje.- Lépett mellé a második másolat, s a látványtól elpirult tekintete elé kapta kezét. –huha… nem is tudtunk róla… hogy ilyen jóképű férfiak is megfordulnak erre.- Hangszíne pillanatok alatt váltott a flört lejtésétől kéjessé.
Hármas: -Óvatosan lányok, mivan akkor ha veszélyes?!- Szólalt fel harmadik másolat, óvatosan megbújva ketteske háta mögött. S elég volt csak egy pillantás, hogy az idegen végleg az ijesztő aspektusába burkolózzon előtte. –Te szent Cartus! Én mondom testvéreim, ez kifogja szívni a lelkünket!- Súgta erőltetetten, félelemtől remegő hangon.
Onrein: -Lányok!- Harsant fel gazda módjára szeszélyesen, mire húgai mind megrezzenve fordultak némaságba. –Ne zaklassátok a vendégünket, bizonyára fáradt. Eridjetek vissza a dolgotokra!-
Klónok: -Igenis!- Válaszoltak tökéletes szinkronban, majd visszavonultak a kuckó bendőjébe.
Onrein megeresztett egy fáradt sóhajt, majd békés mosolyát visszanyervén tekintett újfent az idegenre. –Bocsássa meg a viselkedésüket. A húgaim meglehetősen… színes személyiségek tudnak lenni. Esetleg megtudhatnám a nevét?- S közben letette maga mellé a poharat, hogy kézfogásra emelje kitinezett ujjait. –Az én nevem Onrein.. Onrein Pampoen.. De szólítson csak Oni-nak.-
Mahel sokkalta hűvösebbnek bizonyult otthona homokos, napégette partjainál. Csípős köd lengte be a teret suttogásra intve még a madarakat is. Csak az eső halk kopogása törte meg a csendet, ám a levegőt nem az ilyenkor ismerős zöldellő fű illata lengte be. A táj vörösbe váltott nem csak az őszt köszöntve, de a halált is.
Azrul hófehér prémes kabátja hamarcsak magára öltötte ezt a színt, de nem volt ellene kifogása.
A távolról, a fák közül egy kémény békésen gomolygó füstje sejlett fel, ebben az időben pedig jól esett volna neki egy csésze forró tea, igyhát afelé vette útját.
Elhagyatott kis viskónak tűnt, ám az ablakból kiszűrődő fény és zajok mást vallottak, így az ajtóhoz lépett és bekopogott.
Csak ekkor vette észre a hintaszékben békésen majszoló furcsa kis lényt.
-Szép napot!-lépett oda hozzá.
A sötét, veszélyes ismeretlen megannyi rejtett kincs jutalmát ígérheti, mi bizonyára úgy vonza a kalandorokat, akár éji mécses fénye a felpezsdült lepkéket.
De nem Onrein-t, nem bizony, ezúttal nem.
Kiszabadulván a jégörvény fogságából, kalandvágya jelenleg csak egy békés piknik megejtésére hívogatta. Így kötött ki a kocka templom alatt szunnyadó kis vityillónál. Az elhagyatott épület melletti kertecske elburjánzott sütőtökei, valamint fentről csöpögő vér esője furcsa kíváncsiság mécsesét gyújtotta a nyálka lelkében, mitől szűnni nem akaró éhsége újfent mardosni kezdte Éjcsillag magját.
„Vajon milyen ízük lehet?” Lobbant fel gyertyaláng módjára a kérdés elméjében, s nem is habozott megpróbálkozni összegyűjteni amit lehetett. Klónokat idézett, rögtön hármat, majd kiosztotta a feladatokat…
Napnyugtára járt már az idő, de ezúttal az aranysárga sugarak nem jöttek. Csupán óvatosan kúszott be a félhomály a véráztatta vityilló birtokára.
Onrein a bejárat eresze alatt üldögélt. Madárlátta hintaszékének korhadt fája halkan recsegett óvatos ringatózásai alatt. Egyik kezében egy pohárnyi vörös folyadékot lötyögtetett, míg másikban egy még gőzölgő sütőtököt szorongatott. Ajkaihoz emelvén az egyiket, majd a másikat is jóízű hümmögést váltottak ki belőle. S ezen hümmögést, jó kedélyének dúdoló dallama váltotta fel, mit messzire fújt a hűs, őszi szél.
A kivilágított épület ablakán bepillantva a kíváncsi szempár a nyálka tökéletes másolatait fedezhette fel, kik teljesen elfoglalták már az épületet. S gyermekies acsarkodásuk közepette készítették elő hol a kertből lopott tököket, hol pedig a kihelyezett edényekben összegyűjtött véreső termését, hogy végül tálcán, és üstben emelhessék azt a kandalló tüze fölé…
[A játékra a fent jelzett egyszerű szabályok vonatkoznak. Jó szórakozást!]
Borzongós volt az alkony. Hűvös szellő játszott az erdő fáinak lombjában, reszkettek a levelek, dideregtek a gallyak. Így ment ez, évről évre. A Megemlékezést nem csak a terránok tartották, hanem az egész világ megrendült a tragédián, ami egykor történt. Mintha Terian szíve megállt volna dobogni egy pillanatra. Terra arcéle megkeményedett, mint a márvány, az istenek ökölbe szorított kezei tehetetlenül lógtak testük mellett. Figyelték a szoborkerteket, várták, megmoccannak-e a kövek? Azok viszont szenvtelen makacssággal őrizték nyugalmukat.
Dél-Mahel rengetege fölött méltóságteljesen lebegett egy másik rejtély, mi legalább annyira megfejtésre vágyott, mint a Rémuralom átka, ám annál ártalmatlanabbnak tűnt. A Kocka, az Utak Temploma csupán azokat nyelte el, akik botor módon döntöttek, vagy hezitáltak. Az erős szívüeket elbocsájtotta. Legutóbb hat neves terrán veszett oda. – Eleonore, Elira, Hayato, Mina, Wong, Xuac… – sorolta a neveket rúnákként a templom, sok más közt, kik arctalanul hullajtották vérüket.
A templom hasadékain, folyton változó felületének résein selymes cseppekben buggyant ki a vér. Összegyűlt, majd lefutott az éleken, megállt, ácsingózott míg súlya elég nem lett a cseppnek, aztán aláhullt. Kinek a vére lehetett? Számított? Keményen koppant az első falevélen, vagy fűszálon, a szent építmény alatt álló vityilló tetején, a kémény peremén. Türelmes, ráérős cseppekben, mintha valaki élvezettel facsart volna ki egy lédús gyümölcsből minden értékes nedvet.