Magasan a lebegő hegyekben van egy csendes, álmos kisváros, ahol az idő szinte megállt. Solomis kisvárosa majdnem teljesen vertikálisan épült. A sétálóutcák tucatjait lépcsők kötik össze. Itt a lakók sehova nem sietnek. Mindenkinek van ideje mindenre, amit szeretne. A város híres végtelen lelki nyugalmáról, biztonságáról és türelmes hozzáállásáról. De a leghíresebbé vitathatatlanul pincészetei és éttermei tették.
A vizsgálatok természetesen úgy zajlottak, ahogyan annak rendje volt. Charu ugyanakkor nem várta el, hogy a leány teljesen levetkőzzön, az efféle megalázó körülményekre nem volt szükség. Tudta jól, hogy sajnos az orvosi szakma kivénhedt kecskéi szívesen legeltetik vizenyős szemeiket a friss testeken, perverz áhitattal tapogatják száraz ujjaikkal a zsenge hajlatok bőrét. Ő ráadásul nem is orvos volt, csak egy sokak által lenézett herbalista. Ennek ellenére legalább olyan lelkiismeretesen vizsgálta meg a lányt, mintha tanult tudós lenne. A helyszínváltás még kedvezett is. Egy sokkal ksiebb, biztonságosabb szobába léptek, ahol nem kellett tartaniuk a feleslegesen bámészkodó szolgálóktól. Ha volt is valahol rejtekhely, ahonnan kileshették mi zajlik odabent, az egyszerű pletykás szobalány népség biztos nem tudott róla, csak az ajtóra tapasztott fülekkel hallgatózhattak.
Az eljárás, amit a tünde kínált, valóban nem volt kellemes, de fájdalom nélkül zajlott. A leánynak végig nyitva kellett tartania a száját, s mikor a varázsige elhangzott, a mag kicsírázott, és pillanatok alatt beszőtte hajszálvékony gyökereivel a testet. Némelyik szálacska annyira közel futott a bőr felszínéhez, hogy átsejlettek a sápadt kültakaró rétegén. Charu feszült figyelemmel várta, hogy a torok mélyéről felbukkanjanak az első szárkezdemények, és amint a cseppnyi levélkéket holdfény érte, azok felöltötték új ruhájuk színét.
-Lila? – nevette.
Magában hangtalanul elmondta a felemésztő igét, mire a parazita növényke önmagát felemésztve húzódott vissza, aztán teljesen felszívódott, újra levegőhöz juttatva a kis beteget.
-A helyzet egyszerűbb, mint gondoltam volna. – mosolygott Charu őszinte örömmel Tenebraera, aztán a lánykára, akinek segített párnát tenni a tarkója mögé, hogy megpihenhessen a megpróbáltatást követően – A kórság, mely önt kínozza, kisasszony, egy parazita élőlény miatt fejlődött ki. Nem betegség, nem megszállás, és nem átok. Azt hiszem, így már világos, hogy miért nem reagált semmiféle kezelésre, hiszen ennek a kiderítése különleges eszközöket igényel. Mint amilyen ez a magocska is volt.
A levelet ezúttal a kicsi úrnő elé tartotta. Ez volt az utolsó növényi rész, mely megmaradt, és nem is tűnt el. Charu finoman ráfújt, mire a levél elszáradt, ám irizáló lila színét megtartotta.
-A parazita elpusztítására több módszer is létezik, én mivel herbalista vagyok, a saját mágiaágam megoldását tudom kínálni. Ellentétben az egyszerű botanikusokkal, nem fog gondot okozni a gombaféle kiírtása, mert ugyanúgy engedelmeskednie köteles nekem, mint bármely növényi szervezet. Viszont… Ez a kis rakoncátlan képes elárulni nekem, miként került az Ön szervezetébe, ha megengedi, hogy elvégezzek egy egyszerű kis szertartást, és beszéljek vele. Sajnos, miiután használtam rajta a sorvasztást, már nem tudom megtenni, de engem érdekelne, honnan származik, illetve hogy miként, vagy ki révén került a testébe. Megengedi, hogy beszéljek vele, mielőtt elsorvasztom? – kérdezte az illendőnél izgatottabb tekintettel.