A haladás jegyében épített, hatalmas vasútvonal, mely körbejárja az egész kontinenst. Közel kétszáz tavat kerül el, többszáz erdőségen és többtíz nagyvároson halad keresztül, valamint három-négy beltenger felett és alatt halad át ez a mesés tájakon átívelő pálya.
A haladásnak mindig ára van. A vasutat még annak idején, a nagy háborúk előtt kezdték el építtetni a hadifoglyokkal és rabszolgákkal, akik – mivel az őrség tartott a lázadástól – nem kaptak megfelelő szerszámokat és a fejadagjuk is éppcsak az éhhalál elkerülésére volt elegendő. A vasutat övező legendák szerint az áldozatok nagy részét a sínek alá temették, hogy ne lassítsa a munkálatokat a sírok ásása. Alig pár évtizeddel később azonban háborúk lecsengeni, a viszályok elcsitulni látszottak és az építkezés, a hegyláncokon áttörő, egész Rivennán átívelő vasút terve egyre inkább kezdett megvalósíthatatlan álomnak tűnni.
A történet szerint egy pártíz fős kisnemesi származású baráti társaság állított be az építést felügyelő szervezethez és egy félnapi alkudozás után megvették a teljes vonalat, munkásokat béreltek és saját maguk is közéjük álltak, hogy végre elkészülhessen mindenki nagy álma, a transz-rivennai gyorsvasút utolsó szakasza. A munkálatok így hamar a végső simításokhoz értek és a társaság fejében gyökeret vert a gondolat, melyből megszületett a vasúttársaság.
A vasút sötét múltja szép lassan eltűnt a múlt homályában. Senki nem titkolja, csak nincs élő, aki kutatná. A transz-rivennai vonal Rivenna leggyorsabb és talán legszebb útvonala, mellyel az utasok akár az egész kontinenst is beutazhatják.
Váltsd meg jegyed és élvezd a társaság vendégszeretetét utazásod során!
Az étkezőkocsiban eltöltött néhány pillanatnyi emlék derengéséből a férfi szavai rántották ki, s fülében a zakatolással együtt a férfi selymes baritonja is egy különös szimfóniát kezdett játszani. Kevés lény volt, akinek a csacsogását elviselte, mivel általában a halandó lények üres semmiségekről szoktak fecsegni, pillanatnyi és múlandó dolgokról, amik már sok száz, ezer éve nem tudják lázba hozni. És persze voltak azok a csacsogó szájak is, akik édes hangjuk mögött mérget vagy tőrt rejtettek el, melyet az ő erejébe mártva akartak volna beledöfni ellenfeleik szívébe. Eszköz márpedig nem kívánt lenni senki harcában, kicsit többre tartotta magát mint egy eldobható tárgy. Természetesen a férfi zokon vette ezt a bátyus megnevezést, de Rorát szórakoztatta az ilyen kis szójátékok és kicsinyes viccek, mert bár minden bizonnyal öregebb a teste a férfinál, de az elméje fiatal volt és élettel teli vagy legalább is gyermeteg szelleme még mindig kapaszkodott ki a mély veremből, melyet egykoron Archetypenak ástak Millennium Palota legmélyebb kriptájában. A férfi szavai közben saját lábait figyelte, amik ide-oda jártak ezzel kissé szeleburdi képet mutatva. A férfi célja és útjával kapcsolatos feltételezései még elég homályosak, ám a férfi egyből ismerkedni akar és megnyílni. ˜ Érdekes kaja… ˜ Gondolkozott, hisz az étellel, ahogy szokták mondani nem játszunk, ám Rora ennek ellenére szívesen eljátszadozik velük, nos akkor a kajával társalgás se állhat olyan messze a modorától és a személyiségétől. Kérdésére csak megrázza a fejét, majd mikor a férfi elkezd mesélni róla lengő lábfejeiről a figyelme a férfira szegeződik. Érzi, ahogy a tekintet, mely az előbb oly közel volt, most erőszakosan fúródik bele az övébe és figyelmet és hallgatást követel magának, emiatt elcsendesednek cikázó gondolatai és vörös íriszeiben valami gomolyogni kezd. Hosszú élete alatt többféle lénnyel is találkozott, a mélységben és a felszínen is, de ilyen lénnyel nem igen hozta össze még az élet. Emlékei egy eldugott mélységében ott volt egy halvány emlék, mely nem az övé volt, hanem az entitásé, akinek elméjének egy darabját képezte egykoron és kiből kiszakadva új testet és életet nyert, ha ezt életnek lehet egyáltalán nevezni.
– Érdekes lény vagy te… – jegyezte meg a férfi szavai végén. Elmerengett a férfi szemeiben és azon gondolkozott mennyire is nyíljon meg ennek a veszélyes, ám annál vonzóbb lénynek. Ez a Tervező is igen izgatta a fantáziáját, mivel sehol se olvasott még róla, bár az is igaz, hogy a sötét istenek alakját, nevét és kilétét jól elrejtették és tudatosan sokszor a feledésbe veszejtették. A babonás halandók ugyanis úgy tartják, ha a neve eltűnik a lénynek azzal megszűnik a lelke is, persze azt elfelejtik, hogy ez csak az új istenekre igaz, akik a terránok imáiból születtek és az erejüket is ez tartja fenn.
– Mit is mondjak magamról… – mondta játékos mosollyal.
– Nagyon régen alkották meg a testem a mélységben, még mindig emlékszek arra a mély sötétségre, ahova nem jut el a se a napfivérek, se a holdnővérek fénye. Persze az igazi alakomról beszélek, ezt a testet már én készítettem magamnak, mivel az utazást megkönnyíti és a nálad kicsit korlátoltabb lények könnyebben bedőlnek egy fiatal ártatlan lány képének. – mondta majd kezeit kinyújtotta és nyújtózkodott egy kicsit, majd testtel is a férfi felé fordult és rövid lábait lelógatta a székről.
– Belefáradtam abba, hogy minden lény kezében egy eszköz vagyok. A halandó terránok félnek tőlem vagy szövetségest, eszközt látnak bennem. Édes szavakkal édesgetnek közel, majd mikor úgy érzik eldobnak. Nos ők már nincsenek az élők sorában… – mondta félmosollyal megvillantva éles agyarait és kissé fenyegetően festve le mi lesz, ha a férfi kihasználja a céljai eléréséhez.
– Egykoron a legsötétebb éjszakán a terránok a vámpír nevet aggadták rám és azokra, akik később a gyermekeim vagy alattvalóim lettek. De mind gyenge férgek voltak kevesen érdemelték ki igazán ezt a nevet, s sokuk a tűz és a napfivérek martaléka lett, mivel akkor születtek, amikor nem volt fény csak sötétség. – mondta kegyetlen hangsúllyal, ami elég groteszkül hatott egy kislány szájából. Majd egy kis hallgatás következett, ami lehetett volna drámai csönd is, ha a dramaturgiát követjük, de helyette megkorranó gyomrával változott tragikomikummá. Szégyenlősen a hasához kapja a kezét, ahogy azt régen tanulta a halandó lányoktól.
– Tegnap óta nem ettem semmit… – mondta apró szertelen pírral az arcán szégyenlősen.
– Nem szeretem ha sokat dumál a reggeli… – mondta kissé szórakozottan, majd az ajtó felé pillant, mivel lépteket érzékel a közelben. ˜ Lehet nem kell sokat várnom arra a reggelire.˜ Merül fel benne, hogy valami finom és könnyen megrágható dolog közelít.
*A hosszú és magányos vándorlás után, kész felüdülés és nagyon is szórakoztatónak találja a helyzetet amibe jelenleg épphogy csak belecsöppent. Az entitás aki épp vele szemben foglal helyet, egy egészen új érzést keltett benne életre, melyet már jó rég nem tapasztalhatott. Végre egy hozzá hasonlóra akadt, aki nem csak hogy szórakoztató, de még ha erős is, akkor egyenest megütötte vele a főnyereményt. Kár lenne veszni hagynia eme kincset, mivel nagy hasznára lehet a Tervező elleni puccsban.*
~Ha társként esetleg nem is tudnám magamhoz édesgetni, de attól még elnyelhetném az ereje végett.~
* Fut át rajta a kósza gondolat. Egy darabig csak némán figyeli őt, hallgatja édes de vérszomjjal teli szavait és közben végig pásztázza.*
-Mondtam hogy elég a Niel, de ha te ragaszkodsz ehhez a nevezőhöz, akkor használd csak nyugodtan kedves Rora. Illetve valahogy gondoltam, hogy nem zavarna mások jelenléte.*Enged el felé egy félmosolyt.*
*Keresztbe teszi bal lábát a jobbon, s közben könyökével megtámasztja állát, miközben az ablak felé dönti a fejét, majd megválaszolja a kérdését.*
-Igazából még én magam sem tudom pontosan merre tartok, csak településről településre járom a vidéket.
*Felelte egy halk ásítással a hangjában, majd az ablaktól hanyatt dőlve kényelembe helyezi magát az ülésben és belekezd tervébe.*
-Úgy látom kedvedre való vagyok, s hogy az őszintét megvalljam te is nekem. Így arra gondoltam egy kicsit megismerhetnénk jobban egymást és mesélhetnél magadról. Ha te így teszel, én is így fogok és akár közös nevezőre is juthatnánk. Viszont ha gondolod, akkor egy rövid szösszenetet mesélek magamról a könnyebb kezdés érdekében.
* Kifújja magát, majd bestiális tekintetét egyenest az ö rubint vörös íriszébe fúrja.*
-Mond csak, hallottál már esetleg a Reusoulokról?
*Néz rá kérdően.*
-Ha nem, akkor szívesen tartok egy kis rövid összefoglalót neked.
*Megköszörüli a torkát és belekezd.*
-Reusoulok olyan entitások, kiket a Tervező maga támasztott fel a halálból, ugyanis előző életükben hatalmas mágikus erővel felruházott élőlényekként járták a világot. A Tervezőt mint entitást úgy lehetne a legjobban leírni, mint újjászületendő sötét istent. A Reusoulok pedig az ő gyalogjai, kik eljövetelének előkészületében segédkeznek. Ha szeretnél többet hallani, kérlek te is mesélj magadról némelyest.
*Kacsint rá, hogy még jobban felcsigázza.*
A férfi végig nyugodt marad a közelében, amit egyszerre tart érdekesnek, idegsítőnek és egyben izgatónak is. A nehezen megszelídíthető préda általában a legveszélyesebb és a legizgalmasabb vadászattal jár. Általában rögvest behódolnak a halandó lények, gyenge elméjű és labilis személyek már rég birtokba vették volna az ajkait, a ruhája alá nyúltak volna és egy gyermeki test megbecstelenítésével gyűrték volna maguk alá, ám amint azt hiszik, hogy behódolt, akkor jönnek rá, hogy valójában törékeny pillangóként szálltak bele a hálójába, melyben pillanatnyi kapálózás után sűrű szövésű hálójába fulladnak, s a penge élen táncoló pók méregfogait a testükbe mélyeszti szépen lassan, majd felfalja áldozatát úgy, hogy semmi se marad utána. A férfi szavaira elhúzódik ajkaitól, ám nem annyira messze, hogy még érezze az illatát és minden egyes lélegzetekor pillantása az ajkaira téved. A lábai közti forróság még nem hagyott abba, így talán nincs veszve minden s ma még megízlelheti a vér lágy és selymes ízét. Ám ahogy az erőszakos reggel fényei érkeztek úgy jött a férfi elutasító szinte kardként felhasító szavai, melynek minden élét érezte a bőrén, mely most minden arcizma rezdülése közben fájdalommal töltötte el. Mintha elevenen tették volna ki napra, s a forróság egyre erősebben sütne, vére, csontja, húsa égne és hamvadna el olyan lassan és komótosan, hogy nem is érzi már a fájdalmat, kellemetlen kaparás lesz úrrá a torkában eközben. Megérzi az ujjakat a fején, melyek szőke tincsivel játszanak.
– Niel bátyus… – kuncogja el gonoszul, s oda biggyeszti a bátyust annak ellenére, hogy a férfi egyszer már rászólt. Nem igen szereti azt csinálni, amit mások akarnak, bár most épp szerepben van: Ő most Rora, aki árván tengeti mindennapjait, utazgat ide-oda, támogató útitársakra vágyik. S talán meg kéne ijednie, a kissé fenyegető éhes vadállat láttán, hallatán, ám minek az élet, ha nincs szórakozás.
– Alig várom, hogy egyszer a prédája lehessek bátyuska. – kuncogja válaszul, majd mikor hajába markol és arcához húzza újra mélyen elmerül azokban a csodás szemekben. ~ Bárcsak az enyém lehetne…. Kivájnám és akár egy ékkő szépen maganál tartanám. ~ kalandozik el gondolataiban, s mikor végig nyal az ajkain a férfi és megpillantja agyarait érzi újra az a tűz keríti hatalmába. Az izgalom a vért az ereiben felgyorsítja és a fejébe nyomja, emiatt csontfehér arcán apró pír jelenik meg. Majd mikor elengedi csalódott grimasz ül az arcára és zavarában el is fordítja a fejét, ekkor két kéz, mely a derekán pihent felemeli, majd könnyedén a szemben lévő ülésre teszi, ahol újra a férfival néz farkasszemet. Kezeivel a csáp felé nyúl, majd zavartan visszahúzza a teste felé a kezeit. ~ Szerepben kell maradnom… ~ parancsol magára. Idegesti a férfi viselkedése és modora, de egyben izgatja minden titka, amit a ruhája és a bőre alatt rejt.
– Engem nem zavar, ha többen is néznek… – mondta a legártatlanabb hangon félig kuncogva, majd felguggol az ülésen és az ablak előtti függönynek dől. A férfi vigyorára csak felfújja az arcát, mint egy durcás ovis.
– Hosszú az út, úgyhogy kérdezzen nyugodtan a bátyus. – nyújtja ki a nyelvét, hogy tovább hergelje a férfit.
– Persze attól függ, hova utazik, ha közel van, akkor lehet csak egy gyors csevej lesz. – mondta unottan és a vele szembe lévő ajtóra pillant, ahol az emberek zsivaja és léptei lassan elhalkulnak, s a vonat fülsüketítő sípja felsípol, majd a kerekek megindulnak és megkezdődik az egyenletes zakatolás. Kezd egyre szárazabb lenni a szája, jó lenne időben reggelihez jutni különben rövid idő múlva nem az a kellemes társaság lesz, akire számít ez a csápos bestia. Talán egy kalauz vagy bűfés erre téved. ~ Lehet az étkezőkocsiba kéne inkább elmenni? ~ latolgatja a lehetőségeket, eközben a lábfeje a zakatolás ütemére jár ide-oda. Mikor utoljára járt ott csak szottyadt vénszivarokat és nyanyákat talált, akik szét csipkedték az arcát.
*Érdekesnek találja, azonban újdonsült utazótársa tetteit és szavait nem tudja egyenlőre hova tenni, hisz eddig egy élőlény sem volt olyan bátor még hogy megközelítse.*
-Mond csak kedves Rora, te mindenkivel ilyen közvetlen vagy? Vagy netalán csak azokkal akik az ínyedre valók?
*Tette fel a kérdést a rá telepedőnek, majd a bátyus becézés végett kérdően felvonta a szemöldökét. Azonban reagálni már nem volt ideje, hisz a másik rögvest ott termett az így is elnyomott személyesterébe és egy rövid monológot engedett el feléje.*
-Nem vagyok a bátyád, szólíts Nielnek. Viszont ebben a dologban egyet értek veled. Azok kik elbújva élnek a világ elől, csupán a felszínt kapargatják és soha nem fogják megtapasztalni azt, ami az életet jelenti.
*Válaszolja vissza neki egy halk sóhaj kíséretében, s közben figyelemmel kíséri amint Rora lágyan végig húzza körmét az arcán.*
-Te úgy érzed hogy máris kiismertél? Mert ez még édes kevés ahhoz hogy tudd ki vagyok.
*Miközben az apróság a nyakába borul és a fülébe suttog, óvatosan megtapintja hajkoronáját és szép lassan végig vezeti a hosszú aranyló tincseket a tenyerén.*
-Annyi titkot elárulok neked kedves, hogy egyáltalán nem vagyok és nem is leszek jó fiú. Éhségem csillapíthatatlan és fékezhetetlen, mindent elenyésztek és felemésztek amitől erősebbé válhatok. Szóval a helyedben óvatosan simulgatnék a másikhoz, mert ki tudja? az is lehet hogy életed utolsó perceit töltöd épp velem.
*Túr bele a másik hajába óvatosan és finoman de határozottan hátra húzza, majd saját ajkát megnyalva mélyen a rubint vörös szemekbe néz, s agyarait megvillantva választ ad a kérdésére.*
-Édes és velöjéig romlott, akár csak az enyém…
*Kacsint rá, majd szép lassan elengedi az aranyló fürtöket és kezét a derekára teszi.*
-Ha csak ezen múlik, akkor ki harcolom szívesen az igazi formád… Hátha mind a ketten szórakoztatónak találjuk a másikat.
*A hangulat fokozódik és a levegő izzani kezd köztük, s már majdhogynem egymásnak esnek, azonban a nagy vas visító hangja visszarázza őket a cudar valóságba. A vonatot elárasztó tömeg mozgolódásának hangja kezdi megtölteni az összes eddig szabad kabint, de ez a legkevésbé sem zavarja őket. Rora mély sóhajait viszonozva szorít rá erősebben a derekára.*
-Hallom én is, de ennek zavarnia kéne?
*Leheli vissza finoman neki, s közben egy csápot növesztve magából az ajtó zárjára nyúl.*
-Nem lenne jó, ha mások megzavarnák a kis eszmecserénket nincs igazam?
*Vigyorog rá, s közben finoman magával szembe ülteti (Persze ha hagyja.)*
-Na de ha már itt vagyunk, akkor ideje lenne egy kicsit jobban megismerni egymást……
*Fújja ki magát.*
Miután bemutatkozik szájában ízlelgeti a férfi nevét. ~ Aphoniel… Niel… Niii… ~ Latolgatja magában a lehetséges név lehetőségek. Mikor a férfi biccent bemutatkozás képen, akkor ő is biccent egy félénket. Szerette maga elnevezni a dolgokat, melyeket megszerez vagy megismer, volt már olyan is, hogy átnevezte egy szolgálóját vagy egy alattvalóját emiatt. ~ Vajon ha meghódítanám magamnak, akkor adhatnák neki egy nevet? ~ Gondolkozott el újra, majd egyik kezét az ajkaihoz emeli, mintha lenne valami az ajkán, ám mikor ujjbegye megérinti azt, a szárazbőr étintésétől önkéntelen is megnyalja alsó ajkát, ekkor következő kissé okító szavainál elmosolyodik, majd felegyenesedik és hosszú hajának egyik kósza fürtjét az ujjai köré fonja és játékosan ide-oda kezdi tekergetni. Kedves és törődő személyiségnek tűnik egyelőre, ami lehet csak egy álca, hogy bevonzza az embereket, majd mikor a legnagyobb biztonságban érzik magukat, a bizalom sűrűre szút hálója éles pengeként szabdalja őket darabokra.
– Nagyon kedves vagy bátyus… – mondja felemelve rubinvörös lélektükreit és a férfi arcvonalait követve, közelebb hajol újra és elengedve saját fürtjeit a férfi arca felé nyúl és ha engedi, akkor egy-két kósza fürtöt eltűr az arcából.
– Vannak emberek, akik szeretnek a tűz közelében lenni, s vannak, akik védekezésből a csigaházukba bújnak és vannak, akik folyamatos szakadék szélén táncolnak mindaddig, míg alá nem hullnak. – mondta titokzatos mosollyal, majd az egyik tincsét követve végig húzza körmét a férfi arcvonalán, s mikor nyakára ér csak az egyik ujjbegyével ér hozzá, s megérzi a szíve dobbanását a vörös életnedű forróságán és lüktetésén keresztül.
– Minden idegen veszélyes… De ha megismered, mitől ég a tűz, miért zúgnak a folyók, mitől esik és miért dörög az ég, akkor a félelem is elillan. – húzza el apró kezét maga felé, lassan az állán keresztül.
– De igazad van bátyó! – hajol a füléhez és lassan lélegez egy mélyet és a rá lehel, mindent szót lassan ejtve ki, előre omló haját is megtudja érinteni, s arca vagy nyaka is hozzá ér a selyem puhaságú tincsekhez.
– Szeretem a jóképű rosszfiúkat vagy az olyan jófiúkat, akik azt hiszek jófiúk tudnak lenni, az ártatlan és tisztátlansággal még nem szennyezett személyeket pedig oltalmuk alá veszik. – mondta, majd gyermeteg mosollyal a férfi vállára fekteti a fejét és felnéz mély, varázslatos szemeibe, melyekben szinte látja magát. Eközben megfogalmazódnak a férfi következő szavai, melyet kissé csalódott száj biggyesztéssel konstatál, majd felemeli a fejét a válláról és közelebb mászik, az egyik lábát átvetve a combján leül és térdével ágyéka felé közelít. Mindkét kezével tenyérrel lefelé a combtő felé simít.
– Milyen illatom van? Meséld el! – kérlelte szavaival a férfit, majd mikor a combtőhez ér a keze, megáll.
– Ebben a formában sokkal kényelmesebb a mozgás és az utazás, de ha van merszed és elég kíváncsiságod, akkor vegyél rá, hogy felvegyem. Édes szavakat mormolsz, elolvadok a kezeidben vagy feltámadok hamuvá égve, rajtad áll csak. – suttogta a férfi ajkaihoz hajolva és pár centire leheletével megérintve azt, Ám ekkor a vonat hangosan felsikolt ezzel jelzi, hogy hamarosan indul. A megállóban az emberek felbolydulva, akár az örült hangyák ide-oda kapva szaladnak csomagjaikkal a vonatokra, valaki, valaki máshova. A folyosón is megjelenik néhány ember, akik végig robognak a folyosón, bekukkant a fülkébe, majd megy is tovább. Ám a fülkében szinte megdermedt a levegő, mintha az idő is megállt volna, s minden lassan vett lélegzet és kifújt levegő mintha vánszorogna.
– Úgy tűnik hamarosan indulunk bátyus… – jegyzi meg mély sóhajtással.
*Egy darabig csendben nézi útitársát ahogy az magához tér, azonban mikor az elkezdi fogdosni a combja tájékát, egy kérdő pillantást mér rá.*
~Te meg mit csinálsz?~
*Gondolja magában, majd tekintetét a lányéval keresztezi és figyelmesen végig hallgatja az abszurd történetét, majd egy halk sóhajt elenged felé.*
-Már megbocsájts, de ez a kabin üres volt amikor beültem ide, szóval te voltál az aki elfoglalta az én kabinomat.-
*Löki neki oda egy pimasz mosollyal a szája sarkában, majd tekintetét a combján elhelyezkedő kéz felé fordítja, majd vissza a lány arcára és viszonozza a bemutatkozást.*
-Az én nevem Aphoniel, örvendek a találkozásnak kedves Rora.-
*Biccent illedelmesen egyet, majd csóválni kezdi a fejét.*
-Mond csak Rora, neked nem mondták még hogy veszélyes idegenekkel szóba állni? Sok furcsa alak jár s kel a nagyvilágban, ki tudja mi járhat egyesek fejében. Soha nem lehetsz elég óvatos, minden sarkon leselkedhet egy olyan személy aki hozzád hasonló kislányokat les ki magának.
*Okítja ki az ártatlan gyermeknek tűnő entitást.*
-Örülök hogy kényelmesnek találtál, azonban mint mondottam, jobb ha vigyázol az idegenekkel. Nem minden szép fiú jó fiú.
*Jegyzi meg neki egy kacsintás kíséretében, majd hagyja neki hogy ismét a combján foglaljon helyet. Egy rövid csendet követően azonban megtörik a jég és a lilás szempár Rorára szegeződik és felizzik. Egy halk sóhaj hagyja el a testét, majd bele kezd a mondandójába.*
-De ha már itt vagyunk, nem kell dugdosnod a valódi éned. Érzem az illatodból hogy nem egy ember gyerek vagy, hanem egy velem azonos szinten lévő entitás. Nem kell itt megjátszanunk magunkat, hisz alig vannak most a vonat ezen részén.-
*Kíváncsian figyeli a lény reakcióját a lebuktatás végett, azonban védelmére most jobban ügyel mint mikor felszállt a vonatra.*
Az álom jóságos angyala kellemes érintésekkel simítja le a szemhéját, ezzel újra csendesség és nyugalom vonulna elméjére is. Ám a feje alatt lévő fekvőhely mozgolódni kezd, amin egy pillanatra meg is lepődik. Nem emlékszik, hogy valami állatot vagy élőlényt látott volna a közelben. Lehetséges, hogy egy utast talált meg, s kisajátította véletlenül fekvő alkalmatosságnak. Magában csendes vihogásba kezdett, ám egy pillanatig úgy tett, mintha nem is tudna erről, hisz a lábak, melyekre talált kellemesnek bizonyultak, nem volt kemény vagy kényelmetlen, puha volt és jó izmos húsban voltak a combjai. ˜ Ez az egyén jó izomba van ˜ morfondírozott magában. Ha véletlenül meghalna a testéből tudna olyan szolgálót csinálni, aki majd a nyugodt alvásáért felel. Ám ezen vágyait és terveit elteszi egyenlőre egy későbbi időszakra, hísz a vér áramlása a testében, a légzés, az erős testmeleg elvitathatatlan bizonyitéka volt, annak hogy egy élő egyénnel áll szembe. Tudta vagy legalább is számított arra, hogy is fog reagálni arcátlan tettére, de abban biztos volt, hogy kellemetlen szituáció együttes elszenvedője lesz. Gyorsan ki kell találnia, milyen kis mesével fogja elhúzni a csíkot és keres egy csendesebb vagy lehetőség szerint üres kupét.
A férfi első szavai és lehelete akár a finom selyem terül el a haján és a fején, s még a fejbőrén is érzi, ahogy megbizsereg egy kicsit, beszívja mélyen a levegőt és ezzel a lehelettel az illatát is megérzi. Vörös szemei ekkor felnyílnak és mozgolódni kezd a feje egy kicsit, mintha a szó és a lehelet hatására most ébredne fel álmából. Különleges illat volt, melyet megízlelt friss volt és különös fűszeres illat áradt belőle, olyan illat, amit még nem érzett korábban. Amikor újra megszólítja kellemes és lágy hang simogatja a fülét, amire elkuncogja magát falkan, majd fejét feljebb tornássza a combján a combtő felé, amerre egyre melegebb lesz és a vér is gyorsabban lüktet, rubint szemei eközben a fürtjei sűrűn szőt hálóján keresztül figyelt meredten a szembe lévő ülésre, majd kezeivel megtámaszkodik a combján és felnyomja magát, s mikor felnéz épp szembe találja magát a férfi arcával. Mély vörös szemei mély és egyszerre élénk rózsás, lilás szemeibe néznek, melyek olyan földöntúli színekkel játszanak, mellyel hasonlatossal még sose találkozott, szembogara hosszúkás volt ebből arra következtetett, hogy valami hüllő vagy sárkányféle lehet, esetleg bestia. A lány fürtjei csapzottan, játékosan összegabalyodva lógtak az arcába, apró ajkai kinyíltak kicsit és apró éles szemfogai megvillantak. Ekkor érzi meg a férfi leheletét közelebbről is, hisz pár centire van csak az arcuk.
– Micsoda kérdés ez? Hisz ez az én kabinom… Te mit keresel az én kabinomba? – szegezi a kérdést gyermeteg nyafogással, fáradt hangon, majd kicsit eltávolodik. Úgy döntött ma kedves, álmos kislánynak tetteti egy ideig magát, hátha egy kevés reggelit is kicsal a férfitől. Majd eltávolodik tőle egy kicsit és az ülésen térdelve a sarkára ül, ám kezét nem veszi le a férfi combjáról. Tenyere alatt a bőre akár a forró fém, ég, s lüktet, élő szervezet, mily régen ízlelt élő, vért. Egyik kezét nagy nehezen elemeli a combról és megigazítja hosszú tejszőke fürtjeit, eközben újra megszólal:
– Lora vagy Rora vagyok, hívj ahogy szeretnél bátyó… És téged, hogy hívnak? – mondta kellemes búgással a hangjában, de még mindig gyermeteg kedveséggel és ártatlanul.
– Mikor felszálltam nem találtam egy üres kabint se, majd elálmosodtam és benyitottam ide…. – kezdett magyarázkodni kissé félénken elhalkuló hangon és a combon maradt kezével idegesen rászorít, de nem olyan erősen, hogy a körmeit is belevájja a húsba.
– Nappal általában nagyon álmos vagyok mindig, akár a földön is képes vagyok elaludni. Olyan puha és kényelmes volt a lábad, a combjaid… – mondta kissé incselkedő mosollyal, majd végig simít mindkét kezével rajta a combtőig, ahol egyre forróbb a bőr. Kissé bátrabban felkelve a térdéről és újra közelebb menve az arcához a lélegzetét mélyen beszippantotta.
– Sajnálom, ha megbántottalak. – mondta szabadkozva, majd újra elhallgat és visszaül a térdére, s egy pillanatnyi csend következett kettőjük között.
*Nem tudja hogy csak a több napos ébrenlét végett, vagy csak a vagon kényelme miatt, de elég hamar leengedte a védelmét és mély álomba szenderült. Álmában egy távoli helyen járt, ami előző életének apró szilánkjaiból állt össze. Azonban a békés és nyugodt szundikálás nem tarthatott sokáig, ugyanis egy idegen erő jelenlétét érezte meg a környezetében, azonban ártó szándékot nem, így csak nyugodtan és lassan magához tér.*
~Ez meg micsoda?~
*Pillant le maga mellé, majd szép óvatosan arrébb húzódik. Amikor azonban jobban szemügyre veszi utazótársát, egy kislány képe bontakozik ki előtte. Apró, gyönyörű kis teremtés, aki a legártatlanabb lénynek tűnik most az egész vonaton.*
-Te meg?
*Néz rá kérdően s közben halkan leheli oda a kérdését a lánynak, azonban ő sem ostoba hogy egy ilyen egyszerű álca megtévessze. Érzi hogy nem egy átlagos ember gyermek lopódzott be a kabinjába, hanem egy körülbelül vele egy erőszinten lévő entitás.*
~Vajon mit keres itt és mit akarhat tőlem? Talán a Tervező küldte?~
*Fut át rajta a gondolat.*
-Ki vagy te és mit keresel a kabinomban?
*Kérdi kellemes-lágy hangon, nem szeretne mivel nem szeretne támadónak tűnni a kérdésével.*
Bolyongott már több tíz éve a világban, korán ébredt vagy túlságosan későn. Senki se tudja, ám az biztos, hogy mikor újra felébredt végtelennek tűnő álmából, akkor már üres volt a Millennium Palota. Minden lény ki egykoron háza szépségét és kényelmét élvezte ráunt, elenyészett vagy megörült és eltűnt. Egyetlen játékszerei és társasága agyatlan halottjai voltak, melyek akár a bábok, csodás, ám lassan rohadó bábok voltak, kik többé nem elégítették ki a társaság iránti vágyát, emiatt ő is elhagyta a fészkét és az útnak, az utazásnak szentelte magát. E útjának igen kényelmes eszköze voltak olyan járművek, melyek könnyedén és gyorsan mozognak két hely között, nem mintha sietne akárhova is, hisz halhatatlan volt, még is nyugalommal töltötte el az a gondolat, hogy nem neki kell kitűznie az úticélt, hanem maga a jármű tesz meghatározott célokat és ajánl fel lehetőségeket. Rivennában volt az egyik kedvenc ilyen eszköze, a Transz-Rivenna, mely egész Rivennát körbe utazza, ezzel turisták és más itteni lakos számára is nagy könnyedséget okozhat, hisz egyik helyről a másikra halad, s eközben az utazó, ha képes megfigyelheti a tájat és a látványosságokat, melyeket a vonat a szeme elé tár az út alatt.
Már körülbelül 10 éve utazik Rivenna szerte különböző helyekre, s mivel utált fogadókban vagy hotelekben egyedül megszállni, emiatt általában mindig felszállt a vonatra és ott maradt. Volt, hogy a csomagtérben aludt, volt, hogy poggyászok között bújt el, hogy hetekig se kelljen leszállnia. Mivel késő este tért nyugovóra, emiatt fáradtan és elnyúzottan tért magához egy sötét, leredőnyözött és függönnyel körbezárt fülkében. Szemhéjai akár a nehéz ólom emelkedtek fel és körbe tekintett a félhomályos kupében. Bár a redőny le volt húzva és a függöny is el volt húzva, azonban mindkét oldal felől a fény félénk sugarai törtek utat a szemeibe és az elméjébe. Mikor már teljesen magához tért nagyot nyújtózkodott és megvakarta a szemeit. Mikor végre észlelte, hol van, mi történik és hogy hányas terminálba kéne mennie, akkor már a vonat újra elindult. ˜ Pehhhh….˜ szidta félkomolyban a falat, melyen lidércként játszott a sugarak és a tárgyak árnyékai. Elhúzta a redőnyt és a függönyöket, majd a napfivérek keskenyen szűrt fénycsóvájába nyúlt, s ujjai között látta, ahogy az átmegy és apró hólyagokat éget a bőrébe, melyek feldagadnak, majd kidurranva vért fakasztva a bőrt, a húst égetnék le a csontairól, ám mikor visszahúzta a kezét az árnyékba a szét égett hús és vér azonnal eltűnt és a bőre ugyanolyan szépen fénylett, mint a fényesre csiszolt és precíz munkával megfestett porcelán. Mindkét kezével beletúrt aranyfürtjeibe és lassan eltűntek hosszú ujjai hálójában az arca.
– Fájdalmat kéne éreznem, ám nem érzek semmit…. Még mindig. – suttogta a tenyerébe furcsa mód csalódottan, majd feltápászkodva megragadta hirtelen a kupé ajtajának fogantyúját, hisz a vonat egy hirtelenet fékezett a következő megálló miatt, s a lendület arra elég volt, hogy kiszakítsa az ajtót a helyéről. Amikor lassintani kezdett a jármű visszakapta az egyensúlyát és kitámolygott a zűrzavaros és erősen halott szagot árasztó helyiségből. Miközben a vonat folyosóján sétált kábán, teste zsugorodni kezdett, vonása lágyultak, arca kisebb lett, haja is rövidebb lett, alacsonyabb, fényesebb kedvesebb ruhát öltve.
Egy ártatlannak tűnő lány formáját vette fel, saját formájának fiatalabb formáját, mely sose volt neki, hisz ezt a halhatatlan teste már ebben a korban alkották meg, s sosem volt gyermekkora, ez a test csak egy általa fabrikált képzet, hogy így nézhetne ki, ha valós halandó lett volna egykoron. Kezeit megtámasztotta a falnál és hátát az ablakoknak nyomta, majd vérrubint íriszeivel a peronon rohanó utasokat figyelte, élettel teli lények, akik futnak, rohannak, egyenesen a halálba, találkoznak, majd elálnak, siralmas sors. Nyelvével gyermeteg játékossággal nyalt végig alsó, majd felső ajkán. ˜ Reggelire van szükségem… ˜ morogta az orra alatt. Majd gyermeteg nyöszörgéssel haladt tovább és egyre előbbre haladt a kupék közötti folyosón. Hatalmas vonat volt ez, s nem csak lakókocsik, vagy szálláskocsik, de étkezőkocsi is vannak mi egymás mellett. Egyre előrébb haladt, majd megtorpant és hirtelen ötlettől vezérelve vagy csak elfogta az álmosság újra, egy kupé ajtaját szinte beszakítva esett be oda, s mivel csend honolt ott azt hitte üres a hely. Lesötétítve, kellemes légköre volt, azonban tévedett, mikor azt hitte, hogy üres, mivel ott szundított valaki más is. Feltápászkodik a földről, ahova vágódott, majd szembe találkozott a szemközti ülőhelyen az idegen alvó arcával. Felkapaszkodva felmászva felfeküdt arra kis testével, mintha csak egy ágy lenne és fejét lehunyva elbóbiskolt volna, azonban azt nem vette figyelembe, hogy rossza oldalon helyezkedett el és az idegen felé eső combjának feküdt.
– Milyen kényelmes ágyat találtam… – mormolta elégedetten maga elé.
*Több nap gyaloglástó követően megérkezett a híres-neves Rivennai vasútállomásra, ahol első dolga az volt hogy.*
-Milyen nagy ez a hely.-
*Egy rövid nézelődést követően megkereste a jegypénztárat, ahol sikeresen jegyet váltott magának és egy pár óra várakozást követően meg is érkezett a vonat. Miután felszállt, elfoglalt egy szabad kabint és kényelembe helyezte magát.*
~El sem hiszem, végre úton. Rám fér némi pihenés mielőtt újabb területeket fedeznék fel, ez a vonat egész kényelmes is.~
*Folytat magával rövid eszmecserét, majd elhelyezkedik és álomra hajtja a fejét, hogy egy kicsit felfrissüljön.*