Terianon sok szentélyt emeltek különféle isteneknek. Történelme és varázs viszont méltán emeli ki az egyszerű szent helyek közül a Megbékélés Szentélyét. Ez a hatalmas építményegyüttes bárki számára elérhető, csak erősen kell kívánni. Hosszú, rejtett utak vezetnek hozzá hogy az itt imádkozók nyugalmát semmi és senki se zavarja meg. Egyesek szerint még a helyét is változtatja a kontinensen, mások úgy gondolják, hogy a kívánság az, ami az ide vezető ösvényre vezeti a terrán lábát. Itt lehetősége van Terian népének az összes istenhez imádkozni. A szentély falain látható freskókon, és rajzokon megtalálható a története eme elvarázsolt helynek. Nem csak imádkozni járnak a terránok, hanem az örökké virágzó cseresznyefák csodálata miatt is, melyek édes illattal fogadják az érkezőket. A fák legidősebbjét állítólag Terra könnyei hívták életre, aki gyermekének születésekor 6 napon át sírt örömében.
A szentély Terian nyári nagy ünnepe, Ebias miatt is fontos szerepet tölt be. Minden év Orio havában (augusztus) az első éjjel meteorzápora, mi megnyitja Laira, a csillagok istenének csarnokait. Az égi jelenség egész hónapban káprázatos csillaghullásokkal bűvöli el a világot, és egy titkos varázslatot szabadít fel. Mivel Terian isteneit pár kivétellel mind a kívánságok és imák alkották meg, néhány isten rendszeresen meglátogatja Ebias éjszakáján e helyet, és álruhában iszik-eszik együtt az ünneplő hívekkel. Részt vesznek a táncmulatságban, és az imaalkalmakon, megemlékezve istentársaik munkájáról is.
Páni félelem hasított keresztül rajta ahogy ráébredt miféle szörnyű helyre is merészkedett. Csak hallgatta e kettő kellemes kis csevegését, almabor lopással vádolták, ellopták a havát, el akarták lopni az érméjét, és hóembernek titulálták. A kérdés már csak az volt mi az a hó ember? Azt tudta mi a hó. A havat mindenki ismeri. Fehér, puha, hideg. Az ember is tudta mi. Így nevezik magukat a teljesen csupasz sárkányok. Ám ahogy agyalt a kép kezdett összeállni. A csupasz sárkány is sárkány csak valamiért ezt ők nem tudják. Lilios is sárkány. Tehát, ha a csupasz sárkány avagy ember egy ember akkor Lilios egy kevésbé csupasz ember tehát ember. És mivel hó, ezért…
-Igen, hóember vagyok.-jelentette ki büszkén.
Ezen nemes megállapítás után azt is megállapította, hogy ezek a terránok veszélyesek így okosnak kell lennie. A kukacsárkány azt mondta az érmét a dobozba kell berakni és megkongatni valami rangot. De vajon bízhat benne? Mi van ha hazudik úgy mint ő, Lilios szokott? Mi van ha a doboz megeszi az érmét? Nem tudhatta milyen doboz ez, egy van is meg nincs is helyen lévő dobozról volt szó, elvégre ez a hely egyszer nem volt itt, most meg itt van. Gyanús ez az egész. Óvatosan kidugta az orrát és bekukucskált a kis résen, de nem látott fogakat. Felvett egy virágszirmot a földről majd beledobta a dobozba.
-Almát kérek.-jelentette ki, majd megpróbált felmászni a dobozra, hogy elérje a rang nyelvét. Félelmetes volt az a rang. Akkora szája volt amibe belefért az ő egész feje. Különben is miért fogdossák egy rang nyelvét? Mi van, ha leharapja az ujjait? Az ő nyelvét is ráncigálni fogják? Miféle alakok ezek itt?
Ez az akció túl veszélyesnek tűnt, nem mellesleg be kellett látnia nem éri el azt a nyelvet. Új tervre volt szükség. A nagyobbik terrán átváltoztatta a virágszirmokat, így Lilios rájött, hogy ő egy nagy terrán. A kép ismét kezdett összeállni.
Felült és pikkelyes kis ujjain kezdett számolgatni.
-Szerezz érmét. Ez megvan. Keresd meg a volt nincs helyet. Ez is megvan. Add oda az érmét a nagy terránnak. A nagy terrán ad neked almát. Egész jól haladok.-állapította meg elégedetten.
Határozott léptekkel, büszkén dagadó mellkassal elindult Avalon felé, ám elfelejtette, hogy épp a dobozon ült így tökéletesen lebucskázott róla és egész Avalon lábáig gurult, ahol is végül a medencében landolt.
-Egy almát kérek. Elég lesz egy.-nyújtotta felé az érmét a medence szélébe kapaszkodva.
-Cs… csupasz sárkány?- Ismételte enyhe zavartsággal a hóbucka megállapítását, s fél szemöldöke megrezzenve szökkent feljebb. Viszont a következő pillanatban már magabiztos, s egyben sejtelmes mosolya pihent megnyugvásra lelt tekintetén.
-Így van. Egy csupasz sárkány vagyok. Te pedig valamiféle… hóember lehetsz.- Nem kellett sokáig elemeznie gömbölyded beszédpartnerét, hamar leszűrte hogy nem a legélesebb késsel van dolga a konyhában. De nem mondhatta hogy ellenére van az efféle bohókás interakciónak.
Komolytalan pillanataiból viszont hamar kizökkentette Avalon érintése. Kikerekedett ametisztjeit felszegte a női szépség megtestesült tekintetére, s védekezésképpen saját arcmimikája a teljes semlegesség tükrét húzta fel, ellehetetlenítve a belül feltörő gondolatainak megfejtését.
-Nos… Amint a nővérem sikerrel jár, nem szorulunk már tovább az imák nyögésére.-
Válaszolta lágy tónusában, suttogva szavait. De midőn a sötét isten visszavonult aurájának zaklatásából, a komisz hókupac kapott figyelmének elterelésén, s erőszakkal marta vissza a kis bronzérmét.
-Há! Hé te!- Rikkantott meglepettségében. –Az már az enyém, én találtam!- Karjait kitárta, s rádőlve markolt volna bele a sárkány testébe, ám fogást aligha talált rajta.
–Te kis…- Folytatta volna még gyermekies mérgelődését, ám Avalon társaságába invitálta.
-Megyek már!- Elengedte a pikkelyest, s sietve követte anyaistenének ezen megtestesülését. Útja közben viszont hátat fordított, visszapillantva az elveszettnek tűnő teremtésre. –Ott van egy nagy láda, résekkel a tetején. Abba kell beledobni az érmét. Jah, és kongasd meg felette a harangot!- Tán ennyi magyarázat elég lesz, de ha mégse, úgy bizonyára jókedvét lelheti majd a jószág további ügyetlenkedésében.
Avalon mellé lépett, de még nem ült le. Karjait előre nyújtotta, majd kitines páncélzata megmozzant kezein, miből darabonként váltak le részei, s bőrén felcsusszanva süllyedtek bele alkarjának húsába. Lábain pihenő védelme is hasonlóképp vonult vissza testébe. Így a szarvakat leszámítva, Onrein teste immáron teljesen emberinek hatott. Leülvén a lepedőre, csupasz talpait óvatosan merítette bele a hűs víz fodrozódásába. A kellemes érzés hatásától hátra dőlt, karjával megtámasztva felső testét. Sóhaja lassan szökött ki ajkai közül.
-Hahh… én pedig… mire is vágyom?..- Szemhéjai résnyire szűkültek, felfedve vágyakozó tekintetét. –Ezt a vágyat nem csillapíthatja sem ital, sem étel, sem a test örömei. Hisz csakis arra vágyom, hogy ismét nővérem mellett lehessek…- Elengedvén tartását hátradőlt, elfeküvén a selymes anyagon. S kezeit felnyújtotta az ég felé, próbálván megmarkolni az aurora, vagy az épp arra szökő hullócsillagok fényét. –Hogy hangját halljam, hogy illatát érezzem, hogy parancsára eldobhassam az életem. Mily csodás is lesz az újra egyesülés.- Bágyadtá lett hangját suttogva préselte ki, majd markát ökölbe szorítva ajkai elé emelte, s megköszörülte torkát.
–Bocsáss meg. Elkalandoztam.- Felült, majd az időközben elkészített pohár testét gyöngéd ujjai közé fogta.-
-Hmmm? Kezdésként mit szólnál mondjuk bor helyett, hozzám?- Mutató ujját Avalon pohara fölé tartotta. Percéről szertefoszlott körme, majd bőre is, felfedvén szénfekete zselés húsát. Azon húsból pedig, tengerkék színű folyadék kezdett szivárogni, megtöltvén a pohárban leledző, megmaradt helyet. Ezen teremtése most jégribizli édes ízét rejtette, némi alkohollal feldúsítva. S mikor végzett társasága poharának megtöltésével, úgy a sajátját is színültig csorgatta.
-A sárkány elrejtett almaborára.- Emelte az üvegtestet koccintásra.
AlterEgo – Avalon
Letekint a nála sokkal alacsonyabb szarvas lényre, majd kinyitja az esernyőjét és a vállára engedve kacéran forgatni kezdi, majd a szavaira elmosolyodik és lehajol hozzá, élénk rózsás lélektükreit a kis lényébe mélyeszti, melyben akár saját arcát is megláthatja Onrein.
– A sötét istenek nem vágynak imákra, az imák az új istenek hívőinek furcsa szokása… – suttogja a lény bőrébe, majd egyik kezével végig simít a vállán, majd felfuttatja ujjait a nyakát és egy két tincsét az ujjai közé csavarja.
– Ma este csak Avalon van itt, Ruyi most mélységes álomba merült. És ne aggódj, szavaid biztos meghallja, ám a szavak helyett ő jobban örül a tetteknek. – emelkedik el a lény arcától és mögé pillant és a furcsán összegömbölyödött lényre.
– Hó… – ejti ki lassan rózsás ajkaival.
– Ezen a fülledt estén jól esne egy kis jég, a hűs alkohol tökéletes kiegészítője lesz ennek a varázslatos csillaghullásnak. – mondta már a sárkányra pillantva, majd szabad kezét felemeli és tenyerét felfelé fordítja, majd felemeli válláról az ernyőt és finom csipke elválik a fehér bottól, majd szárnyakká változik és a tó partján ér földet, ahol akár egy lepedő leterül a földre.
– Foglalj helyet gyermek! – kacsint Onreinre, majd leböki a botját a földbe és hirtelen mindkét tenyerét összecsapja, a hang egy pillanatig hallatszik csak, majd kinyitja a tenyerét és ujjbegyei közül apró cseresznyefa és a liliom szirmok szállnak ki, melyek egy szellőt meglovagolva lengedezik körbe az összekuporodott sárkányt, majd egyik kezét kinyújtja és gyengéden mozgatni kezdi az ujjait, mintha finom selyem fonalakat mozgatna, eközben a sárkány pikkelyeiről leválik a hó és a fagy, majd a levegőben a hókristályok egy több kisebb jégdarabbá állnak össze.
– Adj még havat! – kuncog, majd a szirmok újra a szélben táncolva körbe lebegik a jégdarabokat, melyek kecses talpaspoharakká változnak, melyek széles pereme van, a poharak pedig a víz partjára lebegnek. Ekkor oldalra dönti a csípőjét és a lebegőben odébb lebeg akár egy könnyed pille egészen a partra, ahol helyet foglal a finom csipkével leterített parton.
– Édes ízekre vágyok… – pillanat a fák felé, majd a vízbe hullót szirmok felé nyúl és ujjai újra hullámzó mozgásba kezdenek, majd a vízbe hullott virágok és szirmai a levegőbe emelkednek, majd egymásnak ütközve porladnak el, a rózsaszínes fehér por pedig egy sávban a poharak felé repül és megtöltik azt, majd a maradék hókristályok is a pohárba hullanak.
– Friss harmat ízével! – folytatja, mintha valami gyerek mondókát mondana, majd Onrein felé fordul.
– Tudtad, hogy a sárkányok általában kincseket őríznek? De képzeld vannak olyanok, amik alkoholt őrizgetnek. Alma illatát érzem… Csak nem egy almafa van a közelben? – mosolyodik el, majd a hideg poharat megfogja vékony ujjaival és az ajkához érinti gyengéden.
– Vagy lehet ez a hóbucka almabort rejt? – mosolyodik el izgatottan és Onreinre néz újra.
– Kéne egy nagy ásó, hogy kiássuk… – gondolkozik el.
– Hm… Olyan rég ittam már édes gyümölcsbort… – mondta vágyakozva és a hóbucka felé pillant.
Lilios kényelmetlen mocogott kicsit szárnyai alatt. Lebukott, s ennek gondolata villámként hasított elméjébe. Mi tévő legyen most? Némi morfondírozás után ismét kilesett páncélja alól, egy nagy, kék szempár kezdte fürkészni Onreint.
Ismét csak nagy problémába ütközött:
Terrán vagy nem terrán? Sárkány vagy nem sárkány? Kíváncsian vizslatta a szarvakat és a testet miközben tudata erőlködve próbálta megállapítani a csupasz sárkányoknak épp melyik példányához is van szerencséje. Végül megtette a nagy megállapítást.
-Te egy kevésbé csupasz sárkány vagy.
Ám itt a dolog még nem ért véget. Azt is meg kellett állapítani veszélyes e. Nagynak nem volt túl nagy, agyarakat nem látott, se hosszú pengeéles karmokat. Összegezve nem tűnt annyira ragadozónak az alak.
Ekkor gyorsan kinyúlt a szárnyai alól és kikapta Oni kezéből az érmét.
-Köszönöm!
Ám ismét egy újabb aprócska gondba ütközött.
-Hol kell fizetni a kívánságokért?-súgta oda idegesen. -A terránok azt mondták mindenért fizetni kell. Hoztam pénzt.-mutatta fel ismét az érmét. -Azt mondták ha itt elmondom mit szeretnék valami nagy terránok megszerzik nekem csak ki kell fizetnem valami… mával. De nem tudom hogy lehet mát szerezni. De a piacon is ilyet adnak az almáért, szóval… -magyarázta fáradhatatlanul.
Ám ekkor a másik alak kilépett a vízből, Lilios pedig észrevette őt. Összerezzenve bugyolálta be magát ismét szárnyai alá.
-Ne feledd! Hó vagyok. -súgta oda Onreinnek majd mozdulatlan buckává dermedt lélegzetvisszafolytva.
Szarvának oldalán egyszer csak hangosan csörrent egy apró érme, minek hirtelen érkezett kelletlenségétől teste megrezzent. A piciny valuta földet ért, majd gurulva igyekezett tovaiszkolni. Onrein viszont egy határozott lépéssel állta útját, majd lehajolván felcsipte azt. Tekintete ezt követve az érme gazdáját kezdte kutatni, de nem is kellett sokáig keresgélnie. A termetes hógömb mellette pihent. Egyszínűségének fényében a szárny alá rejtett nózit nehéz volt megtalálni, így az Ördögfióka leguggolt a hangosan felrikkantó mellé, s véletlenszerűen kopogtatta meg annak fehérpikkelyektől borított testét.
-Hééé…- Orrával sebesen szimatolt bele az almabortól édeslő levegőbe, mígnem felcsípte a gömbtest hormonjainak illatát. -…miszter hógömb… ez a magáé?- Súgta halkan szavait, félve hogy a megszólítottnak esetleg megzavarná álcázkodását.
Bolondos pillanatából Ruyi anyaistene egy alteregojának színre lépése zökkentette ki, de az ő orrát nemlehetett átverni. Így feltekintett a szuszogó hóember mögül.
-Szép estét, teremtőm.- Hangtónusa hirtelen váltott ritmust, felöltve a sejtelmesség szénfekete leplét. –Remélem, az imént sóhajtott imáim eljutottak hozzád.- Nem szégyellősködött, hamar elengedte a magázást.
AlterEgo – Avalon
Az ébredés erőszakos és még is egyben kellemes érzése tört rá, ahogy hangok ütötték meg a fülét, a szentély tavában megnyílik a víz és édes illat száll fel, enyhe nyári szél köszönti és fújja a partra a cseresznye virágokat, s a vízben egy hófehér bőrű, fehérhajú nő alakja rajzolódik ki, akin csak egy fehérnemű vagy fürdőruhára hasonlító fehér csipkés anyag van a testén, illetve egy fehér szandál magassarkú. Szemeit felnyitja és kíváncsi lélektükreit a tó partján virágzó ősi fákra vetik, melyek kellemes energiát és illatot árasztanak magukból. A tabukkal elzárt kert szépséges álmodója, elhagyta magas tornyát, s a valósában ébredt, álomszerű kertben, mely csodálatos ünneppel köszönti érkezését. Szemei felnyílnak és rózsakvarc színében és textúráját idéző íriszei a csillagos ég ezer csillagát figyeli. Kezét az ég felé nyújtja, majd mintha megfogná valaki a kezét kiemelkedik a víz puha és bársonyosan álmosító öleléséből, majd a levegőben lépkedve, akár egy szellem a partra lép, ahol már több szem is rá szegeződik, ahogy könnyed testét ringatja a lég, ahogy csípője mozog keveset takaró öltözéke alól kivillan finom bőre.
– Varázslatos éjszakára ébredtem! – mosolyodik el és mikor földet ér beletúr hosszú hajába, majd válla mögé dobja, ezzel víz fröccsen a bőrére és a ruhájára, ami emiatt kissé áttetszővé válik, illetve virágszirmok is kihullnak a hajából, már amik nem ragadtak vizes bőréhez vagy ruhájához. Körbe tekint és mulató lényekre lesz figyelmes és egy szentély kertjére, ahol az előbb látott gyönyörű fák virágoznak és varázsos égbolton titokzatos csíkokat rajzolnak a hullócsillagok, veszélyes és egyben gyönyörködtető látványt nyújtva.
– Úgy tűnik könnyezik az ég istene, ő is meghatódott e kert pazar látványán. – mosolyodik el és egyik kezét kinyújtja a víz felé, melyből egy hófehér bot emelkedik ki, melynek végén finoman szőtt pókfonalból csipke ernyő lengedezik a nyári szélben.
– Ehhez a látványhoz remek ital dukál. – pillant a körülötte állókra.
Egy nagyra nőtt hóbucka somfordált be az épületbe. Reményei szerint észrevétlen, s megdermedt valahányszor nekiütközött valaki csizmájának. Néhány frontális ütközés után azokkal a díszes oszlopokkal végre eljutott a harangig, odaérvén egy kis karmos, pikkelyes mancs nyúlt ki a páncélul szolgáló szárnyak alól. Ujjai közt fémérme csillant, amit megpróbált eldobni, csak épp azt nem látta hova.
-Terian összes almáját kérem. Ígérem jó gondjukat viselem majd.-suttogta el egy vékony kis hang hadarva, majd óvatosan kilesett szárnyai alól.
Ahogy pillantása találkozott Onreinével egy pillanatra megdermedt, majd gyorsan visszadugta orrát szárnya alá.
-Hó vagyok!-jelentette ki határozottan.
Elérkezett az est a neves szentély otthonában. A tiszta égbolton gyöngéden izzott az aurora fénye, mit megannyi fénycsóva tett még varázslatosabbá. Onrein legfőbb énje még mindig a Rémségek Éjszakájának jégborította síkságain sínylődött, de képessége szülte magvai már megkezdték terjeszkedésüket Terian birodalmában. Ezen Ördögfióka másolata pedig, kit apró léptei a szentély bendőjébe vezettek, rendelkezett hatalmának halovány szilánkjával, így birtokában volt első csakra pontja képességének.
-Szép estét.- Köszönt udvariasan a rá tekintőknek, s a szentély harangjához lépett. Mindössze egy bronzkredit, nemsok, de tartalmazta őszinte felajánlásának szándékát is. A piciny rúd csörögve ért földet a szent ládikában, a gyermeki test pedig tán kissé ügyetlenkedve, de megkongatta a harangot. Ezt követve pedig, kitinvázas markait összeütötte, elmormolván egy néma imát.
„Kérlek titeket, vezessétek nővérem útját. Legyen hát visszatérte diadalmas, erőfeszítése pedig jutalmora lelt.”
„Feladata” végeztével újfent végig tekintett a jelenlévő társaságon. Bár még mindig a békesség uralkodott, az ajándékba kapott almabor lassan kezdte kifejteni hatását, így fellobbantván a mulatság éjjeli parazsait.