Terian szó szerint mélyén, eldugva a méltatlan tekintetek elől építették fel a világ minden olyan könyvének otthonát, melynek kötetei titkos kincsei a világnak. S mint kincsek, hozhatnak tulajdonosuk fejére átkot és áldást egyaránt. Nem csak lelket szédítő romantikus regények, vagy a világörökség részét képező fantasztikus költeményei várnak itt arra hogy a terránok ujjai végigsimítsák gerincüket, vagy lapjaikat pörgessék, tekercseiket göngyölítsék. Itt őrzik az Átkozott Dallamok kottáit, a Rémuralomról szóló fejlegyzések eredeti példányait, a legsötétebb mágiák varázslatait, tiltott praktikák elsajátítási módját. 

Hosszas ideig időzni a sorok közt nem ajánlott. Állítólag van valahol egy könyvtáros, aki segít megtalálni azt amit keresel, de ne fűzz sok reményt a segítséghez. Aki sokáig marad, annak elméjét szép lassan bekebelezi a sötét szellemi energiával töltött hely.

Subscribe
Visszajelzés
guest
42 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
Riful
2022.01.09. 10:23

A tény, miszerint Lana baloldali szeme még mindig démoni köntösben tündökölt, nem nyerte el a férfi tetszését. Lévén az elmúlt kora este folyamán maga is elmélyült a vérmágia rejtelmeiben, tisztában volt vele, hogy az ilyesmi nem tartós. Csak idő kérdése és a hatása véget ér. De addig is, testére nagy terhet ró, szélsőséges esetekben pedig az ár, a mágiát használó személy élete is lehet akár. 
– Ez most komoly…? Már megint…? – A tekintet és a hangsúly alapján, a nő nem ismerte fel Őt. Csak úgy, mint legutóbb, amikor elhagyta az auráját és a konyhába ment. A jelek és a napló alapján, Riful most már bizonyos volt benne, hogy az átok nem a testet, hanem a lelket falja fel, egészen pontosan csapdába ejti azt és egy ködfátyol segítségével, elpalástolja az emlékeket. Logikus, hiszen egyetlen halandó elméje sem volna képes elviselni megtörés nélkül a könyvtári monoton életvitelt. 
Az edzésére irányuló kérdésre nem felelt és nem is igazán tudta hová tenni. Miért pont egy idegen tréningje felől érdeklődne, aki feltehetően most először jár a Titkos Könyvtárban? A Könyvtáros csupa rejtély volt, a gondolatmenete pedig olykor logikátlan.
Szerencsére, az aurája végül ismét lerántotta a leplet az elmúlt időszak történelméről. Riful első kézből nézte végig a folyamatot, ahogy gazdája agya kitisztul és személye újra a régi lesz. 
– Jó reggelt neked is, Gyönyörű Gazdám. – A nő mosolya elbűvölő volt, mint mindig, de szolgája marcona ábrázatán, most még ez sem oldott. Talán a “haszontalan” jelző volt az oka, ami furcsa mód nem volt egyensúlyban a “Nagy” megnevezéssel. Átok ide vagy oda, Svetlana Katajev különcsége tagadhatatlan. 
Ahogy figyelte a másikat, hogy s miként próbálta elérni a bögre kávét, átkulcsolni egyik ujját a csésze fülén, ami annak az egyetlen érintésre alkalmas pontja volt, Riful tekintete megakadt az egyik hősies gombon, amely a dimbes dombos mellkasi résen, rendületlenül tartotta össze az egyenruhát. A tárgyban, egy méltó ellenfélre talált, aki talán még nála is erősebb. Meglepetésére, újdonsült nemezise jött el hozzá, s csak a puszta szerencsének köszönhető, hogy a nagymacska nem támadta le. Soha nem mosta volna le magáról, ha egy gombbal kezd birkózásba a földön, csábítás ide vagy oda. 
– Tudod… az én testem más, mint a halandó lényeké. Nincs szüksége pihenésre. – Legutóbb nem fejezte ki magát elég világosan a témával kapcsolatban, ezért most igyekezett kiküszöbölni ezt a csorbát. Azt is elmondta, hogy nem eszik és nem iszik átlagos ételeket és italokat, de olybá tűnt, hogy a kisasszony erről is megfeledkezett. Az áttetsző füstön keresztül, a gőzölgő folyadék sötétjébe meredt, s azon tűnődött, hogyan utasíthatná el “udvariasan” a nagylelkű gesztust. De mire legalább a mondat fele megfogalmazódhatott volna benne, az apró kacsó, már az Ő egymásba font karjai csomóját bogozta ki. Az erős, feszes izmok a delejes érintés hatására, egymás után ernyedtek el és engedtek a noszogatásnak. S nem csak a végtagok adták meg magukat, de a karót nyelt ábrázat is fokozatosan olvadt le a rideg tekintetről, pontosan úgy, mint amikor egy zsörtölődő házi macska, végül megadja magát a fültő vakargatás mámorító érzésének. Seperc alatt, a bögre már a tenyerében csücsült. 
– Megmondtam, hogy… – Mondatát elharapta, mostanra már megtanulta, hogy felesleges bármit is mondani, mert ha Lana valamit a fejébe vesz, akkor már régen késő. 
– Jól van, legyen. – Orrán keresztül, nagy mennyiségű levegő áramlott be a tüdejébe, amit a száján fújt ki. Varázslatos módon, a főzet emberi fogyasztásra alkalmatlan hőmérséklete, egyszeriben megcsappant. 
– A “maradék”, a tiéd lehet. – Úgy adta elő, mintha az asztal szélénél, a földön ücsörgő kutya számára dobna egy falat csontot. Most Ő volt az, aki az immáron langyos bögrét átnyújtotta, benne a kellemesen meleg tartalommal, ami már nem égetheti meg az érzékeny ajakpárnákat, sem pedig a száj belső részeit. 
– Egek… mi ez az indokolatlan mosoly? – Belehajolt Lana személyes zónájába, arcuk így egy vonalba került. Közelről csodálhatta meg azokat a bizonyos ajkakat, amiknek a játéka, folyton folyvást megkísérti Őt.
– Nem számít. Hamarosan úgy sem lesz erőd és kedved hozzá. – A fenyegetés után, merészen haladt tovább és homlokát, a kisasszony hasába fúrta. Szemeit néhány másodperc erejéig lehunyta, koncentrált. 
– Nem régen táplálkoztál, még tart az emésztési folyamat. Ha most megterhelnélek fizikailag, egészen biztosan viszont látnánk a reggelidet a padlón. És bármi legyek, ha én azt feltakarítanám. Te most szépen kényelembe helyezed magad és megpróbálod megtanítani nekem, hogy s miként irányíthatom az aurámat. – Hozta meg az egyetlen logikus döntést.

Riful
2022.01.05. 21:51

Az éjszaka ugyanolyan eseménytelen volt, mint bármikor máskor az elmúlt több, mint egy év során. Az est csendes nyugodalmát semmi, még egy légy zümmögése sem zavarta meg. A Szelence lakója számára az egyetlen különbséget, csak a helyszín maga jelentette, ahol ezeket az egyhangú, unalmas órákat eltöltheti. Amikor a fegyver még csupán egy falon csüngő ereklye volt, nap mint nap, éjt nappallá téve, ugyanaz a festőinek nem nevezhető, ingerszegény kép tárult a szemei horizontja elé. A könyvtár középső, szabad nagy tere, ahol a hideg kőpadlóba, falakba, oszlopokba, a fáklyák pislákoló, kékes fénye és a sorstárs relikviák magasztos látványa próbáltak meg elkeseredetten egy csekély kis életet lehelni, több kevesebb sikerrel.  

A szoba sem volt különb, egyszerű megjelenése, személyes tárgyaktól való letisztultsága, talán sivárabb érzéseket csalt elő a bestiából, mint az előző “lakhelye”. Gazdája bármely férfi szívét megdobogtatni képes öltözetéből kiindulva, nem gondolta volna, hogy az ily elkötelezett híve a minimalizmusnak. Ha egy valamit is megtanult az emberekről, az nem más, mint hogy csökönyösen ragaszkodnak egymáshoz és a régi emlékeikhez. Meglepődve konstatálta, hogy legalább egy szerettével kapcsolatos fényképet, vagy levelet sem rejt a helyiség. Riful melankolikusan meredt a vörös kristály vásznára, jobb kezének mutató és középső ujjával, felváltva dobolt a fehérarany karfán. A sötétségre fittyet hányó, macskaszemeinek ezüstös tükrében, a mélyen szendergő Könyvtáros, bájos alakja köszönt vissza. Fürkésző tekintete az arcra, azon belül is a halvány színű szájra összpontosult. Felfoghatatlannak tartotta, hogy s miként képesek az azokat elhagyó szavak olyan parancsokká formálni magukat, amelyek egy hozzá hasonló, felsőbbrendű entitást, feltétel nélküli cselekvésre késztetnek. Másrészről ugyanakkor, olykor egész bölcs gondolatok is szárnyra kélnek a puha ajakpárnákról. 

A férfi a kristályról, a trónterem egy nem túl távoli szegletébe vezényelte tekintetét, majd az mintha csak az idő fogságába került volna, megdermedt. Erőteljesen koncentrált, hisz még neki is majd lehetetlen volt a testéből áradó fényt meglátnia. A kemény “munka” végül meghozta a gyümölcsét, először a mágia által, levegőben gerjesztett hullámok, majd maga az aura kontúrja is megjelent. Ahogy azt gazdája is megállapította, a hatósugara úgy körülbelül 10 méter lehetett. 
– Befolyásolni a méretét, mi? – Soha, még csak hasonló elképzelés sem ütött szöget a fejében. Nem indokolta semmi se, lévén Őfelségét hidegen hagyta mások mágiájának szabotálása. Most is csak, egy próbatétel elé állította magát, hogy valamivel elüsse az időt. Elcsendesült, a világ megszűnt létezni számára, olyannyira, hogy még az ereiben csörgedező mágikus energia folyamát is hallani vélte. Jobb karját kinyújtotta maga elé, mintha csak megakarná ragadni a fényből szőtt hártyaréteg szélét a távolból, de bármennyire is próbálkozott, sikerének tetőpontja mindössze annak pillangószárny-szerű megrebegtetése jelentette.
– Ez… baromság. – Ujjai ökölbe szorultak, amit a kudarcból fakadó leheletnyi indulat fűszerezett. Indulatosan helyezte vissza a végtagot a karfára, aminek márvány felszíne meg is repedt. 

Akárcsak mázsás súlyokat aggattak volna rá, az idő oly lassan döcögött előre, de végül eljött a pirkadat ideje és Lana lidérces álma is megszakadt. Elméjén újra elhatalmasodott az átok vastag ködfátyla, így megfeledkezett a tényről, miszerint nincs “egyedül”. A tudatlanok nyugalmával bújt ki a hálóingjéből és kezdte el magára ölteni a már jól ismert, jellegzetes viseletét, a polcra hanyagul lepakolt kés pedig első kézből tudósította minden egyes képkockáját a műsornak. Riful, egy derűs reggeli üdvözlés reményében, a kristályra emelte tekintetét, ujjai közül pedig kicsusszant és a padlóba ékelődött az a szárnyából szalajtott pengeszerű toll, aminek hegyével az elmúlt fél órában, az esetlegesen a körmei alá ragadt, halandó világ mocskát zsigerelte ki. Szemei kikerekedtek és egyszer csak azon kapta magát, hogy már több, mint fél perce lankadatlanul figyeli a produkciót. Arcát két tenyerébe temette, teljesen lefedve és eltakarva a kilátást.
– Ez meg mégis mit művel…? Nem… a helyes kérdés az, hogy én mit művelek…? – Méltóságán aluli cselekedetnek könyvelte el a leskelődést, kis- és gyűrűsujja valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis rakoncátlanul eltávolodtak egymástól, résük között pedig a fekete, telőhold alakjára hajazó pupilla fojtathatta kéjenc lakomáját egészen addig, ameddig a nő el nem hagyta a szobát, hogy napi teendőinek tegyen eleget.

A Szelence reagált a távolságra és valahányszor Lana egy 10 méteres sugaron kívülre került tőle, az utána teleportált. Hol a padlón, hol egy polcon jelent meg, végül pedig az asztalon. A tulajdonos öntudatlanul is egy kisebb epilepsziás roham szélére taszította a bestiáját. Miután az megemberelte magát, az egyik közeli oszlopnak támaszkodva materizálta testét, ragyogóan tündöklő, fényrészecskékből. Feltűrt ingujjba bújtatott karjait átfonta mellkasa előtt, rejtelmes, most élénk színű arcát, gazdájának ellentétes irányba fordította el. 
– Csak hogy végre felébredtél. Remélem kipihented magad. Rengeteg… dolgunk van. – A mélyen eltemetett lelkét mardosó zavarát, mogorvaság mögé próbálta rejteni, valamint úgy határozott, hogy a kisasszony kis reggeli performanszát, megtartja magában.

Last edited 16 napja by Riful
Riful
2022.01.03. 22:09

– Milyen nemes, nagylelkű gesztus ez a részedről. Csak tudnám, hogy olyankor miért nem aggódsz a méltóságomért, amikor a szemeted feltakarítására utasítasz? – Jobb szemöldökét kérdően felvonta, karjait pedig könnyeden összefűzte a mellkasa előtt. Nem mintha reménykedett volna bármiféle tisztességes válaszban, hiszen mostanra már Ő is tisztában volt annak tényével, hogy a Könyvtáros, kénye-kedve szerint forgatja a szavakat, s azok mindig előnyösek a számára. 
– Pihenés? Hát persze. Köszönöm… – Szemrehányását talán nem érthették, de ha titkok kiteregetésére került sor, szolgájánál fukarabb személyt keresve sem találhatott volna Lana. Amióta csak az apró, vékony ujjak párnás részei legelőször megérintették a penge makulátlan, ébenfekete, hideg felületét, a bestia álmatlanságra kárhoztatott, ami alól egyedül, az újbóli magány oldozhatja fel. Gyengesége jelének tekintette és egyfajta vereségként élte meg ezt a különös anomáliát, ezért sem szándékozott még véletlenül sem kikotyogni.

Figyelte távolodó birtokosát, tekintetét pedig csak azután szegte el a lépcsők irányából, hogy szemének határát elhagyta a csábos női forma és a cipők kopogását is elnyelte a helyiség nyugtató, olykor mégis nyomasztó csendje. Rövidesen, a háborítatlan némaság megtört egy ismerős sercegő nesz által.
– Már megint… “azt” csinálja. – Az íróeszköz szerepét betöltő, mágikus tollhoz sétált és figyelte, ahogy az felcsillanó betűket rajzolt a papírlapra, amelyek fénye hamar elhalványult. Most, hogy a Szelence, a nő tulajdonát képezte, fogsága napjainak dokumentálása, okafogyottá vált. Riful úgy vélte, hogy ez már csak egy amolyan berögzült pótcselekvés volt gazdája részéről, amivel csak a saját idejét pazarolta, de legalább nem ártott vele senkinek sem. Az egyedüli haszna legfeljebb csak az agya emlékezőképességének szinten tartása volt, illetve a napi cselekmény újragondolása, tanulás céljából való elemzése. Bizalmasan kezelte ezt a kis rögtönzött “naplóbejegyzést”, elvégre kényelmetlenül érezte volna magát, ha más irománya után kémked. Megtisztelő figyelmét, sokkal inkább az a bizonyos vérmágia rejtelmeit taglaló kötet keltette fel, amely a mohó könyvmoly, egyik szemét is eldeformálta. A démoni írisz és pupilla párosa önmagában nem volt ritkaság, de egy ember esetében már kérdéseket vethetett fel. A bestia bizakodóan válaszokat remélt, vagy ha azokat nem is kaphat, legalább valamelyest betekintést nyerhet a mágia ágazatba, amivel a kisasszony vásárra óhajtja vinni bársonyos tapintású bőrét. Habozás nélkül el is emelte hát a könyvet az asztalról, majd a terem közepére járult vele, hogy a kellemest összekösse a hasznossal, okuljon, s folytassa kiapadt energia készletei újratöltését. Fehér páncélját a fáklyák lángjának fénye kékre festette, ahogy kényelmi igényeit kielégítve, térdein helyet foglalt. Felcsapta a borítót és hevesen az első fejezet címhez lapozott. Szemei sem a betűkön, sem pedig a szavakon nem bicsaklottak meg, egészben látta és értelmezte az oldalt, noha a megjegyzések helyenként bezavartak. Mintha nem is szövegeket, hanem csak egyszerű, vázlatszerű képeket nézegetett volna, sürgette a lapok váltakozását egészen addig, ameddig azok el nem fogytak végül. Egy laikusnak talán úgy tűnhetett, hogy csak végigpörgette a lapokat, de valójában Ő mélyen belevéste memóriájába a látottakat. Mindezt olyan részletességgel, hogy minden egyes szövegtördelésre is tisztán emlékezett. Nem volt affinitása a vérmágiához és nem is igazán érdekelte, de ha a saját mágia semlegesítő aurája nem gátolja meg benne, bizonyára hamar mesterévé vált volna, minden nehézség ellenére is. A továbbiakban a könyv nem volt hasznára olvasójának, fedelei bezárultak. Még ha egy tűzvészben, hamun kívül más nem maradt volna belőle, Riful bármikor, 100%-os precizitással újra alkothatja. 

Miután visszahelyezte az irodalmi alkotást a helyére, ahol gazdája keresni fogja, a zsigereiben érezte a Napnak hanyatló erejét.
– Alkonyodik. – Ideje fogytán volt, de szerencsére, a napi teendőinek listája is kiürült időközben. A jelek alapján, még egy órája volt hátra teste manifesztációjának felbomlásáig. Felhasználhatta volna újabb ismeretek elsajátítására, de émelyítő érzések kavarogtak a gyomrában, ha csak belegondolt, hogy egy azon nap, egynél több méltatlan, halandó iromány szentségtelenítheti meg feddhetetlen tisztaságú elméjét. 
Ismételten csak a terem közepén, a fáklyák keresztfényében terült el hátán és engedett azok melengetésének. Testéből megszámlálhatatlanul sok apró, világító porszem kezdett kiválni, amelyek mindegyike céltudatosan repült, kereste az ösvényt a Szelencéhez. Lebilincselő látvány volt, akárcsak mikor egy fa elsárgult leveleit lehántja a hideg őszi szél, hogy végül a tavasz megváltó eljöveteléig, csupaszságra ítélje azt. Mire az idő lejárt, Riful testéből már csak halványodó foszlányok hevertek kőpadlón. 
Amikor a férfi szemei újra felnyíltak, a Szelence belsejében, a kastélya kényelmes, díszes trónjában találta magát. Semmi sem változott. Ücsörgése közben el is tűnődött azon, hogy biztos csak egy álom volt csupán, mindaz, amit megtapasztalt a közelmúltban. De amikor tekintetét a lebegő, vörös kristályra emelte, minden kétsége eloszlott. Az ágyban szendergő angyalka látványa, elég bizonyíték volt tévedésére. 
– Remek. Ennyi erővel, a falat is bámulhatnám újra. – Elégedetlenül könyökölt fel a kartámaszra, majd arca jobb oldali profilját, tenyerébe temette.

Riful
2022.01.02. 21:09

Magának sem ismerte volna be, de nagy kőterhertől mentesült a szíve, már ha volt neki egyáltalán olyan. Ahogy a fájdalom másodpercről másodperce elapadt, egy fáradt sóhaj hagyta el Riful ajkait. Tudta, hogy birtokosa, most már megmarad. 
– Azt látom. Hogy semmi baj. – Elégedetlenül megcsóválta a fejét, majd a vérben tocsogó kacsókra engedte üveges tekintetét. Saját tenyere takarásában, eltörpült a nőé. Elengedte volna, de a másik gyorsabb volt, megelőzte.
– Már mondtam… Látom. – Ismételte meg Ő is magát. Lana még mindig nem volt teljesen magánál, de ez talán nem is csoda és a férfi sem kérte számon rajta.
– Ugyan, nem tesz semmit. Amúgy is kedvemre való… a vérnek aromája. – Nem engedte, hogy kezét megtisztítsák, először a magasba emelte, hogy a Könyvtáros feladja a próbálkozást, majd utána pedig a szája elé engedte. A nyelvének hegye apró, kimért nyalintásokkal érintette a “koszos” bőr felszínét, félszegen ismerkedett a vörös nedűvel, amelynek zamata mint mézes csupor egy medvét, ejtette rabul a bestiát. Meglepte, hiszen eredetileg csak a mestere bűntudatán óhajtott csökkenteni.
Hiába próbálta meg elrejteni, Riful, most mint egy háborítatlan tó, tiszta és sekély vizén látott át a nő álcáján és tárult szemei elé annak minden terhe. Testileg és lelkileg is erős volt gazdája, de a Szelence nélkül, talán már nem is élt volna. A józan ész valamennyi elvére fittyet hányva, veszélyes vizekre evezett.
– Jól vagy, ez csak természetes. A sebek begyógyulnak, de a tudás, amire most szert tettél, örökre a tiéd marad. Szép munka. Az imént, fényesebben ragyogtál, mint a Nap. – Elismerése jeleként, halványan leszegte a fejét egy másodpercre. Természetesen nem értett egyet az önpusztítás ily határokat nem ismerő mértéktelenségével. Bölcs, belátó, teremtés koronájaként, egy dologban biztos volt: lebeszélni úgy sem tudta volna, így meg sem próbálta, de még csak le sem szidta, sőt, belement a kis játékába és úgy tett, mintha valóban csak egy kis szúnyog csípésről lett volna szó. Hogy életben tartsa, csendben, a háttérből fogja Őt támogatni és már azt is tudta, hogyan. Azt viszont egyenlőre, fedje csak jótékony homály. 
– Legyen így. Egyenlőre, én is visszatérek a fáklyák fényébe és… melegébe. Ha csak nem szeretnéd, hogy megfürdesselek. – Hogy valamelyest oldja a hangulat komorságát, személyére nem jellemző gondolatok öltöttek testet szavak formájában. Nem gondolta komolyan és az elutasítást is szinte már hallani vélte. Úgy érezte, hogy napnyugtáig még volt hátra néhány óra, talán Ő maga is elmélyülhet néhány új, eddig még ismeretlen tudásban, az ezernyi ígéretes könyv révén. Például az iménti és ahhoz hasonló problémás helyzetek elkerülése céljából, a vér mágia alapjaiban.

Riful
2022.01.02. 16:18

Lana felé hajolt és ügyes-bajosan ugyan, de végül sikerült elolvasnia mind a könyv, mind pedig a papírlap, feje tetején ácsorgó sorait. A vérből formált betűk látványa, nyugtalanító hatást gyakoroltak Riful-ra. Tudta, hogy a mágia világa veszélyes. Egy olyan ősi fa, amelynek szerteágazó gyökerei, egészen az ismeretlenig elnyúlnak. A termésnek minden esetben ára van és a különbség, a mértékben rejlik. Más véleményen volt, mint a gazdája. Nem gondolta jó ötletnek egy ilyen civilizációtól indokoltan elszeparált könyvtár tudásának, felelőtlen felhasználását. Elvégre, a helyiségben lappangó átok, egyedül önmagában is elég egy intő jel volt. Aggodalmának már éppen készült volna hangot adni, amikor lelkesen megelőzték.
– Hah? Mégis mit? – Bár az elmúlt néhány órában már számtalanszor volt lehetősége megcsodálni a nő arcának változatos játékát, a mostani angyali orca látványa, a fedetlen, ragyogó szempár és az őszinte örömöt sugárzó mosolya, nemes egyszerűséggel a férfibe fojtották annak mondanivalóját. Tágra nyílt szemekkel, némán meredt rá, a szemöldökeit mintha felragasztották volna, nem is pislogott. Mélyről jövő áhítat ébredt benne és söpört át lénye egészén. Tenyerével, bármi áron megakarta érinteni ezt a csodát, hogy megbizonyosodjon valódiságáról. Ahogy a keze mozdult volna, az extázis váratlanul megtört: a mágia követelte a jussát. 
Az addig melegséget árasztó szempár, amelyek tükrében egészen ezidáig elveszett, változásnak indultak. Mintha lényének démoni oldala tört volna felszínre, az íriszek és pupillák egy ragadozó szörnyetegéhez hasonlóra formálódtak át, amely az éjszaka sötétjében ejti el prédáit. 
Riful nem volt képes magára átvállalni a fájdalmat, s arra sem, hogy egyszerűen csak átérezze azt. Ahogy szemtanúja volt a gyenge, törékeny halandó entitás harcának, a testét gyötrő ingerekkel, tanácstalannak, de legfőképpen életében először, erőtlennek érezte magát. Szerencsére, az elméje még ilyenkor is tiszta maradt, ezért a legelső gondolatát, miszerint a Szelencét eltávolítja a nő hajából, ezáltal pedig a saját, mágia oszlató auráját kiterjeszti rá, elvetette. Elég nagy esélye volt annak, hogy a folyamatában eltörölt varázslat, talán nagyobb károkat okozhatott volna, vagy az áldozat életébe kerülhet. Ez nem az Ő háborúja volt, mégsem hátrált ki. Egyik kezét, ösztönösen ráhelyezte Lana-éra, arra, amelyik vérben ázott és ujjait, átkulcsolta az övéi között. Érezte, ahogy a meleg, frissen kiontott skarlátvörös nedű beleivódik az Ő makulátlan bőre felső rétegeibe, de a bestia most csak is és kizárólag, a fogait, a saját ajkaiba mélyesztőre koncentrált.
– Bírd ki. Hamarosan véget ér. – Maga sem tudta biztosra, hogy mi fog történni, de ez nem érződött a felszólításán. A hangja nem remegett meg, mintha már nem először látott volna ilyesmit. Hazugság volt ez a részéről, de jó célt szolgált.

Riful
2022.01.01. 23:19

A feladat két konkrétuma a határidő és maga a cél volt, hogy Riful teste, egy hónapon belül a földre kerüljön, legalábbis a nagy része. Szándékosan nem korlátolta jobban a nőszemélyt a már amúgy is lehetetlen küldetése teljesítésében, hisz a végén még ideje korán feladta volna és meg sem próbálja. 
– Így van. Hason, háton, oldalasan… teljesen mindegy, nem érdemes túl bonyolítanod. De ugye mondanom sem kell, hogy a mágiád… és a Szelence használata nélkül. Elvégre ez az erőd, az ügyességed és a gyorsaságod próbája. A tested az egyetlen fegyvered. – A biztonság kedvéért, végül mégis csak lefektetésre került néhány egyszerű “szabály”.
– Valamint, ha rám támadsz, annak tudatában tedd, hogy védekezni fogok. – S még egy utolsó, “apró”, szinte már jelentéktelen információ morzsát is kikotyogott. 
– Egy átlagos ember talán képtelen volna mindezekre. De te az én Gyönyörű Gazdám vagy. Büszkén emeld a tekinteted a magasba, karmaiddal tépd szét a sötét fellegeket és hagyd, hogy a mögülük előbújó Nap fénye beragyogjon és átjárja lényed egészét. – Szépen csengő szavai után halványan biccentett a fejével, majd sarkon fordult: a saját feladata már várt reá.
Örült, hogy Lana ilyen megadóan átadta neki a takarítás egyetemleges jogát, így nem volt szükség a kötelekre. Pedig a férfi fejében elragadó látványt fialt a gondolat, miszerint a székhez láncolt Könyvtáros, magatehetetlenül ficánkol, mint egy halásznak hálójába ragadt sügér és könyörög a szabadságért, hogy ő se maradjon ki a porcicák felszámolásából. 
A “köszönömre”, csak egy lagymatag intés a háta mögé volt a válasza, ami Riful nyelven azt jelenti, hogy “Igazán nincs mit”. Az első tekercs helyére tétele után, még egy utolsó kérdésre válaszolt, mely után teljesen átadta magát a munkának.
– A Szelence és én, különböző mágiával bírunk. De úgy vélem, hogy addig, ameddig magadnál tartod kapcsolatunk zálogát, a Könyvtár harmadrangú átka is elkerül majd téged. – Kivételesen nem volt biztos a dolgában, de nem is érdekelte. Úgy gondolta, hogy ha Lana olyan ostoba is, hogy elfelejtsen egy ilyen fénypompás személyt, mint Őfelsége, egy vagy két erőteljes barack a fejére, majd eloszlatja az elméjét elpalástoló ködöt. 
Az idő rohamosan gyorsan telt, a kupleráj viszont csak nem akart megfogyatkozni. Riful, a saját átkának hatása alá került, miszerint a tökéletesnél kevesebbel nem érheti be. 30 perc alatt, csupán három könyv és egy tekercs került a helyére. És hogy, hogyan történt ez? A rend és tisztaságmániás nagymacska, borítón kívül és belül, de még a lapok között is leporolta az antik irományokat, majd sebészi precizitással pakolta fel őket a megfelelő polcokra úgy, hogy egy milliméter sem lóghatott le belőlük, valamint a borítónak hibátlan 90 fokot kellett bezárnia az alapul szolgáló állvánnyal. Legbelül magában már az egész könyvtár teljes körű portalanításának folyamatát megtervezte, önkénytelenül is elveszítve az addig előtte lebegő, eredeti célt. 
Amikor a levegőben terjengő por a friss, kiontott vérnek vas aromájával keveredett, egy harsány puffanás törte meg a helyiség csendjét. A folyamatosan elhaló zaj, másodperceken keresztül egyik falról a másikra vándorolt át.
A földön egy öt kilós, kemény borítású kötet hevert. Riful volt az, aki elejtette és most bár feléje tornyosult, figyelmet mégsem szentelt neki. Megszidó tekintete epicentrumában, a Könyvtáros foglalt helyet. Azért parancsolt rá, hogy üljön le és tömje elméje feneketlen gyomrát, hogy ne a testét terhelje, s most mint valami kerge fakír szeleteli fel magát. 
– Most komolyan…? – Tekintete elködösült, ahogy a palástolatlan méreg kiült rá. 
– Vagyis… felejtsd el. – Csak természetes, hogy nem tudta, hogy mi történik. Ő csak annyit tapasztalt, hogy Lana-n nincs rajta a szemüvege. Gondolta, hogy biztos csak megtakarítani készült azt. Egyszerűen csak elengedte a dolgot és lehajolt a tiszteletlen bánásmódban részesült könyvért. 
Világos volt, mint a Nap, hogy ha így halad, egy hónap sem lesz elegendő, hogy feltakarítsa a “szemetet”. Ezért egészen egyszerűen átértékelte a feladatok sorrendjét és előrébb helyezte az aktuálisat. A mágia használata volt az egyetlen kiút ebből a reménytelenségből. Tanult a legelső hibájából és a mértékletességre törekedett. Azt a kis mágikus energiáját, amit a fáklyák halovány fényéből elnyelt, tökéletesen akarta beosztani. A mozgása egyszeriben csak felgyorsult, aztán tovább és tovább, végül elérte azt a tartományt, hogy emberi szem számára elmosódjon. A földön éktelenkedő könyv kupacok mintha csak teleportáltak volna, kerültek vissza a helyükre, csak úgy, mint a tekercsek, de még a serpent megmaradt darabkái is szelektálásra kerültek. Néhány perc elegendő volt a kifogástalan eredményhez.
Lana és a könyv lapja között, Riful kitárt tenyere jelent meg, benne a sok sok papírfecnivel.
– Csak ennyi maradt belőle. – A kígyószerű sárkány talán már sosem lesz a régi, de legalább nem szanaszét hevernek a maradványai.
– Találtál valami… érdekeset? – Hajolt picit előrébb, hogy fejjel lefelé ugyan, de valamit láthasson a könyv tartalmából. 

Riful
2022.01.01. 19:28

Az emberi hús, egyik diétájának sem volt elengedhetetlen alapanyaga, aromáját mégis megtapasztalta már élete során nem is egyszer. Jól tudta, hogy mire számíthatna, ha netalán úgy döntene, hogy agyarait belemélyeszti a Könyvtáros zsenge testébe. 
– Valóban? Majd észben tartom. – Ő mégis belement a játékba és elfogadta a nő testének előnytelen promócíóját. 
– Lefogadom, hogy amúgy is olyan a bőröd zamata, mint a mályvacukor. – Hogy ez most a részéről egy bók, vagy sértés volt, azt a nő döntésére hagyta.
Riful fajtájának sajátos tulajdonsága volt az élőlények gyenge pontjainak szisztematikus keresése és a figyelmüket, nem sűrűn kerülte bármi is. Mint sasmadár az üregi nyúlra, csapott le Lana rakoncátlan ízületeire, ez pedig egy újabb konfrontáció melegágya volt.
– Azt mondtam, hogy hátrányba kerülnél, nem pedig azt, hogy védtelen lennél. – Meglepően röviden foglalta össze egyet nem értését. Nem tért ki a papír különféle égési paramétereire, mint például a 200 °C feletti öngyulladás. Talán csak nem akart ismételten szembesülni az enyhén megemelt orca látványával, amin baljós árnyak telepednek le. A túl sok fecsegést, nem mindenki értékelte. 
– Ne értsd félre. Különleges vagy, tudom… Egy átlagos ember érintésére nem reagált volna a Szelencém. – A sötét hajtincsekbe fészkelt késre emelte tekintetét és maga is eltöprengett saját szavain. Ki is volt valójában a birtokosa, Svetlana Katajev? 
– Nincs elegendő időnk, hogy mestere legyél bármely fegyvernemnek is. De néhány alapot megtaníthatok. Amire viszont igazából szükséged lesz, az két erős láb és gyors tempó. Jó dolog a harc, de még jobb, ha el tudod azt kerülni. Lévén sorsunk összefonódik, ha meghalsz, nekem is befellegzett. – A legelső lecke, amit megtanít szemrevaló tanítványának, a szégyen a futás, de hasznos, vagyis hogy nélküle kerülje a dulakodást. 
A helyzet komolysága megtörni látszott, midőn a már jól ismert, pajkos mosoly megjelent a nő arcán, amitől Riful-t kirázta a hideg és teste egészén libabőr burjánzott ki. Ő azonban mégis megpróbált tisztességesen felelni a kérdésre.  
– Ha a testünket helyesen, jól megmunkáljuk, fegyverré válik. Karmaink szíveket téphetnek ki, könyökeink bordákat zúzhatnak szét, agyaraink nyakakat haraphatnak el. Mit gondolsz, képes vagy rá? – Ahogy elfigyelte már egy ideje Lana-t, nem igazán tudta az agya lemodellezni azt a szituációt, amikor a nő leterít egy barlangi trollt és kiharapja a gigáját. Szegény fiú ajkai közül, egy lemondó sóhajnak légáramlata szökött ki. 
– Kezdjük valami egyszerűbbel. Az elkövetkezendő egy hónapban, az lesz a feladatod, hogy a földre taszíts engem. Gáncsolhatsz, eltörheted a lábaimat, vagy akár le is vághatod azokat. A cél az, hogy elveszítsem az egyensúlyomat. Ha erre képes vagy… jöhet a következő szint. – Ez természetesen lehetetlen vállalkozás lett volna bármely egyszerű emberi lénynek, de Riful úgy vélte, hogy a Szelence birtokosaként, a Könyvtáros megbirkózhat vele. Mindez próbára teszi majd az erőt, gyorsaságot, technikát, ösztönöket, nem utolsó sorban a leleményességet és fejleszteni is fogja azokat.
Hideg zuhanyként jött a felismerés, amikor a tanár szerepéből, újfent a bestiáéba csöppent vissza. A takarítás került terítékre, megint. Most azonban, már nem volt lehetősége nemet mondani, azt a kisasszony elég nyomatékosan tudomására hozta. A férfi szája egy halvány, gúnyos mosolyra húzódott. Jobb kezét, pökhendien a csípőjére helyezte, tekintetét büszkén megemelte úgy, hogy szemei alsó sarkából, még így is jól láthassa a boszorkányt. 
– Micsoda véletlen. Magamtól is ezt terveztem csinálni, lévén ki nem állhatom a rendetlenséget. – “Előzte” meg mondhatni a büszkesége leigázását. A nő szemeiről, annak megfáradt vállára kalandoztak át ezüst íriszei, majd sejtelmesen elhunyorodtak.
– Egyedül csinálom, mert te csak útban lennél. A kényelmes ülőhelyed hívogat, menj, ne várasd meg. Amúgy is, a vérmágia rejtelmeiben merültél el, amikor megidéztél engem, nem igaz? Folytasd. – Miután megtiltotta neki a fizikai munkát, sarkon fordult és elindult a szanaszét heverő kötetek felé.
– Mindeddig haszontalannak neveztél. Most majd megmutatom neked, hogy mekkorát is tévedtél. – Mihelyst az utolsó szó is elhagyta a száját, a teste tündöklő fényárban ragyogott fel, ami rövid időn belül el is halványodott. Egy lengébb, könnyedebb mozgást lehetővé tevő, zakó nélküli, hófehér öltönyre cserélte le páncélját.
Úgy hajolt le és vette kezébe az egyik tekercset, hogy egyetlen felesleges mozdulatot sem ejtett, de még csak egy kósza ránc sem képződött a selyemszerű öltözetén. Az elegancia megtestesüléseként, még egy kendővel is végigsimított a papíroson, nehogy azon akárcsak egy porszem is maradjon, majd felhelyezte azt a megfelelő polcra. 
– Amúgy sem érném be kevesebbel, mint a tökéletes. Ahhoz pedig az én kezem munkája szükségeltetik.

Riful
2022.01.01. 14:05

– Így van. Az elméd segítségével, befolyásolhatod a Szelence alakját. – Halványan bólintott, majd a közömbösség álarca mögé bújva, kíváncsian szemlélte, hogy a kard vajon milyen nemes, fenséges alakot ölt majd. Talán egy lándzsa? Alabárd? Buzogány? Íj? De amikor az végül egy papírvágó késsé zsugorodott össze, az álla ugyan nem esett le, de az ajkai résnyire elnyíltak, Ő maga pedig tanácstalanul, szaporán pislogott, hogy mégis mi az ördög történik, szemei kápráznak-e? Elképzelése milliónyi apró szilánkra tört szét, ahogy az újdonsült “fegyver”, egy egyszerű ruhakiegészítőként került betűzésre a dús hajkorona kontyába. Kereste a megfelelő szavakat, de csak nem talált rájuk, szerencsére nem is volt rá szüksége, mert egy égetőbb problémával találta szembe magát. 
Amikor a makacs aura hibátlanságát megmerészelték kérdőjelezni, Riful rideg pillantást kölcsönző szemeit összehúzta, hallgatását egyenlőre nem törte meg és még csak a kisujját sem mozdította. Türelmesen figyelte a préda közeledését, valamint, hogy mit óhajt az tudtára adni utolsó szó jogán. Problémás passzív képessége után, lénye tökéletessége is górcső alá került, amit a halandó szemtelensége koronázott meg azáltal, hogy elmondása szerint, Ő talán képes lett volna kiküszöbölni azokat a bizonyos csorbákat. A bestia hidegvére próbára tétetett, s sikeresen megőrizte azt. A bájos mosoly, a melegséget árasztó, szürke szempár, ellentmondásosan, hűs zivatarként fojtotta el csírájában az indulatok pislákoló lángjait. A férfi homlokán a ráncok kisimultak, arca kiderült, a barátságostól ugyan még távol állt, valamiért mégis azt sugározta, hogy végtelen türelemmel viseltetik e törékeny lény iránt. 
Úgy tűnt, hogy Lana, a rövidke emberi élete folyamán, tetemes mennyiségű tudást felhalmozott és elraktározott elméje feneketlennek tűnő kútjában, bőséges alapanyagot szolgáltatva ezzel az aurákról szóló előadásához. 
A férfi, aki esetében már az is kész csodának minősült, ha két mondatnál többet koncentrált másokra, érdeklődést tanúsított az információban gazdag, ismeretterjesztő monológ iránt, ami valahol a közepe tájékán, cipők kopogásával egészült ki, midőn oktatója szemléltetés gyanánt, a láthatatlan fénygömb pereméhez sétált. A tanóra után, még hosszas másodpercekig csend uralta a helyiséget. A kifejezéstelen tekintetéből, aligha lehetett volna kitalálni, hogy mire gondolt Riful. Végül fennkölt, lekezelő hangnemben beszélni kezdett.
– Minden szó… ami az elmúlt percekben elhagyta a szádat, ostoba tudósok elméletein és találgatásain nyugszik. Még ha van bármely valóságalapja is, nincs rá garancia, hogy az esetemben, a gyakorlatban átültethető. Egy órája sem vagy tudatában a képességeim mibenlétének, de állításod szerint egy magasabb szintre emelhetsz engem. – A tekintetét semmiből képződő, sűrű, sötét köd fedte el, ami a hangulata rohamos romlását szimbolizálta. 
– Ti emberek… soha sem változtok. Az életetek egy múló pislogás csupán. Nincs tékozolni való időtök, ezért vakon rohantok előre és hajkurásszátok az álmaitokat, legyen bármi is az. Mohóságotok nem ismer határokat és bármit megtennétek azért, hogy célba érjetek. Nincs nálatok állhatatosabb faj, nem számít hányszor buktok el, ti újra és újra felálltok, mentek előre, mert mint mondtam… az időtök véges. – A Könyvtáros most először nyerhetett betekintést a bestia szemével saját népére, ami olyan kérdéseket is felvetett, hogy az hogyan is ismerheti ilyen mélyrehatóan őket?
– S pontosan ezért vagytok képesek a lehetetlenre is. – A hangszíne váratlanul 180 fokos fordulatot vett, nem volt már benne semmi bántó, sőt, talán még egy kis elismerés is kihallatszott belőle. Megindult a nő irányába, lassú, kimért léptekkel járult a színe elé és egy lépés távolságra állt meg előtte.
– Az én Gyönyörű és Lángelme Gazdám majd megmutatja. Rendben van. Taníts hát, minden javaslatodat megoszthatod velem. – Páncéllal fedett tenyerét, a kócos buksi tetejére helyezte és gyengéden meglapogatta azt egyfajta dicséretként.
– Ha elég tehetséges vagy, a végén talán nem foglak szétmarcangolni és felfalni. – A kis paktumuk margójára, még a kellő motivációban is részesítette birtokosát. Ezután kezét ismét leengedte a teste mellé, majd firtató pillantását, a fájdalom által mardosott, jobb vállra vezette. 
– Ahogy gondoltam. Mint a legtöbb mágusnak, az állóképességed csapnivaló. Hisz még egy ilyen könnyű kard, néhány percen keresztül történő kézben tartása is nagy terhet ró a testedre. Mint azt mostanra már tudod, nem védelmezhetlek a nap 24 órájában és az életben vannak olyan helyzetek, amikor a papírmágia is hátrányba kerül, például a tüzes Dol’wara-ba. Olykor nincs másod, csak ezek. – Emelte fel az egyik kezét.
– Ha a fáklyák fényét figyelembe veszem, egy hónapnál is több időre lesz szükségem, hogy elégségesen feltöltődjek. Ez idő alatt, valamelyest meg kell erősödnöd és megtanulnod a tested fegyverként használni. Valamint… egy tényleges fegyvernemet elsajátítanod. – Kész tényként tálalta elképzeléseit és nem igazán hagyott beleszólást a másiknak.