Terian szó szerint mélyén, eldugva a méltatlan tekintetek elől építették fel a világ minden olyan könyvének otthonát, melynek kötetei titkos kincsei a világnak. S mint kincsek, hozhatnak tulajdonosuk fejére átkot és áldást egyaránt. Nem csak lelket szédítő romantikus regények, vagy a világörökség részét képező fantasztikus költeményei várnak itt arra hogy a terránok ujjai végigsimítsák gerincüket, vagy lapjaikat pörgessék, tekercseiket göngyölítsék. Itt őrzik az Átkozott Dallamok kottáit, a Rémuralomról szóló fejlegyzések eredeti példányait, a legsötétebb mágiák varázslatait, tiltott praktikák elsajátítási módját.
Hosszas ideig időzni a sorok közt nem ajánlott. Állítólag van valahol egy könyvtáros, aki segít megtalálni azt amit keresel, de ne fűzz sok reményt a segítséghez. Aki sokáig marad, annak elméjét szép lassan bekebelezi a sötét szellemi energiával töltött hely.
A tény, miszerint Lana baloldali szeme még mindig démoni köntösben tündökölt, nem nyerte el a férfi tetszését. Lévén az elmúlt kora este folyamán maga is elmélyült a vérmágia rejtelmeiben, tisztában volt vele, hogy az ilyesmi nem tartós. Csak idő kérdése és a hatása véget ér. De addig is, testére nagy terhet ró, szélsőséges esetekben pedig az ár, a mágiát használó személy élete is lehet akár.
– Ez most komoly…? Már megint…? – A tekintet és a hangsúly alapján, a nő nem ismerte fel Őt. Csak úgy, mint legutóbb, amikor elhagyta az auráját és a konyhába ment. A jelek és a napló alapján, Riful most már bizonyos volt benne, hogy az átok nem a testet, hanem a lelket falja fel, egészen pontosan csapdába ejti azt és egy ködfátyol segítségével, elpalástolja az emlékeket. Logikus, hiszen egyetlen halandó elméje sem volna képes elviselni megtörés nélkül a könyvtári monoton életvitelt.
Az edzésére irányuló kérdésre nem felelt és nem is igazán tudta hová tenni. Miért pont egy idegen tréningje felől érdeklődne, aki feltehetően most először jár a Titkos Könyvtárban? A Könyvtáros csupa rejtély volt, a gondolatmenete pedig olykor logikátlan.
Szerencsére, az aurája végül ismét lerántotta a leplet az elmúlt időszak történelméről. Riful első kézből nézte végig a folyamatot, ahogy gazdája agya kitisztul és személye újra a régi lesz.
– Jó reggelt neked is, Gyönyörű Gazdám. – A nő mosolya elbűvölő volt, mint mindig, de szolgája marcona ábrázatán, most még ez sem oldott. Talán a “haszontalan” jelző volt az oka, ami furcsa mód nem volt egyensúlyban a “Nagy” megnevezéssel. Átok ide vagy oda, Svetlana Katajev különcsége tagadhatatlan.
Ahogy figyelte a másikat, hogy s miként próbálta elérni a bögre kávét, átkulcsolni egyik ujját a csésze fülén, ami annak az egyetlen érintésre alkalmas pontja volt, Riful tekintete megakadt az egyik hősies gombon, amely a dimbes dombos mellkasi résen, rendületlenül tartotta össze az egyenruhát. A tárgyban, egy méltó ellenfélre talált, aki talán még nála is erősebb. Meglepetésére, újdonsült nemezise jött el hozzá, s csak a puszta szerencsének köszönhető, hogy a nagymacska nem támadta le. Soha nem mosta volna le magáról, ha egy gombbal kezd birkózásba a földön, csábítás ide vagy oda.
– Tudod… az én testem más, mint a halandó lényeké. Nincs szüksége pihenésre. – Legutóbb nem fejezte ki magát elég világosan a témával kapcsolatban, ezért most igyekezett kiküszöbölni ezt a csorbát. Azt is elmondta, hogy nem eszik és nem iszik átlagos ételeket és italokat, de olybá tűnt, hogy a kisasszony erről is megfeledkezett. Az áttetsző füstön keresztül, a gőzölgő folyadék sötétjébe meredt, s azon tűnődött, hogyan utasíthatná el “udvariasan” a nagylelkű gesztust. De mire legalább a mondat fele megfogalmazódhatott volna benne, az apró kacsó, már az Ő egymásba font karjai csomóját bogozta ki. Az erős, feszes izmok a delejes érintés hatására, egymás után ernyedtek el és engedtek a noszogatásnak. S nem csak a végtagok adták meg magukat, de a karót nyelt ábrázat is fokozatosan olvadt le a rideg tekintetről, pontosan úgy, mint amikor egy zsörtölődő házi macska, végül megadja magát a fültő vakargatás mámorító érzésének. Seperc alatt, a bögre már a tenyerében csücsült.
– Megmondtam, hogy… – Mondatát elharapta, mostanra már megtanulta, hogy felesleges bármit is mondani, mert ha Lana valamit a fejébe vesz, akkor már régen késő.
– Jól van, legyen. – Orrán keresztül, nagy mennyiségű levegő áramlott be a tüdejébe, amit a száján fújt ki. Varázslatos módon, a főzet emberi fogyasztásra alkalmatlan hőmérséklete, egyszeriben megcsappant.
– A “maradék”, a tiéd lehet. – Úgy adta elő, mintha az asztal szélénél, a földön ücsörgő kutya számára dobna egy falat csontot. Most Ő volt az, aki az immáron langyos bögrét átnyújtotta, benne a kellemesen meleg tartalommal, ami már nem égetheti meg az érzékeny ajakpárnákat, sem pedig a száj belső részeit.
– Egek… mi ez az indokolatlan mosoly? – Belehajolt Lana személyes zónájába, arcuk így egy vonalba került. Közelről csodálhatta meg azokat a bizonyos ajkakat, amiknek a játéka, folyton folyvást megkísérti Őt.
– Nem számít. Hamarosan úgy sem lesz erőd és kedved hozzá. – A fenyegetés után, merészen haladt tovább és homlokát, a kisasszony hasába fúrta. Szemeit néhány másodperc erejéig lehunyta, koncentrált.
– Nem régen táplálkoztál, még tart az emésztési folyamat. Ha most megterhelnélek fizikailag, egészen biztosan viszont látnánk a reggelidet a padlón. És bármi legyek, ha én azt feltakarítanám. Te most szépen kényelembe helyezed magad és megpróbálod megtanítani nekem, hogy s miként irányíthatom az aurámat. – Hozta meg az egyetlen logikus döntést.
A bögre mélyén ringó sötét ital torzan csillogó, remegő hullámokkal tükrözte vissza töprengő arcának vonásait. Szemüveglencséin halvány pára ütközött ki, épp csak olyan leheletvékony, mely még nem zavarta a látásban… Különben is, démoni fél szemének nem esett nehezére tisztán átnézni efféle csekélységen. Méltatlan lett volna erejéhez, ha interai szerv létére, mely a legsűrűbb sötétségben is kifürkészi a zsákmányt, ily semmiség előtt tehetetlen marad. S bár a könyvtáros többi érzéke nem vált kifinomultabbá, mintha előre látta volna, hogy megjelenik majd előtte egy fehér alak. Furcsán elmosódott sziluett jósolta meg a lehetséges felbukkanási helyet, melyet már azelőtt öntudatlanul figyelni kezdett, hogy a vélt fenyegetés valóssá vált volna. A keskeny pupilla egészen repedésnyi réssé szűkült, éles fájdalmat süvöltve a nő fejébe, melyet csupán egy halovány homlokráncolással fogadott. Meg volt győződve róla, hogy a hangot senki más nem hallhatta rajta kívül, így a fejében csapongó sikoly fájdalmas áriáját s annak minden nyűgét megtartotta magának.
-Segíthetek valamiben? – állt fel mosollyal az asztala mellől.
Éppen Riful aurájának peremén állt, elméjét még fogva tartotta a feledés makacs fertője, megrontva a viszontlátás örömét.
Pár pillanat erejéig halovány, ám elnéző értetlenséggel figyelte a kipirult arcú férfit.
-Kellemes volt a reggeli edzés? – kérdezte előzékenyen, feltételezve a látott testalkat alapján, hogy a férfi aktívan indította a napot, és ezért az egészségesen élénk bőrpír.
A felismerés, mint vadászó macska lopakodott be elméjének rengetegébe. Makacs kitartással, hangtalanul surrant előre, fokozatosan ébresztgetve tudatát és rebbentette fel a különböző jelentéktelen mozzanatokat, míg el nem jutott egészen a célig. Ott egy pillanatra megtorpant. Összehúzta magát, borzongás borzolta dús bundáját, izgalmat keltve a könyvtáros bensőjében, mielőtt az izmok mint acélrugók pattantak, és a zsákmánynak befellegzett.
-Drága haszontalan szolgám, Nagy Riful!
Svetlana mosolya megváltozott, és féloldalasan az asztallapra ült. Hátra nyúlt a még mindig forró ogrebab főzetért, melyet az asztal túloldalán hagyott. Az egyenruha kissé megfeszült testén, pajkos gondolatoknak ajándékozva könnyed szárnyakat. Pár hosszú lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és átnyújtotta a gőzölgő italt, mely számára túl forró volt a fogyasztáshoz.
-Jót pihentél? – kérdezte közvetlenül.
Ellenkezést nem tűrve el Riful kezéért nyúlt. Langyos ujjai kedvesen az erős alkar izmaira simultak, míg el nem érték a zárkózottságban bujdosó szikár kézfejet, mely egyértelműen harcra termett. Egy gyengéd érintéssorozat kellett, és a büszke tartás engedett. Hüvelyk ujjával belesimított a széles tenyérbe, majd belehelyezte a bögrét.
-Idd csak meg! – nézett fel – Biztosan jól esne valami melegség.
A fáklyák hidegkék lángja sértetten lobbantak nagyobbat, a nő mosolya viszont ugyanolyan meleg maradt, mint a tavaszi délelőttön nyújtózó napsugarak egy ébredező erdő lombjai közt.
-Mivel kezdjünk? Te leszel előbb a mester, vagy én? – kínálta fel a választási lehetőséget.
Az éjszaka ugyanolyan eseménytelen volt, mint bármikor máskor az elmúlt több, mint egy év során. Az est csendes nyugodalmát semmi, még egy légy zümmögése sem zavarta meg. A Szelence lakója számára az egyetlen különbséget, csak a helyszín maga jelentette, ahol ezeket az egyhangú, unalmas órákat eltöltheti. Amikor a fegyver még csupán egy falon csüngő ereklye volt, nap mint nap, éjt nappallá téve, ugyanaz a festőinek nem nevezhető, ingerszegény kép tárult a szemei horizontja elé. A könyvtár középső, szabad nagy tere, ahol a hideg kőpadlóba, falakba, oszlopokba, a fáklyák pislákoló, kékes fénye és a sorstárs relikviák magasztos látványa próbáltak meg elkeseredetten egy csekély kis életet lehelni, több kevesebb sikerrel.
A szoba sem volt különb, egyszerű megjelenése, személyes tárgyaktól való letisztultsága, talán sivárabb érzéseket csalt elő a bestiából, mint az előző “lakhelye”. Gazdája bármely férfi szívét megdobogtatni képes öltözetéből kiindulva, nem gondolta volna, hogy az ily elkötelezett híve a minimalizmusnak. Ha egy valamit is megtanult az emberekről, az nem más, mint hogy csökönyösen ragaszkodnak egymáshoz és a régi emlékeikhez. Meglepődve konstatálta, hogy legalább egy szerettével kapcsolatos fényképet, vagy levelet sem rejt a helyiség. Riful melankolikusan meredt a vörös kristály vásznára, jobb kezének mutató és középső ujjával, felváltva dobolt a fehérarany karfán. A sötétségre fittyet hányó, macskaszemeinek ezüstös tükrében, a mélyen szendergő Könyvtáros, bájos alakja köszönt vissza. Fürkésző tekintete az arcra, azon belül is a halvány színű szájra összpontosult. Felfoghatatlannak tartotta, hogy s miként képesek az azokat elhagyó szavak olyan parancsokká formálni magukat, amelyek egy hozzá hasonló, felsőbbrendű entitást, feltétel nélküli cselekvésre késztetnek. Másrészről ugyanakkor, olykor egész bölcs gondolatok is szárnyra kélnek a puha ajakpárnákról.
A férfi a kristályról, a trónterem egy nem túl távoli szegletébe vezényelte tekintetét, majd az mintha csak az idő fogságába került volna, megdermedt. Erőteljesen koncentrált, hisz még neki is majd lehetetlen volt a testéből áradó fényt meglátnia. A kemény “munka” végül meghozta a gyümölcsét, először a mágia által, levegőben gerjesztett hullámok, majd maga az aura kontúrja is megjelent. Ahogy azt gazdája is megállapította, a hatósugara úgy körülbelül 10 méter lehetett.
– Befolyásolni a méretét, mi? – Soha, még csak hasonló elképzelés sem ütött szöget a fejében. Nem indokolta semmi se, lévén Őfelségét hidegen hagyta mások mágiájának szabotálása. Most is csak, egy próbatétel elé állította magát, hogy valamivel elüsse az időt. Elcsendesült, a világ megszűnt létezni számára, olyannyira, hogy még az ereiben csörgedező mágikus energia folyamát is hallani vélte. Jobb karját kinyújtotta maga elé, mintha csak megakarná ragadni a fényből szőtt hártyaréteg szélét a távolból, de bármennyire is próbálkozott, sikerének tetőpontja mindössze annak pillangószárny-szerű megrebegtetése jelentette.
– Ez… baromság. – Ujjai ökölbe szorultak, amit a kudarcból fakadó leheletnyi indulat fűszerezett. Indulatosan helyezte vissza a végtagot a karfára, aminek márvány felszíne meg is repedt.
Akárcsak mázsás súlyokat aggattak volna rá, az idő oly lassan döcögött előre, de végül eljött a pirkadat ideje és Lana lidérces álma is megszakadt. Elméjén újra elhatalmasodott az átok vastag ködfátyla, így megfeledkezett a tényről, miszerint nincs “egyedül”. A tudatlanok nyugalmával bújt ki a hálóingjéből és kezdte el magára ölteni a már jól ismert, jellegzetes viseletét, a polcra hanyagul lepakolt kés pedig első kézből tudósította minden egyes képkockáját a műsornak. Riful, egy derűs reggeli üdvözlés reményében, a kristályra emelte tekintetét, ujjai közül pedig kicsusszant és a padlóba ékelődött az a szárnyából szalajtott pengeszerű toll, aminek hegyével az elmúlt fél órában, az esetlegesen a körmei alá ragadt, halandó világ mocskát zsigerelte ki. Szemei kikerekedtek és egyszer csak azon kapta magát, hogy már több, mint fél perce lankadatlanul figyeli a produkciót. Arcát két tenyerébe temette, teljesen lefedve és eltakarva a kilátást.
– Ez meg mégis mit művel…? Nem… a helyes kérdés az, hogy én mit művelek…? – Méltóságán aluli cselekedetnek könyvelte el a leskelődést, kis- és gyűrűsujja valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis rakoncátlanul eltávolodtak egymástól, résük között pedig a fekete, telőhold alakjára hajazó pupilla fojtathatta kéjenc lakomáját egészen addig, ameddig a nő el nem hagyta a szobát, hogy napi teendőinek tegyen eleget.
A Szelence reagált a távolságra és valahányszor Lana egy 10 méteres sugaron kívülre került tőle, az utána teleportált. Hol a padlón, hol egy polcon jelent meg, végül pedig az asztalon. A tulajdonos öntudatlanul is egy kisebb epilepsziás roham szélére taszította a bestiáját. Miután az megemberelte magát, az egyik közeli oszlopnak támaszkodva materizálta testét, ragyogóan tündöklő, fényrészecskékből. Feltűrt ingujjba bújtatott karjait átfonta mellkasa előtt, rejtelmes, most élénk színű arcát, gazdájának ellentétes irányba fordította el.
– Csak hogy végre felébredtél. Remélem kipihented magad. Rengeteg… dolgunk van. – A mélyen eltemetett lelkét mardosó zavarát, mogorvaság mögé próbálta rejteni, valamint úgy határozott, hogy a kisasszony kis reggeli performanszát, megtartja magában.
Bőrét meleg érzés cirógatta végig, lágy borzongást ébresztve testében. A halvány inger óvatosan csalogatta tudatát az ébrenlét állapota felé, míg álomkönnyes pillái meg nem rebbentek, majd felnyílva tudatosították gazdájukban, hogy itt az ébredés pillanata annak minden nyűgével és boldogságával. Lassú mozdulatokkal kelt fel a szalmával tömött matracról, első pillantása az odakészített ruhára esett, mely makulátlan tisztaságban, frissen vasalva és hajtogatva várta hogy magára öltse. Egy halvány, áttetsző fehér árnyacska telepedett a ruhakupac szegélyére, de amint jobban meg akarta volna figyelni azt, semmivé foszlott. Talpai a hideg padlót érintették, az alacsony hőmérséklet felkúszott a bokájáig, és folytatta az álomittas gondolatok tovakergetését. Egy mozdulattal áthúzta fején a hálóinget. Haja borzas tincsekben keretezte arcát, csiklandozta vállait és hátát. A hűvös levegő incselkedve simult testéhez, sietős öltözködésre bíztatva a nőt. Nem volt egyetlen felesleges mozdulata sem, mégsem tűnt esetlennek vagy merevnek. Végiggörgette hosszú lábán a selyemharisnyát, combjánál megigazította, aztán rácsiptette a harisnyakötőt, melynek szigorúan meghatározott hosszban szabadott csak látszódnia. Aztán a ropogósan friss blúz következett. Tökéletesen ráöntötték, ahol kellett ott egy ráncot sem vetett, és nem feszült jobban a kelleténél sem. A blúz szélét beigazította a szoknya alá, majd összegombolta azt is. A ruhák mellett egy pár mandzsettagomb is várakozott, Zahalin címerével, a keresztbe tett kulcsokkal. Finom munkának tűnt, nagy gonddal igazította azokat is a helyükre.
A fürdőszobai rutint már így, felöltözve ejtette meg, úgy, hogy egy felesleges ránc sem keletkezett a ruhán, és vízcsepp sem érte sehol. Visszatette füleibe a fülbevalókat, felhúzta gyűrűit. Haját gondosan megigazgatta, egyenes tincsei selymes fénnyel hulltak le vállaira. A tükörben magára nézve semmi szokatlant nem talált. Jobb szeme a megszokott hamuszürke színben csillogott, míg balja az interai mélységek fenevadjait idézte. Elkészítette szerény reggelijét, melyhez már elő voltak készítve neki az alapanyagok. Valamiféle kenyérpótló, fekete szeletek sorakoztak tányérján, szám szerint három, mellettük bonyolult ízvilágú pástétom várakozott egy tálban, pont annyi, amennyit a három szelettel megehetett. Elmosogatott, ellenőrizte a kinézetét. Mintha skatulyából húzták volna ki, továbbra is, annyi különbséggel, hogy a szája szegletében ragadt egy morzsa. Leseperte a kis kellemetlenkedőt, picit megharapdálta ajkait hogy intenzívebb színük legyen. A sápadt rózsaszín bőrfelület ribizlipirossá vált. Készen állt hogy elhagyja a szerény lakrészt, és munkába álljon. Az ajtó kinyílt, rajta sapádt, kékes fény esett be. A szeme elé táruló látványra összeszaladtak szemöldökei, nem éppen erre számított.
A küszöbön túl a könyvtár végeláthatatlan sorai valóságos erdővé váltak. Kérgüket felsértették, belsejüket megfaragták, durva polcokká alakítva az üregeket tekercseket és könyveket tömködtek beléjük. Némely irat gerincéből gombák nőttek. Voltak csoportban növő, kocsonyás kalapos gombák, voltak száraz taplógombák, melyeken kongó hangot hallatva koppant a tekintet. A tekercsekből édeskés rothadás illatot árasztó nedv szivárgott. Kilépett az ajtón, és a szoba mögötte a semmibe veszett. Az ajtó eltűnt, maga mögött pedig a groteszk erdő nyújtózott tovább. A polcok csiszolatlan szélein ködfátyol színű alakocskák üldögéltek, kíváncsian forgatva arctalan fejüket a könyvtáros irányába. Valahol messze kattogott valami, mintha egy fakopáncs lett volna, ám annál sokkal érdesebb volt a hang, hogy egy madár kopácsolását hallja. Tett egy bizonytalan lépést a rengeteg felé, majd kettőt, hármat, míg az élőholt polcok maguk közé szorították karcsú alakját. Fölé magasodtak, felé nyújtogatták göcsörtös gally-kezeiket, száraz ujjaikat. Cipőinek kopogását avarzörgés nyelte el, mely minden mozdulatára egyre csak ontotta magából a rothadás szagát. Részvétet érzett és sajnálatot. Felemelte a kezét hogy megsimogassa a felhasított kérget, de mire hozzáért, nem az érdes felületet tapintotta, hanem bőr puhaságát. Egy arcot látott maga előtt, egy sugárzóan szép, ám hideg tekintetet. Mintha márványból faragták volna, de ezt csak a puhasága cáfolta meg. Nem szólt egy szót sem, mintha várt volna valamire. Lana torkában pedig elnémult minden hang. Feje kiüresedett, gondolatai elpárologtak, de még csak köd, vagy pára sem maradt utánuk. Valahol ott érezte a nyelve hegyén a szavakat, azok mégis megtagadták hogy elhagyják ajkait. Teste megfagyott, megmerevedett, és már ő volt a fa, melyet kizsigerelve arra kárhoztattak, hogy saját részeinek átalakított formáját tárolja. Egész volt velük, teljes, mégsem tartoztak hozzá, mert már csak tárgyak voltak, nem pedig élők. Szeretett volna segítséget kérni, vagy legalább könnyet hullatni, de csak kérge alól szivárgott elő a vágás barbár felületén némi gyantás anyag. Az idegen pedig csak állt tovább előtte, és nézte, de nem mondott neki semmit, és nem tett érte semmit.
Mintha mellkasára mázsás súly nehezedett volna, fulladozva ébredt. A levegővétel fájdalmasan nehéz volt, de végre éber volt, és nem az álom fogságában kárhoztatták némaságra. Verítékcsepp szaladt végig halántékán, egy másik a gerince mentén. Pislogva nézett szét, keresve az álom és a valóság közti különbségeket, de csak remélni tudta, hogy ezúttal tényleg ébren van. A ruhái ugyanúgy összehajtva, tisztán várták hogy viselje őket, a reggelije előkészítve várta. Ékszerei a fürdőben pihentek, tükörképe is az álomban látott felemás szempárt mutatta. Lassan megnyugodva tért vissza a szobába. Leült az ágya szélére, megmozgatta lábujjait a hideg padlón. Gyanakodva vetett egy pillantást a ruhahalomra, és a mandzsettagomb párra, melyek ártatlanul várták, mikor öltözik végre át. A reggeli rutin ugyanúgy zajlott, mint álmában. Ujjaival megmérte a harisnyakötő hosszát, megigazította a haját, evett, és az ajtó előtt belebújt cipőibe. A válla fölött hátanézett a szokatlanul szép tárgyra, mely az egyetlen dísze volt puritán szobájának, a papírvágó késre. Elméje azonban üres volt, nem látta okát annak hogy egy ilyen értéket magánál hordozzon. Eltökélten a kilincsre fogott, és kinyitotta az ajtót. A feltáruló résen át sápadt kék fény hunyorgott be a szobába, mely álmos látványt nyújtva uralta a könyvtárat. A fáklyák lángjai szinte mozdulatlanul lobogtak, a lámpások kifogyhatatlan olajat szívtak fel kanócukba, hogy világosságot nyújtsanak.
Ogrebab főzet illata vonzotta közelebb magához, az asztalhoz, melyen saját neve állt. Svetlana Katajev. Homlokát ráncolva húzta végig a portalan asztallapon ujját még végigsétált mellette, és megkerülve azt leült a tökéletesen kényelmes székbe. Kezeibe vette a sötét főzetet gőzölögtető bögrét, és egy darabig hagyta, hadd melegítse át önmagában az intenzív illat, mielőtt beleivott volna. Úgy érezte, hogy jobban teszi ha kicsit jótékony gondolatnélküliségben hagyja magát, mielőtt nekilátna kideríteni, hogy mi történt vele, és hol van.
– Milyen nemes, nagylelkű gesztus ez a részedről. Csak tudnám, hogy olyankor miért nem aggódsz a méltóságomért, amikor a szemeted feltakarítására utasítasz? – Jobb szemöldökét kérdően felvonta, karjait pedig könnyeden összefűzte a mellkasa előtt. Nem mintha reménykedett volna bármiféle tisztességes válaszban, hiszen mostanra már Ő is tisztában volt annak tényével, hogy a Könyvtáros, kénye-kedve szerint forgatja a szavakat, s azok mindig előnyösek a számára.
– Pihenés? Hát persze. Köszönöm… – Szemrehányását talán nem érthették, de ha titkok kiteregetésére került sor, szolgájánál fukarabb személyt keresve sem találhatott volna Lana. Amióta csak az apró, vékony ujjak párnás részei legelőször megérintették a penge makulátlan, ébenfekete, hideg felületét, a bestia álmatlanságra kárhoztatott, ami alól egyedül, az újbóli magány oldozhatja fel. Gyengesége jelének tekintette és egyfajta vereségként élte meg ezt a különös anomáliát, ezért sem szándékozott még véletlenül sem kikotyogni.
Figyelte távolodó birtokosát, tekintetét pedig csak azután szegte el a lépcsők irányából, hogy szemének határát elhagyta a csábos női forma és a cipők kopogását is elnyelte a helyiség nyugtató, olykor mégis nyomasztó csendje. Rövidesen, a háborítatlan némaság megtört egy ismerős sercegő nesz által.
– Már megint… “azt” csinálja. – Az íróeszköz szerepét betöltő, mágikus tollhoz sétált és figyelte, ahogy az felcsillanó betűket rajzolt a papírlapra, amelyek fénye hamar elhalványult. Most, hogy a Szelence, a nő tulajdonát képezte, fogsága napjainak dokumentálása, okafogyottá vált. Riful úgy vélte, hogy ez már csak egy amolyan berögzült pótcselekvés volt gazdája részéről, amivel csak a saját idejét pazarolta, de legalább nem ártott vele senkinek sem. Az egyedüli haszna legfeljebb csak az agya emlékezőképességének szinten tartása volt, illetve a napi cselekmény újragondolása, tanulás céljából való elemzése. Bizalmasan kezelte ezt a kis rögtönzött “naplóbejegyzést”, elvégre kényelmetlenül érezte volna magát, ha más irománya után kémked. Megtisztelő figyelmét, sokkal inkább az a bizonyos vérmágia rejtelmeit taglaló kötet keltette fel, amely a mohó könyvmoly, egyik szemét is eldeformálta. A démoni írisz és pupilla párosa önmagában nem volt ritkaság, de egy ember esetében már kérdéseket vethetett fel. A bestia bizakodóan válaszokat remélt, vagy ha azokat nem is kaphat, legalább valamelyest betekintést nyerhet a mágia ágazatba, amivel a kisasszony vásárra óhajtja vinni bársonyos tapintású bőrét. Habozás nélkül el is emelte hát a könyvet az asztalról, majd a terem közepére járult vele, hogy a kellemest összekösse a hasznossal, okuljon, s folytassa kiapadt energia készletei újratöltését. Fehér páncélját a fáklyák lángjának fénye kékre festette, ahogy kényelmi igényeit kielégítve, térdein helyet foglalt. Felcsapta a borítót és hevesen az első fejezet címhez lapozott. Szemei sem a betűkön, sem pedig a szavakon nem bicsaklottak meg, egészben látta és értelmezte az oldalt, noha a megjegyzések helyenként bezavartak. Mintha nem is szövegeket, hanem csak egyszerű, vázlatszerű képeket nézegetett volna, sürgette a lapok váltakozását egészen addig, ameddig azok el nem fogytak végül. Egy laikusnak talán úgy tűnhetett, hogy csak végigpörgette a lapokat, de valójában Ő mélyen belevéste memóriájába a látottakat. Mindezt olyan részletességgel, hogy minden egyes szövegtördelésre is tisztán emlékezett. Nem volt affinitása a vérmágiához és nem is igazán érdekelte, de ha a saját mágia semlegesítő aurája nem gátolja meg benne, bizonyára hamar mesterévé vált volna, minden nehézség ellenére is. A továbbiakban a könyv nem volt hasznára olvasójának, fedelei bezárultak. Még ha egy tűzvészben, hamun kívül más nem maradt volna belőle, Riful bármikor, 100%-os precizitással újra alkothatja.
Miután visszahelyezte az irodalmi alkotást a helyére, ahol gazdája keresni fogja, a zsigereiben érezte a Napnak hanyatló erejét.
– Alkonyodik. – Ideje fogytán volt, de szerencsére, a napi teendőinek listája is kiürült időközben. A jelek alapján, még egy órája volt hátra teste manifesztációjának felbomlásáig. Felhasználhatta volna újabb ismeretek elsajátítására, de émelyítő érzések kavarogtak a gyomrában, ha csak belegondolt, hogy egy azon nap, egynél több méltatlan, halandó iromány szentségtelenítheti meg feddhetetlen tisztaságú elméjét.
Ismételten csak a terem közepén, a fáklyák keresztfényében terült el hátán és engedett azok melengetésének. Testéből megszámlálhatatlanul sok apró, világító porszem kezdett kiválni, amelyek mindegyike céltudatosan repült, kereste az ösvényt a Szelencéhez. Lebilincselő látvány volt, akárcsak mikor egy fa elsárgult leveleit lehántja a hideg őszi szél, hogy végül a tavasz megváltó eljöveteléig, csupaszságra ítélje azt. Mire az idő lejárt, Riful testéből már csak halványodó foszlányok hevertek kőpadlón.
Amikor a férfi szemei újra felnyíltak, a Szelence belsejében, a kastélya kényelmes, díszes trónjában találta magát. Semmi sem változott. Ücsörgése közben el is tűnődött azon, hogy biztos csak egy álom volt csupán, mindaz, amit megtapasztalt a közelmúltban. De amikor tekintetét a lebegő, vörös kristályra emelte, minden kétsége eloszlott. Az ágyban szendergő angyalka látványa, elég bizonyíték volt tévedésére.
– Remek. Ennyi erővel, a falat is bámulhatnám újra. – Elégedetlenül könyökölt fel a kartámaszra, majd arca jobb oldali profilját, tenyerébe temette.
Amiképpen a korábbi állatias kézcsókon, úgy Svetlana azon sem rökönyödött meg, hogy Riful nem csak kijelenti előtte hogy kedveli a vér ízét, de ahelyett hogy hagyta volna azt letörölni, egy cseppjét sem engedte kárba veszni. Az már meg sem fordult a fejében, hogy vére majd árulójává válik, és betekintést enged az átélt élmények mélyére. A kis halacska amely korábban incselkedve játszott a halásszal, most hálóba került, és alaposan szemügyre vették. Mindezekről fogalma sem lévén továbbra is kihúzta a derekát, és visszakényszerítette gyomrának mélyére a torkába tolakodó félelem gombócát. Még meg is könnyebbült, hogy Riful elfogadta a szavait. Ha elkezdett volna aggodalmasan kérdezősködni, sokkal nagyobb terhet jelentett volna számára mint így, hogy megőrizte a hűvös közöny álcáját.
– Nem merészelnék ilyen méltatlan szolgálatot kérni a Nagy Rifultól. – jelent meg arcán egy félmosoly.
Az apró gödröcske árnya mint kósza lepke telepedett szája szegletébe, titkos csókkal véve rá hogy mélyebbre húzódjon.
Összecsukta a könyvet, vigyázva nehogy még jobban összevérezze a kötetet. Annak láthatóan nem ártott, az imént hullatott cseppeknek nyomuk sem volt, a lapok ugyanolyan makulátlan, öreges sárgaságban pislogtak a világra míg végigperegtek, mint mikor a könyvtáros először tárta fel tartalmukat. A borító halk puffanással csukódott a címoldalra. Svetlana gondolati úton megemelte az irónként szolgáló tollat mely íróasztalán várakozott a reggel megkezdett bejegyzés száraz sora fölött. A toll egy rövid ideig tanácstalanul lebegett a papír fölött, várva a gondolatfolyamot hogy halk, karcosan sercegő hang kíséretében vesse a görbe betűket.
,,Az egyik ereklyéről kiderült, hogy egy átok bestia Szelencéje, és engem választott gazdájául. Nem is érezhetném magamat szerencsésebbnek. A Riful nevű férfi…”
Rövid időre megint megállt, Svetlana a lépcsősorhoz ért, és megtorpant. Visszacsúsztatta hajába a papírvágó kést, és visszanézett a halvány fények közt lézengőre.
– Jó pihenést! – búcsúzott tőle kedves hangon, mielőtt fellépett volna az első fokra.
A papírkutyák utasítás nélkül követték gazdájukat, egyikük a lépcsősor tetején megállt, a másik viszont vele tartott a lakrészbe.
,,…különleges. Nem találkoztam még olyannal, aki elmondása szerint ilyen módon ural három környezeti tényezőt is, és még erős aurával is bír. Az aura ereje vitathatatlan, neki hála nem ér el a könyvtár átka. Az egyébiránti erejét megpróbálta demonstrálni, ám nagyobb gondot okozott vele mint amennyi hasznot hajtott. Ha hőből és fényből táplálkozva nő az ereje, minden bizonnyal okkal zárták a Szelencéjét Zahalin mélyére. Remélem, hogy nem teszek keresztbe egyetlen istennek sem, de újra reményt látok arra, hogy kijussak innen, vissza a felszínre. Legalább egy hónap kell, hogy a jelenlegi táplálékforrásból Riful kellő erőhöz jusson, azalatt egymást tanítjuk. Én őt az aura uralására, ő engem pedig harcra. Őszintén szólva mindkettőnk fejleszthetőségében kételkedek, de nincsenek választási lehetőségeink.”
Becsukva az ajtót maga után nekitámaszkodott a hátával, és hosszasan kifújva a levegőt felsóhajtott. Vállai megroggyantak. Lerúgta lábáról cipőit, a selyemharisnyán keresztül jólesőn hűsítette talpát a hideg padló. Komor szobájában még egy szőnyeg sem volt, amire rálépve kellemes puhaságot tapasztalt volna. Pár pillanatig csak nézett maga elé. Hallotta hogy ajtaja előtt a papír kutya leül, majd lefekszik. Elég élethűre sikeredett ahhoz, hogy még az ebek füleinek mozgását is utánozza, bár ezt egy halk, gyűrődésre emlékeztető hang kíséretében tette. Műve nem volt tökéletes, a papír majd előbb-utóbb elfárad, megtörik és megbicsaklik, míg egyszer széthullik. Csak úgy, mint ő. Az imént sokat kockáztatva ugrott fejest egy sosem gyakorolt mágiaágba, mely hírhedt volt veszélyeiről. Talán frusztráltnak érezte magát, amiért egyedül Riful felbukkanása miatt érzett megkönnyebbülést. Gyűlölt másokra támaszkodni, holt súlyként ráhagyatkozni az erősebbre csak azért, mert ő gyengébb… Vagy egyáltalán, egy ember.
A fürdőbe lépve megnyitott egy csapot, amiből egy dézsába gőzölgő víz kezdett folyni. Hogy mágia miatt, vagy melegvizes forrásér volt a közelben, nem tudta, de nem is kutatta. Gépies mozdulatokkal oldotta meg szoknyáján a gombot, hagyta lecsúszni lábain, aztán kilépett belőle. A pára egyre sűrűsödött körülötte, míg a blúzát is végiggombolta. A fehér anyag könnyedén siklott le kecses karjain, hogy a szoknya mellett landoljon. Ameddig tudott, a párafüggönyön át alaposan szemügyre vette magát a tükörben. Mielőtt a dézsába ült volna, lemosta az arcára tapadt vért, és alaposan megtisztította a kezeit is, majd hosszasan szemlélte tükörképét. A magas páratartalomtól arcára tapadtak vékony tincsei melyek kiszabadultak a konty fogságából, de őt csak a démoni szem érdekelte. Pislogás nélkül meredt az idegen szervre, komolyan tanulmányozva annak minden egyes izmát, vonalát. Összehasonlítva azt emberi jobb szemével, az írisz sokkal jobban izmoltnak tűnt. Mintha egy távoli táj domborulatait és völgyeit szemlélte volna, melyek egy szigorú hasadék felé húzódnak, hogy önkényesen szabályozzák annak szélességét. A késélnyi rés azonban szinte meg sem rebbent a koncentrált figyelem alatt, és továbbra is megőrizte azt az érzetet, hogy valami a szemébe ékelődött. Az égető fájdalom bírható volt, de korántsem kellemes, ráadásul igénybe vette önuralmát, és felettébb fárasztotta.
,,Rábukkantam egy vérmágia alkalmazási lehetőségre anélkül, hogy el kellene hagynom saját mágiaágamat.” – folytatta a jegyzetet odakint a szorgos kis tollacska – ,,Ha vérrel írok, és azt felolvasom, hatást gyakorolhatok az élőlényekre. Még nem tudom hogy a vér használata milyen korlátokat teremt, további kutatásokra és kísérletekre van szükség. Mint tudott, ezen ágazat ugyanis árat követel a használótól. Én ma ép látást kértem, és egy interainak tűnő bal szemet kaptam. Rövid ideig olyasmiket láttam, amiket leírni sem vagyok képes, azt hiszem, egy emberi elme nem tud feldolgozni ilyen éles ingereket ennyire érzékeny szervvel. A saját testemre nem kockáztathatok több hatást gyakorolni, de tudnom kell, hogy a vér származása fontos-e?”
A tükröt belepte a pára és elhomályosította a képet melyet mutatott. Megszabadulva többi ruháitól a fürdődézsa mellé lépett. Ujját a vízbe nyújtva ellenőrizte a hőfokot, majd lassan beleereszkedett. A víz felszíne mintha olajos lett volna, úgy csillogott. A meleg jólesően átjárva olvasztotta meg a hideget mely csontjai mélyére ette magát. Addig észre sem vette hogy fázott, valószínűleg talán a mágia miatt. Vagy Riful miatt. Kicsit oldalra döntötte a fejét, és nekitámasztotta tarkóját a kád szélének. Az addig írásra használt tollacska visszatért helyére, megpihent aznapra. Furcsamód még éhséget sem érzett, pedig már emlékezett arra is hogy napi ötszöri, kisebb-nagyobb étkezésekre volna szüksége ahhoz, hogy megtartsa a megfelelő fizikai állapotát. Talán a kása volt annyira energiadús, vagy a zahalini környezet nem vett tőle annyi erőt, ezt nem tudta megtippelni. Mindenesetre végignézve magán nem talált kivetnivalót abban ahogy kinézett. Talán tényleg elfért még némi izom nőiesen puha bőre alatt, mely máskülönben sehol sem ereszkedett meg vagy vetett mélyebb ráncot a kelleténél.
Agya úgy zakatolt, mint egy száguldó vonat, mégis úgy húzta valami álomföldére, mintha a kezét fogta volna. Megmasszírozta halántékát, de kicsit elszenderedett a vízben. Arra kelt fel, hogy a víz hűlni kezdett, és már a pára is eloszlott a szobából. Fázósan mászott ki, törülközőt keresett, hogy dideregve felmelegítse magát. Ágyában egy hálóinget talált, az egyszerű pamut anyagot úgy szabták, mintha egy férfinak szánták volna. Sietősen magára kapta, a Szelencét pedig az asztalkán hagyta, mielőtt álomra hajtotta volna a fejét.
Magának sem ismerte volna be, de nagy kőterhertől mentesült a szíve, már ha volt neki egyáltalán olyan. Ahogy a fájdalom másodpercről másodperce elapadt, egy fáradt sóhaj hagyta el Riful ajkait. Tudta, hogy birtokosa, most már megmarad.
– Azt látom. Hogy semmi baj. – Elégedetlenül megcsóválta a fejét, majd a vérben tocsogó kacsókra engedte üveges tekintetét. Saját tenyere takarásában, eltörpült a nőé. Elengedte volna, de a másik gyorsabb volt, megelőzte.
– Már mondtam… Látom. – Ismételte meg Ő is magát. Lana még mindig nem volt teljesen magánál, de ez talán nem is csoda és a férfi sem kérte számon rajta.
– Ugyan, nem tesz semmit. Amúgy is kedvemre való… a vérnek aromája. – Nem engedte, hogy kezét megtisztítsák, először a magasba emelte, hogy a Könyvtáros feladja a próbálkozást, majd utána pedig a szája elé engedte. A nyelvének hegye apró, kimért nyalintásokkal érintette a “koszos” bőr felszínét, félszegen ismerkedett a vörös nedűvel, amelynek zamata mint mézes csupor egy medvét, ejtette rabul a bestiát. Meglepte, hiszen eredetileg csak a mestere bűntudatán óhajtott csökkenteni.
Hiába próbálta meg elrejteni, Riful, most mint egy háborítatlan tó, tiszta és sekély vizén látott át a nő álcáján és tárult szemei elé annak minden terhe. Testileg és lelkileg is erős volt gazdája, de a Szelence nélkül, talán már nem is élt volna. A józan ész valamennyi elvére fittyet hányva, veszélyes vizekre evezett.
– Jól vagy, ez csak természetes. A sebek begyógyulnak, de a tudás, amire most szert tettél, örökre a tiéd marad. Szép munka. Az imént, fényesebben ragyogtál, mint a Nap. – Elismerése jeleként, halványan leszegte a fejét egy másodpercre. Természetesen nem értett egyet az önpusztítás ily határokat nem ismerő mértéktelenségével. Bölcs, belátó, teremtés koronájaként, egy dologban biztos volt: lebeszélni úgy sem tudta volna, így meg sem próbálta, de még csak le sem szidta, sőt, belement a kis játékába és úgy tett, mintha valóban csak egy kis szúnyog csípésről lett volna szó. Hogy életben tartsa, csendben, a háttérből fogja Őt támogatni és már azt is tudta, hogyan. Azt viszont egyenlőre, fedje csak jótékony homály.
– Legyen így. Egyenlőre, én is visszatérek a fáklyák fényébe és… melegébe. Ha csak nem szeretnéd, hogy megfürdesselek. – Hogy valamelyest oldja a hangulat komorságát, személyére nem jellemző gondolatok öltöttek testet szavak formájában. Nem gondolta komolyan és az elutasítást is szinte már hallani vélte. Úgy érezte, hogy napnyugtáig még volt hátra néhány óra, talán Ő maga is elmélyülhet néhány új, eddig még ismeretlen tudásban, az ezernyi ígéretes könyv révén. Például az iménti és ahhoz hasonló problémás helyzetek elkerülése céljából, a vér mágia alapjaiban.
Eleinte nem is érzett fájdalmat, csak egy enyhe, kellemetlen nyomást. Aztán a láthatatlan penge átszakította a szaruhártyát, és az üvegtest kocsonyás tömegébe szaladt. Akkor mintha felfordították volna körülötte a világot, kiforgatva azt annak sarkaiból, minden egyszerre lángolt fel körülötte, fájdalmas képekkel árasztva el elméjét egy pillanat erejéig. Bántó élességgel látta maga előtt a homályba burkolózó könyvek borítójának rései közt megülő porszemeket, a felaggatott, zahalini lobogók sűrű szövésű fátyol anyagának szálait, a papír ebek illesztési éleit, a fogaik hegyén fénylő kékes árnyakat, melyeket a türkiz lángok festettek rájuk láthatatlan tintájukkal. Látni vélte a láthatatlan világ aprócska teremtményeit, melyek nem voltak se élők, se holtak. Ott úsztak megfoghatatlan alakjukban a levegőben, ezernyi és milliónyi formában, színben, nem hasonlítva egyetlen növényre vagy állatra sem. Sokkal ősibbnek tűntek, mint bármely szellemi teremtmény, s primitívebbek voltak a legegyszerűbb sejtnél is. Hatással voltak mindenre amivel kölcsönhatásba léptek, például a gyenge fénnyel, és mégsem vette észre őket egészen addig, míg a vérmágia el nem vette a jussát a varázslatért cserébe. Aztán a látvány megszelídült és a semmibe veszett, mintha újra elveszítette volna a szeme világát. Képtelen lett volna leírni hogy mi volt az amit látott, pedig határozottan emlékezett rá, hogy valami más is volt rajtuk kívül a könyvtárban. Az elmondhatatlan élmény helyén azonban csak a fájdalom marcangolta. Száz körömmel és ezer agyarral szaggatta lényét, míg szép lassan Riful aurája enyhített a hatáson. Maradt az éles fájdalom, mely pont elég volt arra, hogy ne jusson el tudatáig az ajkába mélyedő fogsor szorításának ereje, mely vérét fakasztotta. A láthatár újra elhomályosodott, most azonban könnyei mosták tompává a fényeket, próbálták tudatát a jótékony opálos hályogba burkolni, ameddig le nem cseppenek egymás után. A sós cseppek elkeveredtek a vérrel a könyv lapjain, márványos pasztell rajzot alkotva frigyükből.
Tudatának partját óvatos sodrással érintette meg a bíztató, halk hang. Érteni nem értette, de felfogta a jelentést.
– Semmi baj! – préselte ki ahogy elengedte fogaival az addig büntetett ajakpárnát.
A frissen ejtett sebben összegyűlt a vér, majd túlcsordulva kövér cseppé duzzadt mielőtt lefutott volna a sápadt állon.
Nem tudta, mennyi idő telt el, míg végül a fájdalom elviselhetővé csillapodott, és képes volt mélyet lélegezve felemelni a fejét. Arcát több helyen vér szennyezte. Néhol saját keze maszatolta el a tenyeréből fakasztott életnedvet, máshol pedig az ajkáról lecsordult nedű rajzolt határozott vonalat bőrére, mintha holmi papírdarab lett volna a bársonyos felület.
– Semmi baj! – ismételte meg immár nyugodtabb hangon, és elhúzta kezét az addig kitartott kulcsolásból – És még téged is összevéreztelek. – ingatta meg a fejét, s már nyúlt is tiszta kezével a csípőjén viselt kis tarsolyhoz, melynek fedelét meglibbentve egy tiszta kendőt húzott elő, hogy letörölje Riful ujjai közül a vért.
Nem nézett a férfi szemeibe, úgy tett, mintha amit átélt volna, az mindennapos lenne, csak egy szúnyogcsípéshez hasonló semmiség, pedig rettegett még csak ránézni is a kötet újabb soraira. Gyomra görcsbe rándult a gondolatra, hogy a következő nap folytatni fogja a tanulást, és talán újabb borzalomnak lesz majd részese.
– Már jól vagyok. – eresztett meg egy halvány mosolyt, melyet eltökéltsége rajzolt határozottabbá – És egyelőre úgy néz ki hogy sikerült, amit elérni próbáltam. Jól látok szemüveg nélkül is.
Ő még nem szembesült vele, de bal szeme megőrizte a Riful által látott dermesztő látványt. Kerek pupillája most hasított vonalként feszült íriszének vörös holdjának vertikális horizontján.
– Csak nagyon elfáradtam. Azt hiszem jobb, ha mára visszavonulok.
Lana felé hajolt és ügyes-bajosan ugyan, de végül sikerült elolvasnia mind a könyv, mind pedig a papírlap, feje tetején ácsorgó sorait. A vérből formált betűk látványa, nyugtalanító hatást gyakoroltak Riful-ra. Tudta, hogy a mágia világa veszélyes. Egy olyan ősi fa, amelynek szerteágazó gyökerei, egészen az ismeretlenig elnyúlnak. A termésnek minden esetben ára van és a különbség, a mértékben rejlik. Más véleményen volt, mint a gazdája. Nem gondolta jó ötletnek egy ilyen civilizációtól indokoltan elszeparált könyvtár tudásának, felelőtlen felhasználását. Elvégre, a helyiségben lappangó átok, egyedül önmagában is elég egy intő jel volt. Aggodalmának már éppen készült volna hangot adni, amikor lelkesen megelőzték.
– Hah? Mégis mit? – Bár az elmúlt néhány órában már számtalanszor volt lehetősége megcsodálni a nő arcának változatos játékát, a mostani angyali orca látványa, a fedetlen, ragyogó szempár és az őszinte örömöt sugárzó mosolya, nemes egyszerűséggel a férfibe fojtották annak mondanivalóját. Tágra nyílt szemekkel, némán meredt rá, a szemöldökeit mintha felragasztották volna, nem is pislogott. Mélyről jövő áhítat ébredt benne és söpört át lénye egészén. Tenyerével, bármi áron megakarta érinteni ezt a csodát, hogy megbizonyosodjon valódiságáról. Ahogy a keze mozdult volna, az extázis váratlanul megtört: a mágia követelte a jussát.
Az addig melegséget árasztó szempár, amelyek tükrében egészen ezidáig elveszett, változásnak indultak. Mintha lényének démoni oldala tört volna felszínre, az íriszek és pupillák egy ragadozó szörnyetegéhez hasonlóra formálódtak át, amely az éjszaka sötétjében ejti el prédáit.
Riful nem volt képes magára átvállalni a fájdalmat, s arra sem, hogy egyszerűen csak átérezze azt. Ahogy szemtanúja volt a gyenge, törékeny halandó entitás harcának, a testét gyötrő ingerekkel, tanácstalannak, de legfőképpen életében először, erőtlennek érezte magát. Szerencsére, az elméje még ilyenkor is tiszta maradt, ezért a legelső gondolatát, miszerint a Szelencét eltávolítja a nő hajából, ezáltal pedig a saját, mágia oszlató auráját kiterjeszti rá, elvetette. Elég nagy esélye volt annak, hogy a folyamatában eltörölt varázslat, talán nagyobb károkat okozhatott volna, vagy az áldozat életébe kerülhet. Ez nem az Ő háborúja volt, mégsem hátrált ki. Egyik kezét, ösztönösen ráhelyezte Lana-éra, arra, amelyik vérben ázott és ujjait, átkulcsolta az övéi között. Érezte, ahogy a meleg, frissen kiontott skarlátvörös nedű beleivódik az Ő makulátlan bőre felső rétegeibe, de a bestia most csak is és kizárólag, a fogait, a saját ajkaiba mélyesztőre koncentrált.
– Bírd ki. Hamarosan véget ér. – Maga sem tudta biztosra, hogy mi fog történni, de ez nem érződött a felszólításán. A hangja nem remegett meg, mintha már nem először látott volna ilyesmit. Hazugság volt ez a részéről, de jó célt szolgált.
El sem jutott a tudatáig hogy a férfi megszólalt amikor saját vérét vette az újonnan felfedezett mágia kipróbálásához. A hangok úgy repültek el a fülei mellett, mintha leomlott tincsei egy zárt teret hoztak volna létre számára, melyen semmiféle zavaró tényező nem juthat át. Csak ő létezett, a tanulás pillanata, és a mágia, amely visítva bizsergett ujjaiban, amikor véres ujját a papírlaphoz érintette. A felolvasott szavak dallamát sem hallotta, egyedül a hatást várta. Arra figyelt, hogy a varázslat teljesen átjárja. Mivel papírmágus volt, egyáltalán nem állt távolt tőle a felolvasott szöveg illúziójának megalkotása. Ha egy regényből, vagy egy mesekönyvből olvasott volna fel, akkor a szereplők elevenedtek volna meg előtte, mint füstből kiemelkedő, lassan színesedő alakok. Mindig a mágus erejétől és a felolvasás átérezhetőségétől függött, hogy a teremtett képek és jelenetek mennyire váltak valósághűvé. Svetlana fiatal mágusként még nem volt mindennek a birtokában ahhoz hogy tökéletesen élethű illúziókat teremtsen, de tehetségesnek számított. Olyan tehetségnek, melyet majd az idő fog beérlelni, ha eleget lesz képes élni. Ezért is lepte meg annyira, hogy a vérrel kevert mágia alkalmazása sikerrel járt.
– Riful, nézd! – emelte fel fejét.
Szemei felragyogtak, arca a szemüveg nélkül ártatlanságtól és halandóságának pompázó szépségétől sugárzott. Lelkes volt, akár egy kisgyerek akit egy rég áhított, kedves ajándékkal leptek meg. Még mindig ökölbe szorított balja remegett az izgalomtól, mosolya pedig olyan széles volt, mintha magát a napot tükrözte volna vissza. Őszintén boldoggá tette az apró, váratlan siker.
Amikor azonban a férfira fókuszálta tekintetét, a lélekmelengetően szürke szemek hirtelen megváltoztak. Mintha éles kést süllyesztettek volna a feneketlen sötétségű pupillába, az felhasadt, az írisz körülötte pedig fájdalmas rándulással torzult el, követve az abnormális formát.
Vér színe öntötte el a korábbi lenge árnyak árnyalatát, Lana pedig felszisszenve kapott szemeihez, és eltakarta arcát. A vérmágia, legyen az látens vagy hagyományos módon alkalmazva, mindig árat követelt a halandóktól, kiknek nem adatott meg hogy tehetség szerint használják. A fájdalom az enyhe szúrós érzésből éles fájdalommá erősödött, a Könyvtáros pedig felkiáltva görnyedt az asztal fölé. Ujjai közül kiserkent a vér mely tenyeréből folyt, lecsepegve a kötet lapjaira, ami mohón itta be a váratlan adományt. Ahelyett azonban, hogy fájdalmában sikoltozva kért volna segítséget ajkába mélyesztve fogait tűrte hogy a varázslat elvegye a jussát.
A feladat két konkrétuma a határidő és maga a cél volt, hogy Riful teste, egy hónapon belül a földre kerüljön, legalábbis a nagy része. Szándékosan nem korlátolta jobban a nőszemélyt a már amúgy is lehetetlen küldetése teljesítésében, hisz a végén még ideje korán feladta volna és meg sem próbálja.
– Így van. Hason, háton, oldalasan… teljesen mindegy, nem érdemes túl bonyolítanod. De ugye mondanom sem kell, hogy a mágiád… és a Szelence használata nélkül. Elvégre ez az erőd, az ügyességed és a gyorsaságod próbája. A tested az egyetlen fegyvered. – A biztonság kedvéért, végül mégis csak lefektetésre került néhány egyszerű “szabály”.
– Valamint, ha rám támadsz, annak tudatában tedd, hogy védekezni fogok. – S még egy utolsó, “apró”, szinte már jelentéktelen információ morzsát is kikotyogott.
– Egy átlagos ember talán képtelen volna mindezekre. De te az én Gyönyörű Gazdám vagy. Büszkén emeld a tekinteted a magasba, karmaiddal tépd szét a sötét fellegeket és hagyd, hogy a mögülük előbújó Nap fénye beragyogjon és átjárja lényed egészét. – Szépen csengő szavai után halványan biccentett a fejével, majd sarkon fordult: a saját feladata már várt reá.
Örült, hogy Lana ilyen megadóan átadta neki a takarítás egyetemleges jogát, így nem volt szükség a kötelekre. Pedig a férfi fejében elragadó látványt fialt a gondolat, miszerint a székhez láncolt Könyvtáros, magatehetetlenül ficánkol, mint egy halásznak hálójába ragadt sügér és könyörög a szabadságért, hogy ő se maradjon ki a porcicák felszámolásából.
A “köszönömre”, csak egy lagymatag intés a háta mögé volt a válasza, ami Riful nyelven azt jelenti, hogy “Igazán nincs mit”. Az első tekercs helyére tétele után, még egy utolsó kérdésre válaszolt, mely után teljesen átadta magát a munkának.
– A Szelence és én, különböző mágiával bírunk. De úgy vélem, hogy addig, ameddig magadnál tartod kapcsolatunk zálogát, a Könyvtár harmadrangú átka is elkerül majd téged. – Kivételesen nem volt biztos a dolgában, de nem is érdekelte. Úgy gondolta, hogy ha Lana olyan ostoba is, hogy elfelejtsen egy ilyen fénypompás személyt, mint Őfelsége, egy vagy két erőteljes barack a fejére, majd eloszlatja az elméjét elpalástoló ködöt.
Az idő rohamosan gyorsan telt, a kupleráj viszont csak nem akart megfogyatkozni. Riful, a saját átkának hatása alá került, miszerint a tökéletesnél kevesebbel nem érheti be. 30 perc alatt, csupán három könyv és egy tekercs került a helyére. És hogy, hogyan történt ez? A rend és tisztaságmániás nagymacska, borítón kívül és belül, de még a lapok között is leporolta az antik irományokat, majd sebészi precizitással pakolta fel őket a megfelelő polcokra úgy, hogy egy milliméter sem lóghatott le belőlük, valamint a borítónak hibátlan 90 fokot kellett bezárnia az alapul szolgáló állvánnyal. Legbelül magában már az egész könyvtár teljes körű portalanításának folyamatát megtervezte, önkénytelenül is elveszítve az addig előtte lebegő, eredeti célt.
Amikor a levegőben terjengő por a friss, kiontott vérnek vas aromájával keveredett, egy harsány puffanás törte meg a helyiség csendjét. A folyamatosan elhaló zaj, másodperceken keresztül egyik falról a másikra vándorolt át.
A földön egy öt kilós, kemény borítású kötet hevert. Riful volt az, aki elejtette és most bár feléje tornyosult, figyelmet mégsem szentelt neki. Megszidó tekintete epicentrumában, a Könyvtáros foglalt helyet. Azért parancsolt rá, hogy üljön le és tömje elméje feneketlen gyomrát, hogy ne a testét terhelje, s most mint valami kerge fakír szeleteli fel magát.
– Most komolyan…? – Tekintete elködösült, ahogy a palástolatlan méreg kiült rá.
– Vagyis… felejtsd el. – Csak természetes, hogy nem tudta, hogy mi történik. Ő csak annyit tapasztalt, hogy Lana-n nincs rajta a szemüvege. Gondolta, hogy biztos csak megtakarítani készült azt. Egyszerűen csak elengedte a dolgot és lehajolt a tiszteletlen bánásmódban részesült könyvért.
Világos volt, mint a Nap, hogy ha így halad, egy hónap sem lesz elegendő, hogy feltakarítsa a “szemetet”. Ezért egészen egyszerűen átértékelte a feladatok sorrendjét és előrébb helyezte az aktuálisat. A mágia használata volt az egyetlen kiút ebből a reménytelenségből. Tanult a legelső hibájából és a mértékletességre törekedett. Azt a kis mágikus energiáját, amit a fáklyák halovány fényéből elnyelt, tökéletesen akarta beosztani. A mozgása egyszeriben csak felgyorsult, aztán tovább és tovább, végül elérte azt a tartományt, hogy emberi szem számára elmosódjon. A földön éktelenkedő könyv kupacok mintha csak teleportáltak volna, kerültek vissza a helyükre, csak úgy, mint a tekercsek, de még a serpent megmaradt darabkái is szelektálásra kerültek. Néhány perc elegendő volt a kifogástalan eredményhez.
Lana és a könyv lapja között, Riful kitárt tenyere jelent meg, benne a sok sok papírfecnivel.
– Csak ennyi maradt belőle. – A kígyószerű sárkány talán már sosem lesz a régi, de legalább nem szanaszét hevernek a maradványai.
– Találtál valami… érdekeset? – Hajolt picit előrébb, hogy fejjel lefelé ugyan, de valamit láthasson a könyv tartalmából.
Kétség sem fért hozzá, hogy határozottan élvezte a játszmát kettejük közt. Egyáltalán nem érezte hogy a férfi fenyegetné a felfalás gondolatával, a bestiát körülvevő fenyegető árnyak rég szertefoszlottak. Hamar felismerte, hogy amikor Riful rossz hangulatban van, egész egyszerűen elnyeli maga körül a fényt, ezzel téve kinézetét baljósabbá, egyszersmind fényét erősebbé. Elvégre, ha az árnyak sűrűsödnek, akkor ott a világosságnak is arányosan nagyobb ereje van. A visszafojtott kisugárzás pedig nagyobb robbanást lehetett képes előidézni, ezzel megsokszorozva pusztító erejét, melyre képes volt. Egy része persze pusztán csak eszmefuttatás volt a bestia mágiájának működésére, de úgy érezte, hogy megérti annak mibenlétét. Csak reménykedhetett benne, hogy nem téved, és jól értelmezi a jeleket, mert a későbbiekben ez még nagy hasznára lehetett. Rifulban olvasni nem tűnt olyan nehéznek, az ujja köré csavarni pedig még kevésbé látszott megterhelő feladatnak.
– Bármilyen helyzetben? A cél az, hogy a tested nagy része a földet érintse, igaz? – kérdezte hamiskás mosollyal, mint akinek máris valami turpisságon jár az esze – Természetesen sem karmaim, sem pedig agyaraim nincsenek amelyekkel képes volnék életet kioltani, és kétlem, hogy bármilyen munka árán is képes volnék megfojtani bárkit a puszta ujjaimmal. – tekintett le puha tenyereire, melyek évek óra nem tapasztaltak már komoly fizikai munkát; ennek köszönhetően őrizték meg bársonyos puhaságukat.
Alig emelte fel az első könyvet a földről, mozdulatai megfagytak. Hinni sem akart a fülének, amikor az addig mindenféle munkát ellenző átok bestia egyszeriben készségessé vált, épp hogy csak vissza nem kérdezett valami gunyoros megjegyzés kíséretében. Az értetlenség halvány ráncocskája ott ült a homlokán, és zavartan félre simított a füle mellé egy tincset amely kiszabadult a selymes hajkorona komoly koncepciójából.
– Legyen, ahogy akarod. – bólintott, és még mindig tétován maga elé húzta a könyvet, és lassan felemelte.
Még a borító is nehezen vált el az asztallaptól, mintha maga sem akarná elhinni, hogy újra olvasói kézbe kerül. Svetlana érezte a bőrén felizzó bizsergést, izgatottan szorította mellkasához a kötetet, melyen a félhomályban szinte felizzani látszottak az aranyozott betűk.
– Köszönöm!
Hangja olyan bársonyosan szaladt át a sorok közt és törleszkedett Rifulhoz, mintha egy macska lett volna, mely finom falat reményében igyekszik gazdájához.
– Ameddig a Szelence nálam van, addig nem fér hozzám az átok, igaz? – kérdezte hogy megbizonyosodjon arról, kell-e tartaniuk az aurán belüli közelséget.
Keresett egy megfelelő helyet, és áhitatos óvatossággal letette a könyvet. A lapok halk dalolással tárták fel előtte titkaikat, melyet csak ő hallhatott. A foltos pergamen oldalak némelyikén már megkopott az írás. Rengeteg széljegyzet és jelölésként használt fecni tarkította a tartalmat, a különböző olvasók saját tapasztalatait adva az egyes igézetekhez és leírásokhoz. Könnyedén belemerült az ismeretbe, és fel sem tűnt neki, hogy az idő meglódult vele, hogy fukar kézzel mérje a tanulásra szánt perceket.
– Azért ne használj túl sok energiát! – szólt még rá Rifulra amikor a sorokra vetült annak fénye, de tekintetét nem szakította volna el új tanulmányaitól.
Az olvasás sosem esett nehezére, az olvasottak elsajátításához azonban már gyakorlás szükségeltetett. Szerencséjére talált egy, a saját mágiájához nagyon hasonló használati módot, így nem magának kellett kikísérleteznie egy egészen új alkalmazási metódust. A képlet végtelenül egyszerű volt: vett egy papírlapot, megszerezte az elbájolandó alany vérét, és azzal írta meg a kívánt varázslatot. Megvoltak a technika hátrányai és korlátai, de összességében nem volt különösebben nehéz, ellenben nagyon hatásosnak tűnt. Szíve hevesen vert a mellkasában, amikor kihúzta tincsei közül az egyetlen éles tárgyat amely kéznél volt, a Szelencét. Nem is gondolt arra hogy esetleg Riful majd zokon veszi amiért azt használj. Gondolkodás nélkül felsértette a tenyerét. Vöröslő vére a fekete pengén csillogott, s komótos lassúsággal kezdett gyűlni bal tenyerének vonalai közt, először a sekélyebb, majd a mélyebb ráncokat is feltöltve, míg végül egész tavacska sötétlett a kis medencében. Jobbjának mutató ujját az anyagba mártotta. A vér lelkesen tapadt bőrére, megfestve körmét, bekúszva az alá. A fájdalommal melyet érzett egyáltalán nem törődött, elvégre majd elmúlik, a seb begyógyul. Az előkészített papír fölé tartotta a bevérezett ujját, majd némi tétovázás után írni kezdett. A papír széle elkezdett feketedni, de nem törődött vele, afféle mellékhatásnak vélte, hiszen tiltott mágiát használt.
,,Svetlana észrevette, hogy homályosan lát a szemüvegén keresztül. Amikor levette, döbbenten tapasztalta, hogy tökéletesen lát nélküle is.”
Összeszorította tenyerét, ujjai köztül kiserkent a maradék vér, síkossá téve szorítását, éles fájdalommal marva húsába, ám az izgalomtól amely a torkában lüktetett, észre sem vette. Valami rejtélyes oknál fogva egy orvos sem volt képes meggyógyítani a szemeit, a változás mindig átmeneti volt. Nem volt különösebb problémája azzal hogy szemüveget kellett viselnie, inkább a tudat, hogy ez egy gyengeség volt, bosszantotta. Elszánt mozdulattal felemelte a papírt, ujjbegye véres lenyomatot hagyott rajta, mely gyorsan száradva barnult meg. Dallamos hangon, mintha egy történetet mesélne, kezdte el felolvasni halkan a két mondatot, majd lehunyta a szemeit, és várt.
Az izgalom a fülében dörömbölt, s bár tisztában volt vele hogy a kudarctól való félelem dolgozik benne csupán, számított rá hogy első alkalommal nem fog sikerülni. Amikor azonban kinyitotta a szemeit, tényleg homályosabban látott. Torka kiszáradt, letette a papírt, és aztán a szemüveget is leemelte az orráról. A mozdulat közben haja kibomlott, langyos zuhatagként takarva el az izgalomtól kipirult füleit.
– Ezt nem hiszem el… – suttogta maga elé elképedve, majd lenézett még mindig ökölbe szorított kezére, melyből szakadatlan szivárgott továbbra is a vére.
Tökéletesen látta a vér minden árnyalatát, ujjainak kontúrjait, és szétnézve távol sem mosódtak homályos foltokká az egymásnak tartó, egymást viszont soha el nem érő polcsorok. Visszanézett a könyvre, mely szinte már magától értetődő büszkeséget sugározva pöffeszkedett az asztalon, mintha zokon vette volna a kudarc felmerülő gondolatát is.
Az emberi hús, egyik diétájának sem volt elengedhetetlen alapanyaga, aromáját mégis megtapasztalta már élete során nem is egyszer. Jól tudta, hogy mire számíthatna, ha netalán úgy döntene, hogy agyarait belemélyeszti a Könyvtáros zsenge testébe.
– Valóban? Majd észben tartom. – Ő mégis belement a játékba és elfogadta a nő testének előnytelen promócíóját.
– Lefogadom, hogy amúgy is olyan a bőröd zamata, mint a mályvacukor. – Hogy ez most a részéről egy bók, vagy sértés volt, azt a nő döntésére hagyta.
Riful fajtájának sajátos tulajdonsága volt az élőlények gyenge pontjainak szisztematikus keresése és a figyelmüket, nem sűrűn kerülte bármi is. Mint sasmadár az üregi nyúlra, csapott le Lana rakoncátlan ízületeire, ez pedig egy újabb konfrontáció melegágya volt.
– Azt mondtam, hogy hátrányba kerülnél, nem pedig azt, hogy védtelen lennél. – Meglepően röviden foglalta össze egyet nem értését. Nem tért ki a papír különféle égési paramétereire, mint például a 200 °C feletti öngyulladás. Talán csak nem akart ismételten szembesülni az enyhén megemelt orca látványával, amin baljós árnyak telepednek le. A túl sok fecsegést, nem mindenki értékelte.
– Ne értsd félre. Különleges vagy, tudom… Egy átlagos ember érintésére nem reagált volna a Szelencém. – A sötét hajtincsekbe fészkelt késre emelte tekintetét és maga is eltöprengett saját szavain. Ki is volt valójában a birtokosa, Svetlana Katajev?
– Nincs elegendő időnk, hogy mestere legyél bármely fegyvernemnek is. De néhány alapot megtaníthatok. Amire viszont igazából szükséged lesz, az két erős láb és gyors tempó. Jó dolog a harc, de még jobb, ha el tudod azt kerülni. Lévén sorsunk összefonódik, ha meghalsz, nekem is befellegzett. – A legelső lecke, amit megtanít szemrevaló tanítványának, a szégyen a futás, de hasznos, vagyis hogy nélküle kerülje a dulakodást.
A helyzet komolysága megtörni látszott, midőn a már jól ismert, pajkos mosoly megjelent a nő arcán, amitől Riful-t kirázta a hideg és teste egészén libabőr burjánzott ki. Ő azonban mégis megpróbált tisztességesen felelni a kérdésre.
– Ha a testünket helyesen, jól megmunkáljuk, fegyverré válik. Karmaink szíveket téphetnek ki, könyökeink bordákat zúzhatnak szét, agyaraink nyakakat haraphatnak el. Mit gondolsz, képes vagy rá? – Ahogy elfigyelte már egy ideje Lana-t, nem igazán tudta az agya lemodellezni azt a szituációt, amikor a nő leterít egy barlangi trollt és kiharapja a gigáját. Szegény fiú ajkai közül, egy lemondó sóhajnak légáramlata szökött ki.
– Kezdjük valami egyszerűbbel. Az elkövetkezendő egy hónapban, az lesz a feladatod, hogy a földre taszíts engem. Gáncsolhatsz, eltörheted a lábaimat, vagy akár le is vághatod azokat. A cél az, hogy elveszítsem az egyensúlyomat. Ha erre képes vagy… jöhet a következő szint. – Ez természetesen lehetetlen vállalkozás lett volna bármely egyszerű emberi lénynek, de Riful úgy vélte, hogy a Szelence birtokosaként, a Könyvtáros megbirkózhat vele. Mindez próbára teszi majd az erőt, gyorsaságot, technikát, ösztönöket, nem utolsó sorban a leleményességet és fejleszteni is fogja azokat.
Hideg zuhanyként jött a felismerés, amikor a tanár szerepéből, újfent a bestiáéba csöppent vissza. A takarítás került terítékre, megint. Most azonban, már nem volt lehetősége nemet mondani, azt a kisasszony elég nyomatékosan tudomására hozta. A férfi szája egy halvány, gúnyos mosolyra húzódott. Jobb kezét, pökhendien a csípőjére helyezte, tekintetét büszkén megemelte úgy, hogy szemei alsó sarkából, még így is jól láthassa a boszorkányt.
– Micsoda véletlen. Magamtól is ezt terveztem csinálni, lévén ki nem állhatom a rendetlenséget. – “Előzte” meg mondhatni a büszkesége leigázását. A nő szemeiről, annak megfáradt vállára kalandoztak át ezüst íriszei, majd sejtelmesen elhunyorodtak.
– Egyedül csinálom, mert te csak útban lennél. A kényelmes ülőhelyed hívogat, menj, ne várasd meg. Amúgy is, a vérmágia rejtelmeiben merültél el, amikor megidéztél engem, nem igaz? Folytasd. – Miután megtiltotta neki a fizikai munkát, sarkon fordult és elindult a szanaszét heverő kötetek felé.
– Mindeddig haszontalannak neveztél. Most majd megmutatom neked, hogy mekkorát is tévedtél. – Mihelyst az utolsó szó is elhagyta a száját, a teste tündöklő fényárban ragyogott fel, ami rövid időn belül el is halványodott. Egy lengébb, könnyedebb mozgást lehetővé tevő, zakó nélküli, hófehér öltönyre cserélte le páncélját.
Úgy hajolt le és vette kezébe az egyik tekercset, hogy egyetlen felesleges mozdulatot sem ejtett, de még csak egy kósza ránc sem képződött a selyemszerű öltözetén. Az elegancia megtestesüléseként, még egy kendővel is végigsimított a papíroson, nehogy azon akárcsak egy porszem is maradjon, majd felhelyezte azt a megfelelő polcra.
– Amúgy sem érném be kevesebbel, mint a tökéletes. Ahhoz pedig az én kezem munkája szükségeltetik.
Amikor felemelte kezeit hogy a hajába tűzze a kecses papírvágó kést, a szeme sarkából sikerült észrevennie Riful résnyire nyílt ajkait. Épp csak annyi rés keletkezett, hogy feltűnjön neki a sötétebb árnyék amely az alsó ajak párna telepedett. Érezte, hogy a bestiának nem lesz majd egészen ínyére a korábbi tekintélyt parancsoló forma helyett ez a törékeny megjelenés, de számára így volt tökéletes. Elég érdekesen nézett volna ki, ha egy karddal az oldalán grasszálna bármerre, holott nem tudja azt forgatni. Csak nagyobb veszélybe sodorná magát egy tetszetős kiegészítőként viselve a fegyvert, mintha a lophatatlan ereklyét a saját igényeihez idomítja. Erről azonban mélyen hallgatott, hiszen fontosabb témája is volt annál, minthogy Riful lelkivilágát kezdje el helyretenni.
Az aura mágia nem volt különösebben látványos, és bár művelőit elismerték, mégis kevesen vették a fáradtságot arra, hogy foglalkozzanak vele. Sokkal izgalmasabb volt az elemek manipulálása, vagy a természet befolyásolása, ezt teljes mértékben megértette. Pusztán elméletinek nevezni egy gyakorolt és hatékony ágazatot, egy laborba, kísérleti stádiumba visszaszorítani, Svetlana számára egyenesen szentségtörésnek számított. Nem szólt azonban közbe, hisz Riful nem szerette… Nemtetszése jeleként egész egyszerűen kicsit fentebb emelte állát, melytől az árnyékok megváltoztak az arcán. Az átrendeződött fényviszonyok közt mosolya még mindig kedves maradt, szemeinek melege is tovább ragyogott, mégis, az aprócska változás gyökereiben változtatta meg a könyvtáros kisugárzását. Mintha egy egészen vékony, de láthatatlan pajzsot vont volna vele maga köré, melyről leperegnek az ostoba szavak. Minden, ami elhangzott emberi lényéről, igaz volt, nem mondott újat számára. Az az érzése támadt ettől, mintha a férfi csak arra vágyott volna, hogy kimondhassa valakinek a gondolatait, persze anélkül, hogy ezt valójában beismerné, az kioktatás álcájába burkolózva. S amint a nő csendes mosollyal figyelt, várt, addig a mondatok élüket vesztették. A hozzávágott, támadó jellegű szavak eltompultak, és amiképpen meglágyult Riful hangja, a felemelt áll úgy süllyedt vissza kényelmi állapotába, és az érinthetetlenség illúziója is szertefoszlott. Egy egészen apró gesztus volt csupán, egy energiát sem fecsérlő mozdulat, és a türelem virága kinyílt, majd lehullatta szirmait a gyengéd érintés alatt.
– Félek, nem lenne okos ötlet, ha a Nagy Riful a felfalásomra fanyalodna. Az izmaim rágósak és soványak, több volna a bosszúság a fogai közé akadt cafatokkal, mint a húsom elfogyasztásával járó élvezet. – mosolygott továbbra is bátran.
Nem csak a nőt nem kellett félteni ha a szavak forgatásáról volt szó, kár volt megemlítenie a fizikai állapotát. Kicsit oldalra billentette a fejét, hogy a megnyújtott izmot könnyebben megnyomkodhassa, a haszontalan szolga pedig máris kapva kapott az alkalmon, hogy a védelmén esett rést támadja.
– Való igaz… – hagyta helyben – Sosem oktattak minket semmiféle harcmodorra. De ne gondold, hogy annyira védtelen volnék a tűzzel szemben. – mosolygott sejtelmesen.
Szemeiben pajkos fény villant, mint patak mélyén játszadozó fiatal hal pikkelyeinek csillanása, ha halászával kekeckedve a sekélyesbe merészkedik.
– Dol’wara talán a tűz birodalma, ám Zahalinba sem kerül holmi Könyvtáros. Ne érts félre, egyáltalán nincs ellenemre a tanulás. Rád bízom magam… Ahogy a fegyvernemet is. Mivel én nem értek hozzá – ismerte el nyilvánvaló gyengeségét – ezért neked kell helyesen felmérned, hogy melyik fegyvernem a legalkalmasabb számomra. De arra kíváncsi volnék, mit értesz az alatt, hogy fegyverként használjam a testemet.
Résnyire húzta szemeit, a szemeiben égő csintalanság lassan áthúzódott a mosolyára is. Valószínűleg Riful észre sem vette, hogy időnként milyen kétértelműen fogalmazott, amin Svetlana igencsak jól szórakozott. Sokat sejtető mosolya kiszélesedett.
– Hatalmas Rifulom, minden előtt azonban segíts feltakarítani ezt a rendetlenséget, mert nem lehet gyakorolni ha felbukunk a könyvekben. Nem akarom a Szelencédet használni ha nem muszáj, de megteszem. – nézett szigorúbban a férfira, jelezve hogy komolyan gondolja, amennyiben az nem tesz eleget a kérésnek.
Már hajolt is az első kötetért, egyúttal a teremtett papír ebek is megmozdultak, hogy a kisebb tekercseket és köteteket egy helyre hordják.
– Így van. Az elméd segítségével, befolyásolhatod a Szelence alakját. – Halványan bólintott, majd a közömbösség álarca mögé bújva, kíváncsian szemlélte, hogy a kard vajon milyen nemes, fenséges alakot ölt majd. Talán egy lándzsa? Alabárd? Buzogány? Íj? De amikor az végül egy papírvágó késsé zsugorodott össze, az álla ugyan nem esett le, de az ajkai résnyire elnyíltak, Ő maga pedig tanácstalanul, szaporán pislogott, hogy mégis mi az ördög történik, szemei kápráznak-e? Elképzelése milliónyi apró szilánkra tört szét, ahogy az újdonsült “fegyver”, egy egyszerű ruhakiegészítőként került betűzésre a dús hajkorona kontyába. Kereste a megfelelő szavakat, de csak nem talált rájuk, szerencsére nem is volt rá szüksége, mert egy égetőbb problémával találta szembe magát.
Amikor a makacs aura hibátlanságát megmerészelték kérdőjelezni, Riful rideg pillantást kölcsönző szemeit összehúzta, hallgatását egyenlőre nem törte meg és még csak a kisujját sem mozdította. Türelmesen figyelte a préda közeledését, valamint, hogy mit óhajt az tudtára adni utolsó szó jogán. Problémás passzív képessége után, lénye tökéletessége is górcső alá került, amit a halandó szemtelensége koronázott meg azáltal, hogy elmondása szerint, Ő talán képes lett volna kiküszöbölni azokat a bizonyos csorbákat. A bestia hidegvére próbára tétetett, s sikeresen megőrizte azt. A bájos mosoly, a melegséget árasztó, szürke szempár, ellentmondásosan, hűs zivatarként fojtotta el csírájában az indulatok pislákoló lángjait. A férfi homlokán a ráncok kisimultak, arca kiderült, a barátságostól ugyan még távol állt, valamiért mégis azt sugározta, hogy végtelen türelemmel viseltetik e törékeny lény iránt.
Úgy tűnt, hogy Lana, a rövidke emberi élete folyamán, tetemes mennyiségű tudást felhalmozott és elraktározott elméje feneketlennek tűnő kútjában, bőséges alapanyagot szolgáltatva ezzel az aurákról szóló előadásához.
A férfi, aki esetében már az is kész csodának minősült, ha két mondatnál többet koncentrált másokra, érdeklődést tanúsított az információban gazdag, ismeretterjesztő monológ iránt, ami valahol a közepe tájékán, cipők kopogásával egészült ki, midőn oktatója szemléltetés gyanánt, a láthatatlan fénygömb pereméhez sétált. A tanóra után, még hosszas másodpercekig csend uralta a helyiséget. A kifejezéstelen tekintetéből, aligha lehetett volna kitalálni, hogy mire gondolt Riful. Végül fennkölt, lekezelő hangnemben beszélni kezdett.
– Minden szó… ami az elmúlt percekben elhagyta a szádat, ostoba tudósok elméletein és találgatásain nyugszik. Még ha van bármely valóságalapja is, nincs rá garancia, hogy az esetemben, a gyakorlatban átültethető. Egy órája sem vagy tudatában a képességeim mibenlétének, de állításod szerint egy magasabb szintre emelhetsz engem. – A tekintetét semmiből képződő, sűrű, sötét köd fedte el, ami a hangulata rohamos romlását szimbolizálta.
– Ti emberek… soha sem változtok. Az életetek egy múló pislogás csupán. Nincs tékozolni való időtök, ezért vakon rohantok előre és hajkurásszátok az álmaitokat, legyen bármi is az. Mohóságotok nem ismer határokat és bármit megtennétek azért, hogy célba érjetek. Nincs nálatok állhatatosabb faj, nem számít hányszor buktok el, ti újra és újra felálltok, mentek előre, mert mint mondtam… az időtök véges. – A Könyvtáros most először nyerhetett betekintést a bestia szemével saját népére, ami olyan kérdéseket is felvetett, hogy az hogyan is ismerheti ilyen mélyrehatóan őket?
– S pontosan ezért vagytok képesek a lehetetlenre is. – A hangszíne váratlanul 180 fokos fordulatot vett, nem volt már benne semmi bántó, sőt, talán még egy kis elismerés is kihallatszott belőle. Megindult a nő irányába, lassú, kimért léptekkel járult a színe elé és egy lépés távolságra állt meg előtte.
– Az én Gyönyörű és Lángelme Gazdám majd megmutatja. Rendben van. Taníts hát, minden javaslatodat megoszthatod velem. – Páncéllal fedett tenyerét, a kócos buksi tetejére helyezte és gyengéden meglapogatta azt egyfajta dicséretként.
– Ha elég tehetséges vagy, a végén talán nem foglak szétmarcangolni és felfalni. – A kis paktumuk margójára, még a kellő motivációban is részesítette birtokosát. Ezután kezét ismét leengedte a teste mellé, majd firtató pillantását, a fájdalom által mardosott, jobb vállra vezette.
– Ahogy gondoltam. Mint a legtöbb mágusnak, az állóképességed csapnivaló. Hisz még egy ilyen könnyű kard, néhány percen keresztül történő kézben tartása is nagy terhet ró a testedre. Mint azt mostanra már tudod, nem védelmezhetlek a nap 24 órájában és az életben vannak olyan helyzetek, amikor a papírmágia is hátrányba kerül, például a tüzes Dol’wara-ba. Olykor nincs másod, csak ezek. – Emelte fel az egyik kezét.
– Ha a fáklyák fényét figyelembe veszem, egy hónapnál is több időre lesz szükségem, hogy elégségesen feltöltődjek. Ez idő alatt, valamelyest meg kell erősödnöd és megtanulnod a tested fegyverként használni. Valamint… egy tényleges fegyvernemet elsajátítanod. – Kész tényként tálalta elképzeléseit és nem igazán hagyott beleszólást a másiknak.